Délmagyarország, 1989. március (79. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-13 / 61. szám

r 1989. március 13., hétfő 3 A Hágában szombaton megtartott környezetvédelmi csúcsértekezleten huszonkét ország rangos képviselői vettek részt, és döbbenetes, teljesen váratlan eredményre jutottak. Már tudniillik arra: bolygónk légkörének szennyezettsége oly magasfokú, hogy — mint mondották — „veszélyezteti az élethez való jogot". Hát ez óriási! Olyan, mintha valakit kifent szekercével üldöznének a nyílt utcán, utána is hajítanák, s az éles vágószerszám centiméterekkel süvítene el a füle mellett — s az üldözőt a bíróság azért ítélné el, mert nem biztosította az üldözöttnek a lassú, nyugodt sétálgatás jogán. Vagy mintha egy embert bezárnának egy szobába, nem tudna kijutni, ott halna meg — s a vádemelés ekképpen hangzana: mozgásszabadságában korlátozták az egyént. Csak a szobában mozoghatott. De fölhozhatjuk példaAz élethez való jog ként azt is, hogy valakinek eszébe jut: hoppá, alighanem elfelejtettem otthon elzárni a villanyrezsót — kénytelen tehát hazamenni és elzárni (vagy rájönni: mégis elzárta). Még akkor is meg kell ezt tennie, ha a világ legkellemesebb tevékenységének kellős közepén jut eszébe a föltételezés. Ez esetben az illetőt szintén el kell ítélni, hiszen saját magának nem biztosította a szabad akarathoz való jogot. És ha okvetetlenkedik, rá kell kérdezni: — Maga haza akart menni, vagy nem akart? — Nem akartam én, eszem ágában sem volt megszakítani azt a kellemes tevékenységet, amit éppen folytattam. De sajnos ... — Na látja. Maga korlátozta magát a saját szabad akaratában. Lecsukni! Ezek jutottak hát eszembe a hágai környezetvédelmi csúcsértekezlet jellegzetesen közjogi gondolkodásmódjáról, amely észjárás szerint a légköri szennyezettség nem az életet veszélyezteti, csupán az élethez való jogot. Be kell vallanom ugyanakkor — kissé meg is nyugodtam. Az emberiség jelentős hányada ilyen vagy olyan mértékű jogfosztottságbah él — és mégis bírja, évezredek óta. Következtetés: mit számít a katasztrofális légköri szennyezettség, az üvegházhatás, a sugárveszély, a két ózonlyuk! Hiszen nem az életet veszélyezteti, mindössze az élethez való jogot. Azt pedig, ha nyögve is, de tán csak kibírjuk. F. Cs. Lakásalapítvány Bevásárló turisták: húszan egy lakásban? Eladá az egész világ! Minden bizonnyal csak Krakkóban, Varsóban, no meg a többi lengyel nagyvárosban nincsenek KGSTpiacok. Ott ugyanis nem lenne, aki kínálná a portékát. Honnan veszem mindezt? Nos, az elmúlt években bárhová is utaztam, Európa minden szegletében találkoztam lengyel bevásárló és portékájukat kínáló turistákkal. Lipcsében éppen úgy, mint Prágában, vagy az Adria partján. — Ezekkel még New Yorkban is találkozhatnál, a százhuszadik utca sarkán! — tréfálkozott ismerősöm. Erről azonban sajnos, nem volt módom eddig meggyőződni. Maradjunk inkább abban, hogy Európa modern vándorait tisztelhetjük a lengyel turistákban. A szegedi KGST-piac játszva felvehetné a versenyt akármelyik zsúfolásig megrakott nagyaruházzal. Minden van itt: a kvarcórától a farmerdzsekiig, a női alsóneműtől a bundáig, a kitömött madártól a kristálycsillárig. És persze igazi piacgazdaság működik ezen a néhány négyzetméteren. Minden annyiért kel el, amennyit ér. A legtöbb bóvli jóval áron alul. A szegedi üzletek aligha versenghetnek az itteni tarifákkal. Pénz helyett tárgyaki-riflerélnek a piacon forintra a turisták. S ennyit sehol sem ér valutánk, mint itt. Reggel hétkor már „munkába" indulnak az árusok. A Retek utcán hatalmas szatyrokkal, bőröndökkel igyekeznek felvergödni az autóbuszra. Az egyik tízemeletes ajtajában tizenötenhúszan szortírozzák a portékát. Az érdeklődésre nincs válasz. Én lengyelül nem beszélek, ők pedig nem szívesen avatnak be titkaikba. — A harmadikon szoktak kivenni egy lakást! — igazit el a szemetet hajnalban lehozó nénike. — Ketten bérlik, azután húszan is alszanak benne. A földön, az ágyban, a fürdókádban. Kinek, hoü jut hely. Komfortosabb, jobb szállásra nem futja nekik. A szükségmegoldást választják. Nem jókedvükből járnak ide. A többségük munkanélküli odahaza. így keresik meg a kenyérrevalót. Hát, nem éppen könnyű pénzkereset, havonta kétszer-háromszor útnak indulni nyolc-tíz bőröndnyi szatócsbolttal — meditálgatok magamban, majd eszembe jut, világútlevelünk már nekünk is van, a munkanélküliségről is sokat hallani mostanában. Ki tudja...? — Mi csak a szobát adjuk, a többi a tulajdonos dolga! — mondja az IBUSZ-nál Mester János igazgató. — Valószínű, hogy a többség nem is nálunk keres szállást. A városban jól virágzó üzletág lett a szobakiadás. Akadnak, akik egész lakásokat ajánlanak fel. A lengyelek meg kézről kézre adják a megismert címet. Egy biztos, nekünk még nem volt gondunk a bevásárló turistákkal. Éppen ellenkezőleg: sok a szobánk, kevés a vendég. Igaz, mi igyekszünk tartani a színvonalat, s így árban nem versenyezhetünk a feketepiaccal... Szombaton délelőtt tetőzik a Belvárosban a csúcsforgalom. Bábeli zűrzavarban mutogatnak, magyaráznak kézzel-lábbal az üzletekben szomszédaink. Lengyelek, jugoszlávok próbálkoznak, néhány román és cseh szó is keveredik olykor a beszélgetésbe. A Szeged Nagyáruház igazi nemzetközi bevásárlóhely. Itt ugyanis a Multitours utazási iroda szombat délelőtt is forintra váltja a valutát. Pontosabban ma már csak a márkát, dollárt, hiszen a dinár árfolyamát jegyezni sem érdemes, mire ideér a híre, hogy mennyit ér, máris kevesebbet érdemes csak adni érte. Hosszú sorok kígyóznak a pénzváltó pult előtt. A többség 20—30 márkát szorongat, de akad, aki egy-két százast is becserél, hogy néhány órán belül kuktává, sajttá, szalámivá, hússá és ki tudja, még mi mindenné változtassa a „kemény" forintokat. Hogy mit visznek tőlünk szomszédaink? — Mindent! — jelenti ki határozottan Azari Zoltán áruházigazgató. — A jugoszlávok a jobb vásárlók, ök igényesebbek, a jót, a szépet keresik. Az sem baj, ha drága. Hiába olcsó náluk a konyak, kétszer annyiért is elviszik a mi kisüstinket. Mostanában a vetőmag a sláger, nem győzzük rendelni. — Nem okoz gondot a kiszolgálás? — Az lenne a nagyobb baj, ha nem jönnének! A két és fél milliós szombati forgalom közel negyedét a bevásárló turisták jelentik. Az a baj, hogy hullámokban jönnek. Ha megáll négy-öt autóbusz az áruház előtt, akkor dugóba kerül a szegedi vásárló is. Az is igaz, hogy a hazai kereslet csökkent, így jut bőven a turistáknak is. Igaz, ezt a véleményt nem minden szegedi osztja. A kényelmetlenségeket, a tömött üzleteket a hazai „pályán" vásárlók nem mindig díjazzák. Igaz, mióta csak kemény valutát fogadunk el, változott a szemlélet is: — Hadd vigyék, ha nekik megéri! — mosolyog egy idősebb úr. — Ennél olcsóbb exportot aligha tudnánk kitalálni. Az országnak is jó, ha több valuta csurrancseppen. Kár, hogy a városnak ebből csak a kényelmetlenség jut, a haszonból meg szinte semmi. A Bécsbe járó hazai turisták tudják, hogy nem is érdemes a szomszédos fővárosig elautózni. A határ ulán már mindent kínálnak a kereskedők. Mi miért nem tudunk építeni erre a konjunktúrára? Mondjuk egy konténeráruházat a határ mellé. — Próbálkoztunk néhány éve ezzel — folytatja Azari Zoltán. — A város szélén, a jugoszláv bevásárlóturizmusra építettünk volna a Vám téren egy nagy ABC-t és gazdaboltot. A tervek több százezerért elkészültek, az áruház nem. Az az igazság, ma mar nehéz is konkurálni a feketepiaccal. Olyan olcsók az árak, hogy i>:i nem tudjuk azt követni. Fillérekért elkótyavetyélnek mindunt, csak forinthoz jussanak. Délben tetőzik a bevásárlási láz. Az utolsó néhány száz forintot még el kell költeni. Marad a Kis Virág: torták, több doboz sütemény ... A Boszorkányban ilyenkor művészet leülni ebédelni. Két turista is érdeklődik, míg eszem: — Ile? Mennyi? — próbálkoznak tört magyarsággal, a tányéromra mutatva. — Hatvan. Sechzig. Azaz slxty! — csillogtatom meg szerény nyelvtudásomat, de nem megyek vele semmire, papírt nyomnak a kezembe meg ceruzát: írjam föl! + Sok — mosolyognak rám és elmennek. És az indulás előtti utolsó pillanatok: pakolás a parkolóban. Tojások százával, kukták, szalámirudak, sajtok és számba venni is kemény munka lenne, mi minden kerül még a csomagtartókba, szatyrokba, ülések alá. Biztos, ami biztos: amiből nagyobb tételt vett az ember, jobb, ha a határ előtt eldugja. Elvégre: eladó az egész világ, csak legyen, aki megfizeti. Rafai Gábor Nem mindennapi volt az invitálás se. Valaki arra hívta föl a figyelmemet, óvatos és körültekintő legyek, és ha netán meg kell győznöm az illetőt a nyilvánosság elfogadására, akkor is a tapintat az első. Mert az hírlik, semmiképpen nem akar szerepelni. Nem tudtam akkor még, mennyire egyszerű lesz a dolgom. A pedagógusok szegedi szakszervezetébe kellett mennem, és ott is megismételte Papp Jánosné az intelmeket: erősen kéri az alapító, ne verjünk nagy port körülötte. Nem az ő személye a fontos, hanem a férjéé, aki nemrég halt meg. Ki volt a férj? Ha pedagógus volt, akkpr ismernem kellett! Ismertem is, hogyne ismertem volna: Papp József. Pályakezdő tanár koromban szakfelügyelőm is volt. Az akkori fiatalságom minden kötelessége jogán is tiszteltem. Híven tartva magam minden intelemhez, mégis kikeli mondanom, az ő felesége jött be a szakszervezetbe, hogy garzonná zsugorodott lakásuk majdani sorsát intézze. Először csak arra gondolt, nyugdíjas tanítókra-tanárokra hagyná, ahol ők összejöhetnének beszélgetni, nyomasztóan sok idejüket eltölteni, de örömére szolgált a módosítás: inkább fiataloknak szánja. Fiatal házasokra gondol, legföljebb harmincöt éves korhatárral, akiknek még gondot okoz az önálló laJ kás azonnali megteremtése, de kielégítené igényüket a garzon. Ha ilyen nem lenne, vagy nem felelne meg az elvárható józan szemléletnek, akkor két másik fiatal is használhatná átmenetileg. Fontos és pontos formulák születtek, hogy az alapítványtevő örökhagyó minden kívánsága körülcövekelhető legyen, de itt is változtak a kigondolt föltételek. Először csak az jött szóba, hogy legföljebb két évig használhassa ugyanSokasodnak az alapítványok mostanában. Á jót célozzák meg mindig, olyasmire szánják megtakarított, vagy összegyűjtött pénzüket az emberek, amire az állam nem tud üres bukszájából se filléreket, se forintokat adni. Mondhatnánk úgy is, a társadalom maga igyekszik betömni a nem maga keltette réseket. Néha az egészen kicsi összegnek is örülünk, és sietünk hangos szóval megköszönni. Most olyan esettel találkoztam, ahol nem pénz, hanem lakás szerepel az alapitványlevö alkujában. azt a család, de jól belegondoltak aztán: ki tud mostanában két év alatt megoldani akármit is? Lett a két évből három, de föltehetően ez is változik még. Fogadatlan prókátorként azt vetettem közbe, miért kellene végül lapáttal kiszórni a lakásból azt, aki jól szervezett kuratórium ítélete szerint jogot kapott a benne lakásra? A garzon eredetiJ leg is átmeneti szállás, abból mindenki kifelé törekszik. Ha kiderülne akárkiről, hogy a három év alatt se jöttek úgy össze a dolgai, ahogy szerette volna — soha nem kegyelte a sors pedagógusékat annyira, hogy könnyen válthassanak! —, akkor alakuljon át a kuratórium utcára kilakoltató testületté? A teljes jószándék mellett is Papp József emlékét sértenék meg vele legjobban. Fölmerült az is, legyen-e társadalmi töltése az írásba foglalható föltételeknek. A hajdani majdnem-barátság jogán arra szavaznék, ne legyen. Mert miféle szempontok jöhetnének elő? Az, hogy az MHSZ kiváló szervezője, vagy kiváló hulladékgyűjtő. Elégedjünk meg végre avval, hogy valaki egyszerűen csak pedagógus! Aki szívvel-lélekkel, teljes tudásával és minden idegszálával a jövő nemzedékért dolgozik, és sehová nem dörgölődzik néminemű előnyökért. Amikor még tanítottam, csak külön érdemekért lehetett kitüntetéseket kapni — innen ötlött föl bennem a lövészegyesület és a hulladékgyűjtés is —, becsüljük inkább azt, aki a szakmáját szereti. Ezt viszont mérlegelni tudja a szakszervezet — ha meglesz még akkor a szakszervezet. Nem körmönfontságból mondtam ugyanis, hogy meglehet, kétfelé vagy többfelé oszlik, aztán esetleg részenként újra egyesül. Ha előre nem is láthatunk, legalább a friss törekvéseket vegyük figyelembe. AbJaan maradtunk, úgy lenne legjobb megfogalmazni az alapítványi jegyzőkönyvet, hogy a most meglevő városi szakszervezet, vagy annak mindenkori jogutóda döntsön. Megérdemelné Papp József emléke azt is, hogy a garzonlakás bejáratánál tábla emlékeztetné az embereket rá. Az is szóba jött, hogy a mostani alapítvány bármikor, bárki által kiegészíthető. Arra gondoltak például, hogy a lakás fönntartási költségeit a benne lakó köteles fizetni, de ha akárki erre a célra akarná fölajánlani pénzecskéjét, kamatozó betétként megtehesse. Nemes a cél, égető gondot enyhítene, érdemes megfontolni ezt is. Az az ember, aki tanítói pályáját Magyarbánhegyesen kezdte, aki a járási szakszervezet alapító tagja volt, aki iskolaigazgató, művelődésügyi osztályvezető, majd magyar—történelem szakos szakfelügyelő lett, később az Ifjú Gárda Nevelőotthon igazgatója is volt tíz esztendeig, és szinte mindenki becsülte, megérdemli, hogy mások is mellé álljanak, és segítsék a rögös pálya későbbi indulóit. H. D. Zászlót bontottak Percekig tartó viharos taps kísérte szombaton este Boross Imre pártügyész beköszöntő szavait. A Juhász Gyula Művelődési Központban úgy 60-an gyűltek öszsze a kisgazdapárt zászlóbontására. Ismerős zákányszéki arcok, a tagi gazdák egy csoportja. Mondják, rosszkor van ez a nagygyűlés, a barackosban lenne a helyük, a lemosó permetezés nem tűr halasztást. Ismerem őket, mindegyikük igazi gazdája a földnek. Kérdezem, hogyhogy itt? Papp János — az idősebb — őszintén beszél, az édesapja emléke kötelezi, ő ugyanis hajdan tagja volt a Független Kisgazda Pártnak. Eljöttek, hogy megtudják, miiyen programot hirdetnek most itt. Aztán majd döntenek, belépnek vagy nem. 'Az elnökválasztásról faggatom őket. Elégedettek, olyan ember áll a szakszövetkezet élén, akiben bíznak, aki garanciát jelent arra, hogy boldogulnak. Taps, közbekiabálások, lelkesültség kísérte Boross Imre majd 1 órás beszédét. Azzal feltehetően mindenki egyetértett, hogy jelenleg Súlyos gazdasági, politikai és erkölcsi válságban élünk. A kisgazdapárt demokráciát, jogállamiságot akar. Békés úton, békét a lelkekben, békét az országban! Gazdasági reformot követelnek. Az adósságterhekkel nem sújthatok tovább a néptömegek. Az iparszerkezet korszerűsítésére van szükség, amit radikálisan végre kell hajtani. Az agrárolló szűkítése a cel, nincs szükség lánckereskedelemre. (Taps.) Vissza kell állítani a föld piaci értékét! Semmilyen támogatást ne adjanak a gazdaságtalanul működő tszeknek, egyedüli megoldás a felszámolásuk. A magyar ember szereti a földet, érdekeltté kell tenni a művelésében. Mi a többpártrendszer előnye? Többek között lehetőség nyílik egymás, a kormány ellenőrzésére. Negyven éven át a kontroll hiánya gazdasági, morális válsághoz vezetett. Most már lehetőség lesz — alapvető kérdésekben — egymás ellenőrzésére. A programirányélvekből az is kiderült, a kisgazdapárt a semlegességet állítja a középpontba, mely sokoldalú megállapodáson jönne létre. Feltételezi a szomszédainkkal való jó viszonyt. Talán legnagyobb tetszést a kisgazdapárt szociális programja aratott. Követelik a fiatalok lakáshoz juttatását, a nyugdíjak reálértékének megőrzesét. Felháborítónak tartják a mamut nyugdíjakat. Akadályozzák meg az elszegényedést! Egy igazságos adórendszer ösztönözzön az újratermelésre, ne pedig a pazarlásra. A presztízsfogyasztás kiiktatja a gazdaságból a tőkét. A kisgazdapártnak határozott elképzelése van az alkotmányról, a párttörvényről és a választójogi törvényről. Boross Imre követelte, ne legyen egyik pártnak se a tagja a bíró, • az ügyész, a katona, a rendőr ... Mert egyébként öszszeférhetetlenséggel állunk szemben. A munkásőrséget fel kell oszlatni! Csökkentsék a társadalmi szervezetek költségvetését, minden párt súlyának megfelelően részesüljön a „nagykalapból". A szó szoros értelmében helyet kell biztosítani az alakuló pártoknak. Tiszteljük az emberi, erkölcsi értékeket, melyeket nem tagad a vallás sem, mondta. Szeghő István, a szegedi szervezet vezetője a hazafias nevelésre hívta fel a figyelmet. Tragikusnak nevezte, hogy mennyire nem kötődnek a mai fiatalok a hazájukhoz. A család fontosságáról tis beszélt. Tarthatatlan, hogy a nagycsaládosok már-már az éhínséggel küzdenek. A társadalmi segítségre szorulók ne fizessenek személyi jövedelemadót! Feíháborítóak a nvm'it nyugdíjak. Tóth Antal csatlakozván Szeghő Istvánhoz elmondta, akié az ifjúság, azé a jövő. A kölcsönökét ne az életképtelen gyárak talpraállitására fordítsák, az oktatásra. Matuszka Kálmán szégyenletesnek tartja, hogy a fiatalok nem ismerik a magyar történelmet. Buczkó Magda és Szeghő István a környező orrszágokban élő magyar nemzetiség emberi jogaiért emelte fel a szavát. Mindenkinek joga van a szülőföldjén élni, boldogulni, mondták. Érintették a KGST-hez, a Varsói Szerződéshez való viszonyunkat is. A zászlóbontás nemcsak jelképes volt, a nagygyűlést a háttérből mindvégig uralta a nemzetiszínű zászló, benne az aranysárga kalásszal, utalva párt újjáéledésére. B. E.