Délmagyarország, 1989. július (79. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-14 / 164. szám

1989. július 14., péntek Megkezdődött a 31. szabadtéri évad Táncjáték a francia forradalomról Nagy László felvétele Jelenet a Párizs gyermekeiből — balettiskolásokkal A forradalom világhódító szent eszméire gondolt talán mindenki a hatalmas, dóm előtti téren, míg hallgattuk a himnuszokat: július 14. előestéjén, tegnap a francia forradalomról szóló táncjátékkal nyitotta 31. évadját a Szegedi Szabadtéri Játékok. Markó Iván táncszínházának Párizs gyermeke-. című produkciója: magyarországi bemutató. A mű ősbemutatója tavaly volt Párizsban. A dómszínpadi előadás mindössze annyiban tér el a párizsitól (miként ezt a tévénézők is kontrollálhatják ma este az l-es műsorban), hogy színész közreműködői mások — és magyarul beszélnek. Az Emberi Jogok Deklarációja, amely a nevezetes mondattal — „Minden ember szabadnak és egyenjogúnak születik és marad" — kezdődik, Markó Iván tolmácsolásában hangzik el az előadásban, s annak egyik csúcspontja. Miért? Mert itt és mosi is érvényesnek akarjuk a két évszázada érvényes szavakat, s erőt, reményt ad, hogy hiteles ember mondja ... A produkcióban — melynek koreográfiáját Markó Iván, díszlet- és jelmezterveit Gombár Judit készítette, zenéjét Selmeczi György szerzette — közreműködött a Győri Balett, a dunaújvárosi Vasas és a Kisalföld Táncegyüttes, s a Győri Balett iskolájának növendékei. A főszereplők: Kiss János (Robespierre), Tárnoki Tamás (Danton), Szögi Csaba. (Marat), Demcsák Ottó (Desmoulins és Saint-Just), Bombicz Barbara (Charlotte Corday). Az ünnepi szabadtéri esten a nézők között láttuk Német!: Miklóst. Magyarország miniszterelnökét is, akit az előadás jó hangulatú fináléjában — több más nézőtársával együtt — megtáncoltatott Markó Iván-. A dekoratőrök nem kockáztatnak? Mindössze tizenkét kirakatot rendeztek át a közelmúltban azzal a céllal, hogy a dekoratőrök alkotásaikkal részt vegyenek az ünnepi hetek rendezvényei sorába illeszkedő, hagyományos kirakatversenyben. Mint a tegnapi, eredményhirdetéssel egybekötött szakmai konzultáción is elhangzott, többnyire vállalkozásba adják ki mostanában kirakataikat; s egy effajta versenybéli megméretés kockázatát nem szívesen vállalják a reklámszakmában dolgozók ... A versenyben egyébként az Él iker Oskola utcai üzletének Oroszlán utca felőli kirakata (a kecskeméti BOV csapatának munkája), a Centrum áruház két, Mikszáth Kálmán utcai kirakata (saját dekoratőreinek, illetve a Fehérvár áruház díszítőinek alkotása) lett a harmadik helyezett. Második a Divatcentrum házi kivitelű, Széchenyi tér felőli kirakat? és ?. Kárász utcai Delta-ajándékbolt fehérvári dekoratőrök által berendezett árutárlója lett. Az első díjat és a Magyar Reklámszövetség fődíját a Nagyáruháznak az a kirakata kapta, melyet az „átváltoztat a ruha" mottó ihletett és két „Komplettes" tervező, D. Szabó Istvánné és Adok Andrea készített. Negyven év kitérő az oktatásügyben „Eluralkodott a módszertani diktatúra ir Kelemen Elemér művelődési miniszterhelyettes a pedagógiai nyári egyetem vendége volt Szegeden. Iskola és a mai valóság címmel tartott előadást az ország különböző iskolájából idesereglett pedagógusoknak. — Milyen a mai valóság? — Sajnos, a gyorsuló sülylyedés állapota állt be a magyar oktatási rendszerben. Ahogy az utóbbi időben a társadalompolitikai tényezők között elveszett az ember, úgy az oktatáspolitikai tényezők között eltűnt a gyermek. Fel kellene újra fedezni Sophokles szavait, miszerint: olyan közoktatásban kell gondolkodni, aminek mértéke a gyermek. — A sok reményre jogosító oktatási törvény sem hozta meg a várt eredményt. — A deklarált szándék, a jogi szabályozás kevés. A törvényben megfogalmazott szakmai és intézményi önállóság nem jött létre. A tanárok egyéni mozgásterét behatárolja a tantervi szabályozás, a gyerekek játékterét pedig beszűkíti a tananyag túlméretezettsége. Óriási információhalmazt próbálunk primitív módszerekkel a fejükbe tömni. Az utóbbi években az iskolákban eluralkodott a módszertani diktatúra. Az úgynevezett programozott oktatás igen alacsony szintű változata lett divatos. És sajnos úgy tűnik, a túlterhelt tanároknak, tanítóknak már nincs erejük a feladatKitelepítve — birtokon belül Lassacskán hozzászokunk ahhoz, hogy naponta megismerkedhetünk a szocializmusnak nevezett társadalmi rendszer néi \ ny képtelenségével, s így szinte érzéketlenül fogadjuk a hajmeresztő történeteket. Most is egy ilyennel ismerkedhet meg az olvasó, a szerző nem titkolt szándékától kísérten: összefogásra serkent, mert senki sem lehet fásult, ha kisemmizett, meggyötört emberek sorsának alakításáról van szó. Börcsökékhez szorongva lépek be, mert azt hallottam, hogy a kutya hamis. Gyerekek segédkeznek lefogni az acsarkodó jószágot, amíg az áttekinthetetlen udvarban megtalálom azt, akit kerestem. Börcsökné egy nyári konyhának nevezhető kis lyukban főzi az ebédet az unokáknak. A tíz négyzetméternyi, alacsony helyiségben kredenc, asztal, főzőhely, fürdőkád, székek zsúfolódnak össze. — Ez a konyhánk, az ebédlőnk és a fürdőszobánk — mutat körbe a ház asszonya. — -De talán tessék följönni. Az udvarban L alakú, kucorgó épület, néhány lépcső vezet a lakrészbe. Ezt talán túlzás lenne lakásnak mondani, hisz három, egyenként tíz négyzetméteres „szoba" sorakozik egymás után. A kályha, az ágy vagy a szekrény mindegyikben összeszűkíti a teret: két ember csak oldalára fordulva tud elmenni egymás mellett. Börcsök János cigarettáért megy: — Már elhagytam a bagót, de az izgalom miatt kell. Na, hol is kezdjem? — Hát a legelején. — A történet ott kezdődik, hogy 1944-ben, Szent Istvánkor kibombáztak minket a házunkból. Ezen a telken fölhúztuk gyorsan ezt a melléképületet, ahol most lakunk, a megroggyant főépületet meg lebontottuk. 1946ban már megerősödtünk annyira, hogy nekikezdtünk a ház építésének. Börcsökék az alsóvárosi paprikások nagy családjába tartoztak. Nem jómódú, inkább szegény, de saját lábon álló paprikakikészítö iparosok. Közvetlenül a felszabadulás után Börcsököt megválasztották a szegedi paprikakikészítő egyesület elnökének, mondván: elég szegény ahhoz, hogy a kommunistákkal szót értsen. Egészen 1948 végéig harcolt azért, hogy a paprika magánkézben maradjon, elvégre az alsóvárosi házakban értettek ahhoz a legjobban. — A ház épült, 1950-ben elkészültek az anyafalak, az ácsolat is megvolt, de amikor fölraktuk a cserepet, elfogyott a pénzünk, közfalakat már nem húztunk. Börcsök János már a harmadik cigarettára gyújt rá. Ahogy meséli a ház történetét, sűrűn pislogunk, ki az udvarra, ahol áz L alakú melléképület szárai között, egy kerítésként magasodó téglarakás mögött vakolatlan ház áll. Ezt építették Börcsökék. — Ne haragudjon, tudom, hogy a házról kellene beszélnünk, de érdekelne, hogy mi lett a maga paprikás szaktudásával? — Azt kérem sofőrként hasznosítottam az ország minden táján, Fakaruszon rázódva, munkásokat és bányászokat szállítva. Az ipart elvették, a paprikabeváltóba meg odarakjak néhány mozgalmi embert. Jöttek egyszer, hogy baj van: begyulladt a paprika, nem segítenék-e rajtuk? Láttam, egymásra hajigálva rothadt a termés, elkezdtem magyarázni, hogy is kell azt csinálni. — Odavették? — Igen. Engi Jani, nyugodjon, csinálta pártvonalon, én meg szakmailag. Azt tudták, hogy értek hozzá, a koalíciós időkben Pestre iS jártam tárgyalni, az igazgatóság tagja voltam. Két évig dolgoztam gyártásvezetőként, aztán jött Polák, az új igazgató, aki elfogadta a tudásomat, de egyszer csak szólt: furkál a párt, jobb lenne, ha egészségi okból kilépnék. Akkor ez látszott a legjobbnak. Börcsökné megkavarta az ételt, visszajön: — A házat mondjad, ne a paprikát! — nevetnek egymáson, évődnek egy kicsit, régi családi lemez lehet ez. Szóval a történet folytatása, Börcsök Jánosnak, a városi tanács elnökéhez 1989. június 13-án kelt beadványa alapján: „Szeged városi tanács kommunális osztálya a félkész lakóépületet igénybe vette, az IKV-val befejeztette és a kétszobás, komfort nélküli lakást Bozóki Mihály részére kiutalta. A szegedi városi ügyészség 1958-ban megóvta a fenti határozatokat, mert az igénybevétel és az arra alapított többi határozat törvénysértő volt." Hinnénk, az ismeretleneknek juttatott, közpénzen beépített épület ezután visszakerült a telek és a ház tulajdonosaihoz. De nem ez történt. — A tanács igazgatási osztálya — folytatja Börcsök — az állami kezelést megszüntette ugyan, a lakás befejezési költségeit is rám terhelte, mintha én lennék a lakója, de a lakás átadását megtagadta, pedig akkor mi már három gyereket neveltünk, a melléképületben. Azt, hogy Börcsököt megbüntették 1953-ban, mert kisiparos múltja és hajlama volt, elképzelhetőnek tartom. De 1958-ban vajon miért fejelték meg a büntetést? — Látja, ez az amit nem tudok, meg nem is értek, mert a Volánnál ötvenhatban csak egy autó járt, az enyém. Kistelek környékéről gyűjtöttem be és pótkocsis teherautóval szállítottam Pestre a tejet, mert a csecsemők sorra haltak meg. Ez kérem ellenőrizhető a menetlevelekből: — Magukra terhelték az építés költségeit. Fizettek? — Kijött egy szakértő és megállapította, hogy 54 ezer forint helyett csak 32 ezer a reális ár. — Nézze — mutat egy szakadozott borítékot az asszony —, itt vannak a csekkek, közel öt évig fizettünk havi 800 forintot. — Akkor mennyi volt a fizetése? — 800 forint — válaszol Börcsökné és könny szökik a szemébe. Hallgatunk, én gyorsan számolok, s a 32 ezernél jóval nagyobb összeg jön ki. — A kamatokat is mi fizettük — magyarázza a férj. — A lakók mennyit fizettek? — Húsz éven út havi száz forintot. — És most? — 337 forintot. Börcsökék négy, egyenként tíz négyzetméteres lyukban élnek, közülük három hidegpadlós. 36 éve nézik azt a házat, amit a verítékükkel hoztak tető alá. Két szoba, előszoba, konyha, mosdófülke van a hevenyészett téglakerítés mögött. Bozókiék nem mennek, mert senki sem kötelezheti őket arra, hogy lakást igényeljenek. Ülnek a máséban, akik — mint mondják — magukért már nem is emelnének szót, az élet elbánt velük. De ott a hét unoka... A lakáskiutalás jogtalan volt, ezt a Legfelsőbb Bíróságon is így gondolták. Törvénysértés történt. De ki szolgáltat igazságot két idős embernek ? Dlusztus Imre lapok és a munkafüzetek ellen harcolni. Morális beletörődés tapasztalható a pedagógustársadalom részéről, úgy is mondhatnám, a szakmai hospitalizáció tünetei jelentkeznek. A továbbképzés sem egyéb már manapság, mint zsabó Pomádé király új ruháján. Az önmagát túlélt társadalmi és közigazgatási környezetben az iskola képtelen az innovációra. Társadalompolitikánk szégyene, hogy az 1987-es adatok szerint egy évre egy gyermekre az állam tízezer forintot tudott csupán szánni. Míg a nyugati országokban a 60—70-es években legalább 15 éven keresztül a nertizeti jövedelem 15 százalékát áldozták évente a gründolásra, mi vízfejű, satnya testű E. T.-figurákat próbáltunk nevelni gyermekeinkből. — Van-e valamiféle modell, amit példaképpen magunk elé állithatnánk? — Nem kell nekünk feltétlen lemásolni sem a keleti, sem a nyugati módszereket. Persze, tanulnunk kell az angolszászoktól és a skandinávoktól, de vannak saját nemzeti hagyományaink is. Nem szabad abba a hibába esnünk, hogy újra felfedezzük a spanyolviaszt. Magyarországon a reformáció óta remek iskolák és kollégiumok működtek. Ezeket iskolaszék, kuratórium irányította. Az elemi népiskola nagyon jó intézmény volt, nem beszélve az egyházi iskolákról, amik még a fasizálódó Horthy-korszakban sem vesztették el egyéni arcukat, morális tartásukat. Nekünk Európához kell felzárkózni. A hatvanas évek iskolamegalomániájából kijózanodott Európához. Ha beérjük pszeudó-reformokkal, ha ez a társadalom fittyet hány továbbra is a szociológiai folyamatoknak, az iskolák nem lesznek mások, mint a munkanélküliség termelői. — A pedagógusok hogyan tudnak megújulni, s változást előmozdítani? — A megmerevedett struktúrájú iskolarendszerben nagyon sok olyan pedagógus tevékenykedik, aki valamilyen módon eddig is megpróbált szembehelyezkedni a hivatalos elvárásokkal. Létezik a tanárok között egy nagyon szimpatikus, konzervatív típus, aki ugyan nem lép ki az uniformisból, de ha becsukja a tanterem ajtaját, a négy fal között úgy tanítja továbbra is a gyerekeket, ahogy ő gondolja jónak, s nem törődik a szakma legújabb indiántáncaival. A másik típus a kocsmán túllépő pedagógus, ö nem éri be azzal, hogy baráti körben kibúsulja magából a problémákat, hanem nyíltan megpróbál új utat keresni. Rájuk kell építeni a jövőbeni változások idején, az iskolaközösségek és szövetségek születésekor. Nekik lehet hangadó szerepük az önkormányzati rendszer megteremtésekor. És nem ártana az sem, ha az iskolaközösségek megkeresnék az idős, tapasztalt, békebeli pedagógusokat is. ök ugyanis még mindig tudják, hogyan kell megtanítani a gyereket olvasni. Nemzeti adósságot kell törleszteni a honi pedagógustársadalomnak, nem vihetünk át tizenkilencedik századi állapotokat a huszonegyedik századba. — Ezek szerint, negyven év kitérő után, most ott folytatjuk, ahol előtte abbahagytuk? — Ez tipikus példa arra, amikor egy társadalom könnyedén elront valamit, s utána iszonyatos energiájába kerül, míg azt újra helyrehozza. Az egész iskolastruktúrát át kell alakítanunk. A legfontosabb, hogy az alapoktatás időszakát megnyújtsuk. Egy tizenkét évfolyamos képzésben az első hat-hét év lehetne az alapozás időszaka. Itt nem az ismeretek felhalmozása lenne a. cél, így idő és energia jutna a morális, érzelmi nevelésre, a gyerekek empátia- és toleranciakészségének fejlesztésére. A következő hat év lehetne a tudás gyarapításának időszaka. De szó lehetne a nyolcosztályos gimnázium viszszaállításáról is. Távoli cél a 16—18 éves általános képzés. S ki mennyit végzett ebből, úgy helyezkedhetne el a társadalom létráján. Így nem állna elő az a helyzet, hogy aki így, vagy úgy bejutott az egyetemre, azt már az Isten sem mentheti meg a diplomától, aki pedig kívül reked, az papirés végzettség hiányában kevesebb értékű embernek számít diplomás társainál. — Ennek az ön által felvázolt- fejlődési modellnek mik a feltételei és megvalósulásának vannak-e garanciái? — Garancia itt is a társadalmi kontroll. Legfontosabb feltétel pedig a maihoz képest egy gyökeresen megváltozott politikai berendezkedés. Az iskolairányítás társadalmasítása, ami nem jelent mást, minthogy az oktatásba a szülőnek, a társadalomnak is legyen beleszólása. Mert, amit kizárólag a szakma irányít, az csak rossz lehet. — Milyen szerepet szán a Művelődési Minisztérium önmagának az új önkormányzati rendszerű iskolastruktúra kialakitása után? — Koordináló, a politikai egyensúly fenntartását segítő, és semmiképpen nem szakmai irányadó funkciót. Pacsika Emília A pedagógiai nyári egyetem hallgatóinak délelőtt 9 órától Központi és helyi fejlesztés a középfokú képzésben címmel Benedek András, az OPI munkatársa tart előadást. 11 órától a paksi szakközépiskolák mutatkoznak be a hallgatósúgnak. Szombaton délelőtt 9 órától Az egyházi iskolák nevelési rendszeréről beszélgethetnek a nyári egyetem résztvevői a budapesti piarista gimnázium, az evangélikus gimnázium és a debreceni református kollégium képviselőivel. Hétfőn délelőtt 9-től Az iskolák önállósága és a megyei pedagógiai intézetek címmel Bernúth József intézeti igazgató tart előadást, fél 11-től a tanári szabadságról beszélgethetnek a résztvevők. Fél 12-től Koncz János egyetemi docens tart előadást A „hely szelleme" és a pedagógus címmel. Délután 3 órától kerekasztalbeszélgetés lesz a továbbképzésről, a nyári egyetemek jövőjéről