Délmagyarország, 1989. július (79. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-29 / 177. szám

magazin 1989. július 29., szombat 223 ® ® © DM A szellem arca(i) Július 15-én jelent meg a Délmagyarországban A szellem arca című írásom, amelyre ellentétes politikai irányból két reagálás érkezett. Freiburger László levélben írta meg véleményét, íme: „Ön azt írta, hogy az ún. „Kádárkorszakban" élte le életének elsó felét, így hozzám hasonlóan a 40 év körüliek táborába tartozhat. Úgy gondolom, hogy az elmúlt 20 évben végezte el tanulmányait, és lett tollforgató abban a korszakban, ahol még Kádár János nem „ rozogán és fáradtan uralkodott". Ön — sorait olvasva — megnyugodott, hogy Kádár Jánost 1988-ban elmozdították, és így nem tudott tovább „rozogán és fáradtan uralkodni". Képzelem, hogy mennyit „szenvedhetett" Ön abban a fénylő aranykorban, amely biztosította az előrehaladását a tollforgató mesterség terén. Igaz, írta, hogy békétlenségben élt a Kádár- és Grósz-idószakban és Ön is azok között volt, akik azt a Jankó Attila, az SZDSZ alapító tagja személyesen keresett meg, mivel a cikknek azokat a mondatait, amelyben a szegedi ellenzék viselkedését és a sajtószabadságról vallott nézeteit az egyik korábbi főcenzor. Lakatos Ernó felfogásához hasonlítottam, nemcsak személyes sértésnek érezte, hanem tárgyi tévedést is látott bennük. A cikkből nem derült ki, hogy a szegedi Ellenzéki Kerekasztal az elsó tárgyaláson csak azt kérte, hogy az időközi választásokon az akkor ismert 4 induló ember azonos bemutatkozási lehetőséget kapjon. A helyi sajtó átalakítására a szakértői tárgyalásokra modellt dolgoztak ki, amit egyébként az MSZMP azóta elutasított. Az MSZMP Szeged Városi Bizottsága azóta nyilvánosságra hozta véleményét a helyi sajtóról. E mostani beszélgetésen Jankó Attila részben az Ellenzéki Kerekasztal, részben a saját személyes véleményét képviselte, jómagam a Délmagyarország alkalmi munkatársaként egy foglalkozási csoport, a szakmát az MSZMP-lapoknál megtanult újságírók nézőpontjából fogalmaztam kérdéseimet. Az Ellenzéki Kerekasztal általjavasolt modell fóbb vonásai a következők: A lap maradjon továbbra is az MSZMP tulajdonában lévó Lapkiadó Vállalatnál, de tekintsük közszolgáltató intézménynek. (A pártvállalatok sorsa úgyis a Parlamentben folytatott háromoldalú tárgyalások során dói el.) A lapot egy valóban önálló főszerkesztőnek kell irányítania. A kulcskérdés tehát, hogy kik válasszák ki a főszerkesztőt. Ezért létre kellett hozni egy felügyelőbizottságot, amely őrködik a lap szerkesztési alapelveinek megvalósítása fölött. Az alapelvek közé tartozik, hogy adjon a lap korrekt tájékoztatást, a politikai propaganda ne keveredjen össze a tények közlésével, a lap szolgálja a város népét, semleges, a lehetőségekhez képest pártatlan legyen, ne pedig „koalíciós". A felügyelóbizottságlehetőség szerint magasról tekintsen a napi ügyekre és legyen képes a lap színvonalának szakmai minősítésére. A kilenctagú bizottságban kezdetben többsége lehet az MSZMP-nek, elnökét a városi tanács válassza ki titkos szavazással, saját tagjai sorából, ezzel is szimbolizálva, hogy a Délmagyarország a városé. Egy tagot válasszanak maguk közül a lap jelenlegi, nem vezetó beosztású alkalmazottai, szakértőt pedig jelöljön az újságíró-szövetség. Ez utóbbi legyen az egyetlen nem szegedi, lehetőleg tudományos munkát végző tömegkommunikációs szakember. A maradék helyek egyik felét betöltheti az MSZMP, a másik felét pedig bizonyos dugót a szellem körül feszegették. Érdekes, napjainkban utólagosan egyre több állampolgár büszkélkedik azzal, hogy már korábban is harcolta rossz ellen. Érzésem szerint egyes emberek ezeket az utólagos önigazolásokat sok esetben csak az a „bizonyos húsosfazék" közelébe való maradásukért hangoztatják. Végezetül szeretném Tanács úrnak üzenni: a Nép nem fordult el Kádár Jánostól! Ellenkezőleg, a Nép most ébredt rá úgy istenigazából, hogy az a lét és biztonság, mely a korábbi időszakban eléggé szilárd volt, napjainkban igen törékennyé válhat. Igazolásul javaslom, hogy Kádár János temetésének egyes mozzanatait újra nézze meg, ezek tükrözik a Nép érzéseit hűen ". az ellenzék. Tekintve, hogy a városi tanácstag és az újságíró is lehet MSZMP-tag, így öt helyre van esélyük. A következő országgyűlési választások után pedig a pártok helyi, első fordulóbeli eredményeit figyelembe véve újra föl kell osztani a hat helyet, és a bizottság tagjai a következő választásokig már visszahívhatatlanok. A helyhatósági választások után delegáljon a tanács új jelöltet, majd egy évvel később az újságírók. A bizottság mindig utólag értékelje, teljesítette-e a lap a semleges és a legfontosabb ügyekben teljességre törekvő tájékoztatás feladatát. Ha a hivatalban lévó főszerkesztővel elégedetlenek, akkor az új pályázat kiírásához egyszerű többség szükséges, ami titkos szavazáson történik. Új főszerkesztő kinevezéséhez 7 szavazatra legyen szükség, mert ez erós kompromisszumkényszert jelent, és ezzel stabilizálja a főszerkesztő helyzetét. Ez a modell valószínűleg működő- és alkalmazkodóképes, biztosítja a lap folyamatos megjelenését. Elsó nap szinte nem is történik egyéb, csak az MSZMP neve tűnik el a fejlécről, és az impresszumból. Világos, hogy egy ilyen működési modell sok konfliktussal jár. de a lap megjelenését ez nem veszélyezteti, és jobb, ha a konfliktusok nyíltan megjelennek, mintha rejtve maradnak. — Az ördög mindig a részletekben rejtőzik: nem világos, mit jelent az, hogy a felügyelőbizottság utólag minősítené a lap munkáját. Milyen konzekvenciákkal járna egy ilyen minősítés? Mi történnék, ha a felügyelóbizottság ellentétes pártálíású tagjai meg nem oldható konfliktusba kerülnének egymással? Ez a bizottság a lap személyzeti munkájába is beleszólhatna, embereket küldhetne el, és vihetne oda? — A felügyelőbizottság úgy kéthavonta összeülne és megnézné, hogy történt-e valami olyasmi, ami alapvetően ellentmond a kinyilvánított célkitűzéseknek. A testületnek semmiféle közvetlen beavatkozási lehetőséget nem javaslunk, csupán ajánlásokat tehetne, amelyet a főszerkesztő vagy elfogad vagy nem. Ha tartósan nem fogadja el, akkor elképzelhető, hogy kezdeményeznék a leváltását. Mindaddig a helyén maradhatna és vihetné azonban a lapot, míg nem találnának a helyére olyan embert, aki a kilenc bizottsági tag közül hétnek a bizalmát elnyeri. Egy megosztott bizottság esetében, ha az ellenvélemény döntő kisebbségben van. leszavaznák. Ha tartós patthelyzet alakulna ki, az is a hivatalban levő főszerkesztő pozícióját tartósítaná. A felügyelőbizottság csak a főszerkesztő kijelölésébe szólna bele. a munkatársait a lap vezetője maga választaná meg. — Önök azzal érvelnek, hogy az MSZMP hozzáköti a propagandáját a városi információs szolgáltatásokhoz. Csakhogy ezek a közérdekű információk, például a moziműsor vagy a baleseti ügyelet helye nem kötődnek sem az MSZMP-hez sem a lapjához. Egy ellenzéki lap éppúgy leközölhetné őket, ahogy a Délmagyarország teszi— Közölhetné, ha volna elég induló tőkéje. Elvileg elképzelhető, hogy öt lap jelenik meg, és mindegyik teljesíti ezeket az alapszolgáltatásokat. de egy Szeged méretű városban ez a közeljövőben gyakorlatilag lehetetlen. Az MSZMP információs monopóliuma miatt az emberek évtizedeken át hozzászoktak, hogy a Délmagyarországból tudják meg az alapvető híreket, ez hozzátartozik a város polgári életéhez. Ez egy hatalmas induló előny az MSZMP részére: a megszokás, a tehetetlenség vinné tovább az MSZMP propagandáját. Pontosan az MSZMP Szeged Városi Bizottsága kezdeményezte e találkozót, azzal a céllal, hogy az ellenzéki szervezetekkel az esélyegyenlőségről tárgyaljon. A jelenlegi politikai küzdelmekben a nyilvánossághoz való hozzájutás a legfontosabb — ha ez alapvetően egyenlőtlen, akkor nem beszélhetünk esélyegyenlőségről. — Megismétlem, amit A szellem arca című cikkben is leírtam: csalódott vagyok, amiért az MSZMP-vel való tárgyalásokon szinte minden napirendi pont így kezdődött: mije van, mennyije van, adja ide. Vagyis az esélyegyenlőséget nem úgy kívánják létrehozni, hogy az "MSZMP eszközei mellé kiépítik a maguk párhuzamos eszközeit, hanem el akarják venni az MSZMP infrastruktúráját. — Nincs Magyarországon erre a célra fölhasználható annyi pénz, és nincs akkora fizetőképes kereslet, hogy az egész sajtóiparágat a háromszorosára földuzzasszák. — Akármilyen kevés pénze is van a lakosságnak újságra, még mindig el lehetne érni, hogy azon ne az MSZMP lapjait vegye meg, hanem az ellenzékéit, ha már úgyis azokban vannak a nagy igazságok leírva, az MSZMP lapjai pedig manipulálják a közvéleményt. Szerintem, ha a közvéleményen keresztül, közvetve sikerült volna elhódítani az olvasókat például a Délmagyarországtól, akkor önök azt mondanák, az olvasó az igazságot választja, és meg is fizeti. De mert ez illúziónak bizonyult, ezért lett szükség arra, hogy közvetlenül, a legdirektebb módon igyekezzenek megszüntetni az MSZMP információs előnyét. — Az új lapok kényszerből is meg a szerkesztőik mániái miatt is eléggé pórén politikai lapok. Hogy ennél többek legyenek, ötször, tízszer nagyobb töke kellene. Ez nincs. Az úgynevezett történelmi pártok szívügye elsősorban, hogy hajdan volt és kártérítés nélkül elvett vagyonuk jelentós részét kapják vissza. A teljes politikai infrastruktúrát kell úgy átrendezni, hogy az e célra lekötött tőkét ne kelljen a többszörösére emelni. Ez egyszerűen a magyar gazdaság nyomorúságából következik, de vannak erkölcsi vonatkozásai is. Láthatóan megindult — ugyan még nem vezércikkekben, csak gunyoros glosszákban —, egy olyan propagandakampány, amely így érvel: „kedves olvasó, te vagy a rendes, szorgalmas magyar kisember. Téged eddig egy párt zsákmányolt ki, egy pártbürokrácia ült a nyakadon, és tartatta el magát veled. Ezentúl ugyanezt hat párt bürokráciája teszi veled. Hát ne csodálkozz, hogy ezentúl még rosszabbul fogsz élni, mint ahogy eddig éltél." Elég könnyű összecserélni az okot a következménnyel: eltakarni azt, hogy az országot az MSZMP politikája, gazdaságpolitikája vitte a csődbe, emiatt töredezett szét a korábbi politikai intézményrendszer és jelenhettek meg az új szervezetek. A helyzet néhány évig még radikálisan romlani fog, de énnek oka nem az új pártok megjelenése, hanem az MSZMP által fölhalmozott, megoldatlan problémák sokasága. — Olvastam egy kimutatást, hogy a történelmi pártok mostani vezető gárdája nagyobbrészt a korábbi pártok gárdájának harmad-negyedvonalbeli apparátcsikjaiból állt össze. — Ezt ne részletezzük, mert én nem egy történelmi párt tagja vagyok. A július 22-ei választásokig isten békéje volt, közös ellenzékként összefogtunk. Néhány hét múlva természetesen már riválisokként is föl fogunk lépni. Groteszk egy olyan pártot látni, amelyben azoknak kell egymással megegyezniük. akik 47—48-ban egymást jelentgették föl a Rákosi-apparátusnál. — Ebben az országban oda-vissza igen mély a bizalmi válság. Nem tartja-e indokoltnak, hogy az az MSZMP, amelynek hitelét irányzatok, személyek megkülönböztetése nélkül kérdőjelezik meg, szintén gyanakvó: úgy érzi, ha odanyújtja a kisujját, azonnal rántják vele a könyöké; is. — Én sohasem voltam állásban. 1981 után foglalkoztatási tilalommal sújtottak, máig is szabadúszó (vagy munkanélküli) vagyok. Emiatt kimaradt az a 7—8 év életemből, amikor egy pályakezdő embernek a munkahelyén beleverik az alapvető szabályokat a fejébe. így én bizonyos félelmektől és előítéletektől viszonylag mentes vagyok. A politikához hozzátartozik, hogy a pillanatnyi feltételekre figyelni kell. Az emberek véleménye időnként megváltozik. Egy öt évvel ezelőtti politikai vélemény fölemlegetésével nem lehet senkit diszkvalifikálni. Más dolog egy komoly erkölcsi botlás, más dolog a bún. — Az ellenzék soraiban ma sokan vannak, akik morális kérdéssé teszik a korábbi politikai véleményeket is. — Ez elválasztható. Amíg valóban politikai véleményről van szó — ha például valaki meggyőződéses lenini típusú kommunista volt valamikor —, de egyébként korrekt módon tette a dolgát, az emberi tisztesség alapvető normáit betartotta, akkor nem lehet neki fölemlegetni, hogy miért hitt egykor ezekben a tanokban. De ha durván visszaélt a hatalmával, az már erkölcsi kérdés, bár még a jogos morális felelősségre vonás sem jelenthet a társadalomból való kiátkozást, csupán annyit, hogy az illető bízza másokra a jövő formálását. — Cikkemben próbáltam megfogalmazni azt az érzést, amikor a történelem ingája kilendül, egy ember gondolatait végleg vagy átmenetileg meghaladja az idő. El tudja-e képzelni, hogy eljöhet az idő, amikor az ön és elvbarátai nézetein is túllép az idő? — Könnyen. A súlyosbodó válság kialakíthat egy olyan tömeghisztériát, amikor a közönséges józan észre való hivatkozás, a ráció minimuma is valami tűrhetetlen, magyartalan disznóságnak fog kinézni. Előfordulhat, hogy egy érzelmi alapokon álló szélsőségesebb irányzat időlegesen elsöpri. Ez nagyon szomorúvá tesz, de persze nem jelenti azt, hogy én szövetségese volnék az MSZMP-nek. — Elképzelhető, hogy a lengyel példa nyomán a választásokon a lakosság azt fogja mondani: az eddig hatalmon lévők nem kellenek. Negyven évig próbálkoztak, és lám, ez lett a vége. Ugyanakkor a gazdasági, politikai és morális csődöt a belülről is megosztott ellenzék sem tudja megszüntetni, egy messiásváró hangulatban fellendíteni a gazdaságot, hanem helyette esetleg látványos politikai hazárdírozásba kezd: mondjuk parlamenti döntést hoz a Varsói Szerződésből való kilépésről, követelni fogja, hogy vonuljanak ki a szovjet csapatok, vonuljanak be az amerikaiak vagy valami hasonló pótmegoldáshoz folyamodik, ami beláthatatlan következményekkel járhat_ — Amit most mondok, az a~izemélyes véleményem: az átmeneti időszakot szerintem úgy kellene megoldani, hogy körülbelül két-három évre válasszák a következő parlamentet. Ebben az átmeneti időszakban egy működőképes kormánykoalíciót kellene csinálni, amelyikben legyen benne az MSZMP. Ha földcsuszamlásszerűen veszít, akkor is ott marad sok ezer kádere az államigazgatási es gazdaságvezetöi funkciókban. Őket nem lehet onnan kitenni, mert azonnal szétesne, ami még úgy-ahogy működik. Szabotálni viszont tudnának, ezért jobb, ha a kormányban az ó pártjuk is benne van. Legyen csak benne az MSZMP a kormányban és ahogy mondani szokták, vigye el a balhét. Még az ó kormányzásuk alatt legyen több százezer munkanélküli, és ne egy tiszta ellenzéki koalíciónak kelljen hozzáfogni a csödágazatok felszámolásához. Ez az optimista jövőképem, hogy lehet csinálni - MSZMP-részvétellel - kéthárom-négypárti kormánykoalíciót. Azért is vagyok optimista, mert pártom, a Szabad Demokraták Szövetsége semmiképpen sem lesz benne, de remélem, a következő kormányban igen. TANÁCS ISTVÁN Kádár Jánost nagy formátumú, tragikus sorsú államférfinak látom. Tragédiája abban áll szerintem, hogy egy, mára az egész világon versenyképtelennek bizonyult társadalmi modell kereteiben kellett megpróbálnia, hogy népét felemelje. Ez átmenetileg sikerült, de csak azon az áron, hogy elfogyasztottuk a jövőnket. A korábbi „szilárd lét és biztonság" ára az elavult gazdasági szerkezet, a 17-18 milliárd dolláros adósságállomány velejárója az erkölcsi válság lett. Visszakívánkozni lehet egy nosztalgikus „aranykorba", visszajutni azonban nem. Lehet vitázni azon, hogy a sikerből mennyi a személyiség érdeme, a végső kudarc felelőssége hogyan oszlik meg az államférfi személyes döntései és a történelmi feltételek adottsága között; súlyos örökségét vitatni lehet, de kikerülni nem.