Délmagyarország, 1989. május (79. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-27 / 123. szám

27 1989. május 29., hétfő DM magazin 0 Tisztelt Sam úr! Végre itt vagyunk. Mikor elkullogtál hangszerszámommal a hónod alatt, hát szóval.. A samek meghomályosodása. meg hogy te a vi­lágmindenség más fertályára törekszel, hogy végül, mint útilaput kötünk a tal­punkra bocskor helyett, kitépetik ve­lünk azokat a bizonyos hajszál meg tezérgyökercket, s az a ronda könny­szerű esö... Persze nem sok időt hagy. tak mclankolizálásra. rousseau le Douanier könyvszakértósködni kí­vánt... Képzeld, visszaszolgáltatta az elkonfiskált gyanús kazettákat, azzal az idós férfihanggal a háttérben. A vég­szóra, persze. A két kis hálacsomag megtette hatását. Talán a gitáromtól sem kért volna bukaresti útlevelet, ha előbb tekint a zacskó mélyére. A záróje­lenetben már-már sajnálta az országot, hogy itthagyjuk, ilyen „okos, müveit népek", mint mi ugye. Nem rejtettük véka alá. rossz szokásunkhoz híven mi sem, hogy sajnálunk ezt-azt. Nem lelke, sedett különösebben, de mit mondha­tott volna? Megjegyezte, hogy nálunk ismeretlen fogalom a munkanélküli ta­nár terminus, legfeljebb katedra nél­küli... De hogy a kultúrkörben marad­junk, a könyveket egy szálig átlapozta. Volt türelme, dereka s képe. Mind az 526-ot. Hogy nincs-e bennük valami „üzenet". Apropó, üzenet. Simán át­csúsztunk. mint levél az ajtó alatt. Az üzenettel együtt. Ami nem ott volt, ahol ó kereste. Mennyi is telt el? Három nap. Azt tervezem, hogy kiárusítom magam. Meg az üzenetet. Ami simán átcsúszott. Már ha igényli a piac. Tudtuk ezt mi rég, nem? Hogy piac, meg kiárusítás, meg közös kultúrkings. Tudtuk ezt mi rég. mégis ide jutottunk. Na de hagyjuk... remélem ráhangolódtál már a gitárra. Aztán pengess valami frankót, hu meg találkozunk! Üdv. Ölel H MOLNÁR JÁNOS Levél az ajtó alatt Molnár János Nagyszalontán született, november­ben lesz negyvenéves. A kolozsvári protestáns teoló­giai egyetemen végzett 1975-ben. majd lelkészként dolgozott Szatmáron, Zitahon. Sülelmeden és Tamás­Itidán. A; Ellenpontok című időszakos kiadvány munkatársaként kellemetlenné vált egyházi elöljárói számára, akik a román hivatalos szervek nyomására rokkantsági nyugdíjba kényszerítették. Feleségét el­bocsátották, egy esztendeig lakás és fizetés nélkül tengődtek, majd kényszerlakhelyül Borossebest jelöl­ték ki Molnárnak, ahol újra lelkészként működhetett. 1989. március 14-én, letelepedési engedéllyel, család­jával együtt érkezett Szegedre. Jelenleg az Egyetemi Könyvtárban dolgozik. H Kedvesz bahrátom! Mint igéhrtem ihrok. A vámnál szokat ücsörögtünk, zuhogott, fohlyt minden össze-vissza, mi utohlsók a sohrban, képzehlheted nyóctóhl, féhlháhromig, akkohr im­mchl-ámmahl nekiesztek, féhl hatkohr szabaduhltunk. háhlistennek nem pa­kohltaott ki mindent. A sofóhr is csak hühledezett: mahrha szehrencséjük van az aáhldóját. Aztán ihrány a hatáhr. Közben tehljesen betintásodott az ég, még a száhl is feketén fújt. Az úhrfi be vohlt szahrvu. Ahogy megáhKtottuk a hatáhróhrök az úton egy bódénáhl, mindgyáhrt kéhrdezték. hogyagyehrek benne van-e az űthlcvéhlben. Akkohr bebújt a vezetó háta mögé az ahlvófühl­kéjébe. s ki se dugta az ohrrát. csak amikohr kipahrancsoltak. Hahllgattunk mint a kó. Mináhl közehlcbb kehrül­tünk a hatáhrhoz unnáhl súhlyosabbun hahllgattunk. Szehrencsébk vót. Csak két töhrök kamion áhllt ehlóttünk. De a vámosok sehohl. Az épühlet sötét. Vahlahohl a kamionok tetejét vizsgáhló hrácsok alatt, foszíohreszkált egy hahlvány neon. Aztán egyszehr csak ehlökec­mehregtek, kiughrattak a fühlkébóhl. Be vohltunk tojva mind. Attőhl kezdve csftk én vohltam műsoron. Ki vagyok, honnan jöttünk, mi a foghlahlkozásom. mintha nem lett vóna benne az ihra­tokba. Aztán megkéhrdeztem. hogy csak nem oda vahló ö is. De igen. És hogy mikohr vótam utójáhra Menyhá­zán führdón. És hogy nem is tudta, hogy ott magyahrok is hlaknak. (Jaj, meg ne széhrtódjön az ör. német néwehl áhlcá­zott magyahr hlehlke!) Képzchld, bah­rátom! Rászóhlt a kutató kiszkato­náhra, hogy össze ne száhrozza a hohl­minkat. Ez egy véhrbehli hlokáhlpath­riotiszta vohlt bahrátom. Pehrsze hlehet mászhróhl vót szó. Hogy ponioszan mihröhl. nem tudom. A szofóhr nem győzött csodáhlkozni. Egyszehr csak chlmcntck. Készkiáhltok utánuk Semmi. Aszonüja a szoíöhr. húzzuk a csíkot, míg meg nem gondohlják magu­kat. A szenki föhldje. majd a nemzeti­szanú ohrszágtábhla. Bub amikor megh­látta hrázkódni kezdett. Lgymaszba ka­paszkodtunk ész nem bihrtuk abba­hagyni, Az úhrfi meg fohlyton szimoga­tott, ne, ne, ehlég. mosztniár nevessze­tek. Ehrted, bahrátom. A szofóhr meg kiszáhlt szeméhrmeszen. Aztán szo­rompó fehl, sz begöhrdühltünk a fény­áhrba. Szószehrint, ahogy mondom. Csak azéhrt részhletezcm, hogy tanuhlj. Te isz odakehrühlsz. Hreméhlem nem vonod vissza a kéhrésedet a nód miatt. Eddig isz épp ehlégszehr áthrázott. Ne huhrugudj. Meg kehllett mondjam. Őszinte hived. Handehl. Ui. Üdv az öhregeknek. nagyon kedveszek votak hozzánk. Nagyságos Uram! Tekintetes Asszo­nyom! Üjból szemrevetéssel, szájraara­tással, mondatcsépléssel kell kezde­nem. Karácsony idusában galambpostá­zott litterátus levelem nem csúszott át nagyságod rostáján. Várván vártam ke­mény. repceolajban izzított, mandula­tejben lágyított választ. Én balga. Ügy tűnik végleg száműzött kegyelméből. Száműzetésre száműzetés, mondaná a próféta. Haragszik nagyságod? Haragra elsó fokon nekem lenne okom. Hacsak a szovátai sós napot, tüzes vízzel átitatott karcsapásokat, egymásért kardoskodó, sóvirágszirmú szavainkat elóhívó Lajka típusú emlékeimet szedem elő... De hát az emléknek is legalább két oldala van. mint ama közmondásos éremnek. Hogy is volt? Javítson ki ha tévednék! Találkozv án találkoztunk minémú te­vekaravánhoz hasonló poggyászos em­berekkel. Hazaérkezvén tiszteletre méltó kúriájukba holmi haboshátű této­vázás után. nekeni szegzé a kérdést, mit mondjak nekik holnap, uram. hu maguk felől érdeklődnek. — Mire én: e kedves ismerősök ugye nem lélek, gondolat, álom és szóellenórök? Egyszerű mun­katársai Nagyságodnak, nem? Mire ön: Kellemetlen, akkor is kellemetlen. Tudja maga nagyon jól, itt senki nem az akinek valójában látszik, vagy aminek mutatkozni szeretne. Valamit ki kell találnunk. Például, hogy a gyermekük beteg, sürgősen injekcióra vo|t szük­sége, nem utasíthattam el magukat. Ez­után és megháborodván lelkembep ki­nyilatkoztattam: sem lócsiszár, sem ló­kötö semmiféle lovas és lótalan senki­házi, akasztó és bitófavirág nem valék. Sem gyávaságból elkövetett szégyent nem hozék az egy Istenre. Csak nem szegyeli Nagyságod személyünket, cim­boraságunkat? Csak nem fél Nagysá­god? üram. lássa be, mégiscsak kényel­metlen, lássa be — mondá ön. Mire én elsodortatván megalázottságomtól ilyesmiket bugyborékoltam: igazolja magát ahogy akarja, nem értem ezt a színeváltozást, valamikor példaként tornyosult elém bátorsága mos meg stb. stb. Aztán elhallgatván elhallgattam, látván hogy áll Nagyságod címerré nö­vekedett szemekkel, bámulván az abla­kon át a semmibe. Hát nem lett volna fokozottan okom a megfelhózésre. megvillámlásra, sót? Miután karácsonyi kalácslevelemet is elereszté füle botja mellett... Ama szovátai nap befejezéseként hangzott el meghívásuk: mielőtt végleg elhagyatván elhagyjuk szép-szomorú Erdélyországot vegyünk korporális bú­csút Nagyságodéktól. De lehet tiszta forrása e meghívásnak ha az aggodalom keresztre feszíti a szeretetet? Nagypéntek, húsvét közeledtén üd­vözlöm most már innen és csak spirituá­lisán Nagvságodékat. Két évtized nyo­mor, üldözés, reménytelenség, ku­darcra ítélt harcok nyomán először a feltámadás reménységével. Melinda asszonyt áldja meg az Isten türelemmel Nagyságod nagysága iránt. Ágneskének jtevéhez illó bárányságot a majacsság mellé. Nagyságodnak ajtót, ablakot egyre belaluzottabb bivalycsonttor­liyaru. A régi szeretettel... ILI Drága Anyám' Kárpjy bátyám! Most js magam előtt látom integető alakoto­kat az esömosta szélvédőn át. Olyan ez mint amikor egy bibliai képeskönyv lap­jait szemléled. Cím: A kánai menyegző, Látsz egy férfit, aki az asztalnál ül, de feltűnően más mint a többi. Látsz egy nőt. aki a szolgáknak magyaráz valamit. Látszólag semmi kapcsolat köztük. És egyáltalán, a lényeg, a történés, a körül­mények. a szimbólum mind kimarad. A merev alakok csak emlékeztetnek arra a komplex történésrendszerre, amit az Üj-Szövetség kózül, s ami minden egyes olvasóban saját élményanyagával bő­vül, gazdagszik. Integető, magányos alakotok a kopár, esóverte latyakos vámudvaron, igazi alakotok és integető tükörképe a pocsolyákban elindít vala­mit, most is amikor megpróbálok for­mát adni néhány a semmiben tükröződő megérzésnek, csapongó sátorponyva gondolatnak. Nyilván konkrétumok érdekelnének, bár tudjátok nemcsak mi olvassuk leve­leinket. Félelmeitekét nem akarom nö­velni olyan megfogalmazás, ami miatt úgy vélitek bántódás érhet. És külön­ben is olyan bizarr volt az egész és annyira nem történt semmi konkrét. Mintha valami láthatatlan kéz ringatná, toszogatná. taszítaná egy előttünk isme­'retlen úton előre az eseményeket és mi álltunk tanácstalanul a báván, és nem értettük mi történik, de örültünk, hogy úgy történik. Az mondhatom, s talán ez igazol is titeket: imátok szárnyain repül­tünk át minden akadályon. Csak azt nem értem, ha annyira hisztek imáitok meghallgatásában, ha mint a mi esetünk is alátámasztja, a meghallgatásnak konkrét eredménye van, miért nem mú­lik el a félelem, az aggodalmaskodás? És cselekedeteitek miért nem a meg­hallgatás bizonyosságától bátorodnak, erősödnek? Erről már annyiszor beszél­tünk sem bántani, sem vitatkozni nem akarok csak újból és újból lebénulok hóök hitetlenségének ilyetén megnyil­vánulásán, (Bocsássatok meg. azt hi­szem kissé durván fogalmaztam. — Megszoktuk már fiam-hallóm szomor­kás malíciával átitatott válaszod az éter­ből.) Március 15. már másodszor, remélem fordulópontja lesz életemnek. Húsz éve, ekkor zártak ki az ország középis­koláiból, ha emlékszel rá. („Sírba teszel minket, fiam. elevenen eltemetsz!") Mert úgymond megsértettem a román tudományokat és kultúrát. Én a tizen­hét éves kölyök. Velem szemben a szo­rító vörös sarkában a több százéves, a legutóbbi kijelentés szerint több ezer­éves román kultúra, és tudomány. Nem voltunk egy súlycsoportban. Kiütöttek. Szegény Apu, hogy próbált kegyelmet kieszközölni renitens fia számár, hajlít­gatva hajlíthatatlan jellemét. Hiába. Ezért vontam én le már akkor azt a konklúziót, hogy számításból megaláz­kodni hiábavaló és fölösleges. Azt a március 15-ét negatív fordulatnak tekin­tettétek. mint a tanúk többsége is, én pozitívnak. Ma is állítom, az a másfél év iskolán kívül, építőtelepeken, gyárak­ban többet érlelt gondolkozásmódo­mon. mint az előző tizenegy év iskola. Mostani március 15-énk megítélésében már közelebb sodródtunk egyipáshoz. Az ami történt, kiszabadíthatja pa­lackba zárt szellemünket, s azt mar semmi sem kényszerítheti vissza fogsá­gának eltörpítő falai közé. Ha... Egyelőre tapogatózunk. Ködös és ho­mályos a terep. Azt mondjak nem vár­ható pár nap alatt megoldás. Egyesek azt tanácsolják ne ugorjunk ruhástól a vízbe, várjuk meg, hogy hosszabb távon mi mutatkozik kedvezőbbnek. Néhány hivatalban unottságot, sót ingerültséget tapasztaltunk. Még alig kezdődött el ez a probléma, amelynek sodrásában mi js ideértünk- S már ellenszenves, vészfé­kért kiabáló, türelmetlen hangok is hal­latszanak bőven. Talán nem ártana ta­nulni a román kultúrától szívósságot, céltudatosságot, acélos türelmet s .i megfelelő pillanatban keménységet Nem valószínűtlen, hogy ITT az azon­nali eredményeket követelő, türelmet­len erők kerülnek túlsúlyba. (Fentiek­kel talán már átléptem azt a határt, ami a hatóságok érzékenységének felségte­rületét jelöli. Tudod, mindig utaltam a rejtélyes, homályos fogalmazást. Húz­zam le az egészet s írjam újra? Majd eldöntöm az átolvasáskor...) Drága Anyu! Tudom, hogy szeretnéd saját szemeddel látni, hogyan rendez­kedtünk be. Az útleveledet bevonták, s úgy hiszed miattam, bizonyítékként az októberi időpontot hozod fel. vagyis röviddel az ominózus szeptemberi fel­szolulasom után. Sajnos újból ellent kell mondanom neked. Országosan feltér­képezték kiknek maradt kinn a rokona, az utóbbi hónapokban Nyugaton vagv Magyarországon. Az érintettektől be­vonták az útlevelet, (gy másik fiadat éri a megtiszteltetés, hogy hátrányos hely­zeted okozója lehet. Megpróbállak kár­pótolni, ha jön a svéd barátunk, meg­kérjük készítsen néhány fotót. ünokád el van ragadtatva mldentól. Tegnap az új Tisza-hídon sétáltunk. (Az (dónkból sajnos kitelik.) Egy adott pil­lanatban felkiáltott Tata, itt minden olyan gyönyörű-, én még soha nem érez­tem ilyen jól magam. Nővéreddel konf­liktusba kerül időnként. Kölcsönösen tartanak egymástól és teljes erővel igye­keznek alkalmazkodni. A kisgyermek és a nagygyermek... Ha sikerülne ne­kik, nyert ügyünk lenne. Ha nem... Károly bácsit üdvözlöm. Nem írok neki külön, mert nem tudok. Bármeny­nyire is szeretné apámnak tekinteni ma­gát, nem az. Hogy miért kell ebból cazus bellit csinálni, nem tudom. Na mindegy! Csók mindenkinek! Fiad. 0 Kedves Sógorasszony! Vegye úgy, hogy hűtlenné vált öcsémet próbálom helyettesíteni, egy levél erejéig. Nem ír a fránya gazfickó, igaz? A telefon az mégsem írott szó, merthogy a letett kagyló megöli a hangot, marad a vissz­hang amíg el nem enyészik. S egy tele­fonbeszélgetést nem lehet újraolvasni. Persze tovább lehet képzelni. Tán csak nem holmi tenyeres-talpas ausztrál me­nyecskék strapálják munkában elgyö­tört testét olyannyira, hogy levelezésre nem marad energiája? Maga pedig töri össze szépséges kacsóit, hogy előte­remtse a mindennapi kávéra, cigaret­tára valót! Még szerencse, hogy a köly­köket ellátja kedves mamája. Különben hűtlen, gazember, pernahajder. világ­csavargó öcsémtől feldobhatná rózsa­szín talpacskáit a család. (Sógorasz­szony! Ne kapja fel a vizet, s ne dobja tűzbe viperasoraimat. Remélem a vára­kozás nem irtotta ki egykor zöldellő humorérzékét.) Látja kedves? Mi nem vetettük oly messzire a sulykQt. így hamarabb lan­dolhattunk. Munkánk még nincs (hála Istennek) pénzünk sem (a fene essen vele hasra), időmilliomosok vagyunk (ez is egy tőketulajdon). Hát írok és olvasok. (Nem tudom, hogy az elóbbi­ekből-e. de bizonyos külföldieket ellen­őrző szervek kiokoskodták, hogy mi nem vagyunk magyarok. A nevünket is így írták be az ideiglenes tartózkodásra jogosító igazolványba. Nem magyarul. Szép. igaz? Az ember már-már lassan valóban elhiszi, hogy eltévesztette saját házszámát.) Na de mondjam el. hogy is történt a mi dobbantanunk. Az unalma­sabb részeknél nyugodtan gyújtson rá egy ausztrál dohányra! Felragyogott a nagy nap. tényleg fé< nyesre sikált tavaszi idö. Tíz óra és még sehol senki, se kamion, se emberek a rakodáshoz. lOóraSperc. Már vagyunk öten, s számítgatjuk, hogy ilyen nagy távolság, határátkelés stb. esetén hány órás késésre lehet számítani. 10 óra 7 perc. Fiam felüvöltött: Tata a parkon túl látszik egy magyar kamion. Bob úgy tört ki az utcára, mint egy vezérhajó, a rakodók pillanatok alatt összesereglet­tek. Ügy hordták a cuccot, hogy mire felébredtem nem volt mire rátennem a kezem, Közben a pótkocsinak elromlott a zárja. Majd egy órát bujmolodtunk ve|e. Addig a búcsúpálinka mind elfo­gyott, arra sem jutott, hogy koccintsak velük, Ebból is arra következtettem, hogy nagyon szerettek volna már szaba­dulni tólem- Beültünk a fülkébe. Lett erre sírás-rívás-fogcsikorgatús annak a rendje-módja szerint. Persze formaság­ból, képmutatásból, hogy ne vegyem észre, mennyire utáltak. Sírt mindenki. Még a fenyőfák meg a zöldséges ládák is az udvaron. A toronyóra és a denevérek a padláson valóságos könnyáriát zeng­tek. A patkányok, egerek siralomvölgy­gyé cincogták a házat. Érthető is, el­végre kinek a krumpliját, zsakjait, aj­tóit. befötteit. almáját, bútorát, ruháit fogják szétrúgni ezután? Nem tartom valószínűnek, hogy abba az omladozó penészes kócerájba hajlandó lesz-e még beköltözni más kapcabetyár. Az az igazság, férfiasan be kell vallanom, mi is rázendítettünk a brühahára. Sajnáltuk azt a sok nyomorúságot, hiábavaló küszködést, megaláztatást, besúgást, nincstelenséget, szenvedést, csúfságot otthagyni. Meg aztán mitől fog megtisz­tulni nyomorult lelkünk az elviselhetet­len szenvedés hiánvában'' Tudod hogy van? Egy hazája van az emberfiának, akkor is, ha az mostoha. A többi smafu... A vámjelenetet kihagyom. Kedvenc anyósod az enyémnél burjánzóbb szó­kinccsel fogja elmesélni, ha érdeklódni fogsz. Az utolsó felvonásnak viszont nem volt tanúja. Nem tudom miért féltünk, mert ami rázós volt, azt mind visszatartották a család pótagjai. Leg­feljebb egy üveg szilvóriumot kobozhat­tak volna el, ennyi volt pluszban. Tudod hogy van, ahol nincs információ, ott a rémhír sasszárnyakat kap. Főleg ha még rá is lőnek néhányszor. Féltünk, hogy levetkőztetnek. Szabolcs fenyegető­zött, ő rúg, vág. harap, ha lehúzzák a nadrágját. A személyi poggyász kiraka­tása bizonyosnak látszott, a sofór nem először telepített már át családokat. Ó mondta. A határállomás nagy halastavak közt épült, a reggeli napfény már rég kabát­tépő szélvésszé, szorgalmas esóvé válto­zott. Ültünk ott a rohadt sötétben, nem volt szabad felgyújtani a reflektorokat, sem a benti lámpát. Ültünk vagy másfél órát ott csendben, végre megjelent egy tiszt, elkérte az útleveleket, megkér­dezte tudunk-e románul, majd felszólí­tott hagyjuk el búvóhelyünket. A szél majd felborított, neki kellett támasz­kodni, ha egyenesen akartunk állni. Pontosan már nem is tudom, mi volt előbb vagy később. Összevissza rohan­gászott mindenki. Én rohantam a sofór után. hogy tolmácsoljuk, kinyittattak vele mindenféle ajtót. Aztán egy másik, tiszt, odaállított bennünket az ajtó elé, ahol valamivel több fény volt. Megsac­colta, arcberendezésem megfelel-e az útlevélbe ragasztott, nyakkendős be­törő arcának. Aztán revolverkérdések: hova valók vagyunk, mi a foglalkozá­som, mikor voltam Mennyházán utol­jára. Megéreztem, hogy valami különös történik. Medvék vagyunk a vásáron. A ' lánc láthatatlanul is ott csillog a bókán­kon. Ha jól táncolunk jutalomban ré­szesítenek, ha nem?,,. Produkáltam is magam nagyvonalúan. Legszakszerűbb szakszavaimat kanyarítottam elő. táj­szavakkal színesítve mondataimat. Ügy tűnt elégedettek. Vagy mégsem? Az egyik tiszt a vámlista többszöri átlapo­zása után többször is azt morogja: mi az ördög! Aztán eltűnik az épületben. Vagy tíz perc múlva visszajön, odaadja a sofőrnek a papírokat s eltűnik szó nél­kül. A sorompóór, meg a kutató baka érdeklődnek- Mindenféle iránt. Mi meg csevegünk. Két hatalmas északmoldo­vai kölyök. Persze ez nem meglepetés, mindenki tudja, hogy a legtávolabbi vidékekről visznek határőröket a ma­gyar határra, akiket még nem fertőzött meg a nyugati szellem, mint az erdélyie­ket. Bob olyan közvetlen hangnemben csevegett velük, hogy már-már kiütött rajtam a féltékenység, ami persze bor­zasztóan helytelen lett volna abban a helyzetben. Közben mindketten arra gondoltunk: most fognak lekapcsolni. Nem mehetek sehová. Meg arra is gon­doltunk. ezek a kedves fiúk verik fél­holtra a menekülőket? (Hohó ezt fino­mítanom kell; ezek a kedves fiuk veszik kezelésbe, nem hallgatják ki a határsér­tőket?) Majd visszaadták az útlevele­ket, vámlistát, megkérdezték, mi van a fülkében, mondtuk ruhasélelem, kinyi­totta az ajtót, bekukkintott, s becsapta az ajtót. Álltunk mint ama szamár a hegyen. Aztán a sofór ébredt fel: nyo­más, pucoljunk. Szóval így kedves só­gorasszony. Túl mindezeken, olyan az egész, mint egy hosszan tartó rémálom. Kívánom, hogy maguk is mihamarabb átíveljenek két földrészt, s két óceánt. Csak vigyázzon, nehogy lepottyantsa a két ennivaló csóppseget valahol Afga­nisztán s Irán határán- mert azok a szemenszedett muzulmánok egy-kettő körülmetélik őket. öcsémuramnak már írtam- Hogy mi­kor találkozunk? Azt csak a jóisten tudja- Ha a folytatás nem hazudtolja meg az indulást. orulm lógunk, ha tarto­zásainkat s a havi számlákat rendezni tudjuk. Ausztrália?... Álom. Legfel­jebb ha maguk, mint megtollasodott nyugati rokon meg nem látogatják sze­rény szegénységünket. Na Isten meg­áldja, sógorasszony. S ne kapja fel a vizet! A kenguruk hazájában úgyis több felkapnivaló áll majd (áll egy fenét, hullámzik) rendelkezésére- Csók a krampuszoknak- És a főmérnök úrnak ésfóipernökné asszonynak. Es minden­kinek Kedvenc sógorod

Next

/
Oldalképek
Tartalom