Délmagyarország, 1989. április (79. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-06 / 80. szám

1989. április 6., csütörtök Reform és egészségügy Az Orvostudományi Egyetemek Társadalomtudományi Intézeteinek rendezésében tegnap, szerdán háromnapos országos konferencia kezdődött Reformfolyamat és egészségügy címmel. A SZOTE oktatási épületében megtartott ünnepélyes megnyitón Minker Emil tanszékvezető egyetemi tanár, a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem rektorhelyettese mondott beszédet. Az ezt követő plenáris ülésen Magyaródi Sándor, a DOTE tanszékvezető egyetemi tanára tartott előadást a társadalomtudományi intézetek helyzetéről, feladatairól a reformfolyamat jelenlegi szakaszában. Ma, csütörtökön szekcióülésekkel folytatódik a tanácskozás. Az első szekcióban a szocializmus és reform kérdéseit vitatják meg, a második szekcióban az egészségügy társadalmi, gazdasági, politikai kérdéseiről lesz szó. A harmadikban az egészségügy és az ifjúság kapcsolatáról hangzanak el előadások, a negyedik szekció témája ökológia és társadalom, az ötödik szekció résztvevői a rendszerelmélet és a medicina témakörével foglalkoznak. Míg a hatodik szekcióban az orvosetika lesz a téma. A tudományos tanácskozás pénteken plenáris üléssel ér véget, ahol is két előadás hangzik el: Reformfolyamat és egészségügy, illetve Tennivalók az egészségügy reformjáért címmel. Egyesület a Szeta Országos egyesületté alakult a Szegényeket Támogató Alap. Az 1979 végén létrejött Szeta április 4-étől alapítvány formájában működik. Feladatának változatlanul a legrászorultabbak mindenfajta megkülönböztetés nélküli támogatását tekinti. Az egyesület hozzá kíván járulni a szegénység okainak megszüntetéséhez, napi segítséget szeretnének nyújtani az alapvető létfeltételekkel nem rendelkező személyeknek ós családoknak. A Szeta együtt kíván működni mindazon egyesületekkel, csoportokkal, mozgalmakkal, hivatalos intézményekkel (családsegítő központokkal, nevelési tanácsadókkal), amelyek hasonló célok megvalósításán fáradoznak. Az Esőember üzeni Arad kifelé este a tömeg a moziból. A meglepetés kellemes tavaszi fuvallata: nagyrészük fiatal. Ami most odabenn véget ért, arról előzetesként hallottuk, olvastuk: nyolc Oscar-díjra jelölték (négyet végül meg is kapott), s csodálatosképpen a világpremierrel egy időben került a magyar mozikba is — még csodálatosabbképpen nem a MOKÉP, hanem egy magyar —amerikai vegyes vállalat, a Dunafilm forgalmazásában. És távolról sem csupán egy nagy színész, Dustin Hoffmann kongeniális alakítását jelenti első fokon az Esőember. Az Esőember üzen — s mivel üzenetének hatása a mozikból kifelé áradó fiatal nézők tömegei szempontjából vizsgálandó elsősorban; a bemutató keltette reflexiók sem vonatkozhatnak egyébre. Mióta a társadalmi-politikai föld megindult Magyarországon, menetrendszerűen érkeztek időről időre az ifjúságnak címzett aggályok: a korábban közönyösnek kikiáltott (holott igazából csak elközönyösített és agyonmanipulált) fiatal generációkat hol zűrzavarosnak tartott új (?) eszmék agresszív (??) hatásaitól féltették, hol tapasztalatlanságuk okán csodálatosképpen manipulálhatóságuk veszélye került szóba, szép példázatot adván az álszentség fogalmának közép-európai módozatairól — és mindezenközben csak nagyon kevesen vették észre, hogy igazából ugyanaz észlelhető, amit Németh László, egy másik össznemzeti tisztulási folyamat kezdetét értékelve, úgy fogalmazott meg, hogy az ifjúságból más levegő kezd csapni az ember felé. Ártatlanul bambának és érdektelennek látszó fiatalok a Münnich Ferenc Társaságról vitatkoznak este a trolin, korábban csak a vodka-sör harmóniájában hívőnek tartott egyetemisták és főiskolások töltik meg a különböző közéleti fórumok, vitaestek helyiségeit — és zsúfolódnak százával a moziban, immáron végre nem Kobratél e borzalmak vagy Bud Spencer-íéle bugyuta izompacsirta-bemutatók köré csoportosulván, hanem a testvéri szeretet, az önzéstől az önzetlen emberségig vezető út nagy hatású filmjét megtekintendő. Az Esőember számomra tematikájának a mai magyar fiatalságra gyakorolt hatásával üzen. Üzeni, hogy az elesettek, a kiszolgáltatottak, a becsapottak és megalázottak felé forduló emberség reneszánsza is előbbutóbb megszületik a megindult társadalmi-politikai aktivizálódás révén, sőt segítségével. Üzeni, hogy idiótának tartható extestvérekról mindig pontosan az derülhet ki, amit most láthatunk: hogy talán fantasztikusan tudnak fütyülni, fejben számolni, vagy memorizálni. Vagyis, hogy a bennünk halhatatlanul és folyamatosan rejlő értékek tisztelete; minden közösséghez vezető cse lekvés alapja. Azt is üzeni az Esőember, hogy soha nincsenek végérvényesen lezárt, megmásíthatatlan és mozdíthatatlan helyzetek és viszonylatok. Mindig kiderülhet a megvilágosodáshoz szükséges emberi lélekút állomásain ez, vagy az; mindig lehet hosszú, őrültnek tetsző útra indulni a szorongásos ismeretlen világába valami félnótással, akiről csak anynyit tudunk, hogy talán a testvérünk lehet, és akiről kiderülhet, hogy nem lehet nem szeretnünk soha többé. A szeretet titkos fegyverraktárának muníciójával, zsigereinkben a fölismerni akart emberi együvétartozás kényszereivel azután — már igazán nagy gond nem lehet. Az ifjúság, úgy tűnik, kezdi megérteni, amit az Esőember üzen. Ezért persze elsősorban nem az Esőembert, ezt a nagyon professzionista módon elkészített, a roppant igényes lektűr és a komoly művészet határmezsgyéjén álló filmet illeti köszönet. Köszönet paradox módon tán még inkább az elmúlt évtizedek különböző ifjúságzüllesztő akcióinak járhat, a hatás-ellenhatás elv varázslatos érvényesülését szemlélve — de legelsősorban persze a mozikból, a napról napra zsúfolt nér.őterekről kifelé áradó, hallhatóan és meglepően érett kommentárokkal, utólagos megjegyzésekkel a fények felé ballagó fiataloknak Akik egyre pontosabban és magabiztosabb nyugalommal tudják, hogy amit az Esőember üzen, az kulcs és fölhasználandó muníció mindahhoz — amit ők üzennek majd annak a mind közelibb, vonzó ismeretlennek, amit úgy hívnak: új és szabad magyar jövendő. Domonkos László * A rendkívüli érdeklődésre való tekintettel az Esőember című amerikai filmet április 6 és 13 között ismét műsorra tűzik a Fáklya moziban. Nyereménybetétkönyv-sorsolás Az Országos Takarékpénztár szerdán Budapesten rendezte meg a nyereménybetétkönyvek 1989. I. negyedévi sorsolását. Mindazok a március 29-éig váltott és a sorsolás napján forgalomban volt nyereménybetétkönyvek, amelyek sorszámának utolsó három számjegye (számvégződése) megegyezik az alább felsorolt számokkal, az 1989. I. negyedévi átlagbetétjüknek a számok mellett feltüntetett százalékát nyerték. SzámNyereménySzámNyereményvégződés százalék végződés százalék 016 25 561 25 017 250 592 25 021 25 635 100 042 25 660 25 050 25 712 25 126 100 734 25 159 25 735 50 198 50 887 50 233 25 938 25 254 50 967 25 307 50 986 25 323 25 329 391 428 469 559 25 25 25 25 25 A nyereményösszeget a betét329 391 428 469 559 25 25 25 25 25 könyvet kiállító takarékpénztári 329 391 428 469 559 25 25 25 25 25 fiók, takarékszövetkezet, vagy 329 391 428 469 559 25 25 25 25 25 postahivatal április 20-tól fizeti Népi diplomácia születőben Furcsa, oly ismeretlen a kifejezés. Az ember ízlelgeti, értelmezi, még ha tartalmából semmit nem ismer, akkor is azt mondja, de szép, biztos valami jó, valami tiszta van mögötte: népi diplomácia. A diplomácia valójában tudomány, a politika diszciplínája, szabályokkal, sajátos koreográfiával, számtalan fajtája ismert, nem is művelheti akárki. Hát talán éppen emiatt titokzatos, megfoghatatlan rejtély az átlagember számára. Félelemmel teli kíváncsiságunk, amely legfeljebb oldódik, amikor a diplomatáról is kiderül, esendő ember, éppúgy kiszolgáltatott egy törött lábú széknek, egy dúsan habzó italnak, egy fölpördült szőnyegszélnek, mint mi, valahányan. De a lényegen, a személytelen küldetésen a legkomikusabb szituáció sem változtathat. Vélhető, a népi diplomácia legfőbb sajátja lehetne éppenséggel a hivatalos nemzetközileg elfogadott normáktól, akár független emberközpontúság, a személyesség, a közvetlenség, a kedélyesség. Alapjául szolgálhat a szimpátia, a puszta érdeklődés, de még a szeretet is. Így van-e? Választ a szegedi Magyar—Finn Baráti Kör tagjaival kerestünk, valójában egy szürke kis híradás kapcsán. Pár hónapja jelent meg a napilapokban a szűkszavú közlés: Magyar —Finn Baráti Társaság alakul az országban, tagságát főként a már működő baráti körök képezik, jóllehet nem kizárólagosan. Bárki beléphet, ha céljaival azonosul : egyetért a két ország társadalmi és kulturális kapcsolatainak ápolásával, fejlesztésével, vállalja a finn történelem, a társadalmi, gazdasági, szellemi élet megismerését, terjesztését, pártolja a két nép barátságát, együttműködését. A szegedi finn barátok mint ahogy Ajkán, Egerben, Esztergomban, Miskolcon, Pécsett, Tatán és Zalaegerszegen ebben a szellemben tevékenykednek. „... A rokonszeretet és az azt kereső törekvés látensen ugyan, de mindig is élt népünkben, csak alkalom, lehetőség kellett, hogy gyakorlattá váljék..." — vélik a szegediek. Nézzük sorjában előbb az alkalmat, hogyan adódott. Igazából a „nagypolitika" adományaként a népfront kapta a jogot a magyar— finn baráti körök létrehozásához, a helyi tanácsok pedig a testvérvárosi kapcsolatok kiépítéséhez. Szegeden nagyon könnyű volt finn barátokat toborozni, hiszen a tudományos-kulturális intézményeknek élő kapcsolatuk volt Finnország-beliekkel. Turkuban és Szegeden hivatalos delegációk fordultak meg, ha többet nem is, de annyit mindenképpen elértek a másfél évtized alatt, hogy tudunk egymásról. A baráti kör kezdettől fogva — négy éve — próbálja népszerűsíteni a hivatalos viszonyt. Kiállításaik, előadásaik nemcsak szűk körnek, az egész városnak szólnak, ha kérnek tőlük, keresnek levelezőpartnert, vállalnak tolmácsolást, iskoláknak segítenek barátokat találni. A turkui Finn— Magyar Baráti Társasággal úgyszólván mindennapos kapcsolatot tartanak. Az évek során elkerülhetetlenül társadalmasodtak a szálak, az ismeretségektől, a barátságoktól izmosodtak oly erőssé, hogy bírják a nagy távolság próbatételét. Az egyre gyarapodó személyes kapcsolatok természetüknél fogva szabadok és kötetlenek. Igen nehéz elképzelni például, hogy egy finn családot vendégül látó szegedinek előírja valaki is, mennyi időt tölthetnek fehér asztal mellett, vagy városnézéssel ... Mindamellett persze magyarnak és finnek megtisztelő feladata, vagy talán ösztönös kötelessége megmutatni, elmondani, tessék, ilyenek vagyunk mi, így élünk, így dolgozunk. És ettől diplomácia, kendőzetlen őszinteségétől — ha az — egyszerű, tiszta. Az újonnan létrejött társaság egyebek mellett ezt kívánja legitimizálni, törvényesíteni, hivatalosan elismertetni. Aztán az sem hallgatható el, hogy a baráti körök költségeiket — az általuk fizetett tagdíjakon kívül — hovatovább könyöradományokból fedezték. Például a népfront, így a Szeged városi is, saját költségvetéséből finanszírozta a helyi kör kiadásainak egy részét. Ugyanígy tett és tesz a tanács, meg néhány üzem, vállalat. Csakhogy nézzük bármelyiket is, egyre kevesebb a pénze. A megmaradt jóindulat kevés, abból nem lehet fizetni a villanyszámlát, a terembért... Egyetlen kérdés maradt hátra, hogy a központi (állami) költségvetés jelen helyzetében mennyit tud áldozni a születőben levő népi diplomáciára — mert az azt képviselő társaság egyenrangú partnere kíván lenni országos hatáskörrel bíró intézményeknek, minisztériumoknak — no és az sem mindegy, mennyire szorgalmazza? Mag Edit Domokos Pál Péter életútja Üj sorozattal gazdagodik a magyar könyvkiadás. Életutak sorozatcím alatt a Művelődéskutató Intézet kiadásában, a náluk működő Oral History Archívum első köteteként (az MTA— Soros Alapítvány támogatásával) a Domokos Pál Péterrel készített életinterjút közli Balogh Júlia 122 oldalon, igen gazdaságos, apró betűs szedéssel. Az Életutak szerkesztői Hegedűs B. András és Kozák Gyula — Beköszöntőjükben jelzik: nem szándékoznak ítélkezni. „Bemutatunk. vállalva az elbeszélő szubjektivitását, tudva, hogy a visszaemlékező óhatatlanul a kor, sót a nap értékítéleteinek, vagy éppen korábbi korszak, vagu korszakok hatása alatt áll. Ezért csak az életinterjúk sokaságából rajzolódhat ki egy korszak." Jómagam eredeti módon találkoztam először Domokos Pál Péter nevével. Egyfajta elbeszélt történelem (Oral History — nem mondhatnók magyarul ?) eredményeként. Kedvenc tanáraim közül kettő is az ő kedvenc tanítványa volt a kolozsvári Marianumban 1940—44 között — egyikük éppenséggel román nyelvből és irodalomból nyert szakképesítést, élő cáfolataként a ránk aggatott irredentizmusnak. A csángókérdésben — kutatása végigkísérte hősünk életútját — hangoztatott nézeteire hívták fel figyelmünket, maguk is kockáztatva, de „beoltottan" vállalva ezt. Aztán négy évvel ezelőtt, utolsó magyarországi utam alkalmával felkereshettem a tanár urat. akitől egy délutáni beszélgetés során egy életre való leckét kaptam — a kisebbségi lét koordinátái közötti magatartásmódból, magyarságtudatból. Akár most e könyv olvasói. Mit is példáz Domokos Pál Péter életútja? Felfedezteti velünk a behódolást nem ismerő szellem erejét, a szülőföld gyökereiben rejlő, az életút bármely szakaszában felhasználható hamuban sült pogácsát — az anyanyelv feltételek nélküli szeretetét, és a rá jellemző, munkában edzett hitet. Domokos tanár úr koronatanú. Életével példázza, hogy a kisebbségi sorsban próbára tett magyarság szellemi és fizikai tűrőképessége határtalan, és az állandó megújulás fészke. Még akkor is, ha e fészket igyekeztek megfertőzni a létünket megkérdőjelező, álnok hatalmak. Az életút kiemelt címe: Az én Erdélyem. Sokdioptriás szemüvege fölött azonban tovább tekint. A moldvai csángók életének, történetének és tragédiájának avatott ismerőjeként mondanivalóján szinte átsüt — bár nem fogalmazza meg tételesen — a párhuzam: ahogy a magyarság több évszázadon át mellőzte látóteréből a keletre szorult testvéreket, ugyanaz történt az utóbbi negyven esztendőben Erdély és az anyaország viszonylatában. Domokos Pál Péter ere" dáti megvilágításba helyezi például a sokat vitatott Mihály vajda történetét — a hivatalos romániai kurzus szerint ugyanis e személyiség valósította meg 1600ban az ún. három román vajdaság „egyesítését"; felvillantja a Gh. Baritiu által 1867-ben közölt 12 pontot, melynek kezdete: „1. Minden román csak román nőt vegyen feleségül"; Gróza Péter szerepéről is megvan a maga véleménye, nem hallgatván el, miként esett a csapdába a Magyar Népi Szövetség Százas Bizottsága a miniszterelnök kijelentései hallatán ... Aki a párizsi békediktátumig mindent megígért, utána egyszerűen elhallgatott. S itt kell eev. számomra is döbbenetes sorsról tudomást szerezzek: a nemzetközi hírnévnek örvendő kolozsvári jogászprofesszor, Demeter János (a múlt esztendőben hunyt el Budapesten) maga is több esztendő súlyos börtönt szenvedett. akár Márton Áron gyulafehérvári püspök. Testvére, Demeter Béla a Párizsban tárgyaló magyar küldöttség tagja volt. Akkori „viselkedéséért" a román hatóságok kikérték és kivégezték ... Vajon milyen ráció alapján szolgáltatta ki a magyar kormány a békeküldöttség egyik tagját? Még jó, hogy barátaink megelégedtek ennyivel — bizonyára minden magyar politikus számára figyelmeztetésnek szánták eme ,.sikert". Az eredmény ismert. „A becsületes ember célja mi lehetne más, mint küzdeni a családjáért, a közösségéért, a nemzetért. Ezt soha nem matndani, hanem élni kell!" Vallóban. Domokos Pál Péter csak most ejtette ki ezen szavakat — egész élete megmutatta, hogyan kell élni a családért, a közösségért, a nemzetért. Szeredi Tamás I