Délmagyarország, 1989. május (79. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-18 / 115. szám

1989. május 18., csütörtök 0 5 Kritika helyett Szabályos, a kritika szempontjainak megfelelő írás csak úgy születhet, ha történik valami a színházban, a színpadon, a színészben, a •nézőben, amiről lehet írni. Ha színházat csinál egy ember, és egy másik azt nézi. Peter Brook Üres tér című írásának: első mondata erről szól. Van egy ember (a kiválasztott), aki átmegy az üres térben, s van egy másik (a kiválasztott), aki ezt nézi. Megszülethet a színház. Történés lehet. Ha mindezek a momentumok negatív előjelet kapnak, akkor nem születhet meg semmi. Akkor a kritikus sem kritikus, a kritika sem kritika. Május 16-án, az Antigoné című előadás a Kisszínházban ment. A sophoklesi remekművet bitorló agyak és kezek nem áldoztak Thália oltárán. A dilettantizmus, a gondolati, erkölcsi, etikai zűrzavar nem értékelhető. Ez nem volt aktuális üzenet, mert a két és fél ezer évvel ezelőtti antik kor írásos dokumentumaként létező műalkotás ott és akkori érvényének itt és mostra lefordítása ebben az esetben nem érinti a XX. század emberét. Jelen korunk politikai, erkölcsi, etikai barbarizmusának primitív kigondolói, középszerű megvalósítói, haláltánca, megtört szívű és tekintetű elszenvedőinek vértanúhalála — apokalipszis; a világégés abszolút érvényű valósága. összetettségénél, kegyetlenségénél fogva nem merevíthető szimpla dogmává, erkölcsi tétellé. Az archaikus idő első konkvisztádorainak, első konszolidátorainak, első másként gondolkodóinak és első „haza utólagos bölcseinek" jelenidejű tüneti kezelése megmosolyogtató; gondolatiságában és eszközeiben amatőr. A május 16ra időzített bemutató nem tettértékű, mint híreitek. Június 16-án százezrek zarándokútja tettértékű lesz; a rombolás és újrateremtés gigászi küzdelmének e minőségi fordulópontja csakis egy minőséget produkáló in memoriam-gesztussal lenne üdvözölhető. Ellenkező esetOlasz Ágnes (Antigoné), Zámbó Lilla (Iszméné), Kátó Sándor, Both András, Flórián Antal (A thébai vének ka ra) ben többet árt az ügynek, mint használ. Nem színház, antiszínház ez, mert ellene dolgozik mindenféle művészi hatásnak. Tökéletesen lerombolja a színházi alapkövetelmények rendszerét. A tankok vonulásától dübörgő színpadon „megdöbbentő" látványok sorozata tárul a néző elé. A központi pártszékház sematizált háttere előtt (mely a végén kártyavárként omlik össze), szocreál munkások (összes relikviáikkal : kalapács, bakancs stb.) fáradoznak az újjáépítésen. A szegényes fantáziával mozgatott, és elenyésző funkciójú tömeg szeme láttára zajlik, a., cselekmény. A görög drámák sajátossága, hogy mindent az alakok elbeszéléséből, belső konfliktusaik jellemtől determinált kivetüléséből tudunk meg. A néző mostani kivetülésélménye azonban roppant furcsa. A színészvezetés hiányosságaiból adódóan bugyuta, tétova a kórus, agyalágyult a hírnök; a sophoklesi archetípusokat jellem nélkülivé alakítják, üresjáratokkal küszködnek a tévedésbe ejtett és mélyen a saját színvonaluk alatt teljesítő színészek. Mivel nincsenek jélő médiumok, amelyek közvetíthetővé és vehetővé válnának, a néfeő figyelme a tárgyakra terelődik. A misztikusan csordogáló kúttól, a Korvin tér macskakövén, az élet fáján, a rácsos süllyesztőgödrökön, a konszolidátor glóriáján keresztül a külön is hangsúlyozott 301 -es parcella kövéig — itt minden összezsúfolódott ... Szemünket lesütjük, s érezzük a veszélyt. Veszélybe került most mindaz, így az évad végén, ami keserves, de lelkes munkával elindult . szeptemberben. A Mohács, az Afbat gyermekei, a Büntetések — minden kérdőjelükkel együtt — másfajta színházi törekvés jegyében fogantak; újszerűségük, gondolatiságuk és frissességük miatt számíthattak a „progresszív" minősítésre. Az oly nehezen megnyerhető nézői bizalmat ilyen „mestervonással" rombolni: bűn. Nagy Márta Fegyveres őrök vigyázzák a téleleket Kizárható, hogy a hétfőn kezdődő közös érettségifelvételi írásbelik tételsorai a vizsga kezdete előtt illetéktelen kezekbe jutnak — erről tájékoztatták a Művelődési Minisztériumban hz MTI munkatársát. Miként elmondták, ezeket a tételeket eleve másként kész'tik és kezelik, mint az érettségi feladatsorokat. Nyolc-tíz féle, különböző tételsort tartalmaznak azok a lezárt, lepecsételt borítékok, amelyekből az arra megbízottak húzzák ki a számukra is ismeretlen „éles" tételeket. E borítékok rendkívül biztonságos őrzés után, páncélládában kerülnek az Országos Felvételi Irodához. A Levéltár várbeli épületében — ahol jelenleg is vannak a dokumentumok — fegyveres örök vigyázzák a tételeket, s egyetlen nyomdász végzi sokszorosításukat. A feladatsorokat a hét vegén — ugyancsak páncél1 dákba zárva — juttatják el a megyei megbízottak közreműködésével a hétfőn kezdődő írásbeli vizsgák helyszíneire, 19 vidéki városba, illetve a fővárosban a Budapesti Műszaki Egyetemre, ahol csak a vizsga előtti pillanatokban bontják ki. Amennyiben azonban hétfő reggelig, illetve a helyszínekről olyan konkrét jelzés érkezne, hogy a tételsorokkal kapcsolatban bármilyen rendellenesség • tapasztalható, a vizsgákat leállítják, és más tételekkel pótfelvételit tartanak. A híresztelésekkel ellentétben, egyeiőre ilyen észrevétel sehonnan sepn ^rjxezett. A Művélődési Minisztériumban elmondtál: továbbá, hogy a hé fői és iteddi közös érettségi-felvételi írásbeli vizsgákon — matematikából, fizikából, biológiából és kémiából — mintegy húszezer diák írt, összesen 41 374 dolgozatot, A többi tárgyból a központi írásbelik június 22—23-án lesznek, a szóbeli felvételik ez után kezdődnek. Csodálkozni tilos! Építészkálvária a Nemzeti körül Barátaim és kollégáim tudják, hosszú éveken át arra a kérdésre, hogy „mi lennél szívesen, ha nem középiskolai tanár végzettségű újságíró", mindig azt válaszoltam, hogy építész, A vonzalmamat e pálya iránt csak növelte, hogy idestova másfél évtizede igyekszem laikus lelkesedésemet legalább annyira megalapozni, hogy az olvasóval is megértethessem, mi múlik egy épület, egy újonnan formálódó vagy alakuló városrész tervezőjén, s mi nem... Szóval, iparkodtam a magam építészeti kulturáltságát megteremteni, hogy az újságírás áttételeivel, használjak a kulturáltságnak általában. Nem tudom, sikerült-e? Azt azonban tudom, hogy most már nem szeretnék — még feltételes módban sem — építés, lenni. Nem kívánnék például azoknak a tervezőknek a helyében lenni, akik nyilván legjobb szakmai tudásuk és leltei ismeretük, valamint nemzeti ügyszeretetük folytán. részt vettek a budapesti Nemzeti Színház taValyi helykijelölési tervpályázatán. Nem szívesen venném tudomásul az ő helyükben, hogy egy, végeredményéit tekintve, enyhén szólva furcsán zárult pályázatba heteket. hónapokat öltem bele az életemből, s aztán megtörténhet velem, magyar építésszel, hogy kiderül: nem tudok olvasati. Márpe<"Z így járhattak a pályázók, akiik a hely kijelölésére szegődtek, és nem a leendő színház építészeti megformálására, aztán mégis azt olvashatták a zsűrielnök nyilatkozatában (Magyar Nemzet, 1988. december 6.): „Sok alacsony színvonalú, építészetileg nem eléggé kiérlelt mű érkezett... 78 érvényes. bírálható terv közül választott a zsűri, megkísérelve, megtalálni a legjobbat, s — félreértések elkerülése végett — nem a Nemzeti helyét." Aztán azt sem venném jó néveni, hogy ugyan az Engels teret tartotta esélyesnek a szakma — a legtöbb terv iis oda készült —, a zsűri mégis két másik színhelyet díjazott kiemelten és hangsúlyosan. Majd pedig a Fővárosi Tanács — kifizetvén a nyerteseknek hárommillió forintot — mégiscsak az Engels térre — s még a Várra — voksolt. (Csakhogy az „oda. tervezők" a díjazásból jórészt kirekeszttettek!) Nem csodálkoznék — ha pályázó építész volnék — azon sem, hogy az eredményhozatalkor a 4 ezer 700 közönségszavazatot ugyan nem vették figyelembe (megoszlását nem is hozták nyilvánosságra!), most azonban, az épület meetervezésére kiírt és május 16-án, kedden kihirdetett úiabb tervpályázat indokolásában az található, hogy az egyik lehetséges helyszín azért az Engels tér, mert az kapta anno a legtöbb közönségszavazatot Én már semmin sem csodálkoznék, ha magyar építész lennék. A második fordulós újabb tervpályázat szívhez szóló mellókszövegein („a pályázat minden, magát magyarnak valló építész elótt nyitott, bárhol éljen is a világban; 152 évesi adósságot keli az országnak végbe rendeznie; vagy most építjük fel a Nemzetit, vagy soha stb. — ld. szerdai napilapok!) éppúgy nem lepődnék meg, mint azon sem, hogy volt miniszterem, akinek ez idő szerint a Bécs— Budapest világkiállítás (?) kormánybiztosaként akadnak bokros teendői, megbízást kapott az új pályázat zsűrielnöki tisztére is. (Ha nem lesz világkiállítás, megvan a Nemzeti újabb, Szinetár-utód kormánybiztosa!) Talán csak amiatt szívnám egy kissé a fogam, hogy öt hónapba telt, mire ez az újabb kiírás m egszö v eg ez teteti, s nekem, ha pályáznék, csak ugyanennyi időm volna a borítékom postázásáig. De abban a borítékban már benne kellene ám lennie a tervcsomagnak, mely az én Nemzeti-elképzelésemet részletezi! („A színház közvetlen funkcionális igényeit szolgáló helyiségeken túl az épületben, vagy ahhoz kapcsolódóan, üzleteket és vendéglátóhelyeket is el kell helyezni; a pályázók) az épített környezet színvonala és a színházi funkció elsődlegessége mellett, ezekre szabadon tehetnek javaslatot") Mármost, annyit a leglaikusabb olvasó is sejthet, hogy ha egy építész mögött nincsenek hivatalosan is alkalmazható tervezőteamek, ha nem dolgoztathat „négerekkel", öt hónap lehetetlenül rövid idő egy ilyen feladat megoldására. (Merthogy építészeink legtöbbjének azért még van kenyéradó munkahelye is, ahol ugyancsak illik az adott penzumot teljesíteni.) Ebben a hajszában legfeljebb az vigasztalna, hogy a pályamunkámat elbíráló zsűrinek közel két hónap hagyatik felelősségteljes munkája elvégzésére. (Igaz, ők szakértőket is bevonhatnak, s elgondolható: nem a saját zsebükre ...) S ha már mindeme nem csodálni valón túl is lennék, még mindig maradna egy: ha ugyanis a megadott két helyszínt (a Várat és az Engels teret) valami okból és valamely testület utóbb mégsem tartaná nyerőnek, az nem először fordulna elő a Nemzeti-pályázatok hazai történetében. Ráadásul a „ha most nem, akkor soha" zsarolásában ott egy, mostanában Béccsel összefüggésben oly sokszor emlegetett évszám is: az 1995-ös esztendőé!... Ha tehát nekem — magyar építészként — egy akkorra biztosan felépülő színházat kellene megterveznem, inkább elmennék magyar újságírónak Pálfy Katalin Hallgatag nemzedék M

agyarország ma a nagy ébredés korszakát éli — értesülök helyzetünkről egy tudós amerikaitól. Hamarjában azt sem tudnám megmondani, melyik imagyar nyelvű rádióállomás közvetítette eme bölcsességet, bár nem is különösebben lényeges, hiszen ina együttérzö érdeklődéssel figyelnek bennünket valamennyien. Legalábbis ezt hallom mindenfelől. Szóval, ébredezünk évtizedes dermedtségünkből, s tán még az eddig csúf varangyos béka képében rejtőzködő királyfit is reméljük, aki például azt a néhány milliárd dolláros adósságunkat kifizetné, szigorúan mellényzsebből. Már amennyiben ez beleillik a meseképbe. Tehát álmodozók léttünk, pont most, amikor korábban elképzelhetetlen vágyaink teljesülésbe mentek át? Tartok tőLe,' ha így lenne, sem lenne meglepő. Részben azért, mert ami velünk az utóbbi egy évben történik, altnak legfőbb jellemzője a váratlanság, meglepetés, A úti-gondolta-volna döbbenete ül az arcokon, legyen az illető fönn vagy köztünk. Régi, tapasztalt szövegeiők menekülnek személyes használatú sáncaik mögé, melynek hitbéli oszlopjait az elfogyasztott alkohol támasztja. Tavaly egész nyáron másról sem lehetett hallani, mint a biztosan közelítő kísértetről, amely ugye egyszer már megjelent, ama bizonyos októberben ... Hogy félelmükben vagy öngerjesztésük erősítésére használták ezt a mumust jó unaink — homály. Mindenesetre a kísérlet (melyről utóbb megtudtuk, hogy népfölkelés!) elmaradt, a hatalmasságok önmérsékletével együtt. Akit érdekel, fölidézheti a fenyegetőzést fehérterroról, egypártrendszerről, szilárd elhatározásról vízlépcsóügyben. egészen a megalapozott gyógyszeráremelésig. Aztán fél év se telt, és rossz kedvünk telét a remény napsütése fújta szét? Aligha. És nem csak a gazdaság — mondják — siralmas állapotáért. Nem is csupán korábbi testvérországok sovén inulatai okán. Sőt tán az ózonpajzson támadt lyuk sem igazán indokolja bizonytalan közvélekedésünk. Sokkal inkább idevág a közéleti szereplők, sőt középj- és főszereplők eddigi tevékenységének és mai nézeteinek általános tisztázatlansága. Miért higgyem el róla, hogy reformpárti, amikor világ életében a hatalmi appjarátus tagjid volt, aimak összes kiváltságait élvezve? Miére higgyek neki, amikor ő csak veszíthet a változásokon? Eddig csak fölfelé igazodott, oldalra figyelmezett, most el kéne hinnem, hogy nem csupán kényszerből, önvédelemből törődik velem, sőt velünk! Ebben a mi jól ismert, régtől fogva Pol-Potországrészünkben évtizedekig Rend volt, Nyuglalom volt, ideológiai fegyelem volt, és pjolitikapótlék az igazi helyett. Meg egy Gazda, hogy el ne felejtsem, akinek megbízható hűségű alattvalói (de hányan!) őrködtek a mindennapjainkon. Afféle érted jöttünk, Elvtárs, nem ellened stílusban. Most bezzeg mindenki reformpárti — vezényszóra. Vagy hallgat — vezényszóra vár/a?! Milyen érdekes, de nem hallani önmarcangoló, saját felelősséget kutató, az ország jelenlegi helyzetéért önmagukat hibáztató nyilvános fórumokról, taggyűlésekről. Régi dicsőségünk hírnökei és kovácsai, az aczélos bajnokok, az utóbbi években már „szolgálónak" mondott pártunk derék hatalmasságai — mind-mind hallgatnak előéletükről. Pedig talán mégis volt, elvégre, kellett lennie! Itt élnek velünk, most már saját autón járnak, csak olyan hallgatagok, éppen mikor róluk lenne szó. Róluk, akik a szétcsúszás, belső megosztottság, eszmei bizonytalanság állapjotába juttatták a pártot, noha folyvást szavaltak elkötelezettségükről. Persze, végül is hűségesek voltak ők mindig is, mikor kihez kellett. Az ötvenes években buzgó népnyúzók, na pjersze, szigorúan a néptömegek, sőt a szocializmus érdekében, ki civilben, más a Cég kötelékében, később, hogy változtak az idők, az új pjosztokon. És megtalálták a lakájokat, akik elhitték (ó, szemforgató együgyűség), hogy így kell ennek lennie. Aki kilógott a sorból, az megnézhette magát. Rend volt, és kihirdetett munkáshatalom. Meg jóízű butaság, olyan egyenletes. Megbízható appiarátusemberek százai szervezték az ünnepségeket, adományozták a kitüntetéseket, elvégre, ha már egyszer kitalálták a vándorzászlót, át is kell azt adni... Aztán mostan meg, ugye, belekerültünk, sőt még nem is vagyunk az alján. De felelősök, személyesen magukat hibáztató vezetők, azok sehol. Lehet, mindez rendjén van? Folyvást jelenidőben élő ország lennénk, ahol mindig mindent folyton újrakezdenek, s legföljebb néhány kósza lelkű poéta turkál a régmúltban? Ha így lenne, sem jói lenne, mert újrafelfedezett piéldaképünk, Európa esetében sem így van. Ott igenis van történelem, amit nem kell folyton újraírni, de még azt a helyzetet is sikerült nekik elkerülni, ami bennünket éppen most kísért, hogy tán be kellene szüntetni vállalható tananyag hiányában a történelemérettségit?! Nem, nekik a történelem azért fontos, hogy tanuljanak belőle, s kevésbé éppen ügyeletes Vezérük fényes tetteit bekeretezni általa. Ha tehát ezredéves nemzetünk történelme során, ki tudja, már hányadszor, de ismét megkíséreljük a bekapjcsolódást az Európa-áramkörbe, úgy elengedhetetlen az 1945-től napjainkig tartó, országos és helyi útszakasz tárgyilagos áttekintése. S

okunk szerint mifelénk itt, a Tiszatájon, még tovább is tetézték a társadalmi haladás akadályait, elnyomva minden különvéleményt. Ezért azt is elemezni kell, megyénk és annak székhelye — a napfény városa — miért nem élt a többször kínálkozó megújulási lehetőséggel, miért hogy még az országoshoz képjeist is lemaradtunk közéleti tisztaságban, pjolitikai nyilvánosságban, uram bocsá', demokráciában!? Egy ilyenö fel tételezeiten tisztességes számvetés csak akkor hat, ha nyilvánosságra kerül, sőt oda készül, és nyomában politikai erjedés támad. Elkészítése társadalomkutatók feladata, fölhasználása pjolitikai küzdelem, de — megkerülhetetlen! Ellenkező esetben a mondott hosszú ébredés helyett riadalom támad, s bizonytalan homály, hogy hová is jutottunk?! Tráser László