Délmagyarország, 1988. december (78. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-03 / 288. szám

5 1988. december 10., szombat Átpolitizálódó" mindennapjaink Kél évtizede is leltei annak, amikor először lelieiell immár könnyebben külföldre utazni honunkból, hogy rendszeresen találkozhattam - azóta sajnos elhunyt — unokatestvéreimmel a szomszédban, a jugoszláviai Újvidéken. Ily módon sokféle baráti társasággal jöhettem össze e számomra akkor merőben szokatlan, újszerű világban, számomra akkor merőben szokatlan és újszerű élményeket szerezve. Mindenekelőtt azt. hogy arrafelé és akkor merőben oldottabbak, vidámabbak és könnyedebbek voltak az emberek, mint mifelénk. Utólag visszatekintve pedig mindehhez azt is hozzátehetem, hogy messze önállóbbak voltak a nálunk megszokott mintához hasonlítva, és sokkal inkább álltak meg független személyiségként a saját lábukon, mint az mifelénk szokás. Igaz, azóta sok minden történt Jugoszláviában. De az azóta egyre kiterjedtebb utazási lehetőségeink következtében ez, az akkoriban számomra elgondolkodtató jelenséget több ízben volt alkalmam tanulmányozni jó néhány nyugat-európai országban, a tíz-húsz esztendővel ezelőtti jugoszláv jelenség sokkal kifejezettebb, egyértelműbb és kiteljesedettebb. mai formájában. Vagyis alkalmam volt találkozni — sokféle rétegből és sok országban — oldott, jókedélyű emberekkel, akikről azt is meg kellett állapítanom, hogy — legyen sző munkásról, vállalkozóról, orvosról, kisnyugdíjasról, vezető menedzserről — messze önálóbb. függetlenebb személyiségek, mint hazai megfeleléseik típusai. Mint az elkeseredésre, befeléfordulásra, önpusztitásra vagy éppen időnként robbanó feszültségek élesztésére hajlamos itthoni milliók. Nos, a magán- és közéleti szféra viszonylag éles feszültségektől terhes keleti, s viszonylag oldottabb nyugati mintájának eltérése — alighanem megér egy kisebb misét. A klinikum alapjainál BESZÉLGETÉS ORMOS JENŐVEL Kezdjük talán a — bányászsztrájkkal. Amiből sok éven át sok volt mondjuk Nagy-Britanniában, s amiből nem is olyan régen mifelénk is akadt egy. Nos. hogy zajlottak e sztrájkok Angliában? Amíg jó pár évig csak arról volt szó. hogy a bányák csökkenő jövedelmezőségéből adódó terheket ne elsősorban a bányászok viseljék, hanem mondjuk a tulajdonosok is, sztrájkokkal kényszerítették őket (köztük az államot is) a csökkenő profit elfogadására, addig — különböző kompromisszumokkal — teljesítették a bányászok követeléseit. Aztán elérkezett az az idö. amikor a bányászok bérköveteléseinek semmiképpen sem szolgálhatott fedezetül az immár nem létező profit és az akkor már élő állami támogatás sem. Anglia válaszút elé került. Vagy fontmilliárdokat öl a bányászatba és mondjuk a világgazdasági ár háromszorosáért lesz szene, vagy ezeket a milliárdokat nem a tarthatatlan jelen konzerválására. hanem a jövőre költve — vagyis például a kutatásokra, műszaki fejlesztésre stb. — vállalja az éles társadalmi konfliktust, azzal, hogy a tudományokra. a műszaki fejlesztésre költött milliárdok árán fejlett gazdaságra tesz siert. amelynek produktumai révén bármikor képes olcsó, világpiaci áron energiahordozókat beszerezni, a megmaradt. jelentós nemzetgazdasági haszonból pedig gyors ütemben fejlődni. Nos. Nagy-Britannia ez utóbbi megoldást választotta. Azaz nem fojtogatta agyon adókkal a gazdaság fejlettebb szféráit, hogy cserébe támogathassa a mind drágább és elavultabb bányászatot vagy „ólmos" nyomdászatot. inkább adócsökkentésekkel kedvezményezte a világpiacon versenyképes. a 21. század felé mutató termelési eljárásokat, vélvén, hogy azok hasznából bőségesen mód nyílik majd az ország számára szükséges ala:sony szellemi hányadot tartalmazó termékek — energiahordozók, nyersanyagok stb. — egyre olcsóbb beszerzésére. Az idó pedig a „vasladyt" igazolta és a konzervatív párt gazdasági „liberalizmusát", amelynek eredményeképpen Nagy-Britannia soksok társadalmi feszültség és kemény sztrájkidöszakok után. az előremenekülés útján Európa egyik „beteg emberéből" e földrész egyik legvirulóbb gazdaságává vált. Aminek hasznát most az ország egyetemlegesen élvezi, s amely fejlődésnek az is ára volt, hogy többmillió ember veszítse el hagyományos munkáját, legyen kénytelen új szakmát tanulni, új munkába, vállalkozásba kezdeni. Alighanem mindannyiunk számára emlékezetesek a néhány évvel ezelőtti megrázó képsorok az angliai nagy bányász- illetve nyomdászsztrájkokról. Őszintén szólva még ma is. utólag is. látva a követeléseknek mereven ellenálló állami és vállalati politika kiváló eredményeit és hasznait, szóval, még ma is óhatatlan rokonszenvet kell. hogy érezzek a munkájukat, megélhetésüket, családjuk jövőjét féltó bányászok és nyomdászok iránt. Még akkor is, ha immár tudom, hogy azoknak az akkor végül is utcára került bányászoknak, nyomdászoknak legnagyobb hányada immár sokkal jobban él és keres, mintha akkor a kormányzat és a vállalatok-vállalkozók engedtek volna követeléseiknek, s mind nagyobb bérért fönntartottak volna mind korszerűtlenebb s mind veszteségesebb gazdasági tevékenységeket. Akkor az ó • jövedelmük és az angol társadalom életszínvonala legalább harmadával lenne kevesebb — a mostaninál. Hogy miért hozom elö most ezt a példát? Azért, mert úgy érzem, mi folyamatosan más utakat járunk Amíg mások, a világ fejlettebb fertálya előre menekül, mi rendre meghátrálunk. rendre egyre töbh pénzt veszünk el onnan, ahol keletkezik, vagyis a húzóágazatoktól — lebénítva őket! —. hogy e jövedelemből a múlt iparát és tevékenységeit támogassuk, tartsuk életben. És közben egyre kevesebbet szánunk a tudományokra, a képzésre, a kutatásra, a technológiaitechnikai fejlesztésre, azaz a jövőre. E negatív spirált valaha éppen a társadalmi béke megőrzése érdekéhen indítottuk be — nem vállalva a gazdasági szerkezetváltás és korszerűsítés szükségképpen velejáró társadalmi konfliktusait! —. mára pedig éppen e negatív spirál kiéleződése hozza szinte lehetetlenül éles helyzetbe társadalmunkat. A legnagyobb aggodalmam ebben a helyzetben természetesen az. hogy manapság a társadalom minden rétege „politikai" döntésért kiált. ..Politikai" döntést vár a tudomány, az oktatás, az egészségügy, a fejlett és az elmaradott. a múltat képviselő ipar: vajon mi legyen vele? S e politikai döntések iránti igény ma már egyre élesebben egzisztenciális alapproblémákként jelenik meg a.napi politikai küzdőtéren, hisz a társadalom mind szélesebb rétegei kénytelenek a társadalmi- és a létminimum határán egzisztálni. És természetesnek is lehet e helyzetben tekinteni ezt az „átpolitizált" nyomásgyakorlást és mind élesebb követeléshalmazt. hisz a kormányzat és a politika még ma is sokszor a régi. bevett reflexek szerint igyekszik megfelelni immár betölthetetlennek túnó felada tának: az „igazságos"eloszlásgyakor lásánuk a társadalmi konszenzus, „békesség" egyre reménytelenebb fönntartásának illuzórikus reményében. Jelenleg ugyanis úgy tűnik, hogy egyre inkább a meg nem termelt nemzeti jövedelem mind nagyobb hányadáért folyó harc terepévé válik ez a régóta érdekellentétektől szabdalt magyar társadalom. Természetes mindezek után a kérdés: akkor mi lehet a kiút? Nos. alighanem az. hogy — amint az az MSZMP programjában szerepelni látszik — a jövőben egyre kevéssé hagyjuk .,átpolitizálódni" a gazdaságot. Például abból kiindulva, hogy egy angol vájár a régi „szép" időkben sem igen keresett annyit, mintegy középiskolai tanár, nem is beszélve egy röntgen szakorvosról vagy egy eredményeket fölmutató tudományos kutatóról. (Ez utóbbiak jövedelmének jó. ha egyharmadát-felét elérte.) Mifelénk viszont jelenleg éppen fordított az arány: egy vájár két-háromszor annyit keres, mint egy tanár vagy egy röntgen-szakorvos vagy eredményes kutató. Mégis, ha nálunk bányászsztrájk van. államtitkár igyekszik egyeztetni, akár a parlament és a pénzügyi kormányzat kontójára elhamarkodott ígéreteket is tenni, csak hogy elcsituljanak a kedélyek. Ilyenre pedig aligha kerülne sor mondjuk tudományos kutatók esetében. Tudom, a példa sántít. Csakhogy éppen ott van a kutya elásva, ahol sántít. Mármint a példa. Hisz nálunk évtizedeken át „átpolitizálódtak" a mindennapok, s piaci — nyitott és világgazdaságba orientált piaci — viszonyok hiányában, valódi értékrendszer hiányában elsősorban politikai döntéseken és e döntések következményrendszerén múlott: mi mit ér? Mert amíg minálunk azért lesz bányász — és azért lett azzá éttizedek óta — valaki, hogy kiemelkedően jól keressen. Angliában mindenkoron azért, mert képzettség, tudás híján nem tudta drágábban, a munkaerőtúlkínálat következtében pedig „elegánsabban" eladni önnön munkaerejét. Ráadásul nálunk a munkaerő-kereslet sokáig torzított volt. s ily módon torzán határozta meg a munkaerő árát. Mert a „teljes foglalkoztatottság" mindenáron való erőltetésével — bérszínvonal-szabályozás stb.! —, s a korszerűsödő ágazatok „állami kizsákmányolása" (elvonások) következtében éppen a képzetlen munkavállalók ázsiója és bére szökött magasra, ellentétben a világfolyamatokkal. A társadalmi kereslet — kielégítetlen kereslet — pedig éppen a világfolyamatokba illeszkedik, legyen szó autóról vagy elektronikai cikkekről. Vagyis a legmagasabban kvalifikált szellemi és szakmunkát magában foglaló termékekről. Úgy tűnik, éppen manapság sok minden változóban van. Úgy tűnik, hogy még egy nekirugaszkodást próbálunk: megmaradhatunk-e a fejlettebb világnak legalább peremén. De ehhez az is kellene, hogy a kormányzat végre legyen következetesebb piacteremtő szándéktiban. v önmaga ne álljon első hejyen a „még nem termelt nemzeti jövedelem" nevű konc elosztásáért marakodók táborában. Például a költségvetési-állami kiadá-. sok határozott csökkentése, a termelési dotációk egyértelmű, mondjuk évi egyharmados csökkentése eredményeként. Ha pedig egy megújuló kormányzat képes lesz a társadalommal szemben toleránsabhan viselkedni, érvényesülni hagyva a piaci viszonyokat, a „civil" szférát, akkor föltehetően a mainál sokkal egyértelműbben zárkózhat el az „átpolitizált", v így vállalat helyet, államra és politikára vonatkoztatott: piaci viszonyok híján gazdaságiból politikaivá avanzsálódó követelések elől Ha pedig fokozatosan, néhány év alatt mind egyértelműbbé válnak mifelénk is a valódi piaci viszonyok. amikor a javakat egyénnek és válhatnak immár nem egy felsőbb, kormányzati jóindulat osztja el. álságosán és elvonáskényszerbe szédülve, akkor — sok kín, vergődés, egyénicsaládi és társadalmi konfliktus árán és azokat túlhaladva —. talán mi, magyarok is egyszer fölfedezhetnénk az önálló, autonóm, saját sorsát tudatosan irányító, embertípus oldott fesziiliségmentességét, természetes jókéáélyét. önmaga és a társadalom iránt érzett természetes, független felelősségét, önbizalmát. S ez a cél akkor is megfontolandó, ha évtizedekben mérhető a táv SZÁVAY ISTVÁN Korpássy Béla halála után, 27 évvel ezelőtt bízták meg a kórbonctani intézet vezetői feladatainak ellátásával Ormos Jenőt. A szegedi egyetemen Korpássy előtt 1929-tól 1945-ig az a Baló professzor volt az intézetvezető. akit Ormos professzor szellemi nagyapjának nevez. Veszprémi és Balogh professzorok fölemlítésével visszamehetnénk egészen Kolozsvárig, hogy aztán a menekült egyetem történetét elölről kezdve eljussunk Ormos Jenőig, akit huszonöt éve neveztek ki tanszékvezetőnek. E negyedszázados jubileum kapcsán ültünk le beszélgetni. — Professzor űr, ennyi idó után számot vetve mi adhat okot önnek az elégedettségre? — Elsősorban az. hogy ilyen hoszszú ideig, ennyire mostoha körűimé nyek között különösebben nagy baj nélkül tudtam dolgozni. Tudja, én babonás ember vagyok. Elődeim ötvenötödik születésnapjuk előtt vagy meghaltak vagy máshová távoztak. Most. hatvanhat évesen, ezen a helyen ülve. azt is pozitívumnak veszem. hogy egyáltalán itt vagyok — És miért lehet elégedetlen? — Ebben az épületben van az intézet. ideiglenesen. 1921 óta. A kórbonctan feladata az. hogy szolgálja a klinikumot. mi 67 éve ugyanakkora területen látjuk el az egyre gyarapodó diagnosztikai és boncolási feladatokat. Tudom, hogy minket általában nem sorolnak a gyógyító orvosok közé, pedig mindkét alapfeladatunk ellátásával a gyógyászatot segítjük. Élő szöveteket is vizsgálunk, diagnosztizálunk, és a boncolási eredmények is beépülnek az orvostudományba. Arról nem is beszélve, hogy alapos statisztikákat néhány területen csak a kórbonctan fölismerései alapján lehet készíteni. — Mi a feladata ezeken túl az intézetnek? — Az oktatás és a kutatás. Nyugodtan állíthatom, hogy a klinikum alapja a kórbonctan és a kórélettan, így a hallgatók a betegségek legtöbbjéről nálunk hallanak először. Az egyetemi oktatóktól joggal várják el, hogy végezzenek kutatómunkát is. ezért nekünk erre is ügyelnünk kell. — Ügy tudom, rengeteget dolgoznak a patológusok. — Ez így van. Itt naponta tíz óránál többet kell dolgoznia mindenkinek. Én reggel nyolctól este fél nyolcig dolgozom itt és mindig viszek haza munkát. Csak nyaranta járok le a Tiszára, ez a kikapcsolódásom. — Gondolom, nyugodtan tippelhetem azt, hogy ezzel szemben alacsony a jövedelem. — Itt a rutinterhelés olyan, mint a klinikán, a fizetség meg olyan alacsony. akár az elméleti intézetekben. Nem is csodálkozom azon, hogy sok fiatal kolléga néhány év után valamelyik klinikán keres magának helyet — Professzor úr, amióta itt dolgozik, hogyan változott a kórbonctan, mint tudományos megismerés? — 1946-ban kerültem ide, akkorra az emberi betegségeket már megfigyelték, új felfedezésre nem nagyon számíthattunk. Az intézetben és a szakmában mindenütt kísérletes kutatások álltak az előtérben. így én is állatkísérleteket folytattam. A hatvanas évek körül aztán újra az emberi betegségekkel foglalkoztunk jobban. Ebben az időben új gyógyító eljárásokat vezettek be, új elváltozásokat figyelhettünk meg. — Szegeden példáid a művesekezelés, majd a veseátültetés jelentett újdonságot. — Sok olyan embert életben tartottak. akik különben meghaltak volna. Ezért rajtuk — elhunytuk után — teljesen új elváltozásokat vizsgálhattunk. Egyik kollégánk ezt szellemesen Styxen túli elváltozásoknak nevezte. — Miért kötött ki éppen a vese kutatásánál? — Egyrészt azért, mert Szegeden már az ötvenes évek közepétől foglalkoztak a művese kezeléssel és a kilöködési reakciót én figyelhettem meg. másrészt, amikor kimentem Düsseldorfba, hogy megtanuljam az elektronmikroszkóp használatát, akkor a német kolléga éppen a vese szerkezetével foglalkozott. Ez 1961-ben történt. tehát a veseátültetés idején. 1963-ban már számíthattak rám a belgyógyász és sebész kollégák. — Volt-e olyan megfigyelése, amiben elsőnek mondhatta magát? — Van egy eljárás, a vesebiopszia, amely alkalmazásakor egy tűvel egy parányi hengerszövetet szívnak ki. Egyszer véletlenül a lépet szúrták meg. s ezt az anyagot összehasonlítva a veséből nyert mintával kiderült: a lépben is kimutatható az a betegség, amit addig csak a vesénél tapasztaltunk. Ezt a megfigyelésemet többen igazolták, miután publikáltam. — Azt mondják, a kórbonctanon nincs olyan orvos, aki erre a szakmára készült volna, csak a végén legföljebb ittragad. Ha újra kezdené, ez, a pályát választaná? — Most már azt mondom, hogy igen. De a kérdés háromfelé bontható. Hogy orvos lennék-e újra, erre egyértelmű igen a válasz. Hogy kórbonenok-e? Ma már tudom, hogy itt minden klinikum megismerhető, legalábbis az elmélet szintjén, tehát így, utólag, itt is igen a válasz. Hogy tanszékvezető lennék-e? A mai viszonyok között csak egy tanszékvezető dolgozhat 70 éves koráig. Mivel elég erőt érzek még magamban ahhoz, hogy dolgozzak, erre is igenlő választ adok. Talán nem teljesen haszontalan. amit csinálok. DLUSZTUS IMRE LENGYEL ZOLTÁN Délután II. JUHÁSZ MÁRTON: TANYA 88 minden ajtó a múltamra nyílik, védtelen történetek rendje felé, hol megálltak az árnyak, s a földig hajolt, tévedéseitől terhes ég. csak az életből él, aki visszanéz, egyetlen mozdulatban ott a múlt: ha befogad is a régi táj, a kéz s a váll megint, mint egy elhagyott kát. talán közelebb, mi nem is volt solta — elhiszem s minden megtörténhet veled, a szándékok közt elhal a gondolat akárcsak az ágy bontatlan fele. időtlen a mozdulat, hogy miattad még sokáig korán feküdtem le.