Délmagyarország, 1989. március (79. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-04 / 54. szám

1989. március 9., csütörtök 5 © ® ® DM| magazin KLINIKAI BÓCORGÁSOK Kívülről nézve LIPPAI TAMÁS RAJZA DALANICS ZOLTÁN n s s ' j " Szo es ido A kövek némasága, mint sima jég tapad az úthoz: A mérhetetlen másodpercek neve. A másodperceké, mikor a nő a mérhetetlen másodperceké. A kimondásé mikor a hús húshoz ér, a csont csonthoz, és felfedezzük az embert. vagy csak süket vonzás marad a kövek között. Irigy vagyok Szabadlábon járva kerülgetem az új klinika épületét. Az a szándék hajt. hogy beleláthassak, mielőtt el­kezdene dolgozni, és az a remény, hogy kívül maradhatok, amikor már mások bent lesznek. Akit a kígyó megmart, fél az a gyíktól is. Más okom is van rá. Nyugdíja felé közeledő orvos mondta nemrég, kezdő tanársegéd volt még csak, amikor már beszéltek róla, hogy lesz új klinikánk. Lassan elfogynak mun­kásévei, mire végre elkészül. Sok mindent elsiettünk a föntebb való időkben, építettünk ménkű nagy gyárakat, az emberek gondolkodá­sát is négyszögletessé alakító panel­városokat, de ami mindezek káros mellékhatásaira rendezkedne be, av­val nem siettünk. Minden rosszban van jó is, ami most készül, lényege­sen jobb lesz, mint ami negyven­harminc-húsz vagy akár csak tíz éve épült volna föl. A bele készülő orvo­sok lelkesedése ragad rám, amikor azt mondom, mostani korunk legje­lentősebb egészségügyi központja lesz, de úgy, hogy helyet tud adni a későbbi fölzárkózásra is. Professzori kísérettel többször jártam már benne, egyik ámulatból a másikba estem. Még javában azzal volt tele az ország közvéleménye, hogy ez az épület is süllyed, miként Szegeden talán minden, ami jelentós, már lát­hattam célszerűségét, — és a szépsé­gét is. Tudom, morbidnak hat a szó. a szépség, hiszen ide nem gyönyör­ködni jönnek a betegek, de hogy gyógyító erő lakik a szépben, mint minden egészséges ötletben, talán mondanom se kell. Azt tervezem most, hetenként írnék valamit az épületről, az építőkről, netán ké­sőbbi orvosairól is. A magam esze szerint persze, nem tagadva azt sem, hpgy játékistállónál különbet soha nem tudnék építeni. És el nem dugva itt-ott meglévő, okvetetlenkedő haj­lamaimat se. Hatalmas a falat, jól neki kell gyürkóznöm. Kívülről ke­rülgetem először, és ha el nem térü­lök közben, emeletenként járom be a nagy H betű mind a négy szárnyát. A nagy H-nál meg is állhatunk. Ezer más alaprajzot ismer az építé­szet gyakorlata, miért éppen ennél maradtak? Akármelyik oldalról né­zem, sehogy nem rajzolódik ki a betúforma, akkor meg minek? A Hospitál szó kezdőbetűje lehet, ami nyelvünk régiségében ispotály alak­ban fordult eló. Na és, ha az is, de nem látszik? Földhöz ragadt képze­letűek vagyunk, azért nem látjuk. Fölülről kéne megnéznünk! De ki nézi fölülről? Lám-lám, felejtünk. Még fél szá­zada sincsen, amikor repülök hada zúgta be az eget, ezerszeres halálo­kat szállítván. Ha a pilóta kórházra utaló jelet látott, nem nyomhatta meg bombái kioldóját. Nemzetközi egyezmények tiltották. Aki kórházat tervez, köteles belegondolni: ami egyszer megesett, előfordulhat más­kor is. Az a legjobb, ha az épület fölülnézetból már magáért beszél. Ha támadna még egyszer olyan bo­lond világ, hogy bombával akarja egyik ember betakarni a másikat, legalább lássa, mi van előtte. Ne adja Isten, hogy hasznunkra legyen va­laha is a légi látvány! Jelenünk a panel, és egy darabig jövónk is. Lám, a klinika is panelból való. Amikor lakója voltam a másik­nak, már ellázadoztam minden érve­met ellene, nem tehetek róla, most sc lelkesedem érte. Ahogy itthon agyoncsapok éjnek évadján egy szú­nyogot a falon, és a kétszáz méter hosszú épület túlsó felén is fölriad a csattanásra az alvó ember, a betonfal hangvezetése beteg emberek sokasá­gában még nagyobb átok. Föltétele­zés ez csak, majd megnézem, ha belülre jutok. Kívülről nézve azon­ban még mindig nem merünk hen­cegni vele, fölöltöztetjük tehát tégla­ruhába. Az ablakok alja van berakva vakolatot se kívánó téglával. Haj­szálra az, amelyikkel a fogadalmi templomot javítgatják. Mikor is épült a templom? Majdnem hatvan évvel ezelőtt. Ha eszerint számo­lunk, legalább hatvan évet ennek a díszítő téglának is adhatunk. írásokból emlékszek az akkori vi­tákra. Sokan tiltakoztak a magas hőfokon égetett tégla alkalmazása ellen. Most pedig éppen ez a burko­lat jelent átmenetet, kapcsolódást a régi és az egészen új megoldások között. Nem tudom, vitatta-e valaki a létjogosultságát. így lesz tehát új klinikánk klinkerburkolatú panel. (Föl se tűnik, hogy egyetlen rövid mondatban három igen lényegesen idegen szó van?) Kívülről nézve egé­szen jól mutat. Annyira jutottunk a modernség­ben, valóságos fifika kell annak az egyszerű ténynek a megállapításá­hoz is, hogy hány emeletes az épület. Számold meg egymás fölött az abla­kokat, és megtudod! Jobb azonban, ha most fölülről lefelé számolsz. Öt rendes emeletet találsz, aztán egy körbefutó nagy teraszt. Legalább há­rom emelet magasságban van a te­rasz. ami alatta van, az a földszint, ami az alatt, az pedig az alagsor. Lehet, hogy ezt a fifikát is a panel hozta? Ötemeletes házakban lakunk otthon is, de az ötemeletesbe már lift is kellene, ezért hivatalosan csak négyemeletes. Itt a lift nem gond, a H betű négy száránál kettó-kettó lesz belőle, de milyen épület lenne az, amelyikben nincsen alagsor? A föld­szintből így lesz alagsor, az elsó eme­letből pedig földszint. Azt hiszem, a leegyszerűsítési szándék hozta ma­gával, hogy hétszintesnek mondják. Ne akadjunk fönn rajta. Az állomás felé esó végén — a tősgyökeres és hetyke szegediek in­kább a Jatata felé eső végét említe­nék — még csőből rakott állványok állnak, miként az oldalsó bejárat előtt is. Kupolás a nagy előadóterem vége is, és bolthajtásos az oldalbejá­rat is. Általános törekvése mai építé­szetünknek a bolthajtás, szerencsés megoldásnak is látszik. Kívülről vö­rösréz lemez borítja az egyiket, de föltehetően az kerül a másikra is. A gyalogos oldalföljáró által körü­lölelt részen egy kis fülke látható. Amikor először láttam, megkérdez­tem. mire való. Nem mindennapi feleletet kaptam: szobrok lesznek benne. Most, amikor ennyire nincsen pénzünk semmire? Lesz még alkalmunk többször is föltenni ugyanazt a kérdést, és többször is kapunk rá ugyanolyan feleletet, te­hát ne menjünk el mellette szó nél­kül. Holtbiztos, hogy a Rákosi-ba­rokknak elnevezett igénytelenség sokkal olcsóbb lenne, de akkor olyan is lenne. Aki fél a hirtelen kanyarok­tól, jól teszi, ha most megkapaszko­dik: ráadásul két szent szobra lesz majd a fülkében. Máté István készí­tette. Halmozza korunk a meglepetése­ket. Halljuk a rádióban, egyszer mi­sét, máskor protestáns istentisztele­tet, harmadszor zsidó imaórát ter­veznek az egyik pesti kórház díszter­mébe. Rájöttünk — elég sokára! —, az ateizmus és a vallás vitáját nem halálukon lévők rovására kell meg­vívnunk, ha egyáltalán kell. Ahogy születésünkben és halálunkban egy­formák vagyunk, hadd legyünk em­berségünkben is azok: adassék meg bárkinek, hogy meggyőződése sze­rint éljen! Csakhogy ezt a fülkét már akkor ide tervezték, amikor még szó se lehetett miséról, istentiszteletről vagy imaórákról, és a szoborra is kihirdették már akkor a pályázatot. Szent Kozmát és Szent Damjánt azért szánta Szegedre a szobrász, mert mindkettő orvos volt! Föltehe­tően azért avatta óket szentté az egyház, mert ingyen, emberségesen és jól gyógyítottak. A mai odakoz­mált, agyonkorrumpálódott, para­szolvenciás világban fontos figyel­meztetés lehet két önmagát fölál­dozó orvos szobra. Gyógyíthatja a látásuk a beteg lelkeket akkor is, ha egészséges testben laknak, és akkor is reményt fakaszthatnak, ha elgyöt­ródött már a testünk is. Jó szívvel ajánljuk tehát a végső elszámolás­hoz, hogy közönséges termelési ki­adásként könyveljék el mind a ket­tőt. Akár a tökgyalut, a komputer tomográfot. Egyébként se vállalná egyetlen mostani politikusunk se, - hogy a szobrát mindenféle testi-lelki nyava­lyában szenvedők kapujába tegyék. HORVÁTH DEZSŐ Az irigység nagyon csúnya bún, sokáig igyekeztem magam előtt is palástolni, ha benne vétkeztem. Az utóbbi időben, ebben a kaparj kurta-világban már magam elótt sem tudom tagadni: szörnyen irigy vagyok. Miközben én jiíven követ­tem hazám politikáját, magam is nyakig ülvén az adósságban, s éppen azok átütemezéséről folytatok kon­zultációkat, polgártársaim jelentős hányadán nem lötyög a nadrágszíj, legfeljebb arany karperecek. Én, aki még ki sem váltottam azt a bizonyos világútlevelet, hiszen So­roksárig ha futja négyünknek, iri­gyen figyelem ide-oda utazó és ügyesen gazdálkodó ismerőseimet. Nézem a hónapok alatt befejezett, tíz-húsz milliós magánkastélyokat, szívdöglesztő nyugati gépkocsikat, és megdöbbenek, amikor minden ismerősömnél üzenetrögzítő kéri nevemet, vagy a bejárónő közli, hogy a nagyságos úr és a nagyságos asszony éppen nincs odahaza. Aztán azt is irigylem, hogy nagy­jából ugyanazok szónokolnak mos­tanság reformról meg nyilvánosság­ról, akik tegnapelőtt még a jól leple­zett pangás képviselői voltak, és a nem a nép bizalmából jutott hatal­mat elsősorban a hasznos és emberi nyilvánosság és tisztesség gáncsolá­sára, tiltására használták fel. Irigy vagyok, mert ebben a változó világ­ban látszólag minden főszereplő megtalálta a számítását, kivéve a Pénzügyminisztériumot, mely folya­matosan holmi hiányzó milliárdocs­kák miatt turkál hó végére tökélete­sen üres bukszánkban. Emlékszem a kedves mondásra: csak azt oszt­hatjuk el, amit meg is termeltünk, de én bizony valahogyan kimarad­tam a nagy osztozkodásból, és ve­lem együtt azért még egy-két millió­an. Rólunk van szó, akik idén nya­ralni sem mentünk, mert nem volt hová és főleg miből, akik nem vet­tük ki a szabadságunkat sem, mert ha egyszer itthon vagyunk, miért ne dolgozzunk. Rólunk van szó, akik nem nyúlhatunk a telefon után, ha nagyritkán a véleményünket kérdik valami szép, áldemokratikus kér­dezz-felelek fórumon, mert nincs telefonunk, a Magyar Posta jóvoltá­ból. mely állam az államban még mindig, akár a MÁV, az IKV, hogy rázósabb betűszavakat ne is merjek leírni, úgyis kihúzná a gondos szer­kesztő a nyilvánosság jegyében. De hát irigy vagyok, ez a lényeg, irigy a mesteremberre, a benzinku­tasra, a taxisra, az orvosra, akik játszva eltitkolják immár a kockázat miatt megemelkedett jövedelmü­ket, irigy vagyok magára a sziszté­mára, mely finoman és cinikusan átmenti magát a kibontakozás zász­laját lobogtatva. Tudom, szánalmas és terméketlen állapot ez, csak azért írtam le a tüneteket, hátha akad egy sorstársam, aki tud ellene valami orvosságot. Mert már egészen sárga vagyok az irigységtől. SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER A rejtőzködő város Baja Bács-Kiskun megye dél­nyugati fertályán terül el, a Duná­nak Sugovica vagy Kamarás-Duna nevű ága mentén. Neve az ótörök „baj", azaz gazdag, bó szó sze­mélynévvé alakult változatából keletkezett. A középkorban ösz­szekötó kapocs volt a Dunántűi és a Dunán inneni részek között. A török kiűzése után az újratelepült helység 1696-ban I. Lipót királytól mezővárosi címet, címert és pecsé­tet kapott. 1714-ben III. Károly megerősítette szabudságlevelét, s a város szépen gyarapodott. 1840. május l-jén azonban csaknem tel­jesen leégett. Polgárai újjáépítet­ték. a mai város ezért visel XIX. századi stílusjegyeket. A nagy va­sútépítések után — az alföldi vasút elkerülte —, gazdasági vérkerin­gése csaknem elhalt. Kereskedői elköltöztek, hajdan híres városai elnéptelenedtek, hajómalmai őr­letők hiányában leálltak. 1909-ben végre kapott egy dunai hidat S ez Baját a Dunántúlhoz fűzte. Az éledező város fejlődése az első vi­lágháború. majd az azt követó szerb-antant megszállás miatt (1921. augusztus 20-ig) ismét meg­akadt. S noha az akkori Bács­Bodrog vármegye székhelye volt, önmagában zárt világú városka maradt, Lényeges változás a má­sodik világháború utáni időszak­ban sem következett be életében, lévén határváros. S mint ilyen, katonaváros. Tőmondatokban így lehet ösz­szefoglalni az elsó pillantásra szokványosnak látszó kisváros tör­ténetét. Pedig Baja az eddigieknél sok­kal több figyelmet érdemel. Csak le kell fújni értékeiről a port. Mert a jövő ennek a városnak dolgozik. S ehhez nem kell iparosodnia. Ehhez az kell, hogy megőrizze karakterét, s ezzel gyakoroljon vonzerőt az idetévedő idegenre. Hogy a turista ne véletlenül, ha­nem tervezetten menjen Bajára, mert tudja, hogy ott kellemesen érzi majd magát. Különösen azok — egyre többen vannak ilyenek —, akik keresik az ódon kisváro­sok hangulatát. S Bajának ehhez megvan minden adottsága. Aki kedveli a barokkot, itt megtalálja. De elsősorban a XIX. századi ma­gyarországi várossá formálódás sok utcán át látható töretlen képe ragadja meg az embert. A tágas Béke tér középpontjában az 1896­ban átalakított volt Grassalko­vich-palotában olyan egységes XIX. századot tár elénk, amilyen csak elvétve található. Szinte látja a sétálgató a barokk Szenthárom­ság-oszlop körül a hajdani nagy városok-piacok bódéit, szekereit. Elképzeli, milyen vidám élet fol­yhatott a tér sarkán a Kamarás­Dunára könyöklő, valaha elegáns Duna-szálló pompás teraszán, ahonnan remek látvány nyílik a Pandúr-sziget vén fáira. Csaknem hasonló hangulatot ad a város ne­ves költőjéről, Tóth Kálmánról el­nevezett meghitt tér, az ápolt part közepén szülőföldjét vigyázó poé­ta szép szobrával. Ezeket az utcá­kat rótták, ezeket a házsorokat, tereket látták e kisváros neves szü­löttei, mint Mészáros Lázár. Türr István, Jelky András, Déri Fri­gyes, Teles Ede, Balassa József, KI ieg József. A volt Vojnich-kuria (ma képtár) magyar címeres pilléreivel olyan, mint egy ékszer. 1845-től származó zsinagógája (ma könyvtár) a legszebb hasonló hazai épületeink közé tarto­zik. És még sorolhatnánk, de ízelí­tőül ennyi is elég. Csakhogy! Csakhogy ezek az értékek nin­csenek úgy bemutatva, ahogyan megérdemlik. A felületes szem­lélő számára a város még porle­pett, szürke képet mutat. Igaz, hogy helyenként folynak a tataro­zások, lebontások és városrende­zési munkák. Igaz, hogy néhány épületet, teret már rendbe hoztak, s ez mutatja, hogy milyen vonzó le­hetne Buja. De kissé lassan halad­nak. Meg kellene gyorsítani a munkát. Mert a városnak van ide­genforgalmi szempontból remekül kiaknázható része: a Petöfi-szige­ten elterülő elsőrangú kemping, mellette az új szálloda és az uszoda. A szigetet a Sugovicán átívelő híd köti a városhoz. Mégis, aki itt nyaral, néhány lépéssel már a városban lehet, gyakorlatilag te­hát a városban, attól mégis elkülö­nítve olyan üdülőközpontja van Bajának, aminővel talán egyetlen városunk sem dicsekedhet. CSONKARÉTI KÁROLY A Hutel Sugovica és a kemping strandja, valamint csónakkitötője a Petőfi-szigetnek a kamarás Dunára néző partján.

Next

/
Oldalképek
Tartalom