Délmagyarország, 1989. november (79. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-04 / 262. szám

276 1989. november 11., szombat DM] 1 magazin # Az Országház építője STEINDL IMRE SZÜLETÉSÉNEK ÉVFORDULÓJÁRA Az elmúlt évszázadokban sok kitűnő magyar építőművész hagyta ránk kézjegyét. Alkotásaik meghatározzák városaink, településeink építészeti arculatát. De talán mindannyi közül kiemelkedik a 150 éve. 183$. október 29-én született Steindl Imre aki merészen a Duna partjára varázsolta nemzeti szimbólummá lett Országházunkat. Természetesen hosszú út vezetett a Parlament megszületéséig. Rengeteget tanult, dolgozott, kereste a legjobb megoldásokat a korábban tervezett épületein, amíg a magyar historizáló építészetnek Ybl Miklós és Schulek Frigyes mellett legkiválóbb képviselőjévé vált. A pesti Műegyetem elvégzése után előbb két, majd hat esztendőn át a bécsi Akadémián tanult, ahol több, a korban meghatározó jelentőségű építész tanítványa volt. A 19. század második felében a historizáló építészet dívott, azaz régebbi korok építészeti stílusait elevenítették fel. s ültették át az akkori jelenbe, az akkori kor igényei szerint. így emelkedtek Európa-szerte a neoromán, neogót, neoreneszánsz stb. épületek. Steindl is ezt az iskolát járta, ennek a szellemében alkotott. Kezdetben a reneszánszot kedvelte, s ilyen stílusban építette föl Dcbreccnbcn az azóta lebontott Bika Szállót, és a szerencsére még ma is álló. s a közelmúltban eredeti pompájában helyreállított úgynevezett új pesti Városházát 1870-72 között. A nagyszerű palota a Váci utca 62 — 64. szám alatt áll, s a Fővárosi Tanácsé, ott tartja üléseit. Milyen kár. hogy a szűk utcában, ütöttkopott házak között szorong és a nagy nyilvánosság legfeljebb a televízióból ismerheti üléstermét. Csaknem evvel egy időben tervezte és építette Budapesten a Múzeum körút 6 — 8. szám alatt álló Természettudományi Kar épületét. Az iparművészet csaknem minden területét átfogó stílusa az épületek kerámiás díszítésében, a városháza lépcsőházának vaskonstrukciójában is megnyilvánul. Szíve szerint azonban — egyik bécsi tanárának hatása alatt — leginkább a gótikához vonzódott, amelynek egyik kitűnő példája a budapesti Rózsák terén álló Szent Erzsébet-templom. Ahhoz, hogy e történeti stílusokban teljes otthonossággal mozogjon, sok más munkán át vezetett az út. Stílusérzékénck tökéletesedését számtalan műemlék restaurálása és helyreállítása szolgálta. Ő hozta helyre a vajdahunyadi várat, a máriafalvi, az iglói, a bártfai és a budapesti belvárosi templomot, valamint a kassai székesegyházat. Az Országháznak, mint Steindl Imre fő művének, a Bécs melletti Fünfhaus temploma és a berlini Reichstag pályázatára készült és dicséretben részesült terve szolgált előzményül. Az Országházra iTiírt nemzetközi pályázaton Steindl pályaműve — mint a nemzeti múltat kifejező öntudat legmegfelelőbb építészeti megjelenítése — nyerte el 1883-ban az első díjat. A következő évben kapta meg a megbízást az akkor már az ifjú építésznemzedéket a műegyetemi katedráról nevelő. ünnepelt és sikeres Steindl. Élete végéig dolgozott az Országházon. amelynek főlépcsőházában elhelyezték Stróbl Alajos által mintázott mellszobrát, és vele szemközt egy emléktáblát, amelyet 1904-ben emelt az 1902. augusztus 31-én elhunyt nagy építész tiszteletére az Építészegylet. CSONKARÉTI KÁROLY Országházi perspektívák RÓZSA JÁNOS A boldogság táskája a boldogság nyugdíjba ment rámhagyta a táskáját harcsa-szájú sötét éjben írástudók áskálják megkövült szemekkel keresik a titkot homályban olvassák a hátrahagyott köriratot enyém lehetne a mindenség feltéphetném az éj sötét testét ha nem adom le olv hamar TALÁLT TÁRGYAK OSZTÁLYÁN már a villámzárakat simogathatnám a boldogság táskáján Jelenéseim közt Petri Csathó Ferenc soraira Jelenéseim közt a bánat lovai jönnek lobogó sörényeikkel köszönnek majd a barátokból ellenségek lesznek nem hiszek már a gyönyörű szemeknek Először megtaláltuk Nakonxipánt majd leveleket szedtünk a kórházi fákról üzenet gyanánt Kézenfogva mentünk fel a toronyba zuhanás közben nyelvet öltve estünk a porba Köröket rajzoltunk maszatos ujjal trombiták torkára sálat tekertünk csak fújjad Attila nem hallhatja már a harsonát hat szál deszka közé temették az arcát Jelenéseim közt a bánat lovai jönnek lobogó sörényeikkel köszönnek majd a barátokból ellenségek lesznek nem hiszek már a gyönyörű szemeknek FOGSÁGBAN A MUSZKÁKNÁL A pokol vége LIPPAI TAMÁS RAJZA Múlt heti beszélgetésünk ott szakadt félbe, hogy beszélgetőpartnerem elmesélte szovjetunióbéli hadifogságának „fő" korszakát. Az uzmanvi esztendő után átkerültek Borovirsi körzetébe, majd Sandlagerbe. A fogságának záró fejezetének „élményeiről" számol most be: — Borovicsi körzetben egy kis faluba kerültünk. Itt egy külfejtésú mészkőbánya volt. Ezen a helyen szinte emberi körülmények között voltunk — ami a lakást illeti. Ugyanis fehérre meszelt szobákban, kóépületben laktunk. Aho! szintén priccseken aludtunk, tehát olyan higiénikus körülmények között. Még külön mosdó is volt — másik szobában! — Gondolom, a bányában dolgoztak. — A külszíni fejtésben kellett dolgozni, szóval a nyers mészkövet kellett kitermelnünk, amit aztán elszállítottak kisvasúton, csillékben, miegymásban. Namost, meg volt határozva, hogy mennyit kell dolgozni! Voltak ilyen felügyelök, akik mindig felírták, hogy ki, mennyit végzett. Ezek bizonyos jóindulattal voltak irányomban, mert hát kétszer olyan idős voltam, mint a többiek. En voltam a sztárij, sztárij. Képzeld el, hogy a közvetlen felügyelők, akik összeadták a munkateljesítményt — ezek lányok voltak. Lehet, hogy a hadsereg kötelékében, nem tudom. De ezek főnöke már férfi volt. Na, elég az hozzá, hogy bizonyos kedvezményeket kaptam — egy kis szelet kenyérben, vagy cigarettában kaptam többet. — Ha jól számolom, akkor ez már 1946 őszén lehetett. Köztudott, hogy a Szovjetunióban ez idő tájt már elég hűvösre fordult az időjárás. — Persze, ekkor már a késő, komoly őszben voltunk. De ami nagyon jó volt. hogy ezeket a szobákat remekül fűtötték. Volt olyan is — igaz csak egyszer —. hogy ki sem kellett mennünk dolgozni a nagy hideg miatt. A munkához kaptunk pufajkát, halinacsizmát és egyujjas munkakesztyút. Hogy nieleg volt-e? Hát, védett a hidegtől, nem volt olyan meleg, de annyiban jó volt, hogy a szabaddal nem érintkezett közvetlenül az ember keze. Megmegfújtuk természetesen, úgy. ahogy szokta az ember télen, ha fázik a keze, de fizikailag nem szenvedtünk, és aránylag azt mondhatom, a koszt is jó volt. Ahhoz képest, ahogy Uzmányban. vagy valahol másutt volt. Itt az egynapi adag egy csajkányi volt, de bőven adtak, bőven. — Hogyan vészelték át a telet, s mi történt azután? — Ez elég tűrhető tél volt. s így mi istenit dolgozhattunk. Hogy mennyi ideig voltunk itt, azt nem tudom most pontosan, de tény az, hogy egyszer csak ^leszállítottak minket az úgynevezett Sandlagerbe. — Elég furcsának tűnik, hogy a németellenes szovjeteknél egy német nevű — szó szerinti fordításban homoktáborfoghely, munkatábor létezett. Vajon miért volt ez ígv? — Nem rossz a kérdés. Tudod miért hívták ezt így? Valószínűleg azért, mert egy homokos területen fekvő tábor volt, olyan „uzmányszerúen" voltak benne a barakkok, távol egymástól, csak hát ez nem kolostor volt. Nem emlékszem arra, hogv kőfalak vettek volna minket körül, drótsövény volt inkább. Azért hívták ezt Sandlagernek, mert mikor mi odamentünk, ott németek voltak. Német hadifoglyokkal együtt raboskodtunk, s cn itt folytattam tovább „kártyagyártó kisiparosi" tevékenységemet. Szóval dolgoztam ezen a vonalon is, és itt csináltam már francia kártyákat is. Ezek a lapok rendkívül kicsik voltak, és ezekkel bridzseltek. Persze fejlődött a technikám is. és itt már sablonnal ütöttem rá a megfelelő figurát, alakot és számot. És hogy elmondhassam, hogy tőkés exportra is termeltem — egy garnitúra sakkot egy német is megvett tőlem. — Önök negyvenhét tavaszára kerültek fogságuk utolsó állomására. Ahogy elmeséli, itt már nem is kellett dolgozniuk. — Tudod, ez már egy ilyen utolsó gyűjtőtábor volt. Mi, már mikor ide jöttünk, tudtuk, hogy innen hazakerülünk. Igyekeztünk mindennel agyoncsapni az időt. De engem egyre inkább foglalkoztatott az a gondolat, hogy mi módon tudom majd hazahozni azt a csomó „cuccot", amit fogságom alatt készítettem. szereztem. De még mielőtt ezt elmesélnem, el kell hogy mondjak valamit. Éjt nappallá téve sakkoztunk. És én is a fogság alatt tanultam meg elég jól sakkozni, tudniillik a priccsen mellettem feküdt Talabér,,aki akkor már sakkmester volt. Úgyhogy én is megtanultam jó pár nyitást, meg efféléket. De visszatérve az előbb már pedzegetett problémához: elsősorban a kártya hazavitele izgatott, mert azt tudtuk, hogy a sakk ott kint nemzeti játék. Hát ma is ugyebár az oroszok élen járnak ebben a sportban, világbajnokok meg satöbbi. — A dominóval mi volt a helyzet? — Az is vehető volt nyíltan. Itt kint hoztam a mellem felett. Nomóst, de a kártyával mit csináljak? Hat volt nekem 'egy középméretű sakktáblám, amit elvittem az asztalosmúhelybe. Tudod, a sors érdekessége az volt, hogy ugyanazok a német tisztek, akikkel együtt voltunk Uzmányban, szintén itt várták a hazaindulásukat. így már megvoltuk bizonyos kapcsolataim, korábbi művész barátaim. Namost. ezekkel kitaláltuk, hogy ezt a négyzet alakú sakktáblát kettéfűrészeljük és dobozt csinálunk belőle. Á sima furnérlap aljára keményfából csináltunk keretet. Igen ám, de a két szélére barkácsoltunk egy-egy rejtett rekeszt. Ennek nagysága egy olyan centiméternyi volt. Éppen csak ott volt, hogy laposan elférjenek a kártyák. Namost, ha ezt te kívülről nézed, akkor ez egy doboz, ha kinyitod, akkor ott voltak benne a figurák. Na, amikor végre-valahára elindultunk haza, akkor a sakkot meg a dominót kiakasztottam szépen egy zsinóron a nyakamba. Amikor vizsgáltak minket utoljára, akkor szépen kinyitottam a táblát, pontosabban a dobozt és ott sorakoztak rendületlenül a sakkfigurák, a sakkhudsereg. — Mikor indultak végül is haza? — Június közepe táján, mert az út olyan tíz napig tarthatott, s én július 7-én értem ki kedves barátaimhoz, a tanyára. Debrecenbe érkeztünk. s ott volt az utolsó vizsgálat, mert ott is voltak kérdezések, hajaj... Tudod, voltak, akiket már a priusz várt. Itt ennél a vizsgálóbizottságnál szólítottak mindenkit sorra, én olyan éjfél felé kerültem elébük. Aztán kaptunk papírt, mindenfélét, és adtak 5 forintot, és adtak valamit még enni is. Ezek után mindenki utazhatott haza. Felutaztam Budapestre és jelentkeztünk minden ilyen jótékony célú helyen. Kaptam, azt tudom, még a Keleti pályaudvaron, ebédjegyeket — mindig oda kellett eljárni ebédelni. Adtak egy rakás cédulát, papírt, nem egy még a mai napig megvan. — S milyen öltözékben tértek haza? — Jaj, ezt nem is mondtam neked, hogy Sandlagerben mindenkit más gúnyával láttak el, mert látták, hogy mennyire el volt nyúve rajtunk. Nekem valami tűzoltó-, vagy miféle zubbonyt adtak és csizmát, ilyen tipikus orosz csizmát. De olyat, hogy az egyiket egy párból, a másikat egy másik párból. Nem volt egyforma. Nem azt mondom, hogy két jobblábas volt, csak az egyik nagyobb volt, a másik kisebb. Oda tették elém, láttam, hogy nagyjából egyforma — „Jó az!". Nem szóltam egy szót se, csak engedjetek még mezítláb is haza... CSLR1 ÁKOS