Délmagyarország, 1989. július (79. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-15 / 165. szám

8 1989. július 15., szombat DM] magazin A szellem arca N

em kedvelem Grósz Károlyt, mégis érteni vélem az ó személyes drámáját. Tegyük félre véleményünket személyisége könnyű, avagy sülyos voltáról; foglalkozzunk a helyzettel. Azzal a szituációval, amikor egy emberen túllép u: idő. Lehet az illető gyarló és kicsiny, nem Grósz. hanem Klein, mégsem biztos, hogy nem neki. hanem az időnek van igaza. Nem egészen igazságos a párhuzam, de vajon elkerülhető lett volna-e a restauráció, ha Dantont nem küldik a vérpadra? Lehetnek pillanatok, amikor a változások üteme fonlosabb. mint a pontos irányuk. Amikor ezeket a sorokat írom, Budapesten haldoklik a névadója annak a korszaknak, amelyben az életem elsó felét leéltem. Nem tudok eleget a betegségéről ahhoz, hogy ezt megalapozottan állíthassam: mégis az az érzésem, ha félre nem állítják 1988 májusában, bár talán rozogán, fáradtan, de mégis ugyanügy élne és uralkodna, mint más öregurak a világnak ezen a fertályán. Kádár János megtapasztalhatta azt a tudatot. hogy évszázadokra fényló aranykort teremtett népének, és megérte azt is, hogy ugyanez a nép elfordul tóié és a szemére hányja, hogy sokat ártott a nemzetének. Ami tegnap jó kompromisszumnak tűnt, az ma árulásnak látszik, és Kádár János nem fogja megérni, míg megfelelő távlatból valós értékén mérik meg tetteit. Azért foglalkoztat Grósz Károly és Kádár János sorsa, mert egyértelmű, hogy a lezárt palack dugóját nem végleg kihúzni nehéz, hanem megmozdítani. Márpedig ók ketten — egymás ellenére is — sokat tettek azért, hogy az a dugó megmozduljon. Még akkor is, ha most úgy látszik, olykor inkább visszafelé igyekeztek gyömöszölni, mert maguk is féltek — megélték 56-ot, tehát nem is ok nélkül —, a palackban szorongó szellemtől. Nemcsak Kádáron és Grósz Károlyon látszik túllépni a felgyorsult idó. hanem jó néhány pályatársammal együtt rajtunk is. akik már régóta feszegettük ama dugót, a Kádárkorszak és a Grósz-féle átmeneti időszak hatalmasságai ellenében is. Sokszor eszembe jut Bertha Bulcsu. aki változatlan következetesseggel írja Jelensegeit, amelyek néhány éve kifejezetten ellenzéki szemléletűnek számítottak. ma pedig eltörpülnek a törpe pártok törpe vezéreinek interjuhegyei mellett. A csóbe szorult suszterbogár története ma kevés embert gondolkoztál el — talán, mert a suszterbogarak mostani menete nem ért még a csö Aki a dugót feszegeti, nem láthatja a palackba zárt szellem ábrázatát. Talán jobb is, hogy így van. Ameddig az ember nem látja a szellem arcát, addig olyat képzel maga elé, amilyet látni szeretne. Amikor azonban a megszabadult szellem kinyújtózik, elszúküló végére, ahonnét a kijutni keskeny résen dereng a csábító világosság. * Kíváncsi vagyok. Megyesi Gusztáv, Bossányi Katalin. Csendes Csaba kollégám hogyan éli meg önnön devalválódását. Hogyan élik meg mások a hírlapírói szakma látszólagos felértékelődése közbeni sülytalanodását? Fog-e valaki pár év múlva emlékezni Megyesi tévés publicisztikáira, Bossányi belső küzdelmeire a Népszabadságnál, amelyből nyomtatásban alig látszódhatott valami? Ebben a letűnő világban minden lapnak megvolt a maga mumusa. A fővárosban Lakatos Ernó, vidéken a megyei ..fóideológus" — nálunk, Csongrád megyében dr. Koncz Jánosnak hívták. Ezt az egy mumust azonban minden szigorúsága ellenére be lehetett csapni, háta mögött össze lehetett kacsintani az olvasóval — lám, ez az összekacsintás is milyen pejoratív mellékzöngét kapott mostanában! —, sót, kellő formában ki is lehetett a mumust szerkeszteni. Amikor dr. Koncz megvédte a neveléstudományi témából készített kandidátusi disszertációját. Tamás Ervin megírhatta az ÉS hátoldalán, hogy úgy tódultak az állami kocsik Szegedről az Akadémiára, mint a falusi kutyák a lakodalomba. Koncz János előtt az akkori tódulók ma ajtót-ablakot becsuknak minden munkahelyen. Azon a neveléstudományi tanszéken is, ahol tudományos(?) munkáit írta, könyvtárban, főiskolán, mindenütt, ahol ismerik, vagy ahol csak a hírét is hallották. A múzeumban a teremór nénik önérzetesen tiltakoznak, hogy az igazgató antidemokratikus módon, főleg pedig túl magas fizetéssel vette ót oda tudományos munkatársnak. A volt ideológiai titkár, aki intelligens módon járatott Canossát a szegedi értelmiséggel, most járja a maga Cakisiniulnuk gyűrődött vonásai, szabaditól mar hiába ágálnak, hogy ók nent ilyen szellemet akartak. Ámbár az is igaz. hogy amikor körmüket a dugó szélébe akasztották, maguk sem tudták pontosan, hogy miféle szellemet látnának szívesen. nossáját. Mondhatnánk erre, hogy íme az igazság pillanata. Kérdés azonban, hogy mindezek által mennyit ment elébb például a sajtószabadság ügye. Nemrégiben megtartották a szegedi Ellenzéki Kerekasztal és a „hatalom" elsó tanácskozását. Ebben az egyik súlyponti téma a Délmagyarország közléspolitikája volt. Az ellenzék nehezményezte, hogy a lap vezetői maguk döntik el, mit közölnek és mit nem. Azt, amit mi újságírók a sajtószabadság kiszélesítésének gondoltunk, azt a „demokratikus" ellenzék közönséges machinációnak tartja. Követelték is, hogy a városi pártbizottság, a Délmagyarország lapgazdája kényszerítse rá a lap vezetőit, hogy adjanak meghatározott felületet az ellenzéki csoportosulásoknak, ahová azt írnak, amit akarnak. Utoljára Lakatos Ernőtől hallottam leplezetlen nyíltsággal kimondani, hogy a sajtó nem hatalom, hanem a hatalom szolgája. Ez a szemlélet — rá kellett döbbennem — erős rokonságot mutat a szegedi ellenzék gondolkodásmódjával. Csak annyi a különbség, hogy Lakatos idejében egy párt rángatta a sajtó pórázát, most meg mindenki rángatni próbálja, ám abban az alapvető megítélésben, hogy a lapokhoz az újságíróknak és az olvasóknak van a legkevesebb köze, megegyezik a két álláspont. Főnököm a Népszabadságnál többször kifejtette már nekem, hogy nincs független sajtó. Nem hittem el neki. Úgy képzeltem, ez az érv a Népszabadság vezetőjének közönséges önigazolása. Most olvasom a Déli Naplóban, hogy a független lapoktól (a közönség) több elkötelezettséget kért számon, és követelte a fellépést a most születő pártok mellett, mintegy az MSZMP propagandájának ellensúlyozása végett". Vagyis egy lap annál függetlenebb, minél elkötelezettebb az ellenzéki pártok iránt. Kolosi Tamás mondta egy interjújában, hogy ez a negyven éven át volt hatalom még az ellenzékét is a tulajdon arcára formálta. Lassan minden faluban kerekasztal-tárgyalások lesznek, amelyek azonban nem a jövóról, nem alkotó kibontakozásról szólnak, hanem arról, hogy az eddigi hatalmasoknak mije van, mennyije van, és hogyan kellene azt elosztani. Módszereiben az ellenzék éppoly erőszakos, mint az eddigi hatalom volt. Várom azt a pillanatot, amikor egy „független" ellenzéki lapban leírják, igenis kötelezővé kell tenni a lakosságnak, hogy részt vegyen a Bős—Nagymarost megszavazott országgyűlési képviselők visszahívási szavazásán. * Az újságíró-szövetség kongresszusán készültem felszólalni. A felszólalás elsó mondata úgy hangzott volna: kár volt ezt a népet elhülyíteni — most nem kellene félni tőle. Miközben dúlt a kicsinyes ügyrendi vita, a Kapu akkori számát olvasgattam, benne a Petőfi-kör 1956-os sajtóvitájával. Rájöttem, hogy 33 éve ugyanezek körül a problémák körül forogtak, mégis, a felszőhlások színvonala közt micsoda óriási különbség volt — a 33 év előttiek javára. Minket, tffai újságírókat ugyanaz a négy évtized nevelt, amely Lakatos Ernőt, Koncz Jánost, azellenzéki szervezetek tagjait és a „hallgatag tömeget". A könyvheti forgatagban rábukkantam Nyiri Tamás Alapvető etikájára és filozófiatörténeti jegyzetére. Megvásároltam mindkettőt, és beléjük olvasva rájöttem, milyen keveset tudok a világról. Ez tény, akár az én hibám, akár a korszaké, amelyben felnőttem. Olyan vagyok, mint egy régi szegedi újságíró anekdota K. elvtársa: húsz éve ír, de huszonöt éve nem olvas. Tudás nélkül viszont nincs autonómia, nem létezik szuverenitás. A mi politikai szótárunkból a többpártrendszer létrejötte után is hiányzik az a fogalom, amely az angolszász demokráciákat magasra emelte: a common sense, a józan ész. Bertha Bulcsu régen ellenzékinek számított szemléletének autonómiája miatt, ma súlytalannak látszik, és tartok tőle, hogy akármilyen rendszer jön is, független véleménye abban is ellenzékinek tűnik majd. Ezért riadt és hallgatag vagyok mostanában, amióta megláttam a szellem arcát, amelyeién is segítettem kiszabadítani a palackból. A szellem arca — a mi arcunk. TANÁCS ISTVÁN Tudósok a forradalomban A világ ma megkülönböztetett figyelmet fordít Franciaországra, vigyázó szemét Párizsra veti a nagy francia forradalom biccntenáriuma alkalmából Ez a forradalom volt az elsó Európában, antely megszüntette a feudális rendszert, megdöntötte az abszolút monarchiát és egyben szabad utat adott a kapitalista társadalmi rend fejlődésének, majd létrehívta az elsó francia köztársaságot. A Rendi Gyűlés átalakulásaiban, a forradalmi történésekben a francia tudósok is aktívan résztvettek, az önkényuralom minden jelképének lerombolásában, a párizsi nép forradalmi fellépéseiben, a deklarációk megfogalmazásában és egy sor más eseményben. Nem véletlen, hogy a felvilágosodás kora tudósok részvételével vette kezdetét. A politika, a forradalom és a tudomány kapcsolatának szükségességét már korán. 200 évvel ezelőtt és idóben felismerték a franciák. Korának kiváló csillagásza. Bailly nemcsak a forradalmi eseményeknek volt teremtő részese, hanem a létrehívott nemzetgyűlésnek is ó lett elsó elnöke, majd a város polgármestere. Munkássága rendkívül értékes a tudomány számára. Könyvet adott ki a csillagászat történetéről, a Jupiter holdjairól. (Érdemes megjegyeznünk. hogy az Apátfalván született, Szegeden és Egerben tanult csillagászunknak Madarassy Józsefnek, az Egri Specula megalapítójának. a Jupiter nagy magyar tudósának szakmai levelező partnere volt.) A francia kémiának. Franciaország vegyiparának (fegyvergyártásának) egyik nagy alakja volt Berthollét. aki a forradalomnak már az elsó napjaiban azzal írta be nevét a történések könyvébe, hogy a lőporhoz szükséges nitrátot (salétromot) lekapartatta a pincék falairól, hogy a forradalmi hadsereg ágyúit így is szolgálják. Ez a kiváló vegyészelme. Berthollet (1748-1822) tulajdonképpen orvos volt. Torinóban szerezte diplomáját. Párizsba került, és az orléans-i hercegnőnek volt orvosa. kezelője. Itt került olyan körülmények közé. hogy laboratóriumi méretekben kísérletezhetett, és felfedezte a kénhidrogén összetételét. a klór (helvesebben a hvpokloritok. HYPO) fehérítő hatását, fertőtlenítő képességét, s alapított elsó hypogyárat a Szajna menti Javéiban. Berthollet nemcsak a gyakorlat. hanem az elmélet számára is jelentőseket alkotott. Ó fogalmazta meg. hogy a vegyületek az elemekből a tömegvonzás hatására jönnek létre. Ebból az is következik, hogy a vegyületet összetartó erő elsősorban a reakcióban résztvevő anyagok tömegétől függ. Azután a tudomány finomodásával, és főként a Proust felléptével, Berthollet teóriáit több esetben korrigálni kellett. Mindenesetre nagy gondolkodó volt. aki másokat is gondolkodásra tudott serkenteni. A lelkes forradalmár. Berthollet azután Napóleonra is felesküdött. részt vett egyiptomi hadjáratában. majd Párizsba visszatérve, alapította meg igazán nagy laboratóriumát, amelynek nagyságát többek között ilyen nevek fémjelzik, mint Gay-Lussac és Humboldt. Egy nagy orvostudós, Bichat (1771-1802), a forradalom kitörésekor csak mcdikushallgató. a forradalmi hadseregben fejtett ki elsődleges szolgálatot, majd ó alapította meg a francia anatómia alapjait és az embriológiában is jelentós megállapításokat tesz. Az egyik nagy francia matematikust Condorcet márki (1743-1794) néven ismert a világ. Ez a matematikus. aki egyben közgazda és filozófus is volt, arisztokrata létére a demokrácia zászlajával lépett a csatatérre. Elsősorban a valószínűségszámítással foglalkozott, de egyben korán felismerte, hogy az emberi haladásnak legbiztosabb alapja a matematika. Társadalomelméleti elgondolásainak is ez az alapja. A forradalom alatt ó foglalkozott az oktatás reformjával, az új iskolarendszer kialalításával. Szorgalmazta a nók mindennemű iskoláztatását, ami még a francia forradalomban is forradalminak számított. Sajnos közben meghasonlott a forradalommal, elvonult vidékre, és késóbb megmérgezte magát. Ha nem is vett részt a francia forradalomban Coulomb, a Coulomb-törvény megalkotója, hadmérnökként közvetett szolgálatokat tett a forradalomnak, iránytűjével, hajózási megállapításaival, és éppen a nagy forradalom idején tett megállapításaival — Párizstól távol — nevét ismertté, az ekkor végzett mérései igazolták a róla elnevezett törvényt. A párizsi vízműveknek ő volt az intendánsa, valamint a főváros térképének „öre". Ezredes volt, amikor a forradalom idején végképp lemondott hivataláról, majd közoktatásügyi felügyelőként tevékenykedett. szigorúan és igazságosan. A paraszti származású Laplace-t (1749-1827), a kiváló matematikust. a világhírű párizsi főiskolák (Polytechnique és a Normálé) egyik megalapítóját, az új mértékek és az új naptár kidolgozóját, a fizikai világkép leegyszerűsítójét szintén hatalmába fogta a francia forradalom. Már a forradalom előkészítésében is élénken közreműködött, és tudományszervezőként a vegyész Berthollet-nek volt egyik segítőtársa. A Naprendszer keletkezését ismertető munkáját öt kötetben adta ki. és ez a mű Napölcönnak is kedvelt olvasmányai közé tartozott. Foglalkozott valószinüségszámitással is. és az 1814-ben megjelent ilyen tartalmú munkája jelentős mű. Ebben így fogalmaz: „Egy értelmes lény, akt egy adott pillanatban ismerné a természetet mozgató összes erőket, és az azt alkotó minden létezőnek egymáshoz viszonyított helyzetét, és ha emellett még elég hatalmas lenne ahhoz, hogy ezeket az adatokat analízis alá vesse, egyetlen formulában foghatná át az Univerzum legnagyobb tömegeinek és legkönnyebb atomjainak mozgását. Semmi sem lenne bizonytalan számára, mind a jövőt, mind a multat egyszerre lámák szemei. Azon tökéletességében, amelyet az asztronómiában fel tudott mutatni, az emberi szellem halvány mását mutatja egy ilyen értelemnek." A királyi nemesember és adószedő, a már ismert kémikus. Lavoisier úgy is szolgálta a forradalmat, hogy szorgalmazta a nemesi kiváltságok megszüntetését, az ún. népi takarékpénztárak felállítását, a nyugdíjrendszert. Az egyben kiváló kémikus tisztázta az elem fogalmát, leszögezte az elemek állandó súlyarányát a vegyületekben, megállapítva, például, hogy a víz hidrogénből és oxigénből áll. Tőle származik az a híres mondás, hogy: „Semmi sem vész el, semmi sem teremtódik, minden csak átalakul. " (Ez így igaznak tűnik, de aztán a magkémikusok és az atomfizikusok a századfordulón ezt a dogmát „megtúrták".) Aztán Lavoisier is szomorúan végezte. A forradalom szelleme nem feledte — tudományos eredményei ellenére — korábbi múltját, 1793ban letartóztatták, és a következő évben nyaktiló alá kellett fejét hajtania. Haüy (1743 -1822), a kristálytan, Latreiíle (1762-1833), a rovartan tudósa, mindkettő elsősorban tudományos munkásságukkal szolgálták a forradalmat, fogadalmat téve az uj rendre. Lamarck-Vtnt. (1744-1829) ismerjük de Monet lovagot, aki tulajdonképpen a „biológia atyja". O volt az elsó tudós, aki felvázolta az élővilág fejlődéstörténetét, s ezt korrigálta később az angol Darwin. A forradalmi eseményekben tevőlegesen részt vett, és a közoktatási bizottságban szerepet is vállalt. Egyik megalapozója volt a francia természettudományi múzeumnak. A forradalom katonai sikereinek volt egyik „fegyverkovácsa" Gaspard Monge, aki Napóleontól grófi címet is kapott. Kiváló matematikus és fizikus volt, akit ma is az „ábrázoló geometria atyjának" tekinthetünk, de a statika jeles művelőjének is bizonyult. A katonai főiskola tanára volt. igy nagy szolgálatokat tett a hadsereg szervezésében és felfegyverzésében. Napóleon hadügyminisztere. Lázáré Carnot(\153—1823), a modern geometria egyik megalkotója, a forradalmi sikerek egyik szervezője következetesen kitartott a forradalom eredményei mellett, sót az azt kővető folyamatoknak is eredményes harcosa volt. Ma talán leginkább azt tudjuk róla, hogy ó alkotta meg a cosinus tételt. Pinel, a pszichiátria egyik megalapítója. a maga orvosi felkészültségével és elhivatottságával szolgálta a forradalmat, mindazok oldalán is. akik fegyvergyárakat létesítettek és ágyút készíteni tanították a népet (Berthollet, Monge), bár a forradalom eseményei elől meghátrált. Ide kell sorolnunk Nicolas Appert-tl, aki nem is volt tudós, de a cukrászat tudományának nagymestere. ó volt az, aki a forradalom kitörésekor feltalálta azt az eljárást, amit ma az élelmiszerek tartósításának. konzerválásának tekintünk. Tehát ö a „konzervipar atyja". Claude Chappe pedig ugy írta be nevét a technikatörténetbe, hogy a forradalom ideje alatt ó találta fel az optikai távírót, amely magaslati pontokon felállított szemaforokon keresztül továbbította a jeleket. Az elsó vonalat Párizs és Lille között építette ki. Ennek a katolikus paptanárnak munkásságát annál is inkább nagyra értékelték, mert ezt a találmányát akkor létesítette a főváros és északi város kőzött, amikor az osztrák seregek erősen támadtak a forradalom ellen. Számos nevet és nagyságot, különböző és különös életutakat felsorolhatnánk még a francia forradalom oldalán, akik nemcsak a nép történetében, hanem az egyetemes emberi haladás egyik nagy fordulóján elévülhetetlen érdemeket szereztek, mindig példát mutatva, hogy a tudomány és a politika, a nép mozgalmai elválaszthatlanok, egymásra utaltak. A francia forradalom ma is, a 200. évforduló alkalmából arra tanít, hogy őseink eszméinek haladó hagyományai a jelent és a jövót egyaránt szolgálják mind a tudományban, mind a társadalmi haladásban. BÁTYAIJENÓ