Délmagyarország, 1989. május (79. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-27 / 123. szám

27 1989. május 29., hétfő DM magazin 0 Tisztelt Sam úr! Végre itt vagyunk. Mikor elkullogtál hangszerszámommal a hónod alatt, hát szóval.. A samek meghomályosodása. meg hogy te a világmindenség más fertályára törekszel, hogy végül, mint útilaput kötünk a talpunkra bocskor helyett, kitépetik velünk azokat a bizonyos hajszál meg tezérgyökercket, s az a ronda könnyszerű esö... Persze nem sok időt hagy. tak mclankolizálásra. rousseau le Douanier könyvszakértósködni kívánt... Képzeld, visszaszolgáltatta az elkonfiskált gyanús kazettákat, azzal az idós férfihanggal a háttérben. A végszóra, persze. A két kis hálacsomag megtette hatását. Talán a gitáromtól sem kért volna bukaresti útlevelet, ha előbb tekint a zacskó mélyére. A zárójelenetben már-már sajnálta az országot, hogy itthagyjuk, ilyen „okos, müveit népek", mint mi ugye. Nem rejtettük véka alá. rossz szokásunkhoz híven mi sem, hogy sajnálunk ezt-azt. Nem lelke, sedett különösebben, de mit mondhatott volna? Megjegyezte, hogy nálunk ismeretlen fogalom a munkanélküli tanár terminus, legfeljebb katedra nélküli... De hogy a kultúrkörben maradjunk, a könyveket egy szálig átlapozta. Volt türelme, dereka s képe. Mind az 526-ot. Hogy nincs-e bennük valami „üzenet". Apropó, üzenet. Simán átcsúsztunk. mint levél az ajtó alatt. Az üzenettel együtt. Ami nem ott volt, ahol ó kereste. Mennyi is telt el? Három nap. Azt tervezem, hogy kiárusítom magam. Meg az üzenetet. Ami simán átcsúszott. Már ha igényli a piac. Tudtuk ezt mi rég, nem? Hogy piac, meg kiárusítás, meg közös kultúrkings. Tudtuk ezt mi rég. mégis ide jutottunk. Na de hagyjuk... remélem ráhangolódtál már a gitárra. Aztán pengess valami frankót, hu meg találkozunk! Üdv. Ölel H MOLNÁR JÁNOS Levél az ajtó alatt Molnár János Nagyszalontán született, novemberben lesz negyvenéves. A kolozsvári protestáns teológiai egyetemen végzett 1975-ben. majd lelkészként dolgozott Szatmáron, Zitahon. Sülelmeden és TamásItidán. A; Ellenpontok című időszakos kiadvány munkatársaként kellemetlenné vált egyházi elöljárói számára, akik a román hivatalos szervek nyomására rokkantsági nyugdíjba kényszerítették. Feleségét elbocsátották, egy esztendeig lakás és fizetés nélkül tengődtek, majd kényszerlakhelyül Borossebest jelölték ki Molnárnak, ahol újra lelkészként működhetett. 1989. március 14-én, letelepedési engedéllyel, családjával együtt érkezett Szegedre. Jelenleg az Egyetemi Könyvtárban dolgozik. H Kedvesz bahrátom! Mint igéhrtem ihrok. A vámnál szokat ücsörögtünk, zuhogott, fohlyt minden össze-vissza, mi utohlsók a sohrban, képzehlheted nyóctóhl, féhlháhromig, akkohr immchl-ámmahl nekiesztek, féhl hatkohr szabaduhltunk. háhlistennek nem pakohltaott ki mindent. A sofóhr is csak hühledezett: mahrha szehrencséjük van az aáhldóját. Aztán ihrány a hatáhr. Közben tehljesen betintásodott az ég, még a száhl is feketén fújt. Az úhrfi be vohlt szahrvu. Ahogy megáhKtottuk a hatáhróhrök az úton egy bódénáhl, mindgyáhrt kéhrdezték. hogyagyehrek benne van-e az űthlcvéhlben. Akkohr bebújt a vezetó háta mögé az ahlvófühlkéjébe. s ki se dugta az ohrrát. csak amikohr kipahrancsoltak. Hahllgattunk mint a kó. Mináhl közehlcbb kehrültünk a hatáhrhoz unnáhl súhlyosabbun hahllgattunk. Szehrencsébk vót. Csak két töhrök kamion áhllt ehlóttünk. De a vámosok sehohl. Az épühlet sötét. Vahlahohl a kamionok tetejét vizsgáhló hrácsok alatt, foszíohreszkált egy hahlvány neon. Aztán egyszehr csak ehlökecmehregtek, kiughrattak a fühlkébóhl. Be vohltunk tojva mind. Attőhl kezdve csftk én vohltam műsoron. Ki vagyok, honnan jöttünk, mi a foghlahlkozásom. mintha nem lett vóna benne az ihratokba. Aztán megkéhrdeztem. hogy csak nem oda vahló ö is. De igen. És hogy mikohr vótam utójáhra Menyházán führdón. És hogy nem is tudta, hogy ott magyahrok is hlaknak. (Jaj, meg ne széhrtódjön az ör. német néwehl áhlcázott magyahr hlehlke!) Képzchld, bahrátom! Rászóhlt a kutató kiszkatonáhra, hogy össze ne száhrozza a hohlminkat. Ez egy véhrbehli hlokáhlpathriotiszta vohlt bahrátom. Pehrsze hlehet mászhróhl vót szó. Hogy ponioszan mihröhl. nem tudom. A szofóhr nem győzött csodáhlkozni. Egyszehr csak chlmcntck. Készkiáhltok utánuk Semmi. Aszonüja a szoíöhr. húzzuk a csíkot, míg meg nem gondohlják magukat. A szenki föhldje. majd a nemzetiszanú ohrszágtábhla. Bub amikor meghlátta hrázkódni kezdett. Lgymaszba kapaszkodtunk ész nem bihrtuk abbahagyni, Az úhrfi meg fohlyton szimogatott, ne, ne, ehlég. mosztniár nevesszetek. Ehrted, bahrátom. A szofóhr meg kiszáhlt szeméhrmeszen. Aztán szorompó fehl, sz begöhrdühltünk a fényáhrba. Szószehrint, ahogy mondom. Csak azéhrt részhletezcm, hogy tanuhlj. Te isz odakehrühlsz. Hreméhlem nem vonod vissza a kéhrésedet a nód miatt. Eddig isz épp ehlégszehr áthrázott. Ne huhrugudj. Meg kehllett mondjam. Őszinte hived. Handehl. Ui. Üdv az öhregeknek. nagyon kedveszek votak hozzánk. Nagyságos Uram! Tekintetes Asszonyom! Üjból szemrevetéssel, szájraaratással, mondatcsépléssel kell kezdenem. Karácsony idusában galambpostázott litterátus levelem nem csúszott át nagyságod rostáján. Várván vártam kemény. repceolajban izzított, mandulatejben lágyított választ. Én balga. Ügy tűnik végleg száműzött kegyelméből. Száműzetésre száműzetés, mondaná a próféta. Haragszik nagyságod? Haragra elsó fokon nekem lenne okom. Hacsak a szovátai sós napot, tüzes vízzel átitatott karcsapásokat, egymásért kardoskodó, sóvirágszirmú szavainkat elóhívó Lajka típusú emlékeimet szedem elő... De hát az emléknek is legalább két oldala van. mint ama közmondásos éremnek. Hogy is volt? Javítson ki ha tévednék! Találkozv án találkoztunk minémú tevekaravánhoz hasonló poggyászos emberekkel. Hazaérkezvén tiszteletre méltó kúriájukba holmi haboshátű tétovázás után. nekeni szegzé a kérdést, mit mondjak nekik holnap, uram. hu maguk felől érdeklődnek. — Mire én: e kedves ismerősök ugye nem lélek, gondolat, álom és szóellenórök? Egyszerű munkatársai Nagyságodnak, nem? Mire ön: Kellemetlen, akkor is kellemetlen. Tudja maga nagyon jól, itt senki nem az akinek valójában látszik, vagy aminek mutatkozni szeretne. Valamit ki kell találnunk. Például, hogy a gyermekük beteg, sürgősen injekcióra vo|t szüksége, nem utasíthattam el magukat. Ezután és megháborodván lelkembep kinyilatkoztattam: sem lócsiszár, sem lókötö semmiféle lovas és lótalan senkiházi, akasztó és bitófavirág nem valék. Sem gyávaságból elkövetett szégyent nem hozék az egy Istenre. Csak nem szegyeli Nagyságod személyünket, cimboraságunkat? Csak nem fél Nagyságod? üram. lássa be, mégiscsak kényelmetlen, lássa be — mondá ön. Mire én elsodortatván megalázottságomtól ilyesmiket bugyborékoltam: igazolja magát ahogy akarja, nem értem ezt a színeváltozást, valamikor példaként tornyosult elém bátorsága mos meg stb. stb. Aztán elhallgatván elhallgattam, látván hogy áll Nagyságod címerré növekedett szemekkel, bámulván az ablakon át a semmibe. Hát nem lett volna fokozottan okom a megfelhózésre. megvillámlásra, sót? Miután karácsonyi kalácslevelemet is elereszté füle botja mellett... Ama szovátai nap befejezéseként hangzott el meghívásuk: mielőtt végleg elhagyatván elhagyjuk szép-szomorú Erdélyországot vegyünk korporális búcsút Nagyságodéktól. De lehet tiszta forrása e meghívásnak ha az aggodalom keresztre feszíti a szeretetet? Nagypéntek, húsvét közeledtén üdvözlöm most már innen és csak spirituálisán Nagvságodékat. Két évtized nyomor, üldözés, reménytelenség, kudarcra ítélt harcok nyomán először a feltámadás reménységével. Melinda asszonyt áldja meg az Isten türelemmel Nagyságod nagysága iránt. Ágneskének jtevéhez illó bárányságot a majacsság mellé. Nagyságodnak ajtót, ablakot egyre belaluzottabb bivalycsonttorliyaru. A régi szeretettel... ILI Drága Anyám' Kárpjy bátyám! Most js magam előtt látom integető alakotokat az esömosta szélvédőn át. Olyan ez mint amikor egy bibliai képeskönyv lapjait szemléled. Cím: A kánai menyegző, Látsz egy férfit, aki az asztalnál ül, de feltűnően más mint a többi. Látsz egy nőt. aki a szolgáknak magyaráz valamit. Látszólag semmi kapcsolat köztük. És egyáltalán, a lényeg, a történés, a körülmények. a szimbólum mind kimarad. A merev alakok csak emlékeztetnek arra a komplex történésrendszerre, amit az Üj-Szövetség kózül, s ami minden egyes olvasóban saját élményanyagával bővül, gazdagszik. Integető, magányos alakotok a kopár, esóverte latyakos vámudvaron, igazi alakotok és integető tükörképe a pocsolyákban elindít valamit, most is amikor megpróbálok formát adni néhány a semmiben tükröződő megérzésnek, csapongó sátorponyva gondolatnak. Nyilván konkrétumok érdekelnének, bár tudjátok nemcsak mi olvassuk leveleinket. Félelmeitekét nem akarom növelni olyan megfogalmazás, ami miatt úgy vélitek bántódás érhet. És különben is olyan bizarr volt az egész és annyira nem történt semmi konkrét. Mintha valami láthatatlan kéz ringatná, toszogatná. taszítaná egy előttünk isme'retlen úton előre az eseményeket és mi álltunk tanácstalanul a báván, és nem értettük mi történik, de örültünk, hogy úgy történik. Az mondhatom, s talán ez igazol is titeket: imátok szárnyain repültünk át minden akadályon. Csak azt nem értem, ha annyira hisztek imáitok meghallgatásában, ha mint a mi esetünk is alátámasztja, a meghallgatásnak konkrét eredménye van, miért nem múlik el a félelem, az aggodalmaskodás? És cselekedeteitek miért nem a meghallgatás bizonyosságától bátorodnak, erősödnek? Erről már annyiszor beszéltünk sem bántani, sem vitatkozni nem akarok csak újból és újból lebénulok hóök hitetlenségének ilyetén megnyilvánulásán, (Bocsássatok meg. azt hiszem kissé durván fogalmaztam. — Megszoktuk már fiam-hallóm szomorkás malíciával átitatott válaszod az éterből.) Március 15. már másodszor, remélem fordulópontja lesz életemnek. Húsz éve, ekkor zártak ki az ország középiskoláiból, ha emlékszel rá. („Sírba teszel minket, fiam. elevenen eltemetsz!") Mert úgymond megsértettem a román tudományokat és kultúrát. Én a tizenhét éves kölyök. Velem szemben a szorító vörös sarkában a több százéves, a legutóbbi kijelentés szerint több ezeréves román kultúra, és tudomány. Nem voltunk egy súlycsoportban. Kiütöttek. Szegény Apu, hogy próbált kegyelmet kieszközölni renitens fia számár, hajlítgatva hajlíthatatlan jellemét. Hiába. Ezért vontam én le már akkor azt a konklúziót, hogy számításból megalázkodni hiábavaló és fölösleges. Azt a március 15-ét negatív fordulatnak tekintettétek. mint a tanúk többsége is, én pozitívnak. Ma is állítom, az a másfél év iskolán kívül, építőtelepeken, gyárakban többet érlelt gondolkozásmódomon. mint az előző tizenegy év iskola. Mostani március 15-énk megítélésében már közelebb sodródtunk egyipáshoz. Az ami történt, kiszabadíthatja palackba zárt szellemünket, s azt mar semmi sem kényszerítheti vissza fogságának eltörpítő falai közé. Ha... Egyelőre tapogatózunk. Ködös és homályos a terep. Azt mondjak nem várható pár nap alatt megoldás. Egyesek azt tanácsolják ne ugorjunk ruhástól a vízbe, várjuk meg, hogy hosszabb távon mi mutatkozik kedvezőbbnek. Néhány hivatalban unottságot, sót ingerültséget tapasztaltunk. Még alig kezdődött el ez a probléma, amelynek sodrásában mi js ideértünk- S már ellenszenves, vészfékért kiabáló, türelmetlen hangok is hallatszanak bőven. Talán nem ártana tanulni a román kultúrától szívósságot, céltudatosságot, acélos türelmet s .i megfelelő pillanatban keménységet Nem valószínűtlen, hogy ITT az azonnali eredményeket követelő, türelmetlen erők kerülnek túlsúlyba. (Fentiekkel talán már átléptem azt a határt, ami a hatóságok érzékenységének felségterületét jelöli. Tudod, mindig utaltam a rejtélyes, homályos fogalmazást. Húzzam le az egészet s írjam újra? Majd eldöntöm az átolvasáskor...) Drága Anyu! Tudom, hogy szeretnéd saját szemeddel látni, hogyan rendezkedtünk be. Az útleveledet bevonták, s úgy hiszed miattam, bizonyítékként az októberi időpontot hozod fel. vagyis röviddel az ominózus szeptemberi felszolulasom után. Sajnos újból ellent kell mondanom neked. Országosan feltérképezték kiknek maradt kinn a rokona, az utóbbi hónapokban Nyugaton vagv Magyarországon. Az érintettektől bevonták az útlevelet, (gy másik fiadat éri a megtiszteltetés, hogy hátrányos helyzeted okozója lehet. Megpróbállak kárpótolni, ha jön a svéd barátunk, megkérjük készítsen néhány fotót. ünokád el van ragadtatva mldentól. Tegnap az új Tisza-hídon sétáltunk. (Az (dónkból sajnos kitelik.) Egy adott pillanatban felkiáltott Tata, itt minden olyan gyönyörű-, én még soha nem éreztem ilyen jól magam. Nővéreddel konfliktusba kerül időnként. Kölcsönösen tartanak egymástól és teljes erővel igyekeznek alkalmazkodni. A kisgyermek és a nagygyermek... Ha sikerülne nekik, nyert ügyünk lenne. Ha nem... Károly bácsit üdvözlöm. Nem írok neki külön, mert nem tudok. Bármenynyire is szeretné apámnak tekinteni magát, nem az. Hogy miért kell ebból cazus bellit csinálni, nem tudom. Na mindegy! Csók mindenkinek! Fiad. 0 Kedves Sógorasszony! Vegye úgy, hogy hűtlenné vált öcsémet próbálom helyettesíteni, egy levél erejéig. Nem ír a fránya gazfickó, igaz? A telefon az mégsem írott szó, merthogy a letett kagyló megöli a hangot, marad a visszhang amíg el nem enyészik. S egy telefonbeszélgetést nem lehet újraolvasni. Persze tovább lehet képzelni. Tán csak nem holmi tenyeres-talpas ausztrál menyecskék strapálják munkában elgyötört testét olyannyira, hogy levelezésre nem marad energiája? Maga pedig töri össze szépséges kacsóit, hogy előteremtse a mindennapi kávéra, cigarettára valót! Még szerencse, hogy a kölyköket ellátja kedves mamája. Különben hűtlen, gazember, pernahajder. világcsavargó öcsémtől feldobhatná rózsaszín talpacskáit a család. (Sógoraszszony! Ne kapja fel a vizet, s ne dobja tűzbe viperasoraimat. Remélem a várakozás nem irtotta ki egykor zöldellő humorérzékét.) Látja kedves? Mi nem vetettük oly messzire a sulykQt. így hamarabb landolhattunk. Munkánk még nincs (hála Istennek) pénzünk sem (a fene essen vele hasra), időmilliomosok vagyunk (ez is egy tőketulajdon). Hát írok és olvasok. (Nem tudom, hogy az elóbbiekből-e. de bizonyos külföldieket ellenőrző szervek kiokoskodták, hogy mi nem vagyunk magyarok. A nevünket is így írták be az ideiglenes tartózkodásra jogosító igazolványba. Nem magyarul. Szép. igaz? Az ember már-már lassan valóban elhiszi, hogy eltévesztette saját házszámát.) Na de mondjam el. hogy is történt a mi dobbantanunk. Az unalmasabb részeknél nyugodtan gyújtson rá egy ausztrál dohányra! Felragyogott a nagy nap. tényleg fé< nyesre sikált tavaszi idö. Tíz óra és még sehol senki, se kamion, se emberek a rakodáshoz. lOóraSperc. Már vagyunk öten, s számítgatjuk, hogy ilyen nagy távolság, határátkelés stb. esetén hány órás késésre lehet számítani. 10 óra 7 perc. Fiam felüvöltött: Tata a parkon túl látszik egy magyar kamion. Bob úgy tört ki az utcára, mint egy vezérhajó, a rakodók pillanatok alatt összesereglettek. Ügy hordták a cuccot, hogy mire felébredtem nem volt mire rátennem a kezem, Közben a pótkocsinak elromlott a zárja. Majd egy órát bujmolodtunk ve|e. Addig a búcsúpálinka mind elfogyott, arra sem jutott, hogy koccintsak velük, Ebból is arra következtettem, hogy nagyon szerettek volna már szabadulni tólem- Beültünk a fülkébe. Lett erre sírás-rívás-fogcsikorgatús annak a rendje-módja szerint. Persze formaságból, képmutatásból, hogy ne vegyem észre, mennyire utáltak. Sírt mindenki. Még a fenyőfák meg a zöldséges ládák is az udvaron. A toronyóra és a denevérek a padláson valóságos könnyáriát zengtek. A patkányok, egerek siralomvölgygyé cincogták a házat. Érthető is, elvégre kinek a krumpliját, zsakjait, ajtóit. befötteit. almáját, bútorát, ruháit fogják szétrúgni ezután? Nem tartom valószínűnek, hogy abba az omladozó penészes kócerájba hajlandó lesz-e még beköltözni más kapcabetyár. Az az igazság, férfiasan be kell vallanom, mi is rázendítettünk a brühahára. Sajnáltuk azt a sok nyomorúságot, hiábavaló küszködést, megaláztatást, besúgást, nincstelenséget, szenvedést, csúfságot otthagyni. Meg aztán mitől fog megtisztulni nyomorult lelkünk az elviselhetetlen szenvedés hiánvában'' Tudod hogy van? Egy hazája van az emberfiának, akkor is, ha az mostoha. A többi smafu... A vámjelenetet kihagyom. Kedvenc anyósod az enyémnél burjánzóbb szókinccsel fogja elmesélni, ha érdeklódni fogsz. Az utolsó felvonásnak viszont nem volt tanúja. Nem tudom miért féltünk, mert ami rázós volt, azt mind visszatartották a család pótagjai. Legfeljebb egy üveg szilvóriumot kobozhattak volna el, ennyi volt pluszban. Tudod hogy van, ahol nincs információ, ott a rémhír sasszárnyakat kap. Főleg ha még rá is lőnek néhányszor. Féltünk, hogy levetkőztetnek. Szabolcs fenyegetőzött, ő rúg, vág. harap, ha lehúzzák a nadrágját. A személyi poggyász kirakatása bizonyosnak látszott, a sofór nem először telepített már át családokat. Ó mondta. A határállomás nagy halastavak közt épült, a reggeli napfény már rég kabáttépő szélvésszé, szorgalmas esóvé változott. Ültünk ott a rohadt sötétben, nem volt szabad felgyújtani a reflektorokat, sem a benti lámpát. Ültünk vagy másfél órát ott csendben, végre megjelent egy tiszt, elkérte az útleveleket, megkérdezte tudunk-e románul, majd felszólított hagyjuk el búvóhelyünket. A szél majd felborított, neki kellett támaszkodni, ha egyenesen akartunk állni. Pontosan már nem is tudom, mi volt előbb vagy később. Összevissza rohangászott mindenki. Én rohantam a sofór után. hogy tolmácsoljuk, kinyittattak vele mindenféle ajtót. Aztán egy másik, tiszt, odaállított bennünket az ajtó elé, ahol valamivel több fény volt. Megsaccolta, arcberendezésem megfelel-e az útlevélbe ragasztott, nyakkendős betörő arcának. Aztán revolverkérdések: hova valók vagyunk, mi a foglalkozásom, mikor voltam Mennyházán utoljára. Megéreztem, hogy valami különös történik. Medvék vagyunk a vásáron. A ' lánc láthatatlanul is ott csillog a bókánkon. Ha jól táncolunk jutalomban részesítenek, ha nem?,,. Produkáltam is magam nagyvonalúan. Legszakszerűbb szakszavaimat kanyarítottam elő. tájszavakkal színesítve mondataimat. Ügy tűnt elégedettek. Vagy mégsem? Az egyik tiszt a vámlista többszöri átlapozása után többször is azt morogja: mi az ördög! Aztán eltűnik az épületben. Vagy tíz perc múlva visszajön, odaadja a sofőrnek a papírokat s eltűnik szó nélkül. A sorompóór, meg a kutató baka érdeklődnek- Mindenféle iránt. Mi meg csevegünk. Két hatalmas északmoldovai kölyök. Persze ez nem meglepetés, mindenki tudja, hogy a legtávolabbi vidékekről visznek határőröket a magyar határra, akiket még nem fertőzött meg a nyugati szellem, mint az erdélyieket. Bob olyan közvetlen hangnemben csevegett velük, hogy már-már kiütött rajtam a féltékenység, ami persze borzasztóan helytelen lett volna abban a helyzetben. Közben mindketten arra gondoltunk: most fognak lekapcsolni. Nem mehetek sehová. Meg arra is gondoltunk. ezek a kedves fiúk verik félholtra a menekülőket? (Hohó ezt finomítanom kell; ezek a kedves fiuk veszik kezelésbe, nem hallgatják ki a határsértőket?) Majd visszaadták az útleveleket, vámlistát, megkérdezték, mi van a fülkében, mondtuk ruhasélelem, kinyitotta az ajtót, bekukkintott, s becsapta az ajtót. Álltunk mint ama szamár a hegyen. Aztán a sofór ébredt fel: nyomás, pucoljunk. Szóval így kedves sógorasszony. Túl mindezeken, olyan az egész, mint egy hosszan tartó rémálom. Kívánom, hogy maguk is mihamarabb átíveljenek két földrészt, s két óceánt. Csak vigyázzon, nehogy lepottyantsa a két ennivaló csóppseget valahol Afganisztán s Irán határán- mert azok a szemenszedett muzulmánok egy-kettő körülmetélik őket. öcsémuramnak már írtam- Hogy mikor találkozunk? Azt csak a jóisten tudja- Ha a folytatás nem hazudtolja meg az indulást. orulm lógunk, ha tartozásainkat s a havi számlákat rendezni tudjuk. Ausztrália?... Álom. Legfeljebb ha maguk, mint megtollasodott nyugati rokon meg nem látogatják szerény szegénységünket. Na Isten megáldja, sógorasszony. S ne kapja fel a vizet! A kenguruk hazájában úgyis több felkapnivaló áll majd (áll egy fenét, hullámzik) rendelkezésére- Csók a krampuszoknak- És a főmérnök úrnak ésfóipernökné asszonynak. Es mindenkinek Kedvenc sógorod