Délmagyarország, 1989. augusztus (79. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-19 / 195. szám

1989. augusztus 19., szombat ® @ ® 12 DM! I magazin ~ MITOLÓGIAI HÍRADÓ Alvilági munkásmozgalom Minosz a legnagyobb kétségbeesésben tördelte a kezét. Épp a napokban kapta meg a várva várt beutalót a Boldogok Szigetére és tessék, ezek a nyomorultak most keresztbe akarnak tenni neki. Köhintett egyet-kettót. Végre elszánta magát. — Hádész elvtárs. Izé. Azt hiszem, baj van. Hádész felemelte gyönyörű isteni fejét s kifejezéstelen szemeit a királyra meresztette. — Szisziiphosz abbahagyta. Nem csinálja. Az isten bosszúsan elmosolyodott. — Ne izléstclenkcdjél már. édes fiam. Minosz. Látod, rengeteg dolgom van. Visszahajolt az aktahalom fölé. — Hádész elvtárs. Komolyan beszélek. Ül a hegy aljában és dúdolgat. Két napja. Két napja nem csinál egyebet. Minosz suttogott. Hádész most már úgy nézett fel, hogy belereccsent a palotája. Egy darabig értetlenül meredt alvilága kinevezett királyára, majd súlvos mozdulatokkal felállt. — Gyerünk! — csak ennyit mondott. Sziszüphosz valóban abbahagyta. Heverészett a hegyoldalban, fogai között Zeusz tudja honnan szerzett margarétafej forgott jobbra és balra. Hádész és Minosz árnyai sötéten álltak meg felette. — Úgy hallom baj van, Sziszüphosz fiam. — hajolt kedvesen közelebb Hádész. — Ó nem. Most már nincs — nézett vissza az árny meghökkentő természetességgel. — No akkor fogd szépen a szikládat és indulj fölfelé! — mutatott a csúcsra, hangot váltva az isten. — Nincs már szikla, — vont vállat Sziszüphosz, majd egy kavicshalomba túrt. — Apró darabokra törtem. Mindennap egy picikét. A végén már egészen könnvú volt, úgy sétáltam fölfelé, mintha kirándulnék. Egyszer így sétáltam cl Korinthosztól Athénig, sütött rám az áldott napocska és a tenger ügy kéklett, mintha gyerekek festették volna... — Ez a te bajod, Sziszüphosz. Azt hitted cllentállhatsz a halálnak. Thanatoszt. a halálistennöt megkötözted. Meddig? Egy napig? Kettőig? Megérte? Látod, csak itt vagy! Hurcolod a büntetésed és szenvedsz. Nyomorult kutya vagy. — Igen, Hádész. megérte. Az én büntetésem az életem fekete tükre, szerintetek a hiábavalóságot példázza. Hogy úgyis eljöttök, hogy felesleges ellenállni. Hát nem az! Az élet egyetlen perce sem lehet hiábavaló, mert ha egy az. akkor mind az. A fák egyetlen levélkéje, egyetlen szelet kékje az égnek, a tenger egyetlen simogatása elég lehet olykor ahhoz, amit Ti nem ismerhettek s amit tán úgy neveznek: boldogság. A dolgoknak helyük van. Hádész. ezt épp te ne tudnád! Ha az élet felesleges, akkor az alvilág szükségességét ugyan mi indokolná? A te világod a fenti létből következik... Minosz ekkor úgy érezte, ha nem akar végleg lemondani a Boldogok Szigetéről, közbe kell lépnie. Látta, hogy bambul el ura arca a szóözön hatására, hát szelíden, de határozotlan félrevonla az Istent. — Hádész elvtárs. Izé. Ez egy csavaros fickó, össze-vissza pendergeti a szót. vigyázni kell vele. Ha elterjed az alvilágban, hogy leállt, iszonyú dolgok történhetnek. Úgy kell csinálni, mintha mi engedtünk volna. Bölcsen és, izé. nagylelkűen. Aztán ha majd felengednek, ha elfelejtik a félelmet, lecsapunk... így történt, hogy Minosz még aznap kihirdette az alvilági híradóban, hogy Sziszüphosz egészen kiváló és emberfeletti szenvedéséért három pihenőnapot kapott, amiből kettőt már le is töltött. De holnapután egy még nagyobb sziklával, még nagyobb hegyen örömmel újrakezdi. A hatás elementáris volt. Tantalosz még aznap kiszökött a tóból, ahol már időtlen idők óta szenvedett. és telezabálta magát áldozati vérrel, amit különben a trójai síkon elesett acháj harcosoknak küldtek a thébaiak. Agamemnonék. amikor látták, hogy eltűnt a vér, összeverekedtek a trójaiakkal, azt hívén, ók voltak a tolvajok. Ixion. aki eddig tüzes keréken forgott, leszállt a kerékről és az Acheronba vágta. Kháron a sistergéstől és az iszonyú bűztől feldühödve eltörte lapátjait és éhség- és ülösztrájkba kezdett. A folyó másik oldalán csak gyűltek, gyűltek a halni készülök, de senki nem volt. aki átvigye őket. A Danaidák abbahagyták a vízhordást, és vég nélküli pletykálkodásba fogtak. Vihorászásuk Hádész palotájáig elhallatszott. aki erre dühében az alvilág legmélyebb pontja felé hajította Minoszt. — Nézzétek, nézzétek, .röpködnek az ejtőernyősök! — kacagtak a Danaida lányok a mellettük elzúgó egykori királyon. Erre mondják, hogy elszabadul a pokol. Pontosabban az alvilág. Arra azonban még Hádész sem gondolt, hogy egy kicsiny és szokásosnak mondható földrengést követően bekövetkezik a legrettenetesebb, legfélelmetesebb dolog, hogy feltárul az eleddig elzárt világ és a napsugár szókén és incselkedve körbejárja a sötétség birodalmát. i DARVASI LÁSZLÓ Ilyen liftet még nem látott Rózsi. Az ajtók maguktól kinyíltak a várakozók előtt, amikor pedig beszálltak, a gombnyomásra az ajtó is bezárult, és azonnal fel is vitte a másodikra az utasokat. De nem kellett megvárni, amíg kiszállnak, s majd utána nyomni meg a következő kiszállóhely gombját, hanem mindjárt a beszálláskor mindenki beprogramozhatta a megfelelő emeletet. S még az sem okozott galibát, hogy a hetedik emeletet előbb kérte valaki, a másodikat pedig csak utána. A lift agya szépen sorba szedte az emeleteket, és még olyan helyen is megállt, ahol nem kérték a liftben ülök. Ilyenkor azok állították meg, akik valamelyik szint folyosóján felfelé igyekeztek. De azért akármilyen okos is volt ez a gép. azt már nem tudta, hogy ha négyen vannak benne, akkor ne álljon meg a külső kérésre, hiszen csak négyen szállhatnak be egyszerre, így hát a folyosón álldogálók bocsánatot kértek, a lift pedig becsukta az ajtót, és ment tovább. Egészen a hetedikig. ahová Rózsit irányították. Amikor másodszor fordult a nagyobbik bőröndjével, szerette volna maga kezelni a gombokat, de sajnos, a három fehérkendős nővér közül az egyik, udvariasságból, megelőzte, s benyomta a hetest. Pedig nem is oda mentek. Bizonyára a fagolyós kulcsról olvasta le a nővérke, amit Rózsi a kezében szorongatott. A bőrönd egy kicsit lökdöste a térdét, míg sikerült az ajtóig cipelnie. Ott várt már a szobatársa, összecsapta tenyerét. mi a csudának ide ennyi holmi, elég volna egy sporttáska, meg a ridikül. Vagy talán itt van az egész ruhatára? Joli is így jött, beutalóval, özvegy, egész évben a kis szólót műveli, amit még a férjével együtt vásároltak, s így, amikor már az utószezon is elmúlt, mindig kap a szakszervezettói beutalót. „Hát te?" - kérdezte Rózsitól. Nem esett jól megmondani, mi az igazság, de azért csak kibökte Rózsi: „Elment a cafkájával." Ezen lehetett hümmögni egy sort. ebédig még megbeszélték azokat a keresztszemes mintákat. amelyek Joli sálját díszítik, aztán itt volt az ebéd ideje. Amikor megették a három fogást — a krumplipürét jó tejesen csinálták, és kanállal mintákat nyomkodtak bele, meg tettek rá egy szál petrezselymet is. a hús nem volt sok. de friss és jó, aztán jött az a poharas valami, a tetején hab. hát az jó volt —, maga a főorvos úr állt ki egy pillanatra az asztalok elé. és köszöntötte óket. Egészségcsapatnak nevezte a társaságot, finoman beleszőtte beszédébe, hogy öregember nem vénember. ezzel meg is nevettette óket, no és, ha meg nem is tapsolták, de nagyon megszerették az első perctől mindnyájan. „S hogy a kedves hölgyek jól érezzék magukat (ez igen jólesett, hiszen valóban a nók voltak nagyobb számban), lehet sétálgatni a parkban, felhívom a figyelmet a pla'.ánsorra. a park végében pedig van egy kis márványtábla is. annak emlékére, hogy Vak Bottván generális itt gyógyíttatta a köszvényét. ki lehet menni a városba is, az étkezési iJöt, kérem, pontosan tartsák be, van itt tévé. rádió, lemezjátszó, magnetofon, sakk. kártya, biliárd. s ha valaki még ettől sem kerül KONCZEK JÓZSEF Üdülői história emelkedett hangulatba, annak javaslom a liftet." Nevettek. A főorvos úr aztán, aranyos ember, mosolyogva bocsánatot is kért ezért a kis tréfáért, hozzátéve, hogy ók itt a házban ezt így szokták mondani, ne haragudjanak meg érte. Ebéd után gyógyszerrendelés volt, ott is személyesen a fóorvos úr foglalkozott velük, Rózsi eddigi gyógyszereit például leállította, Joliét helybenhagyta, de kiegészítette egy kis erősítő injekciókúrával, Rózsi testsúlya többnek találtatott azon a gyönyörű szép kis mérlegen, a fóorvos ur — miközben levette keret nélküli szemüvegét, és fáradtan megsimította szemhéját — javasolta neki, hogy a diétás étrendet ikszelje be az étlapon, mozogjon sokat, megmászhatná például naponta az épület mögött húzódó japánkert enyhén emelkedő dombját, egészen a barackfáig és vissza, no és úszni, úszni, sokat. „Mért, talán a mi orvosunk nem tudja, milyen gyógyszer kell nekem? Jó orvos a Palika, nemhiába a falu taníttatta, szeretjük is nagyon..." „Nem úgy van, Rózsikám, ez itt más. Azok az orvosságok jók voltak otthon, de itt más a környezet, érted, itt úszni kell, naponta mérik a súlyunkat, szóval ez más, érted." „Otthon is mérik a súlyt." Rózsi egész délután dünnyögött. Ezzel még nem is lett volna baja Jolinak, hanem az. hogy Rózsika, enyhén szólva egy fúrészgattert lepipáló hangerővel húzta a lóbőrt négy után. amikor a beszélgetés végén kicsit szenderegni kezdtek, ezt már nehezen viselte Jolika. Elment sétálni, és rettegve gondolt az éjszakára. Mi lesz akkor? Vajon mi lett? Csak az, hogy Joli bizony alig aludt egy keveset, azt is csak hajnaltájban. Nnnaü! Hát így van ez. A csízek, a rigók, a magasban köröző gólya ott kinn a hegyen nem horkol, az biztos. Joli megpróbálkozott a horkoló ember jobb belátásra bírásának ismert módszereivel, hajnali háromnegyed ötkor már olyan hangosan cuppogott-cscmcscgctt. hogy inaga is mcgsokallotta, aztán kis papucsa sarkával kopogott a parkettpadlón, ám Rózsi, némi feleszmélés után átváltott egy oktávval mélyebbre. és a legnagyobb nyugalommai brácsázott tovább. De ha még csak azt! Ennek a horkolásnak stílusa volt! Nyugodt, és laza horkanásokkal kezdődött, lassan bátorságra kapott, a kifejlet tetőpontja felé haladtában még egy kicsit rá is hortyolt az alapmotívumra. ott valami csavarvonalat vett, aztán teli tüdőből és megállíthatatlanul, győzedelmesen, elsöprően rccsegte-brattyogta-fodrozta tovább. S az elégedett nagymotívum fölött kis hurokvonalak képződtek, egy-égy világosabb hangszínű clkalandozás, mint a méhek, amikor a nyár közepén a virágok fölött zsuzsorognak, s egyikmásik már megtelt kis lábzsákokkal, boldogan hátralöki magát a szirmok közül, harci repülő, kiélvezve könynyed mozgása technikai lehetőségeit. Joli karikás szemekkel, térdeit felhúzva üldögélt az ágyon, eszébe jutottak a repülőgépek, amikor az állomást bombázták. Istenem!!! Igen. a nehéz bombavetők, most meg a vadászok, kíséretül. Megrázta a vállát, Rózsi elfordult. Akkor Joli vizet öntött zsebkendőjére a kancsóból, megmosta vele Rózsi arcát, nem ébredt fel. Csak kevés tartotta vissza, hogy arcába ne öntse az egész maradék vizet. Elszívott a folyosón egy cigarettát, sétálgatott, majd visszament. „Nesze neked, emelkedett hangulat..." — mondogatta magában. Ablakot nyitott. Hat óra lesz három perc múlva. Ébredt a park A rigó az ablakpárkányra röppent. Biztosan beetették az eíözók. Talált egy félkiflit, odamorzsázta neki. a madár nyugodtan eszegetett. Rózsinál lassan elvonult a hang árhulláma, csendcsen szuszogott. No, aludjunk egy kicsit. Hőt óra sem volt. amikor felébredt a becsapódó ajtó zörejére. Álmosan feltápászkodott: „De Rózsikám. az isten szerelmére..." Rózsi végighallgatta. Szuszogva felhúzta a zoknit, jaj, fehérsávos zöld melegzoknit a nejlonharisnyára. és oda sem nézve Jolira csak ennyit mondott: „Ha kinyitod az ablakot. huzat lesz, a huzat pedig bevágja az ajtót." Joli megadással hanyatlott a párnájára. Rózsi nem ment be a vízbe. A nővér biztató szavaira is csak a medence szélén locsolgatta magát. „Pefsze. hiszen nem tud úszni!" értette meg Joli. A nővérnek volt elég gondja másokkal is, nem törődött vele. „Na, gyere, te..." — nyújtotta neki a kezét. A medencét belülről övező korlát mellett biztonságban haladhattak volna, a víz különben is csak másfél méter, és mozogni kell. úszni sokat. „Most nincsen hozzá hangulatom" — felelte Rózsi. Joli még sétált egyet ebéd elótt. Rózsi az ágyon feküdt. Felhúzott lábáról vágta a körmöt egy kisollóval. „Nem fogja összeszedni..." — gondolta Joli. Szólni kellene a főorvosnak, helyezze óket külön. „Tudod, mit álmodtam az éjjel?" — mondta, miközben ügyesen lekanyarította a nagylábujja körmét. „Álmomban a fóorvos úr megsimogatta az arcomat, és azt mondta, hogy te Rózsika, nem is gondoltam, hogy te még csak tizenkilenc éves vagy. képzeld, én, tizenkilenc... hogy honnan vehette ezt" — kuncogott elégedetten. Joli egy szót sem tudott szólni. („Azt tudom... — órlódött magában. — Azért szaladtál el reggeli után. rámhagyva az asztal lerámolását, pedig az este is én tálaltam le. Mert a fóorvos urat szeretted volna elcsípni. Igaz. hogy ma délelőtt nem jött be. Talán megkérdezted volna, hogyan is gondolta ezt a dolgot az álmodban?") Hopp! Ebédnél megint ott volt a fóorvos úr. Rózsi most nem sietett az asztaltól, sót, maga ajánlotta fel, hogy majd lerámol. A fóorvos úr a villájára tűzött húsdarabbal élénken magyarázott az aranyfülbevalós fónövérnek, aki szemközt ült vele a kétszemélyes asztalnál. Nemde...? — mondta a főorvos úr, és mindketten nevettek. A főorvos úr sokáig ebédelt a főnóvérrel, Rózsi ki-kinézegetett az ebédlő üveges ajtaján a lifthez, sokan álltak már sorba, az meg, ugye, csak négyesével... s látta azt is, hogy Joli beáll a sor végére. Sokáig sündörgött a tálalóablaknál. a főorvos urat várta... Ez az aranyfülbevalós elmehetne már... Egyszeresük, hipp-hopp, a fóorvos úr meg a fülbevalós felálltak, s már el is mentek. Lógó orral ballagott a lifthez. Hát Joli hová lett? Az elóbb még itt állt a görbebotos öregember mögött, tartotta neki a helyet.. Érthetetlen... Egy félóra múlva jutott fel a szobába. Joli az ablaknál ült, és egy szintes pulóvert kötött. „Hát te, hogy tudtál feljönni? Előreengedtek? Én kérdeztem ott lenn, de azt mondták, senkit nem engedtek előre... Felgyalogoltál a lépcsón? Hét emelet! Gyalogoltál?... Neked nem szabad..." „Nem gyalogoltam" — mondta nyugodtan Joli. („Türelem, türelem — mondogatta magában —, nekem lett volna beszélni valóm a fóorvos úrral, de ez a jóféle még ezt is elvette tólem. Most bezzeg szívesen rakosgatta a tányérokat. Ugy kell neki. Majd beszélek a főorvossal holnap." Azt pedig, hogy miképpen jutott fel hamar a szobába, a legszívesebben odakiáltotta volna neki: „Te, ostoba, ha az ember felgyalogol egy emeletet, ott már akad hely a liftben, mert ott kiszállnak belőle. Te meg ott ácsorogtál a földszinten félóra hosszat." De nem szólt. Ez a kis bosszú nyugalommal töltötte el, és csak forgatta a kötőtűket. Lassan jókedve lett. Dudorászni kezdett. Rózsi ki-bejárt, fogat mosott, a bőröndből nagy halom illatos szólót rakott az asztalra, „Égyél!", s megint azt mesélte, hogy a fóorvos úr álmában megsimogatta az arcát. Később elszunyókált. Rózsi fokozódó ingerültséggel figyelte a horkolás erősödő fokozatait... Atya úristen, mi lesz itt megint éjszaka! Ha innen kezdve azokra a pletykákra hagyatkoznánk, amelyek pár nap múlva lábra keltek a beutaltak között Rózsika éjszakai bolyongásait illetően, bizonyára tévednénk. Az igaz. hogy többen is erősítik, hogy látták gyalogolni felfelé a földszintről a hetedik emeletig, s Jolika is bevallotta, hogy 6 bizony kizárta Rózsikát a közös szobájukból, amikor az éjszaka pisilni ment. Rózsika viszont emiatt nem tett panaszt az éjszakás nővérnek, sót ncin is akarta elhinni, hogy ót Jolika kizárta a szobábol. Az tény. hogy 6 egész éjszaka le-föl gyalogolt az emeleteken, helyesebben lefelé lifttel járt, s azt sem tagadja, hogy közben mindig azt sóhajtozta, hogy „drága fóorvos úr!" Szögezzük le azt is, hogy a fóorvos ur nem szokott éjszaka az üdülőben tartózkodni, ha tehát néhányan Rózsikát a fóorvos ur szobája kornyékén is látták éjszakánként, ennek, a fóorvos úrra nézve az égvilágon semmi jelentősége nincsen ICíilöitfele hallevekről Teljesen meglepő, hogy milyen sok leleplező újságíró aránylag milyen kis helyen elfér... Nálam például a minap is voltak egy páran, s halászlét ettünk. — Hát, ami azt illeti, szépen összegyültünk... — mondta egyikük. — Nagyot néznének a sztálinisták, ha megtudnák, hogy itt vagyunk. Azt hiszem, be is hajítanának az ablakon cgv kézigránátot... Aztán még elmondták, kiról mit tudnak, „te jóisten", szörnyülködtem, „hogy mik vannak..." — Végül barátságosabb témára tértünk. — Hányféle halból csináltad? — kérdezte másikuk, a harmadik tányér halászlé után (az elsó kettő már benne tartózkodott...) — Hát ezt én sem tudom pontosan... Pontyból és harcsából, de az alapié kárászból van. és többféle keszegből. Meg még volt a hűtőben kétkilónyi vegyes hal. azt is beleraktam... — így aztán könnyű... Úgy latszik, a halászlé akkor jó. ha még az sem tudja, hányféle halból van. aki fózi. — Te. tudod, mi volt a fölséges? — mondtam. — Amit a tanyán ettünk jó multkorában. a téeszclnök barátunk volt a főszakács. Én csak később értem oda. egy igazgatóval és egy operaénekessel... Hogyan is főzték akkor? — Rengeteg ideig és csak kis lángon. Éppen csak zuborgott. Ha föltámadt a szél. még elé is állt. nehogy nagyon fölszítsa a parazsai .. Egyébként az akácfa rózse a legjobb, kellemesen fanyar füstöt ád. — Lisztet is tett bele! — mondta a harmadik. — Már azt hittük, mindjárt kész. és olyan éhesek voltunk, hogy majd a szemünk esett ki — mikor közölte: „és most mindenki csukja be a szemét..." — Aztán óvatosan beleszitálta a lébe a lisztet. Nent tudom, ez tette-e. vagy más, de az egy olyan, de olyan jó volt... — Minden halászlé más és más. Amit most legutóbb főztünk, az félig-meddig bajai halié volt; a szqleteket külön tálaltuk. Persze, a bajaihoz tésztát is adnak, széles metéltet. — Van aztán az al-dunai... Petrezselyemgyökér kell hozzá, sárgarépa, babérlevél... só. bors... A zöldséget és a kis halak húsát átpaszírozzuk. tejfölös tojássárgáját adunk hozzá, belehabarjuk a lébe... Aztán egy kis citrom vagy ecet. mellé a tányéron a vajon pirított zscmlekocka.. Ettetek már ilyet? — Hát... És paprika nem kell bele? — Nem. ezt sáfránnyal lehet színezni, sárgára Aztán létezik még a halikraleves: a halleves vörös borral, amihez citromlevet is öntünk... Van halié, amihez krumplit is kell adni. vagy csipetkét — de az is jó, amit minden nélkül, csak úgy simán hagymával és paprikával főzünk — mondtam. — Hal nem is kell bele? — Ja. persze, a hal... Hát az azért kell. Legközelebb elő is állítjuk valamelyiket... — mondtam, és kihordtam-a tányérokat. Csak később hasftott belém a fölismerés: atyavilág. nekem holnap mosogatnom kell... Szinte roszszabb. mint húsz sztálinista kézigránát. F. CS.