Délmagyarország, 1989. szeptember (79. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-09 / 213. szám

1989. szeptember 9., szombat 1989 DM] magazin ® ® ® A negyedik út — A magyar filmek értelmiségké­pének elemzésével foglalkozó film­művészeti nyári egyetemen elenged­hetetlenül szükséges foglalkozni az elmúlt negyven év értelmiségi modell­váltásaival: stratégiájával, rétegződé­sével, szerepvállalásával. I.engyel László Egerben erre vállalkozott. — Legkézenfekvőbb, ha kronolo­gikusan tekintjük át ezt a témát, hiszen az értelmiségi modellek attól függően változtak, hogy kora Kádár­korszakról (1956— 1962), közép­vagy klasszikus Kádár-korszakról (1962- 1980-as évek eleje), s végül a késői, vagy válságba jutott rezsimről beszélünk. Az utóbbinál az útkere­sés lehetősége, hogyanja a legizgal­masabb kérdés. Ahhoz például, hogy a klasszikus korszak szituáció­ját megértsük, tudnunk kel): 1956 után a magyar értelmiséget nagyon erős sokkhatás érte. Azokat, akik a sztálini-rákosista rendszer létrehozá­sában szerepet játszottak, annak ideológusaiként, költőiként, okta­tóiként tevékenykedtek. '56 mély er­kölcsi és felelősségi válságba so­dorta. Kényelmetlenül érezték ma­gukat azok is, akik semminemű kö­zösséget nem vállaltak a korábbi re­zsimmel. hiszen a teljes elutasítástól sem vezetett kipróbált út az új hely­zetbe: a család, az egyház, a-polgári körök biztos bázisai már teljesen eltűntek ekkorra. S ami talán a leg­fontosabb: áthidalhatatlan szakadék keletkezett az értelmiségi elit (ve­zető művészek, irodalmárok, társa­dalomtudósok. közgazdászok) és az értelmiség tömegei között. Ez lénye­gében az értelmiség konszolidációjá­val függ össze, mely felelősségtuda­tuk manipulálásán alapult. A második korszakban „kiérlelt" kultúrpolitika lényegét a mézesmad­zag és bunkósbot stratégiával is jelle­mezhetnénk. vagyis: a „mindany­nyian cinkosok és áldozatok ya­gyfunk" állapotából.égy kegyek gesz­tussal tárgyalási alapot teremtett a -hatalom és az értelmiség vezető réte­gei között. Az alku-pozíció feltéte­leit természetesen a hatalom dik­tálta. Az elitnek tett komoly enged­ményekkel 1962 után sikerült integ­rálnia az értelmiség nagy részét. To­vábbra sem nyílt lehetőség afra, hogy az értelmiség közösségi formá­ban szálljon síkra érdekeiért, de a hatalom a direkt irányítási mecha­nizmusról áttért a szakmák indirekt irányítására. Az általános hűségnyi­latkozatok helyett most már az elit egyes tagjaival kötött hallgatólagos szerződést, hogy megnyerve promi­nens személyiségeket, azok szakmai tekintélyén keresztül irányítsa a tu­dományos és irodalmi közéletet. A korszak kulturális irányítója, Aczél György sem titkolja, hogyan zajlot­tak le az ilyen találkozások Illyés Gyulával vagy Déry Tiborral. A sze­mélyes alkuk időszaka példaszerűen jelenik meg Kovács András: Falak vagy Jancsó Miklós: Szegénylegé­nyek cimú alkotásaiban, de még olyan „friss" filmben is, mint Szabó István: Mephistója. Ez utóbbi is tük­rözi a sajátos dilemmát: ha én. mint színész, a hatalom által előkészített színpadra lépek, nemezzel tehetek-e legtöbbet pályatársaimnak; értékes, gondolkodó embereket mentek meg. juttatok szóhoz. Ha nem én teszem, megteszi más — e szerepre alkalmatlanabb — helyettem. —. Mi történt azokkal, akik nemezt az utat választották? — Azokra, akik az elit vezető sze­repét nem fogadták el, illetve a hata­lom által kijelölt mozgástér határait feszegették, a bunkósbot várt. Egy nagyon differenciált, de életképes értelmiségpolitikát deklarálhatunk ebben a közép-kádári korszakban. Életképességét nem utolsósorban annak köszönhette, hogy az értelmi­ségi kisember számára is megterem­tette az individuális boldogulás lehe­tőségét gazdasági értelemben, cse­rébe hallgatást követelt szakmai szinten. Persze, ét kényes egyensúly volt. hiszen a másik oldalon a tekin­télyek szavára hallgató arctalan, uni­formizált értelmiség állt. mélv a hall­gatás súlyos terhén túl magán viselte örökös megosztottságát is. A vidéki értelmiség provinciális alternatívái éppúgy nem teremtettek esélyegyen­lőséget a fővárosiakkal szemben, ahogyan az öt kiemelt nagyváros a ma értelmisége számára az lenne a legfon­tosabb, hogy tegnapjában, jelenében és holnapjában megőrizve identitását, túl­élje a pártok harcait. Hogy egy országért legy en." értelmiségi strukturálságával sem vehette fel n versenyt egy kisváros, hogy a falvakról ne is beszéljünk. Sajnos, hagyományos értelmiségi létformáról szinte csak a főváros ese­tében szólhatunk. Másik jellemzője e kórszaknak az. hogy a politikai retorziók sohasem értelmiségi tömegeket érintettek, hanem felkészült, szuverén szakmai csoportokat (pl. 1973-ban szocioló­gusok. filozófusok egv meghatáro­zott körének a ..feketelistázása"). Ezek hatása nem gyűrűzött le a tö­megekhez. Mindennemű drámai konfliktus szigorúan csak a főváros­ban okozott zavart. Az elszigeteltség következtében az értelmiségi szerve­zetek működését hosszú távon nem befolyásolta. — Ac elintek ez a magatartása, amely tehát azon az egyéni meggyő­ződésen alapult, hogy igy szolgálha­tom a leghasznosabban az irodalmi és tudományos közéletet — inai szem­mel nézve — hamis tudatot tükröz, nem? — Ez a fajta választás azért nem volt annyira ártalmas, hogy megves­sem, elítéljem, de ahhoz, hogy ezt végeredményében hasznosnak ne­vezhessük. még mindig nincs ele­gendő rálátásunk. — Mi történt a 80-as évek elején, s milyen tendenciákat mutat napjaink .értelmiségi szerepvállalása? — A 80-as évek elején az előbb említett .egyensúly teljesen megbom­lott. Bekövetkezett az. ami a szemé­tyes-'-'álkukban a legveszélyesebb: sorra meghaltak a tekintélyek, aki­ket többé-kevésbé egy egész ország elfogadott. Három válsággóc is ke­letkezett. Egyrészt a fiatal írók. köl­tők. közgazdászok, szociológusok nem fogádták már el azokat az egyezségeket, melyeket „apáik" kö­töttek. A félelem sem gátolta óket abban, hogy a hatalmon levőkben csak/rossz bürokratákat lássanak. Egy éjszaka megcsörrenő csengő kö­zülünk már senkiben nem kelti az ÁVH képzetét. Hozzánk már a „postás csenget". Az összeomlott szakmai elitekkel szemben új érték­ket tudtak produkálni; az ideológiai elkötelezettség helyett a tudás elis­meréséért harcoltak. Ugyanakkor tanácstalanná vált a hatalom, hiszen az új generációval szemben nemcsak politikai, hanem gazdasági alku-po­zícióját is elvesztette. Ennek a nem­zedéknek az individuális boldogu­lásra. a viszonylagos nyugalomra és biztonságra mar reménye sem leltet a 80-as évek elejétől kezdve. A jelenlegi helyzet az. hogy a véle­ménynyilvánítás szabadságával egyáltalán nem jár együtt a cselekvés szabadsága. Megnyíltak a zsilipek, a gyenge hatalommal szemben erő­söditek a szervezetek, pártok, me­lyek óriást erőfeszítések árán próbál­ják megfogalmazni az ország konf­liktusait, de ezek nagyon távol állnak a hétköznapi ember lét-konfliktusai­tól. A tömegértelmiség (a pedagó­gus. a ntérnok. az agronómus stb.) továbbra sem kap egyetlen eligazító szót sem. Három tevékenységforma körvonalozódik. Az értelmiség egy része az elődöktől örökölt elittudat­tal törekszik egy más minőségű alku létrehozására. Ezt a hatalmi egyez­kedést támogatja a külföld is. Mások a politikai tárgyalások helyett piaci • vállalkozásokban kamatoztatják tu­dásukat. s marad végül egy széles réteg, a bérből és fizetésből oki „kis­értelmíség". a gazdasági élet romlá­sából adódó nehézségekkel szemben leginkább védtelen csoport. Nincs abban a helyzetben, hogy tárgyaló­partner lehessen, de a mai tárgyaló felekben sem lát garanciát arra. hogy a jövő majd róla és érte szól. Ez a csoport az elveszett nyugalom és biz­tonság visszaszerzéséért egyre elke­seredettebb harcot vív mindennap­jaiban Agresszivitását, dühét vagy fásultságát csak fokozza a tudat, hogy sztrájkjai, pctíciózásni nem sú­lyos döngetések a hatalmi légvár ka­puján. — A." új minőségű alkuhelyzet szá­momra egy mókuskerékben való ver­gődést sugall. Meddig tolerálhatják ezt az újfajta maga tartust az emberek ? Konszenzusra lépliet-e az elit a tö­meggel? — Nincs még semmiféle új poszt­kádári modell- és értékrend a 90-es évekre, amelyben konszenzus jö­hetne létre a megosztott értelmiség köreiben, amelyben szolidaritásra lelne az uj pártok elitgarnitúrájával például a nagyüzemi munkásság. A partok még mindig nem döntötték el, hogy az európaiság eszméjét vagy a közép-kelet-európaiság nemzettuda­tát tűzik zászlajukra. Csak körvona­lazódik. hogy történelmi értékeink­ből. a múltból mit tagadnak vagy vállalnak, mit őriznek vagy feled­nek. Ebben a helyzetben nehéz prognosztizálni. Mint gazdasági szakember a jövőt illetően nagyon borúlátó vagyok, s ebből ered szkep­ticizmusom a formálódó hatalmi-po­litikai struktúrával szemben. Félek, hogy a gazdaság összeomlik, mire az új szereplök beletanulnak szerepe­ikbe. — Az MS/M P-ből való kizárása óta tagja lett-e valamely pártnak ? Ho­gyan jellemezné saját értelmiségi stra­tégiáját:' — Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy több független szerve­zet alakulásánál jelen voltam. Szinte minden pártban vannak barátaim. Vannak számomra szimpatikus cso­portok. pártok, de tagja egyiknek sem vagyok. Pártszakértóként alá kellene vetnem magamat az adott párt érdekeinek és fegyelmének. Én ebből nem kérek. Ma megtehetem, hogy elfogulatlanul szakmai segítsé­get nyújtsak az MDF-nek éppúgy, mint kisgazdáknak, az MSZMP re­formereinek éppúgy, mint egy füg­getlen szakszervezetnek. Független szakérióként szeretném a továbbiak­ban is támogatni a szimpatikus törek­véseket. de szakértői gondolatokkal megvétózni az. egyes programok nem tűi demokratikus elemeit. — Ez. az álláspont az elázó Itdrom kategória egyikébe sem illik. F.gv ne­gyedik típusú alapállás, melyet azt hiszem, egyre többen és tudatosan vállalnak manapság. — Bizonyára nem egyedül vélem azt. hogy a korábbihoz hasonló csap­dákat rejt. ha ma valaki a saját arcu­lata helyett a pártjáét formálja. A gondolkodó ember, a ma értelmi­sége számára az lenne a legfonto­sabb. hogy tegnapjában, jelenében és holnapjában megőrizve identitá­sát. túlélje a pártok harcait. Hogy egy országért tegyen. NAGY MÁKTA Idegenként önmagunk? V an Illyés Gyulának egy verse a negyvenes évekből: Árpád a címe. A honfoglalás szorongató élményeit örökíti nteg. visszaálmodván magát a költő az ősök korába: úzötl-hajszolt embertömeg volt az. amelyet a Hősök terén fölállított emlékmű büszke daliákként merevít lenyűgöző alakzatba. Menni —maradni egyformán veszélyes volt az Illyésnél megelevenített magyarság számára. Tudjuk jól, s költőnk másutt ki is fejezte, hogy Árpád döntése nyomán a Kárpát-medence itt lakó népeivel való elvegyüiés nem vált kárunkra, bár elvesztette a bór keleti „sárgás aranyát", kisimult „a szép hiúzszcm-szögel­let". Nyertünk itt fölgyülemlett tapasztalatokat, tudást; kölcsönzött szavakba foglalva is. Am az igazi haladást mindig nyugat felöl reméltük (ahová hajdan fegyveresen kalandoztunk, egesz az óceánig). Felületesen és mélyen is érvényesül s megnyilvánul ez ma is. Köszönni sem igen tudunk a magunk módján. A napszakos jókívánságot férfiaknál kiszorítja a németből fordított kezét csókolom, tegeződve szer­vuszt mondunk, a latin servtts humillimus, alázatos szolgája nyomán. Meg s/iát — a szervusz származékaként, olasz csaót, és — kiirthatatlanul — angol hollót. Pedig a magyar üdv! köszönés megtenné nagyon is ebben a szerepben. Bőg a Danubius rádió német nyelvű adása ott is. ahol egy árva szót sem értenek belőle, de mert divatos: hát csak hadd bőgjön. Angol nyelvű popzene, diszkómuzsika ömlik egész nap a rádióból, tévéből, szórakozóhe­lyeken. s ez is jobbára csukott agyakat bombáz, mert angolul sem túl sokan tudnak Magyarországon. Nincs sok köszönet abban sem, ha a Calypso rádió magyar beszédét hallgatjuk: diszkó-magyarság ez. idegesen és önkényesen fölkapott szótagokkal, szó közben, szó végén. Teljesen idegen zene — ám ragályoson terjed, s lassan-lassan a közbeszéd is átveszi. Mindeme divatjelenségek már-már nemzeti önazonosságunkat veszé­lyeztetik. Kelünk s fekszünk idegen és túl hangos szórakoztató zenére, s nap közben is részünk van belőle, ha kívánjuk, ha nem. Mit lehet csinálni? Az egyik lehetőség, hogy — nyelveket tanulunk, s akkor már a majmolásból megértés lehet, s a divat is visszaszorul, kezdjük ismét nem szégyellni azt. ami magyar, ami a mi hagyományunk. Közeledik a Bécs—Bu­dapest világkiállítás (én szurkolok érte. hogy meglegyen!), s akkor nemcsak mutogatni kellene a hozzánk érkező külföldieknek. Ilyen-olyan okokból az orosz nyelv tanulásának kiszorítására szövetkeznek manapság. Jó. e nyelv kizárólagos tanuralma az iskolában fölösleges túlzás volt. (Megjegyzem: sok. helyütt — sajnos nem jól tanították; az orosztanárok színvonala általában kétségbeejtő volt Magyarországon.) De azt is látni kellene, hogy mindamel­lett az orosz: ENSZ-világnyelv, s a Föld jókora darabján el lehet vele boldogulni. A gazdasági megújulás nálunk inkább a nyugati nyelveket helyezi előtérbe. Méltán, de ezért — megismétlem — az orosz vagy más szláv nyelv ismerete remélhetőleg nem válik ezután sem restellni valóvá. Finnugor nyelvű nép vagyunk. Legközelebbi nyelvrokonaink — a Szovjetunió területén — messze élnek tőlünk, és már olykor csak néhány ezres lélekszámban találhatók. De ott vannak a finnek, az észtek. Az előbbiek a politikai-gazdasági fejlődés világra szóló csodáit produkálják, az utóbbiak is bámulatos kultúrát fejlesztettek ki. Mégis: ha finn gazdasági szakember, bankár, politikus érkezik hozzánk, legtóbhnyire angolul beszél­nek vele. az észt meg végképp közvetítő nyelvre szorul. (Vendégeink közül is igen ritka, aki meg — magyarul tud.) Miért ne lehetne néhány középiskolá­ban elindítani s kiszélesíteni az egyetemen a finn. az észt nyelv oktatását? Miért nem lehet — magyar fordítások révén is — elevenebbé tenni a finnugor összetartozás-tudatot hazánkban? Miért nem indul el egy olyan vállalkozás, hogy Magyarország — mint a legnagyobb lélekszámú finnugor haza — e kultúra központjává váljék? Társtalanság-érzetünk, lAclyról költök oly sokat panaszkodtak (s az öngyilkossági, alkohol fogyasztási s más statisztikák is árulkodnak), csökkenhetnek ily módon, nemzedékek szívós munkájával. Hát igen, így vagyunk. A jó múltkorában figyeltem megdöbbenve, hogy az USA-ból pár hónapos tanulmányútra hazaérkező ifjú magyar filmrendező idegenszerű kiejtéssel beszélt az anyanyelvén. (Talán divatból, tréfából, meghökkentő célzattal — egyik se mentség.) Míg hosszú-hosszú évtizedek óta idegenben élő magyar művészek, tudósok úgy szólalnak meg rádióban, képernyőn, mintha tegnap mentek volna el tőlünk! Legalább ilyen szintre kellene hoznunk általánosan magyarságunk türöképcssségét! V alami baj van tehát azonosságunkkal, azonosságunk tudatával. Nem véletlenül, hiszen már arról is vita folyik: hol is élünk voltaképp; Kelet-Európában. Közép-Európában. Közép-Kelet-Európában, vagy Kelet-Közép-Európában? Jó lenne mielőbb választ találni ezekre a kérdésekre, mert az épülő „Európai Házban" a magyarság csak úgy lehet fontos és érdekes, ha hiteles önmagát mutatja ott. s nem valamiféle zagyvalékot, mely erre is, arra is hasonlít, éppen csak önmagára nem. KŐHÁTI ZSOLT UTASSY JÓZSEF Patakparton LIPPAI TAMAS: LMLEK A Tarnu-putak homokja süt, szikrázik, perzseli a Nap. Idejár úszni öt-luit fiúcska. Cingár nyakukban csúzli. Kézzel halásznak. Aztán sütkéreznek, mint réten a vásznak. Arrább egy csokor lány fürdik. Nagy szemektől izzik a bokor. Most aztán van ok: meresztgetik a fütyköst. Kié a nagyobb? Sütik a krumplit. Majd hajbakapnak. Karcsi gyepalja Gusztit. Valaki kiált. Csönd lesz, nagy csönd. Elszívják a békepipát. A patakparton öt-lutt fiúcskát mindig ott lel az alkony.

Next

/
Oldalképek
Tartalom