Délmagyarország, 1988. december (78. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-24 / 306. szám

1988. december 24., szombat 11 magazin DM A

hhoz képest, milyen terjedelemben és főként rendszerességgel foglalkozott — leginkább az országos — napilapok egynémelyike a budapesti Nemzeti Színház helyének kijelölésére meghirdetett tervpályázattal — a felületes és kapkodóan fogalmazó szemlélődő azt vélhetné: tán a zsűri befolyásolására? — nos, tehát ahhoz képest a december 16-i eredményhirdetésről igencsak szűkszavú tudósítások láttak napvilágot. Hétvégi torlódás és KBközlemény lévén, csakhogy nem érthető: az országos terjesztésű napi újságok közül is csak kettő emelte hírei közé az eredményhirdetést. Ami persze nem is volt olyan igazi, hiszen a díjázott pályamunkákat már napokkal elóbb meg lehetett tekinteni a Magyar Urbanisztikai Társaság székházában. (Ja, hogy azért széles e hazában lehet érdeklődő, aki nem tudja, hová tegye helyileg a kiállítást, s ha ki is kutatta, hogy a Rákóczi út 7be kéne mennie, nem biztos, hogy épp volt arrafelé érkezése? Ugyan kérem, ne legyünk már ilyen kicsinyesek!) Szóval: díjazottak kiállítása volt — talán van is még —, s volt pályaművek kiállítása is korábban: lehetett — hurrá! — a közönségnek szavaznia. Tette is az istenadta! Olvastam valahol, hogy a 80ezer látogatóból csak 4700 voksolt! Tízmillió magyarhoni — négyezer-egypárszáz vélemény olyan tervekről, amikről szemtanúk elmondása szerint aligalig lehetett kivenni: hová is készültek. (Városrendezési tervlapok olvasásában jártas ismerősöm mesélte, hogy ő igazított el két érdeklődő nénikét, a 78-ból melyik pályamű hová helyezte a leendő (?) színházat: a Dunába-e (nem tévedés!) vagy föl a Citadellába. (Ez sem elírás.) Ilyen körülmények között (hogy tudniillik a beérkezett és kiállított pályamunkák mellett a laikus közönséget eligazítandó egyetlenegy felirat sem szerénykedett), aligha csodálható, hogy a nézőközönség vaktában tapogatózott. (Talán ezért nem tartotta fontosnak a közönségszavazatok közlését egyetlen napilapunk Nemzeti-cirkusz sem... Vagy talán még nem is hozták nyilvánosságra?... Nem tudom!) De hát nem is az a fontos, hogy szavaz a nép — megmondta a zsűri társelnöke, Petrovai László (.^civilben" miniszterhelyettes az ÉVMben), hogy a közönség leadta voksoknak „közvetlen szavazatértékük nincsen, de befolyásolják a zsűri véleményét". (Magyar Nemzet. 1988. november 14.) Mármost ugye cirkusznak is tekinthetnénk akár a közönségszavazatosdit, ha nem volna ennél nagyobb cirkusz a pályázat utóélete. Mert hogy az történik most: a zsűri — nyilvános a lista: igazán demokratikus a delegáltak névsora! — az általa legjobbnak ítélt terveket kiemeli, megvásárolja (a summa: hárommillió forint), de a „zsűri döntése ugyanakkor csak javaslat. A végső határozatot a Fővárosi Tanács hozza majd meg". (Részlet a Petrovai-interjúból.) De ez sem igaz ám, mert a múlt szombati lapokban meg azt olvasom, hogy a T. Fővárosi Tanács is csak javasol, méghozzá a Minisztertanácsnak. a végső döntés joga ugyanis e testületé. Már most tetszenek érteni világos ugye, miról is van szó: tervpályázat, szakértő zsűri, döntés nélkül. Tanácsülés, laikusokkal, döntésük javaslat. Nem csodálkoznék, ha a Minisztertanács is elhárítaná magától a felelősséget — most fordulna elő először? — és azt mondaná, majd a nép (vagy képviselőinek) okos gyülekezete... Jó kis örökmozgó-körbeforgó népi játék, nem? De ez még csak a dölog egyik része. Vegyük csak közelebbről szemügyre a zsűri döntését. (Amiről már tudja a figyelmes olvasó, hogy nem döntés...) Sót, ne is a döntéssel kezdjük, hanem a pályázati kiírással, mely — alkalmas volt e sorok írójának elolvasnia — egyértelműen városépítészeti szempontokból kér érveket arra, hol 4 is legyen a Nemzeti. (A helykijelölés során figyelembe veendő „tízparancsolatból" kilenc a helyre, s nem magára a színházra, mint épületre vonatkozik!) Nos, ehhez képest meglepő, hogy Gérnyi Kálmánnak, a zsúrielnöknek szavait felidézve az olvasható a Magyar Nemzet december 6-i számában: „Sok alacsony színvonalú, építészetileg nem eléggé kiérlelt mű érkezett... 78 érvényes, bírálható terv közül választott a zsűri, megkísérelve megtalálni a legjobbat, s — félreértések elkerülése végett — nem a Nemzeti helyét." Jó, fogadjuk el, nem a helyet keresték. (A kiírás címe: Tervpályázat az új Nemzeti Színház helykiválasztásához — de mindegy...) Akkor mit? Ha arra voltak a kiírók kíváncsiak, hol vannak Budapesten át- és beépíthető tömbök, telkek — nyertek. Hiszen a tervezők „fölfedezték" a közraktárakat, a Dísz teret, az Engels teret, a Tanács körútnak a fővárosi tanács hátulsó oldalán lévő földszintes üzletsorát, hogy csak a leggyakoribb tervhelyszíneket említsük. Ezek mindegyike mellett és ellen szólnak érvek, de a bíráló bizottság zárójelentésének hiányában egyelőre a szakmai-építészeti körök szóbeszédeire hagyatkozhat csak az ember. (A zárójelentést december 31-ig küldik el minden pályázónak — tehát jut belőle Szegedre is. Ha érdemes lesz, visszatérünk rá.) A szakma az Engels teret tartotta nyerőnek — a legtöbb terv e helyszínre készült — azt az igénysort elégítve ki, hogy az új Nemzeti „a közönség kedves találkozóhelye legyen" — nyáron ós, hogy „személygépkocsival és tömegközlekedési eszközökkel jól megközelíthető legyen", hogy „környezetében lehetséges legyen a különböző raktárak és műhelyek elhelyezése" és így tovább. (Részletek a pályázati kiírásból.) És mit teljesít ezek közül a két-két, kiemelt díjjal elismert pályázat? A körúti földszintes üzletsor helyére elképzelt Nemzeti miatt az útpályákat is fel kellene használni, netán villamosvonalat is megszüntetni, s az a helyszín — a helyszűke miatt — nem teljesít egy további lényeges feltételt sem. hogy „a színház és környezete legyen alkalmas egész nyáron át belés külföldi együttesek fogadására, fesztiválok megrendezésére". (Ráadásul a Fővárosi Tanács is elveszítené esetleges bővítésének tartalékterületét. Ám lehet, hogy épp ez volt a cél?...) A Várban a Dísz tér — ahol a környezet valóban reprezentatív, ráadásul eltűnne egy háborús sebhely, a volt Honvédelmi Minisztérium romosépülete — ugyancsak két kiemelt díjat „vitt el". Ellene hozható azonban fel, hogy megközelítése az ismert forgalomkorlátozás miatt csak taxival, színházbusszal volna lehetséges. Egyszerre nyolcszáz néző (ha a stúdiószínház is játszik: ezer néző) feljuttatása a Várba fél órán belül — nos, mintha e közlekedési gondra nem figyelt volna a zsűri. (Nem szólva a színészekről, akik. mint tudjuk, pendliző emberek, s a rádió, tévé. filmgyár, szinkronstúdió meg a Vár között naponta hányszor teszik majd meg az utat!? És a díszletszállító kamionok!?) A zsűri mégis így verekedte ki magát nehéz helyzetéből, s most majd a fővárosi tanácstagoknak kell egy nagy levegőt venniük. Ha aztán a miniszterek testülete eltökélten az építkezés indítása és helye mellett szavaz, jöhet egy következő tervpályázat. A résztvevőknek magát az épületet kell „megfogalmazniuk". Részletek a Magyar Hírlap november 4-én megjelentetett, Szinetár Miklós kormánybiztossal készített interjújából: „Riporter: Legkorábban tehát 1990-ben lehetne az építkezést megkezdeni. Mikorra kellene befejezni? Válasz: 1994-ig, hogy amenynyiben lesz Bécs—Budapest világkiállítás. úgy addigra már működhessen. Egyébként most hallottam, hogy az EGK-külügyminiszterek javaslatára 1995-ben Budapest lenne az Európai Kultúra Fővárosa". Uramatyám. hogy lesz ebből Nemzeti Színház? PÁLFY KATALIN Mennyből az angyal... A szerelem bajnokai Nemzetközi konferenciát tartottak a szerelem bajnokai. Csak azok a férfiak kaptak meghívót a rendkívüli eseményre, akik igazolni tudták, hogy legalább ötször elváltak. A nagy jelentőségű tanácskozásról kirekesztették a sajtót. Tették ezt azzal az indokkal, hogy a konferencián hallottak ne zavarják meg a szerelmi csatákhoz nem szokott férfiakat. Mert mit kezdjenek a kényes információval azok az együgyű boldogságban élók, első, második... házas emberek. akik abban a hiszemben töltik napjaikat: az aranyvasárnapok örökké tartanak. Jómagam a szerencsének köszönhetem a részvételt. Egyik emeleti kémény szellőzőnyílása mögött bújtam el, ahonnan beláttam az egész termet és mindent hallhattam. A központi fűtés miatt a kéményt már nem használták, ezért nem piszkított a korom. Furcsa fintora a sorsnak, hogy az illegális bejutást egy hölgynek köszönhetem. Sikerült megismerkedni a konferenciaközpont egyik takarítónőjével. Már hajnalban bevitt, amikor a munkát kezdte és elbújtatott. Még fülhallgatót is szerzett, amit rákapcsolhattam a szinkrontolmácsolásra. Legalább öt órát kucorogtam a tanácskozás megkezdéséig abban a reményben, megéri a fáradságot. Fényképpel ellátott névjegykártyát kaptak a résztvevők, amit a zakójukra tűztek. Ennek az összejövetelnek is volt elnöksége, ugyanúgy köszöntötték a notabilitásokat, mint más eseményeken. Egyenként mutatták be a kitűnőségeket, s a legtöbb tapsot a díszelnök könyvelhette el, aki hússzor nősült. A 65 éves férfi nem tartozott a pénzarisztokráciához. Rövid bemutatkozó beszédében rámutatott arra, egész életét a nagy szerelem megtalálásának szentelte. Szavaiból kitűnt, a kutatást nem fejezte be, továbbra is boldogtalan s ha egészsége engedi, még egy utolsó kísérletet szán a párválasztásra. Fél óra alatt az is kiderült, a sokszorosan elvált urakon kívül néhány szakértőt is meghívtak. Az iparilag fejlett országok nyilvánosházainak irányítói is helyet foglaltak. Óket láttam a legkomolyabb ábrázatűaknak. Külön szektorban ült húsz—harminc férfi. Tábla díszelgett a csoport előtt „Nagy Kanok". Megkülönböztetett tisztelettel köszöntötték ezt a társaságot, akik közül egyik sem házasember, de legalább ötszáz szerelmi kalandja volt mindegyiknek. Speciális bizottság tesztelte óket, vajon a valóságnak megfelel-e állapotuk. Arról nem tudtam- meg semmit, milyen keresztkérdéseket kaptak. Az utolsó szektorban fedeztem fel néhány pelyhes állú ifjút. Bamba képpel tekintettek a világba, állítólag ezek a fiatalok hivatásszerű szerelmi szolgáltatásokat nyújtanak. Nem szóltak egy szót sem, de nem is ettek, nem is ittak. Elfelejtettem még beszámolni arról a fontos körülményről, hogy minden csoport előtt hatalmas asztalok roskadoztak az ételtől és italtól. Ugyanis a szervezők úgy határoztak, addig nem fejezik be a konferenciát, amíg a boldogság legfontosabb kérdéseit nem tisztázzák. A tanácskozóteremben legalább ezren ültek. A hatalmas helyiség falait néhány transzparens díszítette. Ez olvashattam: „A házasságnak egy mentő körülménye van, ha érdekből történt", vagy: „A legbutább nő is ravaszabb, mint a legokosabb férfi". Vagy: „Jó dolog a házasság, csak sokáig tart." Legalább két óráig tartott a kölcsönös bemutatkozás, aminek végén felfedeztem azt a jól szituált hölgyet, aki egymaga képviselte a gyengébb nemet. A díszelnök a legtapasztaltabb férfi jogán kapott szót először, s papír nélkül beszélt. Olyan üveghez hasonlította a női lelket, ami átlátszó. De ez az áttetszőség csak rövid ideig tart. A házasság első szakaszára jellemző ez az állapot, s a férfi boldog, mert ekkor a tisztaságot, a kedvességet és a nyíltságot látja az üveg mögött. Szerencsés az a fickó, akinél ez az intervallum évekig tart. Amikor megszűnik a fontos tulajdonság, a férfi keserű lesz és elkezdi az illúziókat hajszolni. Természetesen egy másik nőnél próbálja meglelni az elveszített kellemes érzéseket. A díszelnök a bonyolult filozófiai eszmefuttatás végén arra hívta fel a figyelmet, a reményt soha nem szabad feladni. Égy nőt örökké is lehet szeretni. Közbekiáltások tarkították előadásának utolsó részét, szemére vetették, rossz úton jár, ha ilyet mond, mert rövid az élet. A bevezető referátum után többen rámutattak arra, a házasságok azért nem sikerülnek, mert az asszonyokat csak a szerelem érdekli. És előbb vagy utóbb, kiszárad a lelkük, olyanok lesznek mint a sivatagi kutak, s más férfiakhoz menekülnek. Statisztikákkal bizonyították, a házasságok felbontását a legtöbb civilizált országban a gyengébb nem kezdeményezi. Voltak, akik szociológiai alapon közelítették meg a kérdést. Hangoztatták, nem tesz jót a párkapcsolatnak, ha az asszonyok túlságosan emancipáltak. Különösen a kelet-európai küldöttek hangsúlyozták, milyen bonyodalmak származnak abból, ha a nó kikupálódik. Anyagilag is fölénybe jut, s így a hím társadalom kisebbségi érzése tovább növekszik. Egy skót úr nevetve kiáltott közbe: „örüljenek, mert nem kell aszszonytartást fizetniük". Délutánra járt az idő és én még mindig úgy éreztem, semmi okosat nem hallottam. Legalábbis olyant nem .amiről eddig még egy tisztességes kiskocsmában ne beszélgettek volna. Végtagjaim elzsibbadtak, s unni kezdtem az egészet. Arra gondoltam magamban, ezek az urak az ötödik házasságuk után sem okosodtak. Ugyanolyan ostobák maradtak, mint első frigyük kezdetén. Csak látszólag tűnték érdekesnek a szexuális kérdéseket elemző referátumok. Valaki azt állította, kibékíthetetlen ellentmondás feszül a nő és a férfi között. Az asszonynak a szex olyan mint a kenyér, a férfinak pedig mint a déligyümölcs. Éppen ezért hangsúlyozta az illető: „mi sohasem lehetünk boldogok". A néma csend rövid ideig tartott, mert jó néhányan egyszerre kiáltották, „nem igaz!" Ami ezután következett, annak tudósítására nem vállalkozom, a szavak nem bírnák el a nyomdafestéket. Alpárivá lett a stílus, a többszöri elnöki rendreutasítás után csöndesedtek el a mocskos szájúak. Estefelé felszólították a Nagy Kanokat, hogy nyilatkozzanak. Előre megbeszélték, hogy a csoport nevében ki beszél, mert egy elegáns, kisportolt középkorú fickó kérte maga elé a mikrofont. Udvarias bevezető után rátért a lényegre, elmondta, azt hitte," okos és bölcs emberek gyülekezetét hallhatja, de ez a nap életének egyik kiábrándító pillanata volt. Szemére vetette a gyülekezetnek, hogy olyanok mint a gyerekek: „semmi tartás, határozottság, csak az örökös vágyakozás és megalkuvás jellemzi az életüket. Az is baj, hogy nem ismerik a nőket. Mi konzerváltuk lelkünk frissességét, mert valamennyien csak ígértük a házasságot. Szerencsére egyetlen nő sem bírja sokáig az átmeneti állapotot és így a biztos kérők előbb vagy utóbb ellopták tőlünk a hölgyeket. így lehetett valamennyiünknek sok nője." Amikor visszament a helyére, azt kiáltották utána: „na és?", várták a folytatást. Ám a Nagy Kanok képviselője mosolygott és nem hagyta provokálni magát. A szünet után az urak lélegzete elakadt. Ügy tűnt, sok érdemi megjegyzés máf nem lesz, amikor szólásra emelkedett az egyetlen női vendég. A hölgyek mindig tudnak meglepetést szerezni. A vendég bejelentette: a sokszorosan elvált asszonyok már korábban megtartották konferenciájukat és határozatot hoztak. Ha itt befejezi a hölgy mondókáját, akkor csendesen zárul a tanácskozás. Ám az aszszonyka ismertette konferenciájuk megállapításait. Csak annyit hallottam „majd én megmon-, dom, mi kell a ti boldogságotokhoz..." Ezután a morgás, szitkozódás miatt több szó nem jutott el a kéménynyílásig. A szerelmi.csatákban edzett férfiak elvesztették önuralmukat. Az elnök is kapkodva vette a levegőt, majd bábeli zűrzavar lett. így nem tudom megmondani, mikor folytatják ezt a konferenciát. És itt a képzeletbeli tudósításnak végére értem. HALÁSZ MIKLÓS Gerard Dávid: Jézus születése A karácsony a téli ünnepkör fóünnepe. Jézus születésének napja, a béke, a család, aszeretet ünnepe. A Nagy Konstantin római császár korában államvallássá lett kereszténység az európai népek történetének, erkölcseinek. kultúrájának kialakulásában döntő szerepet játszott. Jézus életének történetét minden kor művésze a maga felfogása szerint jelenítette meg. A legtöbbet talán Jézus születését ábrázolták. Lukács evangéliuma tájékoztat legrészletesebben az eseményekről. Elmondja, hogy Augüstus császár népszámlálást rendelt el egész birodalmában. József. a názáreti ács is felment Betlehembe Szűz Máriával, hogy a parancsnak eleget jtegyen. A Jeruzsálem—Hebron fővonaltól távol fekvő kisvárosban kevés volt a szállás és a fogadó, a Szent Család szükségtől hajtva egy barlang-istállóban húzta meg magát éjszakára, ahol Mária éjfélkor megszülte a Szentlélektől fogant Megváltót. Bepólyálta, és a jászolba fektette. Az Úr angyala megjelent a város körül tanyázó pásztoroknak. hírül adva Jézus születését. Azok útra kelve megtalálták és ajándékokkal hódoltak neki. Bár a születés színhelye egy barlang volt. amilyen ma is sok található Betlehem határán — a „Jézus születése" Bazilika is efelett emelkedik —, a nyugat-európai műJacobello del Fiore: Mária gyermekével vészek a környezetet a saját viszonyaik szerint ábrázolták, így Jézust fából ácsolt istálló jászolába helyez ték, mint a németalföldi reneszánsz képviselője, Gerard Dávid, aki Szűz Máriát a kis Jézus előtt térdepelve festette meg, apró angyalokkal és odasiető pásztorokkal (l-es kép). A jelenet tanúja egy szamár és egy ökör, amelyek a későbbi betlehemes játékokban is szerepelnek. Bizáncban a trónoló Madonnák ábrázolási módja terjedt el, onnan származott át a nyugati művészetbe a középkor századaiban. Ravennában a Sant' Apollinare Nuovö bazilika hatalmas mozaikján Szűz Mária császári trónon ül megközelíthetetlen fenségben, ölében tartva gyermekét. A gyermek áldó kézmozdulata évszázadokon át tovább élt a művészetben, és ma is gyakori az orosz ikonokon. Sienában és Velencében a késógótika idején már oldódott a bizánci trónoló Madonnák távoli méltósága, a művészek a kor szemléletét követve valóságos, földön járó alakká változtatták Szűz Máriát éppúgy, mint a bibliai történetek más szereplőit. Az érett reneszánsz világhírű festői Olaszországban és Németalföldön alakítják ki Jézus születésének legáhítatosabb, feledhetetlen ábrázolásait. BRESTYÁNSZKY ILONA