Délmagyarország, 1989. március (79. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-25 / 72. szám

I O <J 1989. március 25., szombat DM1 mqgqzin M

áskor a hivatal előtt mindig hazament először, megmosakodott. simára kefélte a haját, kifényesítette a cipőjét, és csak azután sietett le anyjához, a trafikba. Az öregasszony ebben az órában, várakozón pislogva a falon ketyegő fehér tányérórára, egyre bővebb kedveskedéssel és szomszédos marasztalással kínálgatta a dohányért vagy levélpapírért betérő vevőket. hogy minél lobben tartózkodjanak a kis trafikban, amikor a fia. az ó derék, szép fia megérkezik. A régi ismerősök bólintottak is, és összenéztek: — milyen rendes gyerek ez a Kálmán! Ma azonban, ahogy lelépett a villamosról, egyenesen befordult a kis utcába, a trafik felé. Dehogy törődött most azzal, hogy illenék előbb rendbehoznia magát, hiszen legszívesebben már délben megszökött volna az irodából, ha a főnöke nem venné oly komolyan a munkafegyelmet!... Most aztán már egy percig se tudta visszafojtani az örömét, hogy sikerült végre megszereznie a gyógyszert — kis üvegfiolákban sok-sok fehérke galacsin. drága, ritka, külföldi orvosság —, ez majd megnyugtatja a mama furcsán rendetlenkedő szívét. A professzor úr ígérte, hogy ez biztosan segít, ha meg tudja kapni Svájcból. Svájcban ugyan nincs senkijük, de Hollandián keresztül, egy barátja közvetítésével, sikerült fölhajtania a búvös, sárga címkés kis üveget. És most itt van! Türelmetlenül és ragyogó arccal ért a trafik elé, és örömhírt hozó lendülettel nyomta le a kilincset. De az ajtó nem nyílt. Valaki megszólalt a közeiéhen: — Várnia kell. Ekkor vette csak észre, hogy ketten már támaszkodnak a falnak. Zavartan próbált magyarázkodni: — Az édesanyám, kérem. .. De a másik, hosszú szárú, üres szipkát tornásztatva a fogai között, röhögve közbevágott: — Minek a mese. apukám?! Hiszen nincs is sorban állás! Siető asszonyság fordult a trafik elé. ó is lenyomta a kilincset, aztán csípőre szaladt a keze: — Ezt is épp most ette el innen a fene! — és ráoökött az ajtó üvegére. Ekkor látta meg Kálmán az odaakasztott kis cédulát: Rögtön jövök. Előrehajolva böngészte, szótagolva. mint egy elemista gyerek, aki nem érti elsőre, amit olvas: — Rög-tön jö-vök... Ilyenkor, ebben a forgalmas időszakban még sohase zárta be mama a trafikot! Milyen dolga akadt hát?! Kálmán a torkát szorító nyakkendőbe markolt, aztán hirtcíen úgy megfordult, mintha tüz csapott volna az arcába, és csaknem futva, dc izgalmát fékezve, iramodott haza. A lépcsőn már hármasával ugrált fölfelé, s úgy vágta a kulcsot a zárba, mintha ellenséges páncélt döfne át. A lakás hallgatott. Ahogy az KENDE SÁNDOR A legtisztább fehér ing előszobából betört az ebédlőbe, szinte illetlenül ásított a leeresztett redőnytől elszunnyadt öreg fészek. A római számlapos falióra száz éve egyforma ketyegését nem is hallotta Kaimán. Hát hova ment akkora mama?! Elhajította kesztyűjét a hintaszékbe, és kifordult. Az előszobaajtót csak becsapta, nem törődött a kulccsal. Először a fűszereshez rontott be: nem járt-e itt a mama?! — De. hogyne járt volna! Reggel, korán, a tejért. És kenyeret vitt, meg fél kiló cukrot. És igen: mákot. Még kérte is, hogy darálják meg neki. Akkor talán a hentesnél! Útban arra. a trafik előtt, félszemmel látta, hogy a kis cédula még kint lóg: — Rögtön jövök. A húsboltban nem juthatott azonnal szóhoz: kosaras asszonyságok lökdösték egymást, köztük néhány szikár agglegény tehetetlenül hányódott. Hiába mondta, hogy ö nem akar vásárolni, csak az édesanyjáról szeretne kérdezni, minduntalan visszaszorították az ajtóhoz. — Magának éppúgy jár a sorban állás! — süvítette egy éles. női hang, és mindjárt tromfolt is valaki: — Itt nincs protekció! — De én, kérem, nem akarok venni semmit! — csuklott Kálmán,és megpróbált előbbre evezni, de egy kosár letépte a gombját. — De kérem! — Nincs k*érem! — nyomták át a másik oldalra. — Én csak kérdezni akarok... Halló. Kovács úr! A mamát, izé, látta? Nem járt itt? — ágált, de csak annyit ért eí. hogy egy ujabb taszítás után a kalapja leröpült. Itt már csak maga a hentesmester tudott rendet teremteni. Lecsapta a bárdot, és addig nem vágott a véres húsból senkinek, amíg el nem csöndesültek. — Kovács űr, kérem... az édesanyám?... — Nem. ma nem; alighanem tészta lesz. estére! Egyetlen pillanatig tartott a csönd. Aztán kitört a nevetés, és tuszkolták is már megint hátrafelé. Elszégyellte magát: — hát persze, tészta, a fűszeres is említette a cukrot meg a mákot... Elkapta az első taxit. Egyenesen .1 protewor ur lakására. Budára! Logodi utca nyolc! A váróban csupa megszeppent, komoly arcú ember, illedelmesen, távol egymástól. Rosszallóan, egyszerre nézett föl rá mind. ahogy lármásan berontott. Ráadásul, hogy a szobalánnyal soron kívül beüzent a professzor úrnak! A résnyire megnyíló ajtóban megjelent a mosolygó, szigorú arc. A várakozók valamelyest ki is húzták magukat. Kálmán meg ottrombán odarontott: • — Az édesanyám! — Csak nem?! — Izé. dehogy!.. Megkaptuk Hollandiából a gyógyszert! — Nagyszerű — bólogatott elgondolkozva. — Végre. Nem is lesz semmi baj. Lefekvés elótt, ahogy megbeszéltük. — Igen. igen... azaz... én nem is tudom... A professzor hátrált, és meszszehhről nézett rá: — Édes fiam. mi van magával? Most már elfutotta szemét a könny. És fölcsuklott a hangja. — A mama... nem találom... — hebegte. — Tessék megbocsátani: nem járt itt?... — Nem, nem. fiam. — Jaj, istenem. Mintha ezzel a sóhajtással a lélek hagyta volna el. Kitántorodott az előszobába. Talán nem is köszönt. A professzor úr nem értette, utána akart szólni — de nagyon sokan vártak rá. Lent még állt a taxi. Hát akkor vissza! Rög-tön jö-vök... rög-tön jö-vök — csattogott körülötte minden. Ha villamost előztek, annak a zakatolása, majd tehergépkocsi dübörgése, a város ütemtelen lármája: — rög-tön jö-vök. rög-tön jö-vök! — Nem bírt egy helyben iilni. megállította a taxit, kiugrott, fizetett, rohannia kellett. Kalapját a hídon lekapta a szél; észre se vette, rohant. Fölugrott az elsó villamosra, de még a megállóban azonnal lelépett, és újra rohant. A trafikajtón még mindig a cédula: Rögtön jövök. Valaki megfogta a karját. — Fiatalúr, a kedves mama, nem tetszik tudni, mikor?... Ellökte magától, és elvékunyult hangon kiáltotta: — Otthon?!... Hallja!.. Hát nézte?! Még nincs?! — Jaj nekem! — kapaszkodott meg ijedtében özvegy Balogné; — tegnap volt nagymosás, fölteregettem, ma meg eljöttem megbeszélni, mikor vasalhatunk. — Mit mond? Hogy eljött? — Ejnye, hisz láthatja! — Ma már volt egyszer?! — Hogyne, én! Már délben, kérem. így szoktuk máskor is. — Délben??? — És akkor is hiába! Szép világ, lia mindehova háromszor kellene koslatnom!... A cédulát találtam! Azt ni!... Rögtön ám! Bolondítják az embert!... Azóta is egyfolytában, hogy rögtön! — És... és fölteregettek mindent?... Nem is úgy kérdezte ezt Kálmán, mintha feleletre várna, hanem magával rántotta a rozzant, nagyszájú aszszonyt: — Fölteregettek? A mosókonyhában? Tegnap?! — kiáltozta még közben is, amikor már a lépcsőn vonszolta a szerencsétlent. — Engedjen el! Gyalázat! Szégyellje magát! - sikoltozott Balogné. de Kálmán rettenetes görcsben szorította a csuklóját. ...A mosókonyha ajtaja könnyen nyílt. Éles huzat csapta őket arcul. Csak egy vékony, utcai fénysáv vágott be a tetőablakon. Kálmán most már nem szorította Balogné csuklóját, hanem megkapaszkodott a roskatag asszonyban. Anyja ott feküdt a mosóalkalmatosság előtt, melyből rég kifogyott a víz. S egy kimosott, fehér ing lucskosan, a felfröccsent piszkos létól sárosan, az arcára és a karjára tekerőzött. Ók ketten odaszegezetten álltak. Özvegy Balognénak sikerült elóbb megmozdulnia. Tántorgott, lehajolt. — Jézusmáriám! S mert a fekvó nem mozdult, és még Kálmán sem, ki kellett bugygyannia ajkán a keserűségnek. De a jóég a megmondhatója, hogy sírt-e vagy zsörtölódött: — Eldugta elólem! Miért; azt mondja meg!... Ezt az egyet! Hogy ezt ó mossa, külön. ó!... Minek?! Kálmán odakuporodott, belecsókolt a vizes, fehér ingbe; csak hörgött, nem lehetett a szavát érteni, és kétoldalról dörzsölte anyja hideg, puha arcát. Balogné föl akarta emelni, nagyot szusszant közben: — Mert ezt sose hagyta nekem! Ezt az egy fehéret!... Éz, ez csak akkor volt elég tiszta, ha ó maga mosta! Azegyszem fiának!... Elvette tőlem erőszakkal is, pedig megmondtam, hogv baj lesz ebből egyszer, de hiába!... Mosni! Azó szívével!... Na. segítsen már. fiatalúr! Kálmán fölállt, az összetört orvosságosüveget nyújtotta: — Látja, itt van végre!... Svájcból jött, Hollandiából!... Meg fog gyógyulni tőle, ettől biztosan... Ritka, drága; érti... Az öregasszony a szájához kapott, és fölsikoltott: — Jaj nekem, ez megháborodott! Ahogy erejéből még telt, kifutott. S le a lépcsőn, házmesterért, rendőrért. mr HORVÁTH ZOLTÁN RAJZA Fekete szemüveg, fehér bot A ncni elmúlt hatvan eves. amikor zöldhálvog keletkezett a szemén Az orvosok műtéttel akartak segíteni. s anng arra rákerül a sor. addig is súrún bejárt a klinikára. Nem türelmetlenkedett. Nyugalmában volt valami hideg kötelesség, mintha meggyőződött volna arról, hogy amit eddig látott, azt is csak ajándékba kapta. Fél év múlva levették szeméről a hályogot, sikeres műtét volt, sötét szemüveget és fehér botot kapott, örök és megváltoztathatatlan felszerelésül. Az orvosok ezt mondták neki: „Kicsit lassan gyógyul, néni, de reméljük, egy év múlva már..." — Fia. menye, minden hozzátartozója csak biztatta. Időnkét türelmes kérdéseket tett fel a gyógyulásával kapcsolatban, mintha meg akarná kímélni a kegyes hazugok dolgát. Ó nem rontja cl az örömüket. A fia úgy viselkedett, amikor olykor meglátogatta, mintha semmi nem történt volna. Nem gyöngédebb. inkább hangosabb es vidámabb leli. mintha ó nem is vak. hanem sükel lenne. A fru igyekezett úgy beszélni nunt azelőtt: fesztelenül. nevetgélve, de lehetőleg csak olyan tárgyakra figyelmeztette, amelyek tapintással elérhetők. A látással kapcsolatos fogalmakat, hasonlatokat kerülte, a vakság nevét soha ki nem mondta. Kereskedő volt és nem író vagy nyelvész, de tucatjával tudta gyártani a pótkifejezéseket. Ilyeneket mondott: — Anyám a lelkével lát!... Anyám az ujja hegyében hordja a szemét! Az első hónapokban azt hitte, hogy a világ kiürült, csak ó maradt a helyén, és minden egyéb elvándorolt a fekete függöny mögc. ami ráhullott a szemére. Később megértette, hogy a világ tele van hangokkal, szagokkal, zsúfolva van sima és érdes tapintású felületekkel, sebben a dús szövevényben igenis el lehet jól igazodni, ha nagyon figyel. Pedig mennyire félt azelőtt. Azt hitte akkor, hogy a vakság egy pillanat alall bekövetkező sorscsapás. Most megtanulta, hogy a vakság olyan nnnt egy nehezen készüli* műalkotás, es KJÓ kell ahhoz, hogy az ember kepzett. hibátlan vak legyen. Egy napon a menye látogatása elmaradt. Minden szabadszombaton, pontosan ebéd elótt eljött hozzá, de most nem. Fia megjelent ugyan a szokott időben, de egyetlen szóval sem említette a feleségét. A mama némán, mozdulatlanul ült a karosszékében. Már a küszöbnél meghallotta fia nyugtalanságát a cipője kopogásában. Feltűnt neki. hogy a belépés pillanatában megnézte az óráját. Zsebórát hordott, s kifinomult fülével felfogta az óralánc csörgését, a fémtárgy érzékelhetetlen súrlódását a zseb bélésén. S amikor köszönt, már egyebet is tudott, mert erós alkoholszagot érzett. Hat éve néni látta a fiát. s ez alatt elmosódott benne a képe. A mar meglett férfi helyett még mindig a kamasz fiu lebegett előtte. Ugyanúgy becézte mint azelőtt. csak a Pityukából Pisti lett Pisti pedig soha nem szokott inni. Megjegyezte: — Pistikém. Gizi nem volt nálam se szabadszombaton. se vasárnap. Talán beteg? — Igen beteg! A gyors válasz csak megerősítette benne a gyanút. Tudta, hogy a fia arca most sötét és meggyötört. — Meghűlt talán? — Igen. meghűlt! — Ez még gyorsabban, készségesebben hangzott. A fia hirtelen jókedvű lett. tréfákat sorolt, amiket az áruházban hallott és valahogy... mintha összefüggéstelenül adta volna elő ezeket. Aztán a fiú összecsókolta és elment. A folyosóról behallatszott, hogy a fiú szaladni kezd. A kővetkező szombaton sem jött el hozzá a menye. Egész nap egyedül volt. Figyelte a villamosok ijesztő csengetését, az autóbuszok recsegő robaját, amely megrázta a csillár üvegtányérjait. a vitrin porcelán dísztárgyait, a bútorok ropogo testét. Igyekezett visszaemlékezni, mit mondott a menye, amikor utoljára járt nála. A hangokra, hangsúlyokra, a szavak közötti szünetekre gondolt. Fölfedezte, hogy az utolsó látogatáskor egy idegen nó beszélt hozzá. Igen. a hang Gizié volt. az illat és a járás is, de a beszéd idegen lélek logikája és dallama. Évek óta most először érezte magát bénának, tehetetlennek. A fekete függönyön túl, a másik világban valami kellemetlen születik, és ö semmit nem tehet. Egyik délelőtt éppen fésülködött, amikor türelmetlenül csengettek. Letette a fésút. mozdulatlanul megállt az ajtóval szemben. Izgatottan nyíltak-csapódtak az előszobától vezető ajtók. szapora, egyenetlen lépések közeledtek. Erezte a ziháló hangforróságát és tudta, hogy az arca most sápadt-szürke és verejtékes. Fölemelt arccal fordult a fia felé. Ismerős fogásu karok ölelték át. a szív kalapálását is hallotta. — Ne haragudjon, mama, hogy így megrohanom. Erre járlam. gondoltam megnézem. Látni akartam! „Megnézem! Látni akartam!" Rég hallotta fiától ezeket a szavakat, amiket most valami felindulás vethetett felszínre. Dajkáló mozdulattal magához szorította a fiát: — Pisti! Miért hagytad ott délelőtt az üzletet? — Árut rendelek a nagyker.-nél. de előtte felugrottam egy percre, hogy megnézzem... — Várj csak, kisfiam. Gizi jobban van mar? — Már meg is gyógyult. Éppen vele akarok találkozni. Sietnem kell. Majd máskor bővebben beszélgetünk, mama! Pisti kisiklott karjai közül. Utána lépett kinyújtott kezekkel, de már nem érte el. Megindult utána. A lépcsőházból felhallatszott a távolodó rohanás. — Pisti! — kiáltotta, de mar érezte, hogy nem tud beleavatkozni abba. ami a fekete függönyön túl készül. Egy pillanatig mozdulatlanul ullt. aztán megindult lehulló karral u folyosó, majd a lépcsőház felé. szinte az anyagi világon kívül. Fiu nevet kiáltozta. A lift mellett égre emelt fejjel megállt. Alulról hallatszolt a fiu menekülő rohanása. Az udvaron at rohant a hátsó kijárathoz. Elszántan előrehajolt, mintha át akarná törni a vakság fekete függönyét; vadul, parancsolón tört ki belőle: — Pisti! Ázonnal... — Kiáltása megszakadt, nagyot reccsent a bokája, amint rálépett az elsó lépcsőre. Teste megingott, s lezuhant a lépcsőkön. Eddig csak a fia meg a menye látogatta meg a lakásán, de most sokan jöttek hozzá. Messziről mentőautó szirénázott. Levették szeméről a fekete szemüveget, hordágyra fektették, melléje tették a fehér botot. Kapott egy injekciót, mire nemsokára megszűnt törölt forgójában a kínzó fajdalom érzése, s egy időre feloldódott az az évek óta szemét takaró fekete függöny. Amikor felébredt a kórházi fehér dgvon. a fia állt fölötte meredt arccal, mellette a felesége, Gizi. Pisti Gizi kezét szorongatta: — Itt vagyunk mindketten, mama! — Hát... hát már nem váltok el? — Ugyan, mama! Gizi vette át a szót: — Mindenütt megesik az ilyesmi. Pisti pedig nagyon féltékeny. Ilyen a szerelem, drága mama! — De csak ez a bolondos mai szerelem! — helyesbített a mama. miközben mosolyogva megcsókolta épen maradt fejét a párnán. Senki nem tudta meg, hogy mi történt. A mamán kívül egyedül Pisti és Gizi tudta. DÉNES GÉZA A