Délmagyarország, 1989. december (79. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-23 / 304. szám

HÁROM TÖREDÉK ZOLTÁNFY ISTVÁN EMLÉKKIÁLLÍTÁSA KAPCSÁN 7. Mondom néktek, hogy ily módon nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogy nem kilenczvenkilencz igaz emberen, akinek nincs szüksége megtérésre. 24. Mert ez az en fiam meghalt, és feltámadott; elveszett és megtaláltatott. Kezdének ezért vigadni. (Lukács evangélioma, 15. rész) Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek ügyis! Miért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis. (József Attila: Két hexameter) Legyek kismester inkább, dolgaértó Ki ha-mit tesz, tisztességgel csinálja Mintsem titánok zagyva, pofatépő Ál-egekig sötétlő paródiája. (Csanádi Imre) DM 1989. december 23%, szombat magazin Tékozló fiúk egy tékozló országban önarckép a tekozlo fiu hazaterese i. Ültünk a Sárkány-tanszék mélyvizében. A pincér gyakorta cserélte a poharakat. s minél több üres sorakozott a sörfoltos abroszon, annál közelebb éreztük magunkhoz a világmegváltás esélyeit. Már ott ült az asztalunknál Che Gevara. John Lennon, Salinger, a párizsi diáklázadások vezérei és az előttünk lépők, a „nagy generáció" szegedi csoportjának tagjai, akikről szívesen feledkeznek meg a „nagy emlékezők": Paál István. Veress Miklós, Szepesi Attila. Petii Feri és persze Zoltánfv Pista. Verseik már megjelentek az Egyetem és a Tiszatáj oldalain, rendezései országos visszhangra találtak. festményei már főiskolásként megtalálták az utat a kiállítások paravánjaira. A Sárkány-tanszék világmegváltó akváriumát ügy őrzi Zoltánfy pompás festménye, mint a Vezúv lávája Pompej örökre megkövült városát. Olvasom, hogy Che Gevara földi maradványait szülőhelyén kívánják újratemetni: hogy remény van arra. ismét összeáll egy koncert erejéig a Beatles három éló tagja: hogy a párizsi diákvezérek egyike magas köztisztviselő, társa jól menó ügyvédi irodát vezet, tán csak egy-két tékozló fiú nem tért még meg a haza, a ház, az otthon, a társadalom megbocsátó közegébe. De hát mióta világ a világ, ez így van rendjén. Az ifjak lázadnak, megtagad-» ják szüleiket, környezetüket, forradalmi tüzeket gyújtanak lelkükben, utcai tüntetések, nagygyűlések gyújtó hangú szónokai — a felelőtlenség őszinte pajzsával, s a felelősség stafétaként hagyományozódó fegyvereivel. Véletlen-e, hogy Bartók Cantata Profánájának újraértelmezése, a probléma reneszánsza éppen a hatvanas évekré tehető?! Amikor kiderült, új viszonyok között ismét végleges és végzetes átváltozásra, szakításra van szükség, ha nem akar elveszni egy generáció. Az elódök. a „szarvasos nemzedéknek" is tisztelt csapat olv korban igyekezett egyszerre magyar lenni és Európához tartozni, amikor erről szólni egyértelmű volt a börtönrácsok négyszögeinek árnyékával. Csakhogy ez a 68-as generáció már ebbe a rendszerbe született meggyötört és megfélemlített apák. kiszolgáltatott és alapvető jogaikat vesztett anyák gvermekeiként:>akik óvodásként megsiratták a Nagy Generaliszszimusz halálát; akik ébredő elmével őrizték meg '56őszének géppisztolyropogás-nyomait, a Pestről vidékre helyezett árva gyerekek futó barátságait; akiknek öntudatra ébredése egybeesett a hatvanas évek friss léghuzatával, egy mély és mámorító szippantással a ny ugati kultúrák és az eltemetett hazai értekek újrafelfedezésének bódulatával. (Arra viszont csak nemrég jöttek rá. micsoda ára volt a Modern festészet kötetnek, a Tűztánc antológia megjelenésének. Szalay Ferenc korszakos Cantata profanájának, Juhász Ferenc Tékozló országának. Szarvasénekének vagv József Attila époszának. Hogy ezzel együtt törölték ki egy nemzedék tudatából egy tékozló ország tékozló nemzedékének neveit Faludy Györgytől Határ Gyózön át Pierre Székelyig.) Merthogy ez a nemzedék hazugságban nótt fel. s ha valamit megsejtett az igazságból, vagy nem merte hinni, vagy daccal vállalt ellenzékbe vonult. Mai igazsága megszenvedett hitelesítő pecsét. Megítélni vagy elítélni óket felelőtlenség lenne. Hiszen beleszülettek egy adott társadalomba. kénytelen-kelletlen végigjárták a kiszabott iskolai penzumokat, alkalmazkodtak ősi ideákhoz vagy napi jelzókarókhoz — személyisége válogatta. Egy biztos; tékozló ország tékozló nemzedéke ez a „nagy generáció", mely tarisznyájában hiába őrizte a marsallbotot, csak egy huszadik századi űj ipítosz dadogó körvonalaira futotta erejéből és lehetőségeiből. Egy új mítosz vállalására, a teremtés büszkeségére már nem. Elfogyott ereje, kilúgozták lelkét, megcsúfolták illúzióit. megvámolták reményeit. S az előttük járók makacs hatalomféltése és az utánuk jövők mindent elsöprő indulata között vergődve menekült olcsó szerelembe, kétes kalandba, mámorító alkoholba, felelőtlenül vállalt, beláthatatlan következményekkel • járó próbálkozásokba, kétes értékű sikereket aratva, olykor tragédiákba fulladva. Törvényszerű ez? — kérdezhetné bárki. S oly egyszerű volna rámondani: valószínűleg. A dolgok persze ennél sokkal bonyolultabbak. Mindenesetre tény. hogy Veress Miklósnak a múlt heti ES-ben szellemes groteszk költeményét olvashattam, hogy Petri Ferit hiába kerestem az emlékkiállítás megnyitójának tömegében, hogy Paál István Tiszatáj-béli cikke igencsak szíven ütött, s hogy Zoltánfy Pista barátom meghalt. A startkónél. az elsó és egyetlen verseny pisztolydörrenésénél még nem tudható, sprintszám-e vagy hoszszútávfutás az élet. Zoltánfy életének példája nagy tanulság: úgy kell élni. hogy alkalmas legyek a maratoni távra, s úgy kell dolgozni, mintha tudnám. minden munka az utolsó, a megismételhetetlen. II. Karácsony van. A szeretet, a család, a békesség, az igazságosság és szabadság ünnepe. Csupa olyan szép fogalom sűrítménye, melv Zoltánfy Istvánnak fölvállalt festői programja volt. Talán ezért is rítt ki kortársai közül, tán ezért is tartották sokan korszerűtlen figurának. A tömegek zajos arcnélkülisége ellenében a személyiség méltóságának festője volt: az erőre kapó össznépi brutalitással szemben a szeretetet hirdette; a hétköznapok szürke folyamával az ünnepek szertartásait, életütemer állította szembe; az egymás ellen feszülés helyett a barátság híve volt: az elszabaduló indulatokat nem szerette, a meditáció és tolerancia képviselőjének tartotta magát; a széthulló családoknak is az összetartozás, a család szent egysége ideáját hirdette, a generációs összekapcsolódás eszményét mutatta fel; a gesztusoknál többre becsülte a mély gondolatot, az indulatnál a tartós érzelmet, a hangulatnál a kipróbált értéket; a divatok olcsó piaci sikerei nem csábították, inkább vállalta a kismesterek méltóságát, mint a zsonglőrök múló dicsőségét. Ezért válhatott nemzedéke és kora kiemelkedő mesterévé, képíró művészévé. Már elsó festményein is többre vállalkozott, mint akár a valóságábrázolás szikár szolgaisága. akár az avantgard népszerű bravúrjai. Programot és mércét állított maga elé. S ez a festői és emberi élethivatás a hajlékonyság idején. az alkalmazkodásra késztető és alattvalói húségre építő korában majdhogynem eretnekségnek tűnt. S hogy mégsem lehetett lesöpörni, azt éppen a tehetség és eredetiség kikezdhetetlen billoga vigyázta. Mert Zoltánfy István, miközben naponta a tükörbe nézett, nemcsak saját vonásait festette önvizsgáló szigorral, kegyetlen szellemi és festői szikékkel, de korának problémáit is vallatószékbe ültette, s valamennyiünknek föltette a gyakorta kínzó kérdést: Mi helyünk a világban?! Abban a világban, melyet örököltünk, melyet kötelességünk a magunk képére formálni, s amelyet át kell adni örökül az utánunk jövőknek. Ez a folytonos kontinuitásélmény nyomta rá bélyegét Zoltánfy egész munkásságára. Számára a művészettörténet nem felmondandó lecke, hanem napi megméretés: a történelem nem események véletlen sorozata, hanem újólag bonckés alá veendő példatár; számára az irodalom nem szórakoztató mulatság, hanem folyamatos önkontroll; neki a művészet nem felöltő, hanem éppen lemeztelenítő, önkínzó vállalkozás. Nem véletlen, hogy éppen a trecento korának kiemelkedő mestereit választotta példaképül. Éppen őket — Jan van Evk-et. Giottot. Piero della Francescát. Filippo Lippit, Fra Angelieot. Memlinget. id. Peter Brueghelt, Hieronymus Boscht, Grünewaldot — hiszen ók egyrészt alázatos mesterei, kézműves krónikásai voltak koruknak, részint bennük szárnyal legmagasabbra a lélek szabadsága, bennük ért csúcsaira a fantázia gondolati praeszürrealizmusa. minden művészi vállalkozás rugója. S az sem lehet csupán a véletlen műve. hogy elképzeléseihez a középkori szárnyasoltárokban, az ikonosztazok soktételés elbeszélő műfajaiban lelt tormákra. Az ünnepélyesség. a tisztelet, az áhítat olyan élményei az embernek, melyek kijelölik a pirosbetűs napokat az évek szürke tengeréből. mely összehozza a régnemlátottakat, mely összeköti a lelkeket. S ezeket hiányolta Zoltánfy István, ezekért igyekezett színekkel, formákkal, figurákkal, képregényszerű felnőttmesékkel szót emelni. A családot az emberiség fennmaradásának letéteményeseként tisztelte. Olyan korban, amikor a válások lázgörbéje a legmagasabbra szökött, amikor a szerelem szabadságát felváltotta a szexualitás szabadossága, amikor az eszmék és eszmények kiüresedett frázisokká, a történelmi leckék pedig kötelező penzumokká váltak. A videó világhulláma idején szeretettel simogatta a századvég megsárgult fotográfiáit, s e technikai vívmány megannyi mesterségbeli tanulságát építette festői világába. A fotó számára nemcsak kordokumentum, nem csupán a generációs folytonosság dokumentuma volt, hanem az ember makacs e|s reményteli szembenállási kísérlete az elmúlással. Zoltánfy művészetében kell lennie egy olyan mozzanatnak is. hogy a fotográfiák élményei alapján úgy is jelet kívánt hagyni, hogy Krisztus-arcának két évtizednyi változásait megörökítve, nemzedékének sorsat is belefestette ebbe a csak szegedi Károlyi Lajoséhoz fogható önvizsgáló portrésorozatba. Igy lesz a legkézenfekvőbb modellből általános emberi élmények, örömök és kudarcok modellje, de így lesz újkori Kiválasztott is, a Különös ebben a semmihez nem hasonlítható festett panoptikumban. Igenis: Zoltánfy István én is vagyok, meg te is, ö is. mi mindannyian, akik ennek a városnak polgárai voltunk az elmúlt húsz évben, akik ennek a kornak gyermekei voltunk, itt keseregtünk és álmodoztunk, itt dédelgettük vágyainkat és sirattuk elvetélt reményeinket. Milyen jó, hogv helyettünk is tükörbe nézett, hogy meggyónta a mi vétkeinket is. hogy vállára vette a mi terheinket és elmondta azt is. ami a mi szivünket nyomta. Zoltánfy Istvánban fölfedezhető volt valami messianisztikus hajlam. Filmszalagra kívánkozó képsor utolsó találkozásunk, pontosan 1988. augusztus 10-e délutánja. Sétáltunk a Kárász utcán, én várandós feleségemmel, egyéves kislányunkkal, ó mezítlábas saruban, farmerben, biciklijét tolva. A nyári tömeg szétnyílt előtte, mint Mózes előtt a habok, s mi az ó oltalma alatt lépegettünk a Kárász utca fullasztó mély vizében. Ez az ember akár vízen is tudna járni — mondanám, ha nem következett volna be néhány nappal később a végzetes tragédia: s a védettnek hitt test egy más közegben egy pillanat alatt füstté, korommá, égett csonttá lett. Nemcsak a Skoda volt annak a közegnek a másvilági. úgy hiszem, Zoltánfy is másviláginak számított abban a fölgyorsult másvilágban. Talán a korszerűtlenségének áldozata lett. Annak, hogy hitt még a tiszta hűségben, hitt ebben a hazában, a gyökerekben és reménykedett az új hajtásokban. A végtelenben teritett asztalt, kenyeret és bort kínál nekünk. Most már mi is tudjuk, számára a kenyér és a bor biblikus jelképe a szolgálat és alázat megtestesítői, a földhöz, házhoz, hazához, néphez való kötődés szimbólumai. a tékozló fiú megtérésekor a viszszafogadás gesztusa. Kenyér és bor — a mindennapi betevő falat és szellemi táplálék ma felértékelődött. Ki vitatná, zavaros és sorsfordító időket élünk. Meg vagyok arról gyózódvc, hogy a legbonyolultabb körülmények között is a kiérlelt értékekre szavazna Zoltánfy István. A hit erejére, a békesség-óhajtásra, a szeretet összekötó szálaira, a tékozló fiúk megtérési esélyeire, a friss kenyérre és a vizezetlen borra. Ezen a karácsonyon az elsó falat kenyér, és az elsó korty bor emlékeztessen bennünket azokra, akik égi mezőkön vigyázzák lépéseinket. III. A töredék és a torzó között talán az a különbség, hogy a töredék az egésznek csupán egy részletét képes felidézni. a torzó viszont hiányaival együtt az egész megtestesítője. A modern korpuszokon nem hiányoljuk a végtagokat. a milói Vénusz karok nélkül is tudna ölelni. Viszont a tolókocsiban szenvedő gyermek látványa szánalmat kelt, egy baleset véres torzója megborzongat. A művészet és valóság különböző dimenziói másként érintenek meg bennünket. Ami a mindennapok valóságában elfogadhatatlan tragédia, az a művészet emelkedett szférájában katartikus élmény. Zoltánfy István művészete torzóvoltában is teljesnek tekinthető, kettétörtségében is sugallja egy teljes emberi élet nagyszerűségét, egy tudatos művészpálya elhivatottságát. A maradandóság aranyfedezete. hogy festészetében sohasem az indulat, hanem a gondolat diadalmaskodott. hogy a hangulatoknál mindig többre becsülte az érzelmeket. Ehhez a gondolati szürrealizmushoz és kiérlelt érzelemvilúghoz nagyon is adekvát kifejezésmódot fejlesztett ki magának. Elemeit, motívumait — legyenek azok korareneszánsz festői élmények jelképpé emelt részletei, vándorfotográfusok képeinek darabjai, régi tárgyak vagy egyszerűen csak festőszerszámai — úgy todta szintetizálni, olyan egységbe tudta ötvözni, hogy éppen ebból az ötvözetből alakult az a nagy ouvre, melyet Zoltánfy művészetének nevezhetünk. Akit negyvennégy évesen az értelmetlen halál ragad el, nem kaphat feloldozást. Zoltánfyt sem volt idónk búcsúztatni. Távozása tragikusan gyors és váratlan. így hát számon kell kérnünk tóle adósságait: azokat a képeket. melyeket oly régóta dédelgetett, azokat a palackpostákat, amelyeket még vízbe dobni sem volt ideje, az elmaradt kézfogásokat, öleléseket, viszlátokat... Midőn ezt írtam, december 18-ának éjszakáján különös dolog történt. Egyszerre csak villámok hasították a téli éjszakát, hatalmas dörrenésekkel vihar söpört végig a városon. Decemberi zivatar. Éppoly hihetetlen, minthogy Zoltánfy nincs közöttünk, s éppoly valóság, minthogy már sohasem ül le velünk a Sárkány asztalaihoz. S erre nem gyógyír, hogy ez a mai már nem az a Sárkány. Nincs meg a pult fölötti nagy tükör, átalakult a berendezés, más a közönség... Sovány vigasz.! TANDI LAJOS