Délmagyarország, 1989. december (79. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-04 / 287. szám

153 1989. december 4., hétfő A

z anyaság* fölemészti az embert, mondta egyszer nekem egy szépasszony, mintegy magyarazatul. miért nem hozott gyerekeket a világra. Feltette magát, mindazt a vélt gazdagságot, amelytől — szerinte — megfosztja minden belőle fakadt kis lénv. olvanynyira. hogy a végen ő maga is elfogy... Most. hogv találkoztam s hosszan beszélgettem a 70. évét ünneplő, kilenc gyermeket fölnevelt Várkonvi Nándornéval. ..Baba nénivel", világossá 11,-tt előttem az előző elmélet hamissága: a sorozatos szülések, a felelősség tudata annyi lappangó fizikai és lelki energiát képes felszínre hozni, mozgósítani egy nőben, hogy egészen kivételes, kincs birtokosává válik. Erő. bölcsesség, hit sugárzik ma is ennek a sok . áldpzatot hozó asszonynak a szavaiból. Öt hallgatva korántsem a szánalom, sokkal inkább az irigység kerekedik fölül bennem: van-e. íehét-e énnél nagyobb érték egy ember életében. S van-e nagyobb örömét okozó elismerés, mint a mára szintén szülővé váló lányoké és fiúké: „Jó volt gyereknek lenni ebben a családban.'" A soha jobb helyre nem kerülő Kiváló Munkáért kitüntetés minderre csak ráadás. Emlékszem, a nyolcadik gimnáziumban olaszból dolgozatot írtunk, témája: ki hogyan képzeli el jövőjét. Én akkor azt vetettem papírra: férjhez megyek és 12 gyerekem lesz. Hitetlenkedve kérdezte a tanárnő: „Komolyan gondolod te ezt. Baba?" „Margit néni, én lom, hogy saját lányaimnak ezt cn már nem tudtam megadni. Hogy nem voltunk-e türelmetlenek a hosszú jegyesség alatt? Nem volt az gond. .hogy nem lettünk egymáséi. Eletem nehéz szakaszaiban -t hisz: - kétévenként gyereket szültem — mindig erőt adott az emlek. milvén szép is volt, amikor kéz a kézben sétáltunk az akácok alatt... Ilyenkor mindig arra gondotam. milyen szerencsés is vagyok: ahhoz mentem, akit szerettem, és nem csalódtam benne. Azóta is. ahányszor nyílik az akác, mindig sírok. Kedvenc nótám is így kezdődik: „Tele van a város akácfa virággal". Felcsendült az Ave Maria Szóval, kivártuk a három évet. míg 120 pengő nem lett Nándor havi fizetése, s akkor megtartottuk az esküvőt. Az alsóvárosi templomban, amikor a szentélyhez vonultunk, reszkettem az izgalomtól: aszszonyként az volt az elsó nyilvános szereplésem. De amikor lattant, hogy körbeóH a család, mindenki, aki eddig is velem volt, s ezután sem hagy el, csodálatos nyugalom és boldogság töltött el. A szertartás közben — micsoda meglepetés volt! — egyszer csak fölcsendült a hátam mögött Schubert Ave Mariája, egyik kedvencem. Nagy erőmbe tellett, hogy ne forduljak hátra megnézni, vajon ki ajándékoz meg ezzel. Egyik hajdani osztálytársnőm volt. ó hegedülte, csodálatosan. Akkor 1941-et irtunk. Esküvő után elköltöztem a szülői házból — ebből. Mozdonvvezető asszony élete csak így tudom elképzelni" — feleltem. Mi tízen voltunk testvérek. s önmagában ez volt a fiatalságom legszebb élménye. Később jöttem rá. hogy mi az, ami mindig erőt adott: a legkisebb biztonságérzete, hogy a nagyobb testvérek előttem jártak, hogy tanulhattam tőlük. De mind a mai napig mellettem vannak még hatan. Persze, azt akkor nem fogtam föl, mi az, világra hozni egy gyereket. Emlékszem, amikor az elsőt szültem, arra gondoltam: mama. hogy bírtad te ki a tízet?v Hosszú jegyesség Azt mondja, menjünk sorjában? Kezdem hát a szerelemmel. Nem véletlenül terveztem én így a jövőt, nekem már akkor volt szívem választottja. Jövendő sógornőm volt a padszomszédom az iskolában, ő hordta nekem a szerelmes leveleket, verseket két éve érettségizett testvérétől, Várkonyi Nándortól. Tervezgettük is a közös életet, de a megvalósulás nem ment olyan gyorsan. Ó tovább akart tanulni, de levelezőn csak jogra gondolhatott. Nehezen, de elutazott Pestre, a Kereskedelmi Minisztérium számvevőségén helyezkedett el. Érettségi után azonnal megtartottuk az eljegyzést és én repültem is volna vele rögtön, gondoltam, tanulok a zöldkereszteséknél. De nem engedje: „Nehogy pesti lány legyél!" így hát maradtam. Három évig mamával készültem a házasságra: tanított főzni, közben hímeztem a stafirungot. Nagyon sajnáapám vette a kertet a Vasúttelepen, hosszú lejáratú kölcsönből, s 30-ban építette ezt a házat, amely később 9 unokájának. s ma négy dédunokájának is otthona. Szóval Gödön kaptunk lakást először, majd Pesten. Ott született meg. az egy szoba hallos, 4. emeleti összkomfortban elsó gyermekünk, Margif. Szó se lehetett arról, hogy én dolgozzam — noha tanárként el tudtam volna képzelni az életem —, férjemmel úgy gondoltuk, majd tanítom, nevelem saját gyerekeinket. És ropogtak a fegyverek A szép álmokba azonban betört a háború. Mégszületett Kati lányom 43-ban. s amikor a németekjöttek. én a gyerekekkel leköltöztem a tanyára. Fél év múlva Makónál volt a front, újból irány Pest. Amikor 44 decemberében belövések voltak, levonultunka pincébe. Ott kapták meg a gyerekek a Mikulás-csomagot, a kis Kati lázasan, fülfájósan. Amikor bezárult a front, elindult az utolsó vonat Pestről, azzal menekültünk Veszkénvbe. A következő év márciusában aztán hajóra tettek bennünket és Klosterneuburgig meg se álltunk. Közben persze gépfegyverek ropogtak körülöltünk, szörnyű emlék: együtt hasaltunk a gyerekekkel a fedélzeten. Akkor már vártam a harmadikat, Máriát. Ö novemberben látta meg a napvilágot, a menekülttáborban. Soha nem felejtem el a táblát, amely az ideiglenes megnyugvást jelentette akkor: ..Auhallertau das Herz in Hoffengau''. Szalmán aludtunk és közösen főztünk ott, de segítőkész emberek vettek körül bennünket. A nyelv sem okozott gondot, hiszen gyerekként Temesváron szüleinkkel németül beszéltünk. Amikor otthon megjelentek az oroszok, készülődtünk haza. Mindenkit rábeszéltünk. hogy térjen vissza. November 5-én el is indult a transzport, bennünket azonban ott felejtettek: a Vöröskereszt jelentette: nincs már több magyar. Hiába írtunk haza leveleket, másfél évig választ nem kaptunk. Azt se tudtam, szüleim élnek-e még. Hogy miből éltünk? Papa leleményes volt: játékokat gyártott, s elcserélte vajért, kenyérért, meg eladta őket Münchenben. Minden odalett Végül 46 októberében esak hazaértünk. A bútort, a lakást pesze hiába kerestük: minden odalett. Régi ruháinknak csak az övei kerültek elő valamelyik szomszédból. De egy könnycseppet nem hullattam, hogy minden odaveszett. Szívem vágya teljesült: szüleimmel lehettem. s ettől kezdve halálukig mellettük voltam. Hogy mit jelent három generáció együttélése? A háromgyerekes Kinga lányom ma is emlegeti: „De jó is volt a nagymama kötényében ülni!" Ő egyébként 47-ben született. Nem is tagadom, mikor megtudtam, hogy megint lány, akkor elsírtam magam: mit szól a férjem? Persze ó ezúttal is boldog volt. Az első fiúval, Istvánnal 1949-ben áldott meg az Isten. Édesapám már tudta az örömhírt, amikor a férjem hazaért. — Hova, hova? — kérdezte az öltözködő nagypapát. — Átmegyek a szomszédasszonyhoz, megmondom: fiunk született, hadd tudja meg egész Flattyas! Azt a boldogságot! A B-listás órásmester Pedig akkor igen rosszul ment a sorunk. A férjem Blistázták. Kitanulta szegény az órásmesterséget és itthon dolgozott. Mindig csak azért imádkoztam, hogy a gyerekeimet ne kelljen soha ágyba fektetnem, amíg kimosok, s megszárad a ruhájuk. Zsíros, cukros kenyeret ettünk, de jóllaktunk. Szüleim példája adta akkor is az erőt: ók is csak dolgoztak és imádkoztak. Ez a szellem tartotta össze a mi háromgenerációscsaládunkat is. Erzsébet 1950-ben, Luca napján született. Ahol öt gyerek elfér az asztal körül, ott a hatodiknak is lesz hely - vigasztaltuk magunkat, meg a papát, akinek minden vágya volt, hogy befejezze a jogi egyetemet. Szenvedett a mellőzöttségtől. attól, hogy sokkal többre hivatott. Emiatt kedélytelen. magába zárkózott ember lett. Gellértet vártam, amikor 1952-ben bekövetkezett otthon a nagy fordulat: Nándor a MÁV szolgálatába léphetett mint órás, havi 1700 fix-szel. Miután hetedik gyermekünk világra jött, a papát ritkábban láttuk: az igazgatóság területén ó villamosította, összehangolta az óraberendezéseket. De ezután is sokat kesergett szegény. Megfogadta: ha a gyerekeinek eszük lesz, taníttatni fogja őket mind egy szálig. A nyolcadik, Nándi kapta az ő nevét, s 1957ben Imre zárta a sort. Hitem nem hagyott el Voltak nehéz időszakaink, de Istenbe vetett hitem soha nem hagyott el, s a bajokból mindig kilábaltunk. Én mindig tettem a magamét, néha sírtam is elkeseredésemben, de az utolsó pillanatban mindig jött valami csoda. Egyszer csak megszületett egy új rendelet, amelynek alapján elfogadták férjem Kolozsvárott szerzett 8 egyetemi félévét, különbözeti vizsgákkal. Ősz fejjel három hónap alatt letett négy államvizsgát. Imit fölváltva ringattuk esténként, hogy ne zavarja a papát a tanulásban. Nándor azonban diplomával sem kapott megfelelő állást, 4 évig. Egyszer aztán azzal jött haza: „Mama, tanár leszek!" Behívták az egyik iskolába, mert politechnika tanárt kerestek. Beiratkozott a főiskolára, 46 évesen államvizsgát tett. Műszaki tanár lett, ott is maradt a tanszéken. Ötvenhét esztendősen, német nyelven kandidált a hallei egyetemen, nem sokkal a nyugdíj előtt. Hat éve azonban már nincsen közöttünk.. . Hála minden jóért Mondom, amikor már majdnem föladtam, mindig jött valami csoda. Utolsó terhességem idején éjszaka beáztattam a szennyest, hogy majd habzó szódával, háziszappannal kimossam. kifőzzem a ruhákat. Igen ám, de éjszaka már éreztem. nem fogom bírni, fájt a derekam. Hajnali 5-kor keltem, alágyújtottam az üstnek, hogy melegedjen a víz. De bizony elhagyott az erőm és éreztem. nem bírom. Gondoltam, majd ebéd után. És akkor jön egy távirat: „Mosógépe érkezett. Átveheti az állomáson." Bátyám befizetett az IKÁ-nál egy gépre. Segítségem mindig volt: papa gyakran teregetett a padláson, édesanyám főzött, elmosogatott, a lányok ahogy nőttek, takarítottak, a fiúk bevásároltak. Azt sajnálom, hogy az előkertet nem tudtam elég széppé varázsolni, arra nem futotta az időmből. Nyáron szerettem a befőzést. Hál' Istennek, volt miből. Én mindig csak hálát adtam minden jóért, azért is, hogy ágyban fekhetiink, nem szalmán, mint menekülés közben, hogy voltak pokrócaink, amelyből kabátot varrhattam a gyerekeknek. A családi örökség Legnagyobb öröm, ha látom. jó nekik együtt. Ha hallom. miként beszélnek egymásról, a szülőkről, nagyszüleikről. Ahogy tőlünk hallották. Ezt örökítem rájuk, nem ékszereket és telkeket. A sok gondot, fáradtságot, hogy bírtuk ki? Hogy összefogott a család, mint most is. Münchenben segítettem beteg nővéremnek nemrég, mert szüksége volt rám. Aztán haza kellett jönnöm, mert műtötték az egyik lányomat. Amikor Pistát Görögországba menet családostól baleset érte, Gellért intézete mindent, tolmács segítségével gyakrabban kérdezte: „Milyen lesz, ha meghálok? " „Úgy képzelem el — feleltem —, hogy a halál olyan, mintha eluladna az ember. Egyszer mindenkinek meg kell halnia, és te már mindig álmos vagy. Aludjál, apukám. Egyszer majd arra ébredsz. hogy a mama jön eléd és attól kezdve mindig együtt lesztek." Ez megnyugtatta. És képzelje, hatnapos agonizálás után, az utolsó éjjel — amikor ípp én voltam soron, mert nővéremmel váltottuk egymást nellette —, halványan elmosoyodott, kezével ölelt valakit és ízt mondta: „Mama, segíts!" Köszönet a kilenc diplomáért A gyereknevelés nem nehéz mesterség, csak a lényeges dolgokban következetesnek kell lenni. Mindig arra tanítottam a gyerekeket: az nyeri meg az életet,-aki dolgozni megtanul. Aztán: amit netn akarsz, hogy veled cselekedjenek, másnak se tedd! Másként nem lehet élni, csak úgy, hogy mindenben a szépet keresed. Áz egész földi lét választások sorozata: ha a rosszat választod, te nem érzed jól magad. Hogy lehet-e pofon nélkül nevelni? Azt hiszem, nem. Mindig arra törekedtem, hogy figyeljenek a szóra. Ha nem úgy tettek valamit, mint ahogy megegyeztünk, a megígért verést megkapták. A büntetésnek mindig tanúja volt a többi is, és annak is, hogy ilyenkor úgy megviseltek engem a történek, hogy le kellett feküdnöm... Szigorú voltam: például vacsora után senki sent tanulhatott, aki nem osztotta jól be az idejét, másnap magára vethetett. Apróbb ügyekben egyébként engedtem. Úgy látszik, mindez bevált, mert valamennyi gyerekem megállja helyét az életben. Közülük kettó tanár, ketten műegyetemet, hárman a közgazdasági egyetemet végezték el, ketten az élelmiszeripari főiskolára jártak. Látja ezt a kávéskészletet? Nagyon kedves ez nekem. Ilyen ötletet! A gyerekek vették, mondván: „Köszönjük a kilenc diplomát". Erre azt feleltem: ti érdeklődött hogylétükról, ő hozta haza őket. Másik lányom nemrég költözött haza gyerekestől, 4 évi házasság után: a régi otthon ajtaja mindenki számára mindig nyitva áll. Szeretettel fogadta a velem élő Kinga lenyom és családja js. Az egymás iránti segítség képességét, az összetartozás érzését örökítettem rájuk. Azt, hogy a család a születés pillanatától a halálig, — sőt azon túl is — összetartozik. »» ,Aludjál, apukám Szegény anyám egyik testvéremnél, távol halt meg, ott temettük el. Nem gondoltam akkor, hogy ezt nem szabad: szegény apám hetente háromszor is vonatra ült, hogy kimenjen hozzá a temetőbe. Hazahozattuk hát a mamát, hogy egymás közelében lehessenek. Édesapám nyolc évig élt közöttünk özvegyen, akkor vigasztalódott, amikor a kicsiket ringatta. Aztán egyre gyöngébb lett szegény és egyre is megtettétek a magatokét, egyetlen félévet sem ismételt egyik sem. Valaki állt mellettem Szívből sajnálom a mai anyákat, akik nem maradhatnak gyerekeik és idós szüleik mellett. A családok — és az ország is — szegényebb lesz tőle. Aztán fáj, hogy én sem tudtam már azt a vallásos nevelést adni a gyerekeimnek, amiben nekem részem volt. Ehhez egyedül kevés voltam. Sajnálom szeretett hazámat, hogy annyi tévelygő lakója van. A szegénység. higgye el, a legkevesebb. A szeretet, a tisztesség, a hit rengeteg erőt ad. Férjem üldözött, elégedetlen emberként súlyos terheket cipelt, nem tudott türelmes lenni: nekem kellett mindent elkövetnem. hogy gyermekeim, szüleim békés otthona megmaradjon. Hiszem, hogy ezt ember egyedül nem tudta volna megtenni. Valaki állt mellettem... Chikán Ágnes