Délmagyarország, 1989. február (79. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-14 / 38. szám

1989. február 14., kedd 5 Színházi figyelő Ha bárhol a kortárs magyar drámairodalomról esik szó, közös nemzeti tudatalattinkban megjelenik egy sor íróasztalfiókba kárhoztatott irodalmi műremek, melyek jogosan követelnek helyet maguknak a magyar színpadokon. Most kinyíltak hát a fiókok is, megkezdődött a „Nagy Tájékozódási Futás" (Esterházy Péter). S ha már így történt, nem várhatjuk-e mi, potenciális nézők, hogy a palackból kiszabadult szellemek megajándékoznak végre a hét pecséttel őrzött titkokkal? Nem tagadható, hogy a politikai cenzúra hátrányos következmenyeit nehéz megszüntetni, de felmerül a kérdés: van-e titok, vagy csak a pecsét létezik? Tanúi vagyunk a gomba módra szaporodó bemutatóknak „mai magyar kategóriában", de elmondhatjuk-e általánosságban, hogy valóban érvényes és értékes alkotások születtek a „hallgatás" alatt? A válasz e pillanatban még csak egyéni, később talán irodalomtörténészek dolga lesz. Egy biztos: lehetőség van egy jelenkorunk ellentmondásait boncolgató darabnak legalább az azonnali érvényét megszerezni, bemutathatósága által. Komis Mihály Körtánca. (Vígszínház) magyar módta (=Körmagyar) például egy aktuális társadalmi körséta eredménye, melynek hatása épp abban rejlik, hogy a most pillanatában került színpadra. Ezzel azonban összes erényét is felsoroltuk. Mire vállalkozott hát a mű? Egy össznépi nemi közösülésnek (!?) a csömörrel vegyes undort keltő tetőfokára eljutni, gondosan megválogatott stációkon keresztül. Egy teljesen inmorális társadalom lezüllesztett halandóinak a „haláltáncosai" egylényegűek, csak a plaszticitásuk más. (Mert van aki telefonfülkében, van aki idegen hálószobákban ...) A társadalmi mintavétel kiterjed a takarítónőre, a funkcionáriusra ugyanúgy, mint az utcasarkira vagy a „zsénsina apparatcsikára". De az elállatiasult forgatagból nem maradhat ki a színésznő és az iró figurája (merthogy ez a darab színpadra íródott, efelől kétségeink sem lehetnek), s az elkurvulás önironikus történetének kulcsfigurájaként a döbbenettől bénult autsider szemlélő, a külföldre szakadt hazánkfia sem. Az ő Hajnali Részegségével zárul az ördögi kör, s a recsegő „íme, hát megleltem hazámat..." felkiáltás után... mi már tudjuk, egyik napra jön a másik, minden folytatódik ugyanúgy tovább. A színészeknek egyszerre volt könnyű és nehéz a feladatuk. Könnyű, mert az alapvetően produkcióra szánt anyag hálás helyzeteket teremtett a játéknak, bővelkedett slusszpoénokban, gegekben. De talán túlságosan is kijátszották magukat a szereplök, néhol féktelen ripacskodásba fulladt az ön- és külső kontroll hiánya. Akinek volt ízlése és önmérséklete, volt egy-két jó pillanata is. (Kern András, Rudolf Péter, Eszenyi Enikó, Zsíros Ágnes.) De sajnos ezeket is majdnem hatástalanította az az általánosan jellemző önimádat és mesterséges indukció után megteremteni próbált hitelesség (—hitel telenség), mely az alakításokból áradt. Nem tehetnek viszont arról, hogy a „magyar lét" pariferiális és központi alakjait felszínes, az általánosság szintjén mozgó klisékként írta meg a szerző, mert körsétája nyomán nem bányászott mélyebbre a napi — bulvár és nem bulvár — sajtó közhelyeinél. Nagy Márta RádióHP | figyelő Ki(é) az állam? A Napkirály, vagyis XIV Lajos 300 évvel ezelőtt feltehetően nem tudta, mily örökérvényű igazságot is kreált annyit idézett mondatával miszerint az állam — ó („Az állam én vagyok.") Mármost, hogy ki is az illető, aki állítja, hogy ő az állam: korunkra, néhány klasszikus elmekórtani esetet jelentő diktátort leszámítva — sajátságos kollektivizációs folyamat révén személytelenült. Pontosabban: intézményesült. Merthogy „a" bürokrácia ő, a hivatal, amely a tulajdonosi jogokat mindnyájunk nevében — és ellenünk — gyakorolja. Hogy a fenti kiindulópont mennyire kétségbeejtő állapotokat takar és mennyire aktuális napjaink Magyarországán, megvilágította egy péntek délutáni riport, a Hollauer Tiboré. Cime — Az állam én vagyok? — a Napkirály fenti kijelentése után kérdőjelet kapván, legalábbis nyitva hagyni igyekezett az állam kisajátításának és kisajátíthatóságának tényét — az igazi válaszokat viszont a (könyörgöm: nem alternatív!) különböző új, független társadalmi-politikai pártok, szervezetek képviselői igyekeztek megfogalmazni. Pártay Tivadar, a Független Kisgazdapárt elnöke szerint a paraszti hitbizományok, a népfőiskolák igazi megindítása s ezek alapján a Kerék Mihály- és Somogyi Imre-féle Kertmagyarország megvalósításával biztosítható a felelősen és főként igazságosan birtokolható állam léte. Ifj. Fekete Gyula az MDF képviseletében hangsúlyozta, hogy egy igazi tulajdonjogi reform esetén szó sem lehetne olyan adórendszerről, amely elsősorban éppen a többgyermekes családokat érinti a leghátrányosabban — az állam pedig nem lehet azonos semmiféle „csúcsszervvel". A legizgalmasabb dolgokat alighanem Dicházi Bertalantól (Szociáldemokrata Ifjúsági Kör) hallhattuk: az úgynevezett „népi részvényszocializmus" modellje, amely úgy tűnik, az erőszakkal és merőben antidemokratikus módon létrehozott állami tulajdonjogi rendszert a leggyorsabban és legrokonszenvesebben tudná — talán! — társadalmi tulajdonná alakítani, elsősorban svéd és angol „munkavállalói részvénytulajdonosi" alapokon, szociáldemokrata-szociálliberális platformon. Hogy ez utóbbi javaslat is, miként a többi, mennyire állja meg a helyét: döntsék el a szakértők. A pénteki riport mindenesetre azért volt igen jó, mert nemcsak arra válaszolt, kié lehet, de arra is, ki lehet ma és holnap a magyar állam. A válaszlehetőségek — kisgazda, népinemzeti vagy éppen szociáldemokrata közelítésben — azért annyira izgalmasak, mert egy, sok szempontból döntő jelentőségű társadalmi kérdésre próbálnak felelni méghozzá úgy, ahogyan ilyesmit az elmúlt évtizedekben nemigen hallhattunk Persze létezik ám egy egészen prózai, ám kevésbé lényeges válasz is. Gombos Gyulától, a népi írók nemrégiben 75. születésnapját ünnepelt, Nyugaton élő reprezentánsától származik: ama, Húsz év után című kötetében található, melyet — újabb, vagy ezredik csoda a legújabb kori Magyarországon — például itt, Szegeden, a Püski-boltban is meg le het(ett) vásárolni. „Az egyik utat ez a kérdés határozza meg: kié legyen, ha már megvan, e megnőtt hatalmú állam? A felelet rá, a mi esetünkben, nem lehet más: a magyar nemzeté kell legyen. Vagy ha úgy tetszik: a magyar népé. A nemzet fogalma ma már mindenképpen maradéktalanul foglalja magába az egész társadalmat De a társadalom csak úgy lehet az állam birtokosa, ha nem az állam ellenőrzi ót, hanem ő az államot. Vagyis, ha biztosítani tudja, hogy közakarata érvényesüljön az állam minden megnyilvánulásában ... Hogy ne a társadalom legyen az államért, hanem az állam a társadalomért." Ki(é) hát, ki(é) legyen az állam? Igen, tulajdonképpen csak egyetlen é betű kérdése az egész. Meg ami mögötte van. Domonkos László Színesdiapályázat Az idei országos diáknapok részeként színesdia-pályázatot hirdetett a .középiskolás tanulók számára a KISZ Központi Bizottsága és a pécsi 500. Számú Ipari Szakmunkásképző Intézet. A kiírás szerint minden középfokú oktatásban részt vevő diák pályázhat, mégpedig öt-öt diafelvétellel. Beküldési határidő: március 1: A diaképeket a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjaiból alakult zsűri értékeli, rangsorolja majd. A legsikerültebb alkotások szerzői arany, ezüst és bronz minősítést kapnak. Kanyaró elleni védőoltás Mint arról lapunk tegnapi számában 'hírt adtunk, megérkezett a kanyaró elleni oltóanyag Magyarországra. A Csongrád Megyei Köjál munkatársai tegnap, hétfőn szállították el Budapestről az oltóanyagot és így ma, kedden illetve holnap, szerdán megyénkben is megkezdődhetnek a védőoltások. Kanyaró elleni védőoltásban — újraoltásban — kell részesíteni az 1967. január 1je és 1973 június 30-a között születetteket. A kanyaró elleni oltás kötelező a fenti korosztály azon tagjai számára, akik szakmunkásképző valamint közép- és felsőJfokú oktatási intézményben I tanulnak. A fenti korosztály tagjai közül azok számára, akik egészségügyi intézményben dolgoznak és három éven aluli gyermekeket, illetve immunhiányos betegeket ápolnak, gondoznak. Az érintett korosztály tagjai közül azok, akik nem tanulnak gimnáziumban, szakmunkásképzőben, illetve felsőoktatási intézményben, önként jelentkezzenek védőoltásra Szegeden a következő két helyen: I. szakorvosi rendelő Lenin krt. 97. (a régi SZTK) és az Ifjúsági Rendelőintézet (Sportorvosi) Április 4. útja 15. Az önként jelentkezők február 27. és március 17. között kaphafják meg a kanyaró elleni védőoltást. előtt Van olyan tápai, aki ha meghallja, hogy Zsombora kell mennie, megkérdezi: hol is van Zsombó? Mintha azt kérdezné, hol is van Nizza. Tudja, itt van a közelben, Szeged másik oldalán, de ez majdnem olyan, mintha a Hold túlsó oldalán lenne. Ja, át kell mennie Dorozsmán, a templomnál jobbra fordulnia. A Vásártérnél balra, és menni egyenesen, amíg oda nem ér. Igy már világos. Nizza egy kicsit odébb esik, át kell menni Zágrábon, Trieszten, Velencén, Genován, összesen három határon, és már ott is van. Húsz éve Miért megy a tápai ember Zsombora? Azért, mert meghívták Nizzába. Karnevál lesz, ott kell föllépnie. A kettő úgy függ össze, hogy a nagy föllépés előtt jó lenne még egyszer megnézni, hogyan rázódott össze a társaság. Videófölvételt is jó lenne készíteni, mert azt akár százszor is visszapörgetheti minden érdekelt, és ha szeme is van hozzá, meg egy kicsi önkritikája is, a hajszálat még kiszedheti a levesből. Ezt persze Tápén is megtehetnék, de idegen helyen melegebb a vizsga. Azt már hallották, hogy fölújították a művelődési házat, de ők csak a régiben voltak. Húsz évvel ezelőtt, hideg-havas februárban a dévaványaiakkal. gyulaváriakkal, a pátfolvaiakkal (apátfalviakkal) eeyütt léptek föl. Ott volt, és még köszöntőt mondott Tombácz János a Bába dűlőből; náddudán, furulyán és tárogaKépernyő Részletkérdések Szerdán este az RTV újság és a napilapok meghirdette időben nyolc után öt perccel vetíteni kezdték Kotxícs András filmjét, a Valahol Magyarországon című alkotást. A tavalyi filmszemlén nagy elismerést kiérdemlő mü az 1985-ös, sok tanulságot hordozó választások tipikusnak ítélt körülményeit mutatta be, ezért a magyar glasznoszty pirkadtakar nem csupán a mongoloid típusúak néztek rá ferde szemmel. Mivel oly kicsi az ország, hogy mindeniki hallott harangozni szinte mindenről, ami eseménynek számít a derék magyar nép jelentős hányada eltűnődött azon, hogy a kiadott műsorral ellentétben miért fejeződik be húsz perccel hamarabb a film. A porcelánkészítésről szóló 'kistilm alatt volt ideje tanakodnia e nemzetnek: Talán magária ismert egy helyi hatalmasság, kinek keze a tévé vágóasztaláig is elér? Vagy az MTV székházában dolgoznak öntevékeny utócenzorok, őrködvén a szocialista demokrácia vívmányain? Vagy központi döntés született, hogy a hétvégi KB-ülés előtt már nem lehet tovább csigázni a nép kedélyeit? Meg kell nyugtatnom mindenkit: a film Kovács András miatt ilyen „rövid", ő csinált ekkorát. Az eredeti műsoridőnél hosszaobat pedig egy másik, mindanynyiónk által jól ismert személy firkantott az újságba. Ügy hívják: Hanyagság. Valószínűleg ugyanő helyezte fedésbe az elsó és a második programon a Telesportot és a profi kosárlabda-mérkőzést, hisz — az ö "nyelvén szólva — a telesportrajongó biztosan nem kosárlabda-ranjongó. (Megjegyzendő: a romantika óta csak a popvilágnak és a sportnak vannak rajongói. Kábítószer, dopping, füstköd, bunda — egyformán kábult világ.) Szerencsére a Telesportban végül részletesen megindokolták Hanyagság elvtárs korábbi döntését, meg azt is, miért csúsztatták későbbre a profi meccset. Idézem: „műsorváltozás miatt". Belátom, nevetségesnek tűnhet, hogy ilyen apróságokkal foglalkozom, amikor a múlt héten a filmszemlén lényegi bírálat érte a Magyar Televíziót. Nekem mégis úgy tűnik, hogy az ott elhangzottakat — melyekről régóta papolt a kritika — hasonlóképp részletkérdésnek ítélte az elnökség, mint a föntebb általam bemutatottakat. Hisz mi más miatt maradnak ki a nemzeti adó programjaiból a magyar filmművészet rangos alkotásai; mi másért tűnhetnék némának — a tévé beállítása szerint — az alternatív csoportosulások; és milyen egyéb okból hiányozhatnak a képernyőről az igazi belpolitikai viták? Változatlanul úgy érzem, csakis azért, mert ez is részletkérdés, az is részlatkérdés. Ahogy Rátonyi Róbert mondaná. Dlusztus Imre tón Nácsa Jánossal együtt játszott Kádár Ferenc Dévavanyáról; énekelt Kardos István Apátfalváról, és el nem felejthető frissességgel járta a lippentyűs-lippentős táncot Kerekes B. Márton, Pista bácsi húgával, Deszpot Istvánnéval. Marci bácsi ropogós öregségében — nyolcvanadik esztendeje küszöbén — fél térdével a padlón verte a ritmust, és a könyökével kopogott hozzá. Ilyet az egész faluban nem járt senki, csak ő, de ő is legénykorában, özvegységében már egyedül ropta Gyurka bácsi híres táncát Ács Györgyné, förgeteges sikerrel. Szép kis lista, nem tudom, él-e még közülük valaki. Egyiknek-másiknak századik születésnapját ünnepelhetnénk, ha népművészeinknek is kijárna a centenáriumból. Fújnám én tovább is, ha bírnám, evvel tette le Kádár Feri bácsi a tárogatót. Azóta elment Török József is, a tápai együttes vezetője, és ez okozta a nagy gondot. Talpra tud-e vergődni a csapat úgy, hogy kiállhat a nizzai világsokadalom elé? Egy másik erős famíliáról szólva elmondtam már, ha elviszi az idő a fa vezérvesszejét, a férjet, helyébe lép a feleség. Hajszálra ez történt Tápén is. Nagy az örökség, hatalmas a teher, de a folytonosságot egyedül az ő személye jelentheti. Szerencsére, az együttesben táncol a lánya is — a Lakodalmasban ő a szép menyasszony —, és teljes jóindulatával segíti az egész falu. A húsz év azonban így is húsz, fiatalabb senki nem lett, és Nizzában a meriettánchoz is, a műsorbeliekhez is kellenek a kemény-kopogós férfiak, összeboronálta őket tehát Szabó Béla, az Egyetem és az olajbányászok közös fönntartásában működő Bálint Sándor-néptánccsoport kicsit idősebb tagjaival. Boszorkányos bájolással, sámáni igézéssel jó is lenne együtt tartani őket. Táncos-zenés anyanyelvük ugyanaz, Simoncsis János elképzelései az önálló betétekben töretlenül megvalósulhatnak, és valósággal fölüdülnek, amikor a Sodró-fonót vagy a Lakodalmast járják: Túl a Tiszán van egy kis ház, Sárgára van festve ... Kevesebb, de... Még csak ott . tartunk, hogy civilben méri be a társaság a színpadot. A gyakorlatban figyelő megrémül: hogyan lesz ebből műsor? Ténferegnek, ide-oda lökődnek, és csak egyszer veselkednek neki istenigazából, hogy kiporoljak a színpadot. Közben eljön a hét óra, eljárják a zsombói lányok a maguk kedves műsorát —, szépen fejlődtek a művelődési ház újraavatása óta —, és máris porondon vannak a tápaiak, éppen úgy, mint régen. Mintha ók mindig színpadon mozognának. Anynyian nincsenek a nézők, mint húsz évvel ezelőtt, de viharos tapsukba nem nehéz beleérezni már a nizzaiakét is. Ügy zúg a terem, mintha telt ház lenne. Százházas lakodalomban nincsen akkora zsúfoltság, mint most van. Irigylik az újjászületett művelődési házat, legalább ilyen kellene nekik is, nagyobb is az itteni színpad, mint az otthoni, sőt ennek a függönye is jó, de hiába, ehhez is sokan vannak most. A Lakodalmast járják már. Idestova minden együttesnek megvan a maga lakodalmasa, közhelynek számítana a bemutatókon, ha nem különbözne a tápai az összes többitől. A betétszámmá avanzsált lippentyűssel 'alig férnek. A rögtönzött jókedv a maga eredetiségével már megadja savát-borsát, mindenki belekever eg3'-egy olyan mozdulatot, figurát, amit eleve nem lehet a koreográfiába beleírni, de amelyik minden tápaiban benne van, akár az ijan sodrása a régiekben. Nagy födő, kis födő, fakanállal verve, ez már újra való fölfedezése a réginek, de világraszóló elevenséget hoz. Legalább anynyira, mint az igazi lakodalomból hozott bekiabálások. Az például, hogy ezért a százasért mossa meg a vőlegény a menyasszony lábát! Természetesen hozzák a lavórt, és megmossa. Kicsit később pedig: ötszáz forintért az újasszon mög az újembör söpörje föl a sátort! Ketten fognak egy söprüt, és szélsebes tánccal föl is söprik. Ha ez se tetszik Nizzának, fából vannak ott az emberek. És jön az örök ráadás, az Olájos. Ha most se reped szét a franciák és sokezernyi vendégük tenyere, nincs is bennük vér. Tartok tőle. külön csoportokban tanítaniuk kell majd ezt a számot is az odasereglö külföldieknek. Szép, határos, eleven forgatag a zárókép is: újra a lippentyűs egyik változata. Csak egy kicsit legyen nagyobb odakint a színpad! Hagyomány Minden táncos elhiteti velünk, az ő ősei — de pár évvel ezelőtt még maga is — valóban így járta. Pedig jó ötven éve már együttes van Tápén, és legföljebb a visszaáramlás tapasztalható: amit ott tanulnak, azt táncolják el a lakodalomban is. Az már Török József és felesége érdeme, hogy el is lehetett táncolni, mert igazi hagyományból merítették. Melyhez hasonló jókat kívánunk Zsombóról a nizzaiáknak: Legalább a két csoport időnkénti együttmaradása reményében.