Délmagyarország, 1989. április (79. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-19 / 91. szám

1989. április 19., szerda 5 Nagy mulatság lehetett... Nem, ezt én nem értem. Föl nem foghatom. Mi lehetett az indíték? Szerzésvágy? Vandalizmus? Alkoholos „befolyásoltság"? Éhség? Nyerészkedés? Kivagyiság? Primitív tudatlanság? Lehet, sőt bizonyos, ez mind kell egy bölcsőde betöréséhez. Öh, hát hová vezeti még az embert pusztító ösztöne? Omladozó falú, elöregedett belvárosi zegzugos házba, ahol a személyzet erőfeszítése szinte hősi..., ahol gondos kezek foltozzák az agyonmosott, nyűvött egyenruhácskákat..., ahol toldoznak-foltoznak, eszkábálnak kicsiknek bútort, a szakadt, kimustrált anyagvégekből fésűtartót, oly termékenyen, hogy még a nincs, a szükség is szebbnek látszik ... Belül, mert kívül, mondom, a málladozó vakolat, a pergő malter, nyagdult kispad a kertben, kopott játékházacskák — amilyenbe jobb helyeken a kutyát sem tartanák — na, hát ezek csábították dicső betörőinket tanácsi gyermekintézményünk „objektumába". Mégis, mit végeztek, ott? Jól belaktak. Fölbontogattak konzerveket, csemegeuborkás üvegeket. Kidobálták a hűtőből a fagyasztott tököt, sárgarépát, nyers uborkát. Az irodában összehajigálták az iratokat, elvittek vagy 600 forintot (az ellátmánypénzt), a vezetőhelyettes számológépét. Ja, még el ne felejtsem, a konyháról majdnem egy egész Trapista sajtot. Nagy mulatság lehetett... Megérte, van látszata. — Mag — Medikus sikere Március végén a hagyományosan Asconában megrendezett 17. Nemzetközi Bálint TaJáUkozón szegedi medikus pályamunkáját értékelték különdíjjal. Az orvos-beteg kapcsolat elméleti, pszichológiád kérdéseit a ímediikusak gyakorlati tapasztalatainak szemszögéből vizsgáló dolgozat szerzője a negyedéves Gion Gábor, aki Svájcban vette át a díjat. A hallgató konzulense Temesváry 'Beáta, az Ideg- és Elmegyógyászati Klinika adjunktusa volt. A svájci plenáris ülésen Szilárd János, a SZOTE rektora bejelentette, hogy az asconai helyszín átépítése miaibt a jövő évi találkozónak Szeged ad otthont A névadó egyébként híres magyar származású orvos volt, egy pszichiátriai módszer — speciális csoportos kezelés — feltalálója. Szegedi művészek estje A pódiumra lépő művészpárost, Sin Katalint és Bódás Pétert az udvariasnál melegebb és intenzívebb taps fogadta. .A hazai pálya a már megszolgált, és az előlegezett bizalom helye, de kötelez is, felelősségre utaló szigorú elvárással. Művészeink mindenben megfeleltek a várakozásnak, sőt, saját mércéjüket még magasabbra helyezték. A három Bach-korálelőjáték Kodály feldolgozásában egyszefre volt reveláció és léleksimogató szépségidézés. És újabb bizonyítéka Kodály széles spektrumú világlátásának, annak a tudatosan vállalt bizonyságtevésnek, hogy mi magyarok is jogszerű birtokosai vagyunk az európai örökségnek, melyet gyarapítottunk, csiszoltunk, védtünk, és féltve őriztünk múltunk zord viharai közepette. A zongora a lépkedő folyamatosság, a közösség sokszorozóerejének felmutatója volt, míg a cselló a sokaságba illeszkedő egyén nevében dalolt áhítatos, szép, komoly énekeket. Már itt feltűnt, és a Cesar Franck-szonátában bizonyossá vált, hogy Sin Katalin hangszerkezelése új, letisztultabb szakaszához érkezett: mindenfajta túlzástól mentes játéka kevesebb eszközzel ma többet mond számunkra. Az idősebb hallgató előtt felködlött a Várnagy Lajos—Bódás Péterféle kamaraestek áldott emléke: Várnagy ívrajzolóbb, Sin Katalin szótagolóbb e tárgyban, és a kamaramuzsikus Bódás mindegyik közegben ideális társ a maga szuperérzékeny muzikalitásával. Szellem; dézésük nyomán most ismét megjelent Cesar Franck, a német— belga—francia óriás — szerényen és gőgösen, nosztalgiával és szent daccal telve, kirekesztve a világból, és szívére zárva mindeneket, a Nyugat gyönyörű őszében, egy kultúra végkiárusításának szívszorító óráján. Nagyon szép volt az A-dűr szonáta, nagyon szép, ahogy befejezték az utolsó tétellel, ahol a kánontéma ringása vigasztaló mosolyként maradt a hallgatóban. A ráadás Faure: Alom után című darabja volt. Gyüdi Sándor együttesének, a Canticum kamarakórusnak a működése (sok egyéb mellett) a nyitást jelenti kevésbé ismert vidékek, és a korszerű kórushangzás felé. Haydn könynyed gesztusokkal felvázolt négy kórusa egyaránt kedvező színekkel gazdagította a nagy osztrák mester és a Canticum arcképét. Haydn egyetemességéhez tehát az is hozzátartozik, hogy humora is sokszínű — a rohraui Gasthausban, de a szalonok illatos atmoszférájában egyként otthonos! A Debussy-chansonok pedig a „Musicien francais" világába repítettek, oda, ahol a hangzók színértéke építőelemmé válik, a szavakban rejlő ritmikus erő, és az előadás dinamikai gazdagsága műalkotássá szervesül. Az együttes zenei intelligenciája különös erővel mutatkozott be, amikor a sugárzóan elénekelt Ravel-dalok után Rossini gondolájába szállva a hanglejtés kisimult, horizontálissá szerveződött, szóval, az égtájnak megfelelően taljánizálódott. Mindezt úgy érik el, hogy az együttes szólamai nem teljesen azonos értékűek, mert míg például a szoprán színe, virtuóz koloratúrkészsége, plasztikus szövegkezelése hiba nélkül való, addig a basszus — kivált a fenti kívánalmakban — nem mindig teljesít maradéktalanul. Ez persze adott helyzet, s éppen az átgondolt kórusvezetés teszi lehetővé, hogy a szeplők jobbára fedve vannak, s csak a mord ítész bizonygatja általuk vájtfülűségét. Gyüdi Sándor egyébként tartózkodik mindenfajta karnagyi attitűdtől, az előadás sorsa nyilván jórészt eldőlt a próbákon, ahol rátermett, lelkes énekesek találkoznak igényes, mélyen muzikális és intelligens vezetőjükkel. Nagy igazságtalanság volna, ha nem említeném Széli Bernadettet, a szólistát, akinek kristálytiszta, szolidan vibráló, kiegyenlített hangja úgy tűnik fel, és hajlik alá az énekkari közegben, mint első az egyenlő közt, nem bontva, de erősítve a hangzás szép egységét; és Bódás Pétert, aki Rossini zongoraszólamait szemfényvesztő bravúrral varázsolta elénk. Meszlényi László Emlékezés Jancsó Miklósra Április 16-án volt Jancsó Miklós halálának 23. évfordulója. A Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetemen hagyomány — az évforduló körüli napokban — megemlékezni a gyógyszertani intézet volt professzoráról, a kétszeres Kossuthdíjas kiváló kutatóról, akadémikusról. Tegnap, kedden gyűltek össze egykori tanítványai, munkatársai, tisztelői, hogy megkoszorúzzák a gyógyszertani intézetben elhelyezett emléktábláját. Ez alkalommal Szeghy Gergely, a szolnoki Hetényi kórház szemész főo/rvosa, a professzor egykori tanítványa méltatta Jancsó Miklós életét, munkásságát. Az idén Ormos Jenő egyetemi tanár, a SZOTE kórbonctani és kórszövettani intézetének igazgatója kapta a Jancsó-emlékérmet. Az emlékülésen előadását A kilökődési reakció vesetranszplantációban címmel tartotta. * „Az idősebb Jancsó Miklós, a kiváló belgyógyász professzor egész élettevékenységével példát mutatott fiának, akit kora gyermekkorától fogva céltudatos gondossággal nevelt igazi nagy biológuskutatónak" — írja Issekutz Béla a két Jancsóról szóló könyvében. S az apa, vágyainak megfelelően, és példájának is köszönhetően a fiából korának egyik legnagyobb tudású gyógyszertankutatója, rajongásig szeretett egyetemi oktató, nemzetközi hírű tudós lett, akinek tanulmányai az orvostudomány klasszikus alkotásai közé tartoznak. 1955-ben terjesztették fel Nobel-díjra, a többi között a következő indoklással: „Jancsó Miklós a kernoterapeutikumok — a különféle kémiai hatóanyagok — hatásmódjára vonatkozó tudásunkat alapvető ismeretekkel bővítette. A hatékony szerves vegyületeknek egy eddig ismeretlen csoportját fedezte fel. Jancsó ezen felfedezésének alapján ör~«so mm wttímmnvKMim 193M96& angol kutatók igen hatékony kemoterápiás szereket állítottak elő, melyek a fertőző betegségek több csoportjában hatékonyak, és amelyek a trópusi betegségek terén az orvostudomány nagyszerű haladását jelentik." Akik ismerték, és szakmailag megítélni tudták Jancsó professzor tudományos kutatásainak értékét, máig állítják: a Nobel-díjtól azért esett el, mert az ötvenes évek" világtól elzárt Magyarországán tette meg korszakalkotó felfedezéseit. * I A Jancsó-emlékérem ez évi kitüntetettje így emlékezik Jancsó Miklósra. — Amikor én orvosegyetemi hallgató lettem, ő már professzor volt. Színes, vonzó előadásai számomra is feledhetetlen élményt jelentettek. Később aztán szorosabb kapcsolatba kerültünk, mert a kórbonctani intézetbe lépésem oillanatában olyan kutatási témával bíztak meg, amit módszertani okok miatt csak a Jancsó-intézetben végezhettem. Évek múlva, tanszékvezetői kinevezésemkor nagyban támogatott, az ő tekintélyének is köszönhetem intézetvezetői megbízatásomat. — Megkapta életében azt a megbecsülést, amekkorára jogosította kutatói és emberi nagysága? — Ügy érzem, itthon megbecsülték. Az igazi, nemzetközi elismerése azonban elmaradt. Azt hiszem, elsősorban azért, mert Jancsó professzor aktív munkássága a háború idejére, illetve az ötvenes évekre esett. — ön az emlékelőadás témájául a vesetranszplantáció és kilökődés összefüggéseiről szólt. Miért erre esett a választás? — Intézetünkben a fő kutatási téma a vesepatológia különböző aspektusainak vizsgálata. Amiről az emlékelöadáson beszéltem — a veseátültetés kilökődési reakciója —, elsősorban Nádasdi Tibor adjunktus munkásságának az eredményeit foglalja össze. Azért választottam éppen ezt, mert Jancsó professzornak is voltak a vesével kapcsolatban igen értékes munkái, méghozzá olyan morfolósiai vonatkozásúak, amik egyébként igen messze esnek eev gyógy.szertanász érdeklődési körétől. Kalocsai Katalin „Válóperek" Dunántúlon Űjabb helyi szavazásokat tartottak az elmúlt napokban Somogy megyében: Balatonfenyves lakói az idén várossá avatott Fonyódtól, a népművészetéről ismert Euzsák polgárai pedig a lengyeltóti községi közös tanácstól való „válás" ügyében nyilvánítottak véleményt. A szavazás eredménye szerint Fenyves továbbra is Fonyód városrésze marad. Jóllehet a leadott nyolcszázhuszonkettő szavazat kétharmada az önállósulás mellett szólt, de ez nem tette ki a választópolgárok összlétszámának a felét. Végső soron tehát azok döntöttek, akik távolmaradásukkal fejezték ki akaratukat. Buzsákon egyértelműbben — a választásra jogosultak több mint nyolcvan százalékának „igen" szavazatával — fejeződött ki a közakarat az önállósulás mellett. A Somogy megyei társközségek átlagánál jobban ellátott település lakói úgy vélik, hogy saját önigazgatással és takarékos tanácsi apparátussal észszerűbben használhatják fel anyagi lehetőségeiket. (MTI) Zeneiskolás ok hangversenye A Liszt Ferenc Zeneiskola növendékei csütörtökön este fél S-kor adnak hangversenyt az intézet termében. Április 24-én délután 5-kor a szegedi és az újpesti zeneiskolák tanulóinak közös hangversenyét rendezik meg Pesten, az István tér 21-ben. Elszomorítóan tragikus, hogy egy végzetesen rossz politechnikai koncepció jegyében tizennégy éves gyerekek munkadarabokat esztergálnak, hun kori színvonalon, a pincesoron. Ez az emelt hangon elmondott gondolat hétfő délután hangzott el a Szegedi Akadémiai Bizottság székházában azon a tanácskozáson, amelyen az MSZMP Központi Bizottságának munkatársai közreműködésével a szegedi értelmiség egy csoportja önmagáról, tudománya helyzetéről, az alkotó személyiség sorsáról beszélt. Ezen a ponton tehető fel az első polgári kérdés: de ugyan miért? Mert elmondtuk mi már negyvenszer ugyanazokat, amiket itt is — jegyezte meg az egyik oktató, baráti szelídséggel, ahogy csak végzetesen alulértékelt egyetemi docensek szoktak beszélni, s már meg sem villan a kávébarna tekintet a csésze fölött. Hisz, ha idegenből szakadna hozzánk egy közepesen értelmes parasztember, akkor erősen elképedne azon, amit a mi lelkünk már megszokni kész: a vasúti jegykezelő bérével megalázott európai rangú kutató a legutóbbi öt esztendőben kéthetente, mohunok noton-roboton mondogatta fölutazván Budapestre — akadémiai, minisztériumi és pártfórumokon —, hogy a helyzet tarthatatlan, s most, amikor a katasztrófa szélére értünk, leutaznak az illetékesek és rákérdeznek —, no, bátran elvtársak —: mitől ilyen rossz a kedvük? Hát ettől a kérdéstől végképp. Az MSZMP ugyanis — tudtuk meg e tanácskozáson — most kívánja elkészíteni értelmiségpolitikai koncepcióját, hogy újra a világra erőszakoljanak egy olyan dokumentumot, amelyet aztán megannyi dárdájával halálra döf a gazdasági pangás, a politikai és újraelosztási szisztéma működésképtelensége, a másérdekű lobbizás, a maradékelvű kultúrapártolás, az innovációra is képtelen ipar, meg a szegénységgel házaséletben élő hiány. Persze, lesznek még jövőre is oly urak, kik föltámasztják majd ezt a hullát, s úgy fognak utalni rá — mint eddig, a sikeres katasztrófapolitikában —, akár kész, megvalósult ígéret, amit citálni lehet és kell. Pedig végre nagyon pontosan kellene meghatározni, hogy milyen kormányzati szintű, egységes, átgondolt politikával juthatna ki a szakadék mélyéből a kormányzó párt, meg az elkormányzott társadalom. Én biztos vagyok abban —, mint a kerekasztal-megbeszélés résztvevői is —, hogy önmagában egy jól hangzó értelmiségpolitikai koncepció mit sem ér: a társadalomnak elsődlegességekre, prioritásokra van szüksége, hogy ezek a kiemelt szférák fölrázhassák a kábulatból a többit. Az oktatás, a tudomány, az egészségügy, a szociálpolitika és a vállalkozói szabadság következetes támogatására van szükség, valamint a veszteséges és pazarló ágazatok, vállalatok gyors leépítésére. Ha meggondoljuk azt, hogy hazánkban a művelődési tárca 1989-ben összesen 14 milliárdot sem kap a nemzeti bukszából, ugyanakkor tavaly a veszteséges üzemek támogatására, és az exportárak megsegítésére a kormány 220 milliárd forintot fordított, akkor sápadtan tárjuk szét karjainkat: vajon, mit akarhatnak odafönt? Űjabb polgári kérdés: netán munkanélküliséget akarok? Polgári a válasz: igen. Mert a nemzet sorsa — és nem a szocialistának nevezett újraelosztásé — áll vagy bukik azon, hogy továbbra is vállaljuk a pénzfecsérelést, vagy végre politikai gátakat emelünk a selejt hatalmas hullámai elé. Mert mi a jobb: ha a 220 milliárd további támogatásokat gerjeszt —, hisz a veszteség csak veszteséget hozhat ebben a szerkezetben —, vagy ha e veszendő tőke égj* részével megtámogatjuk a szociálpolitika düledező épületét, s valahol ebben szorítunk helyet mindazoknak, akik a szerkezetátalakítás idejére munka nélkül maradnak? Nem kétséges a válasz. Hasonlóképp az is nehezen vitatható, hogy a szellem csak akkor szolgál szabadon, ha van. Ma pedig úgy tűnik, hogy az értelmiségpolitika pincesori műhelyében leoltották a villanyt, és esztergálnak a hunok — valami megnevezhetetlent. D.I.