Délmagyarország, 1988. december (78. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-13 / 296. szám

1988. december 13., kedd "1 A kaptafától a válltáig A Magyar Televízió Híradóját hosszú-hosszú évekig a kaptafa jellemezte a legjobban. Volt olyan esztendő például, amikor az azóta nagykövetté lett műsorvezető csakis Reagan és kőre — hosszú ő-vel — bűneit volt hajlandó ecsetelni, és a további 28 percben kizárólag aczélos — cz-vel — tekintettel nézett a világra, és a nézők szemébe. Olyan ízetlenbűzetlen, szalagon gyártott, idegnyugtatónak szánt ri portegyüttest ma már képtelenség lenne csinálni, mint ott és akkor. Talán mór a kamera se fordítaná el a fejét az érdekességektől, talán a tévé mikrobusza mór magától a társadalmi feszültség transzformátoraihoz vezetné a stábot. Ha nem is villámgyorsan, de Aczél Endre — a másik Aczél — óta elértünk oda, hogy van mit nézni a híradón. Elmúlt kedden például láthattuk, hogyan szalad föl Rajsza Gorbacsova után a repülőgép lépcsőjén egy ifjú, kezében vállfákkal és kabáttal. Ugyanebben az adásban egy élő, eleven kormánybiztost méregethettünk, amint hosszasan érvelt egy bírósági tárgyaláson — korábbi rossz döntését magyarázva. Ebben a műsorban nem egy csillogó sajtótájékoztató képeivel szóltak az adott kereskedelmi vállalat üzletpolitikájáról, hanem az újságírók megnyerését célzó tájékoztató helyett a boltok üres polcait helyezték a miniriport középpontjába. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy a híradó beszámolna egy 100 százalékig nyugati tőkéből épülő szálloda előkészületeiről, hogy egy hazai tüntetés transzparensei közül a Margitszigeten ezt mutatja a kamera; EZ A PARLAMENT HELYE. És vállfát se láttunk, meg a szociáldemokrata gondolkozást jelenidőbe ültető pbtagot sem hallottunk. Kaptafa volt csak eddig, de ez megszűnt. Üzeni Kapuvári Gábor, a felelős szerkesztő, többek között. Dlusztus Imre A timonyozás rejtelmei w Rádiófigyelő Véletlenek, tudjuk, tulajdonképpen nincsenek. Az időzítésben sem: így aztán a tény, hogy 1988. december 9-én, pénteken este negyed 8 órai 'kezdettel sugározta a Kossuth adó Mary György dokumentumműsorát, melynek alcíme, s egyben műfaji meghatározása „hangfotók Csongrád megyéből" volt — egyenesen törvényszerűnek, (ha úgy tetszik, „eleve elrendeltetésnek" számított. A megyei pártértekezlet előestéjén bemutatott, közel egyórás program főcímének a következőt választották: Meddig lehet timonyozni? — avagy a haladásról és maradásról, meg hírhedtté vált ügyekről. A timonyozás szó, rövidesen kiderült, igazi, vidékünket jellemző, idevaló kifejezés: a régi tiszai halászok, hajósok nyelvén azt jelenti, ha valaki a ladikot huzamosabb ideig sodrás ellenében tartja. A képes beszéd jelen ejsetben több, mint nyilvánvaló.' A dokumentumműsorból; bocsássuk előre rögtön, kiderült: Csongrád megye vezetői hosszú időn át kifejezetten éltimonyozóknak számítottak. „Itt járt a kasza, és ha valaki kiemelkedett, akkor levágták, vagy menekülésre késztették. ' Szakáll Andrásáé nyugdíjas tsz-tag, sok-sok elvtársi vadászat megbízható tanúja, így öszszegezte mondandóját a péntek esti rádióműsorban„annyi hazugságot, annyi piszokságot követtek el, hogy az a csuda, hogy ezt a föld még elbírja." A föld ugyan tényleg sok mindent elbír — de mindent azért talán mégsem. A megszólaltatottak között szerencsére akadt jó néhány olyan szegedi, illetve megyebéli ember, aki r.em félt az elemi emberi tisztesség s a 'bátor, jobbító szándék igézetében véleményt mondani a timonyozás rejtelmeiről, (közel), múlt és jelen időben egyaránt; részint, hogy hangot adjon fölháborodásának, részint, hogy rögzítse véleményét helyét — az idejétmúlt ókonzervatív és roppant kártékony maradiság — meg a felelősségteljes, morál megszabta progreszszió közötti frontvonalon. Hosszan lehetne idézgetni az elhangzottakat, hely hiányában inkább lássunk csak egyet-kettőt mutatóba, s jelzésként csupán: Tráser László, az orvosegyetem oktatója azt mondta egyebek között „hiába tanítom én Francis Bacon óta szabadon, hogy a tudás hatalom, nem, mifelénk az nem hatalom, sőt annál jobb, minél kevesebb ilyen zavarodottság van az agyadban, és hát szépen álljál be a sorba és igazodjál." Anderle Ádám, a JATE párttitkára: „volt itt egy mély demagógia, ebben az ellenünk, és az ilyenfajta igények elleni érvelésiben. A megye vezetése írta, mondta, hogy most nem a gyűlések ideje van, hanem elvtársak, dolgozni kell. Ez roppant jól hangzik, és roppant felháborítóan demagóg felfogás, és valójában egyfajta embertelen felfogást is rejt és rejtett magában. Tulajdonképpen azért, mert nemcsak Csongrádban, hanem Magyarországon annyit az emberek soha nem dolgoztak, azt hiszem, mint mostanában. És itt nem arról van r.zó, hogy most dolgozni kell az embereknek, mert erre sosem "kellett biztatni az embereket. Ha/nem egyszer meg kéne állni és megnézni, hogy hogyan dolgozunk, okosan dolgozunk-e, azok vezetnek-e bennünket, akiknek kell, mert ha rossz vezetők vannak, akkor ugyan dolgozhatunk, csak nem tudjuk eladni a cipőt, nem tudjuk eladni önmagunkat, és a pártot sem tudjuk eladni a pártonkívülieknek.'" Székely Sándor, a városi pártbizottság újonnan megválasztott első titkára: „Nos, ezek az ügyek, bármennyire is esetleg különböző .testre szabott' jogszabállyal alátámaszthatók, az emberek erkölcsi érzékét mélyen sértették, sértették az igazságérzetet, ezért a felháborodás elemi erejű volt." A többiek — Kahyó Ferenc, az MSZMP megyei oktatási igazgatóságának vezetője, Forgó István, Makó nyugalmazott tanácselnöke, Papp György (Szegedi Olajipari Vállalat), Peterdi László (Makói Lenin Tsz), Szalay István (JATE), Eke Károly, Csongrád országgyűlési képviselője, továbbá kollégám, Halász Miklós is — hasonló szellemben nyilatkoztak. (Halász Miklóssal kapcsolatban: ő lévén az, aki azóta híressé lett Magyar Nemzet-béli cikkeivel felhívta a figyelmet több vezető különféle ügyeire — elmondta, hogy roppant jellemző módon mi mindent terjesztettek el róla azóta, s emiatt. Hogy cikkeit azért írta — írhatta — meg, mert rendőrspicli, és a szovjet titkosrendőrség, a KGB ügynöke Nekem — bevallom — ez utóbbi tetszett a legjobban.) Ami az elmondottakból, s ebből a szűk órából végre az orpzág nyilvánossága előtt, s a létező legjobb tör ténelmi pillanatban ¡kibomlott: egy teljességgel anakronisztikus vezetési stílus, melyi rányomván béilyegét szűkebb pátriánk történetének utóbbi néhány évtizedére, nemcsak Pol Pot me gyévé tette szűkebb hazánkat, de erkölcsileg is teljesen lejáratta. S tvéle azt a pártot is, amelyet képviselnie kellett volna, méghozzá Jegfelül, „az első vonalban' (Joggal mondhatta Forgó István: milyen lehet, lehe tett az utáni*)tlás, a „kine veit" második, harmadik vonal?) • Az a tény ;persze, hogy végre a timonyozás rejtelmeire így és ekkor de rülhetett fény — egyben a reménység bizonyos, garan ciája is. A többit? Majd meglátjuk. Várván az időt, midőn a régi tiszai halá szok szóban forgó szavát majd csakis és szigorúan a történeti néprajz értelmezésében lehet használni mifelénk. Domonkos László Zenei naptár Beethoven IX. szimfóniája Beethoven IX. szimfóniáját ünnepi lélekkel ülünk le hallgatni. A mű grandiozitása, emelkedettsége, humanizmusa s szépsége arra hivatott, hogy megváltson bennünket szürke kis hétköznapjainktól, megtisztítson minden ránktapadt nyűgtől, szennytől s egy más, egy tisztább világba emeljen fel. A szegedi, szimfonikusok műsorának java részét ez a kivételes alkotás töltötte ki a hét végén elhangzó, a Nemzeti Színházban tartott filharmóniai koncerten. Oberfrank Géza dirigált, aki határozott, biztos kezű karmester. Megingathatatlan nyugalommal, erőteljes, világos és ihletett elképzeléssel kormányozta zenekarát. Sajnálatos, hogy az együttes mégsem tudott eléggé fölnőni a dirigens által sugallt koncepcióhoz. Nem játszottak úgy, mint akiket mágikus erővel megérintett s magával ragadott é zene. A bonyolult jelentéstartalmú, motivikus szerkesztésű első tételóriás kétségkívül igen nehéz előadói feladat. Megszólaltatása ezúttal nélkülözte azt a feszültséget, azt a figyelmet lebilincselő szuggesztivitást, amely az elvont kifejezésmód megértését hivatott könnyíteni. Ennek híján a hallgató nem képes azonosulni a zene közlendőivel. így kívül maradva, közömbös, lelkileg pasz-' szív közeggé válik. A rendhagyó, gyors második tétel viszont már könynyebben utat talál a hallgatóhoz. Oberfrank jó tempóvétele, biztos vezetése nem maradt eredménytelen. A zenekar e tételt, s a legnépszerűbb utolsót oldotta meg a leghatásosabban. Igaz, a nagy témát (Freude, schöner Götterfunken) megelőző cselló-bőgő unisono recitativo sajnos nem volt makulátlan sem intonáció, sem egységes hangzás szempontjából. Annál szebben és édesebben szólalt meg viszont a brácsákon a téma. A kürtösök intonációja sem volt gáncs nélküli ezen az estén. A negyedik tételben az imponáló létszámú (mintegy 90 fős) Vaszy Viktor kórus működött közre (karigazgató: Gyüdi Sándor). Beethoven nem kíméli énekeseit, sem a kórust, sem a szólistákat. Nehéz, gyakran magas fekvésű szólamai jócskán igénybe veszik őket. Ennek ellenére a kar derekasan uralta az énekeinivalót. Még a tenor is megküzdött a magas hangokkal, s hogy a szólam csengése nem átütő, nem róhatjuk fel, hanem inkább örülünk, hogy már nem nyers és érdes. Viszont a kórus megszólalásánál is az átfűtöttséget keveselltük. Dalolásukban az öröm inkább melegen izzó parázs, mint lobbanó,- nagy erejű láng volt. Meglehet azonban, hogyha az akusztika — amely az idei évadra felállított hangvető falak ellenére sem az igazi — szerencsésebb lenne a nagyszínházban, úgy kedvezőbben befolyásolna benyomásainkat. A szólisták Misura Zsuzsa, Erdélyi Erzsébet, Molnár Ámbrás és Gurbán János voltak, akik a nagyegyüttesbe kulturált előadással illeszkedtek be. Az est első felében szintén Beethoven-muzsikát hallottunk, az Egmont-kísérőzenét (Op. 84). A közreműködő Misura Zsuzsa Clárchen első és második dalát, s Clárchen halálát énekelte, míg a zenekar a Nyitányt s a Győzelmi szimfóniát adta elő. Nem véletlen, hogy a Nyitány a leggyakrabban játszott darabja a kísérőzenének. Ezen az estén is ennek a tételnek az előadása maradt emlékezetesebb. Gerényi Bogáta A Kincskereső új száma „Idegen utcák köveit csak rója, / Fekete vihar szele elsodorta ..." — szomorú aktualitása van Juhász Gyula Az erdélyi gyermek című, 1916-ban, az erdélyi román betörés idején írt versének, melyet a Kincskereső decemberi számának első oldalán olvashatunk. Erdélyi születésű nagy írónk, Tamási Áron novelláját (Tél a völgyben) találjuk a következő oldalakon — a novellában szereplő székely házaspár kiköltözik a faluból, a szépséges, de fenyegető természeti környezetbe, melynek veszélyeit is vállalniuk kell... Krúdy Gyula Krúdy Kálmán cimű elbeszélése a szabadságharc bukása utáni időket eleveníti fel, egy hősies, de reménytelen újrakezdés történetét. Agai Ágnes versciklusa, a NEMzedék a serdülők lelkivilágát ragadja meg hitelesen és erőteljes költőiséggel, Annus József folytatásokban közölt regénye (Igazándi) negyedik részében folytatja a háborút követő évek gyermekéletének bemutatását, a nagy álom (sokkal' nagyobb és elérhetetlenebb, mint ma), epv bicikli volt akkoriban ... Kányádi Sándor egy árván maradt pásztorfiúról (Mindenki Árvája) szóló novellája következik ezután, majd Rózsa Endre gyümölcslexikona versben, Ínycsiklandó címmel. Az EZ FANTASZTIKUS sorozat Kir Bulicsov kisregényének (A JamagiriMaru foglyai) második részét közli, amelyben a kit bátor gyerek, Alisza és Paska komoly bajba kerül ... Vass Mihály képregénye (Elet az Alterán) az Alteralakók újabb lelki torzulását mutatja be. Lázár Ervin A másik Télapó című novelláját együtt olvashatjuk a nyomán írt paródiával, mely a Húsvétinyúl címet viseli. Ez a paródia nyitja a szokásos decemberi gyerekírás-válogatást, amely ezúttal is sok érdekes, tehetséges művel ismerteti meg az olvasókat. Gardellit megoperálták Lamberto Gardellit, a világhírű olasz, karmestert, aki hanglemezfelvétel céljából tartózkodik Magyarországon, a múlt héten a fővárosi Fórum Szállóból egészségügyi panaszokkal beszállították a Péterfy Sándor utcai kórházba. A vizsgálatok megállapították: műtétre van szükség. A karnagyot perforált vakbélgyulladással operálták meg a kórházban, a sebészeti osztályon „A valóság párnáin álmodott" Amikor utoljára ültem nála, a Bécsi körúti lakásban, váratlanul félbehagyta a csomagolást, rámnézett a szemüvege fölött, s a?t mondta: — Hazamegyek meghalni. A mondat lehetett volna szívet ütőén tragikus, teátrálisan drámai. Egyik sem volt: száraz tényközlés csupán, az is mintegy mellékesen odavetve. A következő lélegzetvétellel már friss hírek felől érdeklődött, majd válaszomat nem várva ő sorolta legújabb értesüléseit" írószövetségi ügyekről, valakinek a betegségéről; kisvártatva önéletírásának immár a harmadik kötetéről beszélt, majd megint fordított egyet a szón, unokájával dicsekedett, aki nagyon várja ám öt Debrecenben, mondta is legutóbb: akkor jól kibeszélgetjük magunkat, Tatus! Lélekben a Csapó utcán járt már, ahogyan korábban is átlibbent ő oda minden beszélgetéskor. Bármiről folyt is a szó, példát az érveléshez mindig Debrecenből hozott, s ha nem, hát Böszörményből, Hadházáról, Nádudvarról. Hajdúsági ember volt, de szegedi író. Igen, ha az íróból az életművet tartjuk a legfontosabbnak. S ennek java itt íródott (szerette ezt az igeformát) a Bécsi körúton. Szeged környéki barangolásaiban gyűjtögette a Nálunk vidéken, az Égő arany, az Ég alatt, föld felett élménycsomagját, a Somogyikönyvtár öreg köteteiből a történeti munkák tényanyagát. Mégsem tudott — húszévnyi szegedi lét után sem — szegedivé válni. Olykor ki is mondta: nem szeretjük mi egymást ezzel a várossal. Utolsó itteni estéje is szomorúságot hagyott benne. Debrecenből hívta vissza az egyik művelődési központ amolyan pótlólagos búcsúzásra (ha már az illő időben ez elmaradt), ún. házigazdaként én igyekeztem kezére igazított kérdésekkel jóízű beszélgetésre sarkallni. Valamennyire sikerült is, bár a korábban többször megtapasztalt mesélőkedv nem akart előbuzogni ezúttal. — Kevesen voltak — mondta kifelé jövet. — És ezek persze nem jöttek el . . . Tudtam, a „hivatalos" embereket érti, akik valóban távol tartották magukat. — De itt voltak a fiatalok!— próbáltam szépíteni. — Kivezényelt osztály . . . — legyintett. — Nem vetted észre? Nekividámodott később, de ezt a száraz mondatot még egyszer megismételte. S, hogy milyen fájó sebként vitte magával, arra három nap múlva írt levele a bizonyság: Ha a Vedres István szakközépiskola nincs ott, akár egy presszóban is elfértünk volna... én ezt a harmadik kötetben meg fogom írni, mint »dicsőséges szegedi bukásaim« utolsó dokumentumát..." Nem siklott hát el a dolog fölött, nem lehetett becsapni semmi jószándékú vigasztalással. Hogyan is lehetett volna, hiszen ízig-vérig Yealista volt, a valóság kutatásának megszállottja. Jól emlékszem, amikor egyik történeti regényét írta, hoszszú perceken át magyarázta, milyen nehezen talált adatokat egy óriási hadsereg téli vonulásának körülményeire. — Mert gondold csak el — érvelt szenvedéllyel —, embernek, lónak ennivaló kellett, a főzéshez eszközök, a betegnek orvos, s mi minden még! Meg se tudtam volna írni, ha nem lennék szociográfus is . . . — Görbe tükröt állító szatírái sem rugaszkodnak az abszurdig. A valóság elemeiből építkezett akkor is, ha furfangos nyomozásba kezdett, vajon ki vágti fejbe Hudák elvtársat. De sajátja volt a több nagy elődre emlékeztető tündéri realizmus is. Erről korábban írott novellái tanúskodnak. Mind közül talán a legszebb a Téli csillag, ez a Tamási-remeklésekhez mérhető kitűnő elbeszélés, amelynek helye lehet bármilyen magyar novella-antológiában. Többször számon is kértük rajta, miért nem ír újabbakat. — Annyi más dolgom van — mondta ilyenkor, s valóban írt hangjátékot, vitacikket, tárcát, újabb regényt, még színpadi művet is, Lendvay Ferenc biztatására a Mindenki városát, amely figyelemre méltó sikert aratott a szegedi színpadon. Kulturális, de különösen irodalmi kincseink értékvesztésének szomorú jele az is, ahogyan halálhírét a rádió (amelynek pedig gyakran volt dolgozótársa) közölte. Rövidke közlemény hangzott el, munkái közül mindössze két korai zsengéjét említették, alighanem a közel harmincéves lexikon nyomán, összekuszálódott világunkban már csak a konjunkturális szenzáció számíthat figyelemre, a valódi érték, a hasznos szellemi vagyon észrevétlen hullik ki ujjaink közül, s lám, veszteségeink súlyát sem érezzük. Álljon hát itt legalább búcsúzóul: köszönjük a maradandó műveket, Gábor! S hidd el: a Város mi is vagyunk, akik teremtő munkádat megbecsüljük, akik őszinte fájdalommal gyászolunk. Nyugtalan testvérünk, nyugvásod legyen békés az átkozott-áldott anvaföldben! Annus József * Mocsár Gábort ma, kedden helyezik örök nyugalomra Debrecenben /