Délmagyarország, 1989. október (79. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-28 / 256. szám

8 DM1 mqgqz*n 1989. október 28,, szombat I cgutolihi ht-s/elgelcsúnk kuprsun eljutottunk odúi); a kedves öregúrral, hogy fogságba esése során milyen atrocitások érték Magyarországon. Budapest — Sóskút— Kiskunfélegyháza útvonalon julottak el a mai Románia területén fekvő Foksaniha. Természetesen a jú öregei itt sem nélkülöztek az „élmények". A kivagonirozás 1945. február végén történt, de innen folytassa ö: — Éhben u táborban különféle alakulatoktól összegyűjtött foglyok voltak, kimondottan gyújtó jelleggel. Körül volt természetesen kerítve, kapuk. őrök, miegymás. Mindjárt „kuranténbe" kerültünk, mint újonnan jöttek. Két hétig voltunk így elkerítve. nehogy valami járványt terjeszszíink és az elsó dolog volt. hogy fertőtlenítőbe vittek minket. Egy iskolajellegú épületben kellett levetkőzni, holminkat, batyunkat lerakni. A textíliákat be kellett kötnünk a pokrócainkba, a más jellegű (bőr, fém) holmikat letette az ember maga mellé és várt anyaszült meztelen. Ahogy ott álltunk, úgy nézhettünk ki. mint az „állított heringek". Szerencsétlenségemre valahogy meglökték az előttem állót, aki rálépett a motyómra és eltörte a szemüvegem. — Mit csinállak a fertőtlenítés alán ? — Azonnal tájékozódtunk, s láttuk, hogy akik már huzamosabb ideje ott voltak, egész jól élnek, mert ebben a táborban mindent lehetett kapni — persze jó pénzért. — Önök, ha jól tudom, június 10-tg voltak fogságban Foksániban. Mint tudjuk, a második világháború európai színterén a harcok május 9-én befejeződtek Volt-e erről tudomásuk? — Hogyne. Mindig tájékozódtunk a hadihelyzetról és hát úgy nézett ki. hogy vége lesz. Hát ez tényleg május kilencedikén be is következett, s mikor megtudtuk, nagy-nagy örömmel vettük tudomásul — s mindenki képzelődött a hazamenetelról. Nahát mi vártunk-vártunk, sejtettük, hogy egyik napról a másikra ez nem megy. Egyszercsak bevagoníroztak bennünket. dc nem mondták meg az útirányt. semmit, hogy hova visznek — mindig néztük, hogy hátha ismerős tájakon járunk Erdélyben, de hát Édes Jézusom, mégse lettek volna ismerősek ag.uk a helyek, amelyeken keresztül mentünk. Egyszercsak kisült. hogy Ukrajnában, egy Uzmány nevű. mezóvárosszerú helységbe érkeztünk. — Itt hol beívelték el magukat? — Egy kolostorban. Meglehetősen nagy területű volt. megítélésem FOGSAGBAN A MUSZKÁKNÁL Uzmány 1945 szerint egy öt-hat katasztrális hold. Itt már egy kész fogolytábor várt minket, mert a kolostort körbe falazták és ott voltak a sarkokon az őrhelyek, jó magasan. — Volt-e valaki a táborban? — Ilyen lengyel civil menekültek voltak ott, de családostól. Na, mondom. ez itten egészen emberi dolog, először azt hittem ugye, hát aztán... Rendkívül éhesek voltunk. Namost nekem a hátizsákomban volt egy olyan sportruhám, amit még 1940 őszén csináltattam kovásznai vászonbői. és ez azt a célt is szolgálta, hogy ha egyszer felvehetem és kikerülök innen, akkor usgyé haza. mert hát voltak ilyen ábrándjaim. Eleinte nem sokat törődtek velünk, csak leültettek. meg ide-oda sorakoztattak minket. De hát majd kigurult a szemünk az éhségtől. No, hát ezeket a lengyeleket megközelítve, hisz, bár el voltak különítve, érintkezni tudtunk velük. próbáltunk élelmet szerezni. És bizony a ruhámat hamar felettem, mert ha jól tudom, kaptam három olyan két- két és fél kilónyi kenyeret, de nem egyszerre, hanem minden nap egyet, és adtak valami szalonnácska félét is. Ez is benne volt az alkuban. De egy olyan tíz nap múlva elvitték a lengyeleket, és csak mi. magyar hadifoglyok maradtunk ott. — Hányan voltuk ott? — Körülbelül kétezren lehettünk, de hát én nem vezettem nyilvántartást. A kolostor területén belül voltak kóépületek. de az üres telekrészre barakkokat építettek. Ezeket féligmeddig a földbe „vájták", s olyan három-négyszáz ember fért el bennük. Alsó és felső priccsek voltak, de ami a legfontosabb volt télen, hogy nagyon jó volt a fűtésük — ezt ma úgy mondanánk cserépkályha, de akkor téglából készült kályháknak köszönhettük. amelyek a barakk végétói picit középfelé voltak elhelyezve. — Nem voltak kivételezettek? — A törzstiszteket külön kóépületekben helyezték el. és voltak úgynevezett „raszkonvojok". Ez. azt jelentette. hogy ezek kísérő nélkül közlekedhettek. mert politikailag megbízhatok voltak. Nekem is volt köztük egy régi jóbarátom. egy egykori régi teniszbajnok (Papolczy Elemér), ót a Gestapo kezéből mentették ki, már kivégzésre vitték volna. Hát akkor már az az ember, akit a Gestapo főbe akart lőni. megbízható ezen a vonalon. Külön laktak még a szakácsok, akikkel mindenki igyekezett jóban lenni — én is. ugye, mert legfőbb célunk ott az volt, hogy enni. enni, enni — minél többet a bugyorba, nehogy leromoljon annyira kondíciónk, hogy ne tudjunk hazajönni, nehogy kint maradjunk. — És hogyan aludtak ezeken a priccseken? — A priccsen szorosan voltunk. A szalmazsák, amit kaptunk, keki színű és elég keskeny volt. olyan 60— 70 cm széles és embernagyság hosszúságú. Namost, én a teveszór takarómat szépen, ügyesen ügy varrtam meg, hogy az hálózsákszerú lett. Itt ami a legfontosabb volt számomra, a lábam, mindig jó melegben volt. Hát körülbelül így aludtunk kvázi összepréselve. — Milyen munkát végeztek? — Természetesen több csoportra osztottak bennünket, és kőművesmunkát végeztem tatarozásoknál. Itt a gazdáink eléggé jól bántak velünk, mindig adtak krumplit, vagy valami mást, amivel megköszönték a munkánkat. Ezek arra is jók voltak, hogy lehetett „üzérkedni", hisz mindig tudtunk cserélni szalonnát, illetőleg más. számunkra akkor létfontosságú dolgot. Szerencsére a táborban a kapusoknak is juttattunk valamit, így nem volt különösebb retorziója a dolgoknak . Később a jó munkáért abban a „megtiszteltetésben" volt részem, hogy a polgármester lakását is renoválhattam. De ó nem akart semmit sem adni. majd sikerült megmosni a féjéf. s a szokásos krumplíadagomat itt is megkaptam. Egyébként „trupkának" hívtak, mert a pipa örökké a számban lógott. — Fizettek ezért a munkáért? — Hu jól emlékszem, kétszer az év alatt. 80-80 rubelt kaptunk. — És milyen táplálékot kaptuk? — Itt. Uzmányban rendkívül silány volt a koszt. Mindig kását adtak, de mindig! Kása. kása. kása. De kicsi HORVÁTH ZOLTÁN RAJZA volt az adag is. Amikor kimentünk kolhozba dolgozni, és egész nap künn voltunk, akkor kihozták az ebédet. Ilyen esetben a csajkának mondjuk a jó feléig kapta az ember, de ha benn volt a táborban, ott bizony csak tessék-lássék módon. Egy darabig jó volt a koszt, amíg jöttek az amerikai konzervszállítmányok. Ezek olyan kétkilós vajkonzervek voltak — egészen addig, amíg az oroszok össze nem rúgták a port az amerikaiakkal. Egy szelet kenyér három rubel, fehér kenyér öt, egy kanál só is három rubel volt — persze a foglyok között. — Érezték-e Sztálin egyre erőteljesebb személyi kultuszának valamilyen hatását? — Különösebben nem. dé 1946 ta-. v a szán, a győzelem ünnepén volt egy hatalmas nagy ünnepség. Az uzmányi helyőrség az étkezőben tartotta az ünnepélyt, még vodkát is kaptak. A dolog pikantériája csupán az volt, hogy tőlünk kértek csajkákat és kanalakat, úgyhogy kölcsönadtuk nekik, de csak azokat kérték, amelyek nem voltak olyan viseltesek. S akkor visszafelé,' amolyan „használati díjként". egy csajka kását kapott az ember. Azenyémet, amit még boksámban szereztem, elfogadták, pedig mindenki adta volna. — S mivel ütötte agyon az időt? — Jaj, hát ez nagyon érdekes volt. Ma úgy mondanánk, hogy „kártyagyártó kisiparos" voltam. Ilyen furnérlemezekből csináltam magyar és francia kártyát, ezenkívül készítettem sakkot és dominót is. (És vendéglátóm előveszi a fiókból a kalandos körülmények között hazakerült kártyapaklikat, sakk-készletet. Tényleg jobbak, mint az eredetiek.) Na, most mit csodálkozol? A festésen? Tudod, ott raboskodtak német festőművészek és tőlük vettem cukorért a festéket. Persze, mivel nagyüzemben gyártottam, én sem adtam ingyen — egy pakli öt, egy sakk tizenöt szelet kenyér volt. — Tudták-e valahogy értesíteni a hozzátartozóikat? — Ez se ment simán. Rajk László testvére is ott volt fogoly. Mivel Rajk karrierje ekkor már sínen volt ugye, ezért ez a Rajk hadnagy, talán negyvenöt karácsonyára, de lehet, hogy csak újévre, hazakerült. Ruhát varrtak neki, hogy rendes legyen, mert ott egészen lerongyolódott állapotban voltunk. És kérlek szépen, amikor ezt megtudtuk, akkor a ruhába a táborban levő magyar tisztek névsorát felvettük. Különböző helyekre varrták be, és voltak művészek is köztünk, akik rá tudták ezekre a kis fecnikre írni ilyen apró, parányi betűkkel a neveinket. Elvitte és ezt a Magyar Rádió még abban az évben felolvasta. Drága jó édesanyámék is így tudták meg, hogy hol vagyok. — És hogyan kerültek innék tovább? — Már korábban hallottunk valamit zongorázni, hogy hoznak a táborba valami menhelyeseket. és ezért nekünk el kell majd mennünk. De ezeket a tervezettnél korábban hozták. így volt alkalmunk velük együtt élni egy pár napot. Ez elég szörnyű volt, mert ezek a rabok ilyen 12—16 éves bűnözők voltak. Ezek ugyan mélységesen együtt éreztek velünk, de később azt is bemutatták, hogy nem olyan áldott jó lelkek ók.-..féldául ellopták az orvosi szobából a vágóeszközöket, majd egy tnásik alkalommal. mikor két táborra szakadtak, téglával véresre verték egymást, ügy, hogy az őrök nem mertek közbeavatkozni. Ezek után kétfelé osztották a hadifoglyokat, az egyik csoport ment a Kaukázusba, mi pedig 46 nyarán elindultunk Borovicsi körzetébe, az újabb foghelyünkré, CSÚRI ÁKOS • ...Édes Zsuzsikám, az este lementem valamelyik klubba — hogy melyikbe, nem érdekes, a városban tíz helyen van rendszeres, és legalább ugyanennyi helyen alkalmankénti dizsiprogram... Jó két esztendeje nem jártam ún. diszkóban, na, gondoltam, elüldögélek odabenn (-lenn) darab ideig — végül is csak különb dolog kihúzott szemű, ajkpirosított nőket nézegetni a táncos homályban, mint feltört újgazdagokat, letört pedagógusokat, vitális fideszcscket és frusztrált pártkádereket, az Élet vakító, fehér fényénél. — Látható: korántsem nöfelszedés érdekében kerestem föl ama klubot, nem, most semmi nem áll távolabb tólem, mint a kapcsolatteremtés. (Legföljebb földönkívülickkcl teremtenék kapcsolatot, de nehogy véletlenül azt hidd, hogy egy lépést is megtennék értük: jöjjenek ók ide az Androméda-ködból, he akarnak valamit.) Estétől hajnalig 0 ..Leültem hát a fal mellé, piros zsámolyra, édes Zsuzsikám. Odabenn, a táncteremben dübörgött már a zene Elég kevesen voltak. Kikertem egy kisfröccsot. amit fél órán keresztül utam — közben, háront székkel odébb, leült egy nő. kávé. konyak társaságában Fölálltam, hoztam még egy kisfröccsot. s mire visszaértem. már egy akcclerált tizenéves terpeszkedett a helyemen, glutty-glutty-glutty — csak úgy gurultak le torkán a sörkortyok (üvegből). Ekkor már sokan voltak. — Megengeded? ... kérdeztem; a nó zárkózottan ült a zsámolyon, nem vala benne semmi „felhívás a táncra". Bólintott, melléültem. ...Elmondta, fél évig kórházban volt.— Kevés híján ottmaradtam — tette hozzá, s fölhajtotta a cognac-ot. „Egy újabb", gondoltam szomorúan, mert az utóbbi öt. vagy ötszáz évben nem beszeltein oly emberrel, kinek ne lett volna legalább kétféle „elváltozás"-;!, kezdve, természetesen, saját magammal és folytatva mindenkivel... Ez egy lerobbant ország. édes Zsuzsikám. — Még egy konyak?...— kérdeztem. — Jöhet — mondta, kezdett magához térni, már a fölcnyeskedéshcz is volt ereje. „Ismét a nyul viszi a puskát", közöltem magammal, „és ez elég nem szép tőle..." — Meghoztam neki a piát. megsimogattam a kezét. — Mindjárt viszszajövök — mondám, és örökre eltűntem a klub. az élet kavargó belsejében. Később aztáft kiderült, a zsámolyt is magammal kellett volna vinnem, leülni ugyanis ekkor már egyáltalán, sehová nem lehetett. Az események rávilágítottak, hogy az eredetileg ötszázszemélyes klubhelyiségbe háromezernyolcszázhetven ember fér be, óvatos bécslés szerint, lefelé kerekítve. Sodródtam hát a tömeggel (-ben), a klub egyik végétói a másikig, aztán vissza, föl-le, fölle. Ismerőssé váltak az arcok, fölfedeztem azokat is, kikkel nagyjából egyszerre jöttem le — társaságok, párok, egyes egyedek, félemberek. Ugyanabban az állapotban voltak, ahogy idejöttek (csupán a félemberek feleződtek tovább). Maradt mindenki társaságával, vagy önmagával; állítom, egy végtisztesség alkalmából való egyperces néma felálláskor többen ismerkednek meg egymással, mint a szombat esti dizsibcn. Lejönnek a klubba a tizenévesek, konspirálnak egyet, és az est végén kevesebbet tudnak egymásról, mint az elején, cz kész röhej, édes Zsuzsikám... Vannak alanyaim — hetérakülsejú. ám megközelíthetetlen nók —, akiket 1983. január 1. óta minden szombaton itt látok, bármikor jövök le. Ez ideig sosem tudtam rajtakapni óket. hogy bárkivel is táncoltak volna. Nem... Támasztják a falat, ülnek, néznek. mint a moziban. Rangrejtett szociológusok ók. azt kutatják, mint alakul a szuterénben a csoportdinamika. Ha egymásra találnak, megbeszélik u látottakat, egy üveg juffa. mit jaffa. ma már nincs jaffa — szóval, mangó, tonik, maracuja, Canada Dry mellett. (Ketten isznak uz üvegből. 1, azaz egy szívószállal, ehhez mit szólsz, édes Zsuzsikám?) — Na, most bejön a terembe egy kétméteres, szőke-kék fazon, olyan, mint a Dieter Bohlen.ezitt aratni fog. Le (föl-)szólít egy fulmelléki hölgyet, és a válasz... A vállhúzogutástól az ajukbiggvesztésen át a Bulgáriában heves igenlést jelentő tejrázásig megkap a gyerek a világon mindent. Látszik, nem érti a dolgot... Még mindig nem érte föl ésszel: vannak emberek, akik nem szórakozni járnak ide. hanem valami titokzatos oknál fogva... Egy idó után. persze, eljutottak az ingerek u szeméből az agyába, s így fölfogta, hogy elutasították. A hölgy most ittmuradzáróráig. mindenkit elküld a búsba, aki cl és mozog a környéken; még ki sem mondják az emberkék, mit akarnak tőle. ó már előre rázza a fejét... Meg kellene neki mondani, hogy egyszer még ügy marad — de erre nincs mód, elfordítja tekintetét. Nem tudok segíteni rajta... Ha maga Dieter Bohlcn kérné ót táncra személyesen — még vele s'em állna szóba. A hölgy felfogása szerint Dieter Bohlcn csak addig kívánatos, amíg elérhetetlen. Amint leereszkedik hozzá, gyanússá válik, miért ereszkedett le hozza'.' Talán nem veszik a lemezeit, lecsúszott a toplisturol. vagy mi van? Na. elmenj innen, hapsikám. ameddig jó dolgod van. mire vágsz föl, arra a hetvenes lábodra?...— Minő szerencse, édes Zsuzsikám, hogy sok nó között cseperedtem föl! Persze, ennek vannak hátrányai is — óriási előny viszont, hogy a nók nem kiismerhetetlen, titokzatos lények számomra (amitói persze lehet ezt is mondani nekik, ha megkívánják, és miért ne kívánnák meg?), szóval, korántsem lenge dzsinnek, dévaj féltündérek, hanem, igen. emberek. Nem mintha mindig emberként viselkednének, de ki viselkedik mindig emberként? „A nók temérdek bujt zúdítottak a világra", mondta egyszer ismerősöm, „hát persze", feleltem, „majdnem annyit, mint a férfiak..."— Mindenesetre lehet több jót is okozni uz emberiségnek, mint amennyit a falmelléki hölgy tett. ki záróra után hazatúz a kétszintes villába (legalább ennyi szintet néztem ki belólc), és lefekvéskor tán eljátszogat gondolataival, sót önmagával, hogy juj, de jó volt mindenkit elküldeni! Vannak ilyenek, nem is kevesen, édes Zsuzsikám. 0 ...Dübörgött a dizsizene. hajnalodott már. A levegőben tíz tonna füst. ezért s nem másért akar leszakadni a vállam, nyilván. Ha ilyen éj után masnap cigimentes helyre lép be az ember — nos. ott mintha bomba robbanna az ajtóban. „Hol jártál?", kérdik. „Én?"...Sehol", mondám, miközben magam vagyok, igen. az eleven cáfolat. — Eközben oldalaztam mára klubkijárat iránt, s lám, a tömegben mcllcmsodródik egyszer csak az est-eleji nó. — Hát te hova tűntél? — kérdé. — Mindenhová... Hazafelé menet aztán, jó téma ez a hajnalban. előadta, hogy a kórházban mellette halt meg egy szívinfarktusos beteg. — Ettól nekem, persze, nem kell tartanom — mondta mosolyogva. — Én gonosz ember vagyok, nekik semmi bajuk a szívükkel, nem is kapnak szívinfarktust... — Persze, hogy néni — mondtam —, azok gutaütést kapnak, cS trombózist. Ott kering bennük, kiutat keres a rossz . A nő elszürkült a sötét hajnalban, nekidőlt a falnak. — Te, én nagyon rosszul vagyok. — És csúszott lefelé. ... Még szerencse, hogy volt nálam egy csomó kettes, s működött a fülkében a telefon. Némán érkezett, nem szirénázva a mentó; kétoldalt megragadták a nót a fekete ruhások, és... Ott kuporogtam mellette a kocsiban (olvan fehér volt az arca, mint amilyen koromszín odakünn az ég). — így végződött hát ama zenés est; nem is megyek én a tíz klub tájékára darab ideig, édes Zsuzsikám. FARKAS CSABA