Délmagyarország, 1989. október (79. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-21 / 250. szám

1989. október 21., szombat DM1 magazin CSÖKKEN AZ ÁZSIÓNK? A kiszámíthatóság értéke Aprócska kis hír volt, amit nemrégiben világgá röpítettek hírügynökségek, tokiói keltezéssel. Olvan hírecske, amit határainkon kívül föltehetően egyetlen napi- vagy hetilap sem közölt, lévén, érdektelen benne a nagyközönség. Az információra valószínűleg hazánkban sem figyeltek föl sokan, legföljebb szakmai körökben. I)isz' a hír „mindössze" arról szólt: a japán pénzügyi világban módosult Magyarország hitelképessége. Hazánk egy kategóriával lejjebb csúszott az adósok „megbízhatósági" listáján. A minősítés végül is érdektelennek tűnhet sokaknak. Mégis, alighanem szót kell ejteni róla lapunkban is. Mert abban, ami most történt, mintha egy újabb csapdahelyzet sejlene föl az ország számára! Egy csapdaszituáció anatómiája Az utóbbi években — kényszerből — szinte már közgazdává avanzsált ez a nemzet. Mégis, nyilván sokan nem tudják, hogy fizetőképességünk fönntartásában néhány esztendeje meghatározó szerepet játszik a japán pénzpiac. A Magyar Nemzeti Bank számos kötvényt bocsátott ki a távol-keleti szigetországban, amelyek bevételéből tudtuk fedezni éppen esedékes adósság- és kamattörlesztéseink jókora hányadát. Amennyiben ez a lehetőség nem állt volna rendelkezésünkre, föltehetően már fizetésképtelen lett volna az ország, amely — eltérő becslések szerint ugyan — mintegy 25-40 százalékos életszínvonal-romlást hozott volna néhány hónap alatt. Ilyen helyzetben viszont, amikor továbbra is aspirálunk a japán pénzpiaci lehetőségekre, Magyarország hitelképességének ottani leértékelése — sportnyelven szólva — fölér egy megrendítő ütéssel. A jövőben ugyanis föltehetően jelentő• sen romlanak azok a föltételek, amelyekkel pénzhez juthatunk a nemzetközi piacokon. Azon, hogy ez a hír szinte mindenkinek elkerülte a figyelmét, végül is nem csodálkozom, hiszen a hírszolgáltatás naponta közöl olyan információkat, amelyek szerint innen is, onnan is számíthat az ország pénzügyi segítségre, a politikai, társadalmi, gazdasagi reformok támogatásaként. Ezekkel a hitelekkel azonban általában egy baj _ van: meghatározott célra adják. És ez természetes is, hiszen senki nem hajlandó még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát: számolatlan hitelekkel hozzájárulni egy avítt gazdasági szerkezet fönntartásához. Hisz • ennek eredménye csak.is egy lehetne: az ország még mélyebbre sodródna a válságban. Igen ám, de van egy komoly niátusa ezeknek a megkötöttségeknek. Meglévő hiteleink (és azok kamatterheinek) törlesztése jelenleg még mindenképpen szükségessé teszi kötöttségektől mentes pénzforrások bevonását a magyar adósságváltság finanszírozásához. Különben aligha kerülhetjük el az átütemezést... Az „átütemezés" terminusának hallatán sokan legyintenek: na és akkor? Jó néhány ország példája bizonyítja, egy ilyen megoldás végtelenül sokba kerül a gazdaságnak és a polgároknak egyaránt. Vagyis, ha csak egyetlen lehetőség van rá, mindenképpen el kell kerülnünk ezt a lépést. Ha sikerül. Márpedig az, hogy Japánban romlott az ország hitelképességének megítélése, igencsak megnehezítheti helyzetünket. Úgy is. hogy kevesebb pénzzel számolhatunk a jövőben a hitelpiacokon, s még inkább ügy, hogy azt a kevesebbet is drágábban kapjuk majd meg. Ugyanis az adós megítélésének jellege elsősorban azt a kamatlábat határozza meg, amiért a pénzvilág még hajlandó bizonyos kockázatok vállalására a tőke kihelyezésekor. Aki eddig velem tartott e gondolatmenetben, óhatatlanul egy furcsa ellentmondásra bukkant. Mert szinte érthetetlennek tűnik, hogyan nőhet egyfelől az ázsiónk az országban végbemenő politikai-társadalmi változások hatására, mondjuk a nyugat-európai kormányoknál, és hogyan romolhat ugyanakkor a japán pénzvilágban? Nos, a válasz tán nem is bonyolult. Az adós országok „megbízhatósági" megítélésében ugyanis a pénzügyi világ számára a gazdasági helyzeten kívül meghatározó az ottani politikai stabilitás és a nemzetközi pénzvilág iránt mutatott együttműködési készség, illetve annak hiánya. Ez volt az oka, hogy amíg Allende demokratizálódó Chiléje a pénzpiac negatív megítélésében majdnem Észak-Koreával került egy szintre, addig Pinochet diktatúrája jelentősen javította az ország megítélését hitelképessége szempontjából. Azaz: furcsa jelenségnek vagyunk tanűi. Politikai ázsiónk a világban jelentősen megnőtt annak eredményeként, hogy szinte egyedülálló kísérletet hajtunk végre annak érdekében, hogy békés úton térhessünk át egy monolit rendszerből egy valódi parlamentáris demokráciára, míg közben pénzpiaci megítélésünk romlik, s ma már messze lemarad az NDK-tól, Csehszlovákiától, sőt Bulgáriától is, A folyamat legalábbis elgondolkodtató. Azt mindenképpen jelzi, hogy a pénzvilág bizalmát elsősorban a stabilitás képes biztosítani, még ha az látszólagos is. Az a politikai és gazdasági kiszámíthatóság, amit — bármily furcsa — egy stabil diktatúra sokszor inkább képes biztosítani, mint egy, a tisztes és szükséges átalakulás idején szükségképpen cseppfolyósnak tűnő helyzet. Ez az okfejtés természetesen nem adhat okot messzemenő spekulációkra. Annál is inkább, mert a diktatúrák kifutása mindenképpen véges. Gyorsan föleszik tartalékaikat, amikor is szükségképpen romolni, méghozzá rohamosan romolni kezd pozíciójuk. Mindössze arról van szó, hogy az ország egy újabb csapdaszituációnak néz elébe, ha átmenetileg is. Azaz: a folyamatban lévő politikai-társadalmi változások szükségesek ahhoz, hogy egy valóban működőképes és mind nagyobb hitellel rendelkező gazdaság alakulhasson ki Magyarországon. Ám egyúttal azt is figyelembe kell vennünk, hogy amennyiben e változások az instabilitás határáig kiélezik a magyar belpolitikai helyzetet, olyan mértékben romolhat hitelképességünk a nemzetközi pénzpiacokon, amelynek eredményeként elveszíthetjük azokat a forrásokat, amelyek éppen az átmenet, az átalakulás finanszírozásához elengedhetetlenek. Ez az, amit érzésem szerint ma Magyarországon minden politikai erőnek figyelembe kell vennie, amikor a konfrontáció vagy a kompromisszum között választhat. A tisztes kompromisszumok sora ugyanis nemcsak a stabilitás belsó, de külső föltételeihez is nélkülözhetetlen, az átmenet időszakában csakúgy, mint azután. Újabban egyre többször jut eszembe Lengyelország példája. A Szolidaritás vezetője, Walesa, két hét alatt háromszor figyelmeztette nyilvánosan a kormányt (a Szolidaritás kormányát!), hogy amennyiben mindazt meg akarják valósítani a lengyel gazdaság rendbehozása érdekében, amit terveznek, az polgárháborúra vezet. Elkerülhetetlenül. (És Walesa azt is hozzátette: először az ő házát fogják fölgyújtani a feldühödött, nyomorszintre szorított tömegek!) Ez is arra figyelmeztet mindanynyiunkat: csapdában vagyunk! De egy csapdából többféleképpen lehet szabadulni. Mondjuk, mint a róka, amelyik inkább leharapja a jobb mellső lábát, hogy később éhen vesszen. Vagy mint a homo sapiensnek nevezett, „gondolkodó" lény, aki veszi a fáradságot ahhoz, hogy kitapasztalja a csapda nyitját. Hogy szép csöndesen — kinyissa azt. SZÁVAY ISTVÁN SZEPESI ATTILA Gyerekkori töredék 1145 a járdaszélen lódögök cigányok mezítláb a hóban csupa elizzott idegen merülóben távolodóban nem tudni merről jönnek és nem tudni honnan hova térnek koldusai a hófúvásnak lelencei az ordas éjnek máglyatűz körül katonák egyikük szájharmonikázik emléktelen danáját fújja és féllábon táncol a másik mongol szemében messzi táj s ahogy meredten felrikolt szálló ringyrongya tűzbe-kap már lánggal ég szegény bolond fetreng a hóban sistereg maró füst eloszló ruhája a baljós téli ég alatt kilobbanó fekete fáklya Magyar kapcsolat KIÁLLÍTÁSOK A MŰCSARNOKBAN Escher Károly: Razzia után reggel 5-kor (1934) Most van a fotográfia feltalálásának másfél százados évfordulója. Mégsem e 150 évről rendezett kiállítást a Műcsarnok (igaz, ezt megtette még tavaly a Munkásmozgalmi Múzeum). Rendhagyó módon egy angol fotótörténésznek, Colin Fordnak, a bradfordi National Museum of Photography Film and Telcvjsion igazgatójának „felfedezéseivel" ismerteti meg a hazai kiállításlátogatót. Ezért is kapta a bemutatósorozat a Magyar kapcsolat címet. Colin Ford elöször André Kertésszel beszélgetve ébredt rá arra. hogy a mester „újító és meghatározó jellegű stílusa mély gyökerekkel kapcsolódik szülőAz író és az olvasó Voltak időszakok a magyar történelemben, amikor az olvasó mindenféle lehetséges módon kereste a találkozást az 6 íróival. Mondják, s emlékszünk is rá, hogy ilyenek voltak a hatvanas-hetvenes évek is, amelyekben az író-olvasó találkozók szinte elhagyhatatlan programpontjai voltak nemcsak a művelődési házaknak, de még az azzal nem rendelkező kisebb intézményeknek is. E találkozók csak az egyik — noha kétségtelenül hatásos — formái az íróval való művön kívüli ismerkedésnek. Legalább ilyen fontosak voltak az ugyanebben az időszakban elszaporodó íróinterjúk is. Az író-olvasó találkozók azonban az utóbbi évtizedben részben iparággá züllöttek egyes ügvbuzgó írótársaknak köszönhetően. részben megszűntek. mert drasztikusan csökkentek az addig is szerény, művelődésre fordítható pénzösszegek, másrészt pedig a potenciálisan létező olvasóközönség is mind kevésbé ért rá egyrészt olvasni, másrészt elmenni az író-olvasó találkozóra, ha azt mégis meg tudták szervezni. Nincs rá számszerű bizonyítékom, de személyes tapasztalatom, információim szerint mind e találkozók, mind az irodalmi jellegű ismeretterjesztő előadások, irodalmi műsorok száma két-három év alatt a korábbiaknak mintegy a negyedére csökkent! S e becslés talán még túlzottan optimista is! Abban viszont bizonyos vagyok, hogy e csökkenés oka nem a közönség érdeklődésének hirtelen megszűnése, hanem kifejezetten a rendezési lehetőségek drasztikus szűkülése, a művelődési intézmények ellehetetlenülése. Vannak azért ma is ilyen találkozók, most, az idei könyvhét tájékán bizonyára országszerte sok volt belőlük. A könyvhét mindig jó alkalom azéló magyar szépirodalom népszerűsítésére, s az ilyen alkalmat most kylönösen ki kell használni. Fölvetődhet azonban a kérdés, nem egy önmagát túlélt közművelődési formát eröltetünk-e? Véleményem szerint nem. A müvet mindig el kell juttatni az olvasókhoz, s ennek egyik, jól bevált, semmi mással nem helyettesíthető formája a szerzővel való személyes találkozás. Nem helyettesítheti ezt a legjobb interjú, vagy a televízió széles nyilvánossága sem. Ne feledjük, hogy egy portréfilm ugyan valószínűen sokkal több információt ad. mint egy alkalomszerű író-olvasó találkozó, de nem adja meg az olvasónak a személyes részvétel lehetőségét, nem lehet jelen, nem kérdezhet, nent hallhatja a barátja, a szomszédja kérdését és a ru adott választ, s nem kérhet dedikációt. Még nagyobb a különbség, mint egy színházi elóadás és annak tévéközvetítése között — a néző szempontjából. A jól sikerült író-olvasó találkozók a korábbi években elsősorban közéleti fórumok voltak, egyegy falu, városrész, üzem, iskola érdeklődő lakossága beszélhetett olyan dolgokról, amelyekről szólni máshol módja nemigen volt. Megszűnik vajon ez a lehetőség a közélet megélénkülésével? Nem. Az fró-olvasó találkozóknak továbbra is közéleti fórumoknak kell lenniük, de annak a tudatával, hogy ez egy sajátos fórum, az egyik a sok többi között. S ugyanakkor ez az új helyzet hatalmas lehetőségeket ad e találkozónak: sokkal tobb szó eshet magáról az irodalomról s az adott íróról is. E találkozók változatlanul hasznosak lehetnek magának az írónak is, s az olvasónak is. Miért? Az írónak például azért, mert fontos visszajelzést kaphat. Ne feledjük, az író mindig egy képzeletbeli közönségnek alkot, s e közönségnek csak egy sajátos rétege a szerkesztőségek és a kritikusok összessége. Az igazi utazás a nagy ismeretlenbe a névtelen olvasóval való találkozás. Minden jó és minden elítélő, sót minden bizonytalan szónak hatása, jelentése lehet az életmű további alakulása szempontjából, s egy jó kérdés gyakran fontosabb az írónak, mint a saját válasza. S hasznára lehet minden olvasónak is egy-egy találkozó. Hasznára, mert az író mellett az emberrel is megismerkedhet valamennyire. Rádöbbenhet arra, hogy változatlanul egy a világ, hogy a kérdéseknek és a válaszoknak ugyanabban a körében mozog a fővárosi és a vidéki, az értelmiségi és a Fizikai dolgozó, a közszereplő és a magának való ember. S ugyanakkore találkozónak olvasónöveló ereje is van. Á jövő útja éppen ezeknek a „hasznosságoknak" a tudatosabb előkészítése, kiaknázása lehet csak. Olyan találkozóknak van igazán értelmük, ahol az író müveivel már korábban is találkoztak a közönség soraiban ülök. Célszerű, ha mindig van, méghozzá elegendő mennyiségben megvásárolható müve a jelenlévő szerzőnek. Jó, ha van színvonalas illusztráció, azaz közreműködő előadóművész, s jó, ha megfelelő az előkészítés, a propaganda, ha a közösség hangadói nemcsak a reprezentatív jelenlétet tekintik fontosnak, hanem a szellemi részvételt is. Mert az, hogy minden képességünkkel részt vegyünk hazánk szellemi életében, soha nem volt magasztosabb kötelességünk, mint éppen ma. VASY GÉZA földjéhez, ahonnan 1925-ben került el". Ekkor kezdte keresni a többi, világhírű, magyar származású fotográfus — Munkácsi Márton, Brassai. Róbert Capa magyar gyökereit. Ilyen irányú kutatásainak eredményeiből kiállítást rendezett Nagy-Britanniában. S most a Műcsarnok közönsége találkozhat e válogatással. De a magyar kapcsolat ezzel nem fejeződött be. Colin Ford tanulmány úton járt Magyarországon, s kutatás: az Érdekes Újság című hetilap pályázatára érkezett I. világháborús felvételekkel folytatta. E pályázatra is Kertész hívta fel a'figyelmét. megjegyezve, hogy két legkorábbi felvétele itt csekély dijat nyert. Az Érdekes Újság a háború évei alatt több ízben meghirdette harctéri fotópályázatát, amelyre páratlanul érdekes és gazdag anyag érkezett. elsősorban az orosz, a szerbiai-montenegrói és az olasz frontról. Ezekből a jórészt amatör felvételekből állt össze a kiállítássorozat második fejezete. Az angol múzeumigazgató e pályázat résztvevői között fedezte fel (számunkra is) Müllncr Jánost (1870-1925), aki magát fényképész-illusztrátornak nevezte aki az 1904 és 1920 közötti másfél évű szinte valamennyi jelentős politik:1 társadalmi eseményét megörökítette. A háborúban Müllncr a hátországból, sebesültekről, sorozásokról, árvákról, özvegyekről tudósított. És még egy nagy formátumú művész, Escher Károly (1890-1966) fotóit láthatjuk. akit Colin Ford szerint — hatása, jelentósége és tiszta, hosszú életműve miatt az egyetemes fotóművészet nagyjai között kell számon tartanunk. Balogh Rudolfot (1879-1944) a magyaros stílus reprezentánsaként ismerte meg a világ. Am alig tíz évvel ezelótt özvegye hagyatékából előkerült 1500 első világháborús felvétele, amely még a korszakot jól ismerő kutatók számára is a meglepetést okozta. Ezekkel a képekkel kiegészítve tárul fel most az életmű. Mindezekhez csatlakozik egy, a magyar fototechnika 150 éves történetét bemutató összeállítás, amely A magyarok a fényképezésért címet viseli. A Műcsarnok kiállításai november 12ig látogathatók. K. M.