Délmagyarország, 1989. augusztus (79. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-01 / 179. szám

5 1989. augusztus 2., szerda Mértéktartó látványosság Aida ismét a Margitszigeten Két éve éppen, hogy csipkelődő, ledorongoló beszámolót készültem írni a budapesti nyári íjátékok akkori operaprodukciójáról. az Aidáról. Koltay Gábor, aki az idő tájt foglalta el e rendezvénysorozat igazgatói székét, a Verdi-művel debütált operarendezőként, ha ugyan nem számítjuk operarendezésnek az István, a király, vagy a János, a vitéz Királydombra, illetve szegedi szabadtéri színpadra állítását. (En nem számítom.) Ha az akkori szerkesztői álláspont másként nem rendeli, hosszasan méltatlankodtam volna a rendezés csinnadrattás voltán, a bevonulási indulóban bevonuló nemzetiszín szalagos tűzoltózenekar ötletének ügyetlen, ízetlen voltán, a szereposztás „nemzetközi népfrontos" jellegén, melyben volt nagy hírű, ám a szerepétől idegen adottságú magyar sztár; nagy nevű. de már idősödő, hangja vesztett külföldi vendég; nagyon mutatós, ám közepes tehetségű énekesnő — igaz, egyenesen a New York-i Metropolitanből; s — igaz — volt egy igazi világsztár is. de csak az első két előadáson, s én nem azt fogtam ki. Egyszóval azon, hogy az az előadás a szigeten vizitáló nagyurak kényére készült, minél nagyobb szenzációt ígérve — a gyakorta szem elöl tévesztve Verdi szándékait, a mű kívánalmait. Két év múltán azonban egészen mást tapasztaltam. Nem hiszem, hogy ízlésem „enyhült" azóta, inkább az előadás. Mindenekelőtt valószínűleg a legjobb magyar szereposztást állították ki. Koltay, a rendező pedig kihagyta túlzó effektusait, s ettől rögtön minden, azaz csaknem minden a helyére került Csikós Attila díszlete inkább csak a helyén maradt. Ez az oszlopokból, falakból, lépcsőkből perspektivikusan összálló építmény, melyet hátul nagy kapu zár le (avagy nyit ki), telitalálatos megoldás. Változtatni alig ikell rajta, a különböző kepek színhelyeit — talán csak a III. felvonás Níluspartját kivéve — természetesen és nagyvonalúan rakta össze. Kemenes Fanny ruhái is változatlanul igen 6zépek. messziről ip mutatnak, s elütnek egymástól. Érdemes lett volna viszont a címszereplőnek új kosztümöt tervezni, hiszen az az öltözék, ami Tokody llorui és Pxtti Katalin karcsú alakjára készült, nem kimondottan előnyös a jelenlegi, rubensibb alkatú énekesnőnek ... Ami a rendezésből kimaradt: a csinnadratta, ami megmaradt: a látványosság. A jól mozgatott, szépen elhelyezett tömegek, a sok-sok gyertya, a bevonulási jelenetben a közönség körében némi ijedelmet is keltő pompás tűzijáték. a Pthá-templomban felcsapó görögtűz. Mindez a rendezői ízlés határozott fejlődését jelenti. A határok egyelőre világosan látszanak. Tóbb intim jelenetet, áriát, kettőst támogat meg Koltay őrökkel, seregekkel, s egyéb népekkel. Pedig joggal hihetne mélyebben énekesei személyes varázsában: ezek a hangok s művészek önmagukban is képesek betölteni még egy ekkora teret is. Ugyanez a szemlélet hatja át a színpadot, midőn a rendező színre hoz néhány olyan kórust, melyeket Verdi — nemcsak a hangzás^ de épp a színpadi hatás érdekeben is — a színfalak mögött képzelt el. A címszerepben fiatal drámai szopránunk, Szendrényi Katalin tündökölt. Pompás hanganyag, biztos muzikalitás, olasz iskola (a művésznő egy évig tanult a milánói Scala stúdiójában), színészi véna — ezek voltak a tényezői az est legnagyobb sikerének. Takács Paula óta sok ígéretes drámai szopránunk volt. Marton Éván kívül Szendrényj Katalinnak van a legnagyobb esélye rá, hogy be is fussa a tehetségéhez méltó karriert Bomba formában énekelt MéSzobor Bálint Sándornak A szegedi városszépítő egyesület, a városi és a megyei tanács Bálint Sándor 85. születésnapján, Szeged nagy fia szülőhelyén, Alsóvároson a Mátyás téren! szoboravatási ünnepséget rendez ma délután 6 órakor. Kalmár Márton Bálint Sándorról készült portrészobrát Csonka István tanácselnök és Ilia Mihály irodalomtörténész avatja fel. Este 8 órakor Tápén, az Jöreg temetőben a Kármelhegyi Boldogasszony kápolnában szentmisét tartanak Bálint Sándor emlékére. szöly Katalin. Ebben a mezzóínséges világban nagy öröm hallani ezt a sötét, kiegyenlített. erőteljes matériát, amelyet igazi szenvedély fűt, s amely fölényesen győzi Amnerjs időnként .izopránmagasban mozgó szólamát. Egyre nevesebbé váló Wagner-tenorunk. Molnár András első alkalommal énekelte Radamest. Ügy tűnik, Simándytól nemcsak a szerepkörét, de részben stílusát is átvette. Ez a hadvezér hangsúlyosan nobilis alkat, daliás tartással, nemes hanghordozással. Ezért aztán a szerep hősi, s lírai részeiben a legjobb, a szenvedélyes kitöréseket visszafogottabban intonálja. Olaszos frazírozása ugyan ittott nem tökéletes, de a szólam remekül fekszik neki, a figura megvan, az alakítás „első nekifutásra" is remek. Németh József régi jó szerepét, Amonasrót alakította, sikeresen. A mikrofonokkal ugyan akadt némj gondja, nem mindig találta el a legelőnyösebb szöget s helyeit, de hangszépsége és drámai alakítása így sem tévesztette hatását Begányi Ferenc impozáns Ramfis volt s zengő basszusa mellett sajnálatosan színtelennek. s könnyűnek találtatott ez este Kenesey Gábor Királyként/ Igén jó benyomást tett Kovács László, a darab karmestere. A fiatal dirigensnek, aki jelenleg a Miskolci Szimfonikus Zenekar művészeti vezetője, határozott képe van a darabról. A szokottnál általában valamivel lassúbb tempókat vett. de mindezt következetesen, élettel megtöltve. Volt ereje a „nagy zenékhez" is; legfőbb erénye azonban az építkezés. a nagyobb formák felmutatása. Interpretációjában minden képnek volt eleje, fokozása, csúcspontja, majd levezetése. A Magyar Posta Szimfonikus Zenekara. s egyáltalán, minden közreműködő. a szabadtéren szokásosnál jóval pontosabban s árnyaltabban muzsikált. Az énekkarok is igen szépen énekelték a sok és hatásos kartételt. Csak Keveházi Gábor élettelen, sőt néha a zene ellen dolgozó balettja lógptt ki az igazán kedvező összképből. S még egy újítás. A darab végén távozó közönség az előtérben Verdi arcképével találja szemközt magát, s a maestro előtt gyertyák égnek. A gesztus nemcsak szép. de jelképe is annak az előadásnak, amely önmagát meghaladva, méltóbban újult meg e nagy alkotó génius szellemében. Márok Tamás Daleset Hamari Júlia a tanácsházudvaron No tessék! Eljön egy világhírű énekesnő, szólóestet ad, s megint csak a fanyalgás! Ilyesfajta lelkiismeretfurdalással jöttem ki Hamari Júlia vasárnap esti dalestjéről, s hasonló érzéseket láttam a mintegy háromszáz embernek az arcán is, akik minden bizonnyal Szeged leginkább zeneszerető, s -értő polgárai közül kerültek be. Miért hát a finom csalódottság? Az énekesnő, ki fnagyar származású, ma már a világot járja, itthon csak ritka vendég, nagy karmesterekkel, híres partnerekkel lép fel a világ minden részén, Solti Györggyel, Abbadóval, Domingóval, Hamburgban, Milánóban, Londonban. Világsztár. Ugyanakkor azonban művészetének jellegéből következően jóval kevésbé ismert saját hazájában, mint hozzá hasonló kvalitású pályatársai. Hamari Júlia mezzoszopránja ugyanis híjával van azoknak a „mérőszámoknak", melyekért a közönség rajong, s melyektől tűzbe jön. Sem hangszíne nem kivételesen szép, sem hangereje nem elsöprő, ö „csupán" kivételesen iskolázott, kifogástalan stilusérzékü. virtuóz technikájú művész, aki fantasztikus muzikalitással, és nagy kifejezőerővel rendelkezik. Nemes képességeinek egyike sem tartozik azonban azok körébe, melytől a hallgatóság a színpadhoz tódul, kalapját az egekbe dobálja, esetleg a művészt vállán szállítja haza szállodájába. E komoly, s elmélyült tehetségfajta „díjazása" visszafogottabb, elégikusabb. Egyrészt tehát a művészi személyiség, másfelől a választott műfaj, a dal az oka annak, hogy a fogadtatás meleg, de mértéktartó volt. A világ nagy városaiban, az opera legnagyobb sztárjai is csak nehezen töltenek meg egy közepes méretű termet, ha dalestről van szó. Ugyanezen művészek fellépésére ugyanaz a közönség valószínűleg közelharcot vív a jegyekért — ha áriákat énekelnek. Ezért aztán akár sikeresnek is mondhatnók, hogy itt az érdeklődő publikum csaknem megtöltötte az udvart. Kifogásom nem is e két tényezőt, hanem a programot illeti. Persze a Barokk Trió jelenléte, kísérete, s önálló számai korlátozták a választható szerzők körét, de azért ebben a stílusban is jobban lehetett volna válogatni! Az egy Schuberten (és bizonyos mértékig Purcellen) kívül ugyanis nem igazán jelentős mesterek műveit, illetve jelentősebb mesterek jelentéktelenebb kompozícióit hallhattuk. A műsor összeállításában nem volt vezérlő elv a magas zenei igényesség, de egyfajta egészséges popularitás sem, amelyet egy nyáresti szabádtéri koncerttől joggal várnánk. így aztán jobbára kellemes zenélést hallgattunk, ez azonban a másfél óra némely periódusaiban érdektelenné vált. A közreműködő trió (Csetényi Gyula — fuvola, Bartha Lajos — cselló, Kerek Ferenc — csemballó, zongora), stílusosan, de kissé visszafogottan játszott. Hamari tolmácsolása leginkább Didó búcsújában és Schubert Pásztor a sziklán című dalában ragadta magával a közönséget. A tanácsházudvar ideális hely „kisebb méretű" énekes produkcióknak. Az előző két évad egyfelvonásosa, s operaestje sikeresebb ötletnek bizonyult. M. T. Az igazgató elvtárs azt üzente... Én kérem, a szocialista brigádmozgalomnak köszönhetem, hogy a hetvenes évek közepén, friss diplomával a kezemben rögtön helyet kaptam a kultúrmunka világot jelentő deszkáin. Legnagyobb kudarcomat is ugyanezen mozgalom, valamint az ezzel összefonódó szocialista munkaverseny számlájára írhatom. Történt pedig, hogy a legfelsőbb hatalmak által igen arisztokratikusnak, a humán értékek és az elit kultúra iránt túlságosan elHa ifjúság, akkor „mámor" Hűséges barátom az ifjúsági napok alkalmával Szeged utcáit járva, beszámolt élményeiről, jnelyek többszörös megdöbbenést váltottak ki belőle. — Ritkán látni egy helyen ennyi fiatalt az utcán kóborolva, koncertre várva, sorban állva az istenként tisztelt sörosztó előtt, vagy fáradt szemekkel horgászva az elhagyott üvegekre. Ritkán látni egy helyen ennyi kisiklott sorsú, saakadt és „mámoros", tehetetlenségükben az ön pusztításba fordult fiatalt. A koncerteken csupa olyan zenét és szöveget hallani, ami még csábít is az önpusztító életmódra, vagy jobb esetben felhív, légy Jézus követője. De hát mit mond ez a „mámor" küszöbén szédelgőknek, akik mégis inkább a Sátánt tekintik uruknak és parancsolój uknak. Azt hiszem, semmit. Részben meg is értem ezt a mindennel való szembefordu'ást, mert hajdan magam is átéltem ezt a fajta kiúttalanságot, amikor be • láttam, hogy kis országunk nem tekinti értéknek tisztességgel helyt állni kívánó szándékomat, amikor röpke számvetéseim után be kellett hogy lássam, életem anyagi és erkölcsi feltételeit morzsánként kell majd összekaparnom, és amikorra azt mondhatnám, igen, most már elértem valamit, amit biztonságos háttérként tudhatok magam mögött, addigra kész vagyok, elfáradtam, elfásultam, megöregedtem, s mindannak, amit elértem, nem élvezhetem a gyümölcsét, hisz egész életemet rááldoztam, s pocakos öregként totyoghatok a „kincseim" között. Hogy ezt végigcsinálja az ember, kevés hősnek lenni és bátornak, és roppant erősnek. És hol van ez egy 20 év körüli fiatalban? Hát nem akar még csak hős se lenni, inkább menekül, bele a „mámorba", hogy enyhítse a kínzó kényszereket. Ebből rettenetesen nehéz kilépni, és persze, nem is igen van hová, hisz fiatalon még van annyi becsvágy és tisztaság az emberben, hogy ine akarjon felülni a pénz mindent elborító erkölcsének. De más értéket nem talál, nem mutatnak fel. így aztán, mikor megkérdeztem néhányójukat, hogy mit akarnak majd elérni, hová akarják eljuttatni az életüket, örülhettem, hogy füles nélkül megúszhattam, és mosolyogva csak annyit válaszoltak, hogy „Nem akarunk semmit, csak élni." Megdöbbentő ez a tömeges céltalanság, bár nem tudom, hogy pontosan hogyan is gondolják azt, hogy „élni". De hogy ki ezért a feleiös, hát őszintén megmondom, nem tudom. Talán mindannyian. Talán épp annyira ők is, mint mások Mert ha azt mondom, hogy a társadalom felelős, nem mondtam semmit, nem oldok meg semmit, egy fogalmat teszek felelőssé mindenért. Aztán láttam a drogsátrat, ahol leginkább külföldiek bámészkodtak. Láttam az Idegen nyelvű könyvesbolt egyik kirakatát, amit a „mámor" ellen írt könyvek tömkelegével töltöttek meg. Ha egyáltalán kézbe venné valamelyik fiatal, akkor is inkább a módszereket lesné el, mintsem okulásul szolgálhatnának a könyvek. De miért pont az ifjúsági napokon kell ezzel megtűzdelni a kirakatot, hisz ez mindennapi probléma? Igen, ez a kirakati gesztus sem mond mást, mint azt, ha ifjúság, akkor „mámor". Befejezte a barátom meghamisíthatatlanul igaz aggodalmaskodását, gyorsan lehajtott két üveg sört, aztán mélyen hallgatott, mert hát ehhez nincs is mit hozzáfűzni, megoldása pedig nem egyszemélyes feladat. P. Sz. kötelezettnek ítélt művelődési intézménybe az ennedik párthatározat alapján létrehoztak egy új státust. Neve: munkásművelődési előadó. Ez a munkakör a fent említett intézmény addigi profilját kívánta volna a proletárdiktatúra kívánalmaihoz igazítani. Ez akkoriban történt, amikor másodszor, s remélhetőleg utoljára rendeződtünk vissza. Az én generációm még tisztelte a kapott feladatot, így, mint zöldfülű kultúrnyik, belevetettem magam a kilátástalanul nagy óceánba, s minden tapasztalat híján kezdtem az egyik szegedi üzem szocialista brigádjait beagitálni a művelődés templomába. Mikor ez láthatóan nem ment, vetítőgéppel vagy színészekkel a hónom alatt vágtattam a gyárba, pont fél háromra, hogy a műszak befejeztével azon nyomban ráerőszakolhassam az ilyen vagy olyan programot a fáradt, a szocialista munkaversenyben kimerült dolgozókra. A gyár igazgatója tűrte, amíg tűrte, hogy áldásos tevékenységemmel megzavarjam üzemének kellemesen diktatórikus rendjét. De egy idő után megpróbált jobb belátásra bírni. Néhány pohár konyak mellett megkért, ne vegyem olyan komolyan a dolgomat. Itt munkaverseny folyik, nem lehet az emberek figyelmét elterelni mindenféle ismeretterjesztgetéssel. Én lelkesen magyaráztam neki, engem arra szerződtettek, hogy a munkásosztályt műveljem, szórakoztassam, és úgy tudom, a szocialista brigádversenyben az is fontos, melyik brigád mennyit áldoz a kultúrára. Nagypapásan megmosolygott, legyintett. Majd rájövök — mondta —, ha kicsit többet tapasztalok meg az életből, mennyivel fontosabbak az én ügyködésemnél a nehézipar napi eredményei. Aztán nem is törődött velem egy darabig, addig, mígnem egyszer, egy filmvetítés miatt néhány brigádtag el nem késett a pártgyülésről. Akkor az igazgató elvtárs azt üzente kellemes modorú titkárnőjével, hogy ha még egyszer filmvetítést szervezek a gyárban, kihajíttatja a vetítőgépet az ablakon. Mindez azért jutott eszembe, mert olvasom az újságban, hogy a Minisztertanács 31/1989. számú rendeletével hatályon kívül helyezte a szocialista munkaversenyről szóló határozatot. Az úgynevezett munkásművelődési státus a kultúra házaiban már magától régen megszűnt. Az a típusú filmvetítő sincs már forgalomban, amiben az előbb emlegetett egykori igazgató a szocialista munkaverseny gátló tényezőjét látta. A pártgyülésről is el lehet késni minden különösebb következmény nélkül, s az üzem dolgozói már régesrégen egész másban versenyeznek, nem a gyári munkában. Például abban, hogy kinek van nagyobb jövedelme a kiskertből. A verseny legalább tíz éve nem az üzemben és nem a szocialista brigádok között zajlik, hanem a privát szférában, és az idővel. Éppen ideje volt hát, hogy az erről szóló határozatot érvénytelenítette a Minisztertanács. Tartok tőle, más dolgok sem attól fognak változni, hogy őskövületnek számító rendeleteket hatályon kívül helyeznek. Pacsika Emília