Délmagyarország, 1988. december (78. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-24 / 306. szám

1988. december 29., csütörtök 93 magazin [DM POLNER ZOLTÁN Antigoné Ha elhagyod a tengeri, az istenek magadra hagynak. Zúgatja kólombját az erdő egyazon napsütésben. A föld örök mítoszában lépdelsz, te végzettel vert, hűséges királylány. Madarak szárnya alszik ruhád redői közt, és vadak kihűlt szeméből fúj a szél. Bolyongsz a szakadék-időben: végső bizonyosságod az igazság keresése. Nézz rám! mert minden dolgok megfakulnak, s a kincsesházakban rohadnak a gyöngyök. A félkarú óriás Ha majd egyszer én is csokorba gyűjtöm nagy kudarcaimat, előkelő helyet kap a vasúti átjárók esete. Tízszer biztosan írtam már róluk, mindig akkor, amikor egy-egy újabb borzalom bekövetkezett. Mindegyikben hangoztattam, hogy gyalogos ésszel tudom csak átgondolni a helyzetet, és mindegyikben előálltam egy-egy újabb javaslattal is. Legutóbb Szabad Jánost kértem meg, hogy Amerikába menvén fényképezze le az ottani nagy kereszteződések lélektani figyelmeztetőit. A közúti igazgatóság egyik embere lelkesedett az ötletért, de hosszas várakozás után azt telefonálta, központilag nem járulnak hozzá, hogy akár kísérletképpen is bevezessék valahol. Hivatalos elutasítást ezután se kaptam, sót hivatalosan egyetlen írásomra se figyeltek föl, ezért magam mentem el kérdéseimmel a közúti főfelelósökhözVittem magammal azt a kérdést is, hogy hány embernek kell még meghalnia egy-egy átjáróban, hogy a rengeteg javaslatból legalább egy is mégvalósulhasson. Udvariatlan dolog ennyire szemtől szembe kérdezni, ennélfogva meglehetősen fagyosan indult a beszélgetés. Talán emlékeznek rá olvasóink, t >bbek között azt is ajánlottuk, hogy •i vasúti átjárót előre jelző első tábla tetejére lenne jó fölszerelni egy körbevillogó lámpát. Nem a magunk ötlete volt, a vasútiaktól kaptuk, mi csak a helyére nézve módosítottunk egy keveset. Most azt a feleletet kaptuk rá. hogy a Dunántúlon kipróbálták. úton-útfélen mindent teleraktak sárga villogóval, de kiderült, ez a megoldás semmit nem ér. Elsősorban azért, mert annyi a sárga már az országban, föl se tűnik, ha eggvel-kettóvel több lesz. Már a traktorok is sárga villogóval járnak, és ne felejtsük cl azt se, a városi kereszteződésben, ha nem működik a vörös-zöld jelző, ott is sárgát pislog a lámpa. — Nagyon sok más szín is létezik még. — Nekünk csak ez az egy áll a rendelkezésünkre. A kék a mentőké és a rendőröké. — A zöld valóban nem lehet, mert az a szabad színe, de ugyanaz a vörös, amelyikkel a fénysorompó a tilosat jelzi, forgólámpában is hasznos lehetne. \ — Tudja maga, mennyibe kerülne? Minden átjáróba kellene belőle legalább kettő, és az a kettó legalább'fél milliót ér. Számítsa ki. hány fénysorompó van az országban! — Ajánlottam azt is, hogy ne csupán az út szélén jelezze a „ villanyrendőr" a tilosat, hanem a gépkocsik haladási sávjában is, jó magasan. Arra jobban tud figyelni a masiniszta. — Négy méter magasságig minden rakomány elmehet, ennek tehát legalább öt-öt és fél méteren kellene jeleznie. Nincs benne a szabványban. Biztosan ezt is megszoknák az emberek, és akkor semmit nem érne. Nekünk van egy régesrégi javaslatunk, a félsorompó, jelzőlámpával kombinálva. Ennél is nagyobb biztonságot adna a teljes csapórudas sorompó, mert arra adataink vannak, hogy száz átjáróban összesen fél baleset történhet, de ettől irtózik legjobban á vasút. A fél sorompónál öt megfigyelt év átlaga kettó ugyan, hiszen észveszejtő manőverrel ezt is ki lehet cselezni, de a csak fénysorompós átjáróknál ugyanennek az öt évnek az átlaga ugyancsak száz átkelőre számítva már négyen is fölül van, egészen pontosan 4,2. Több, mint duplája. — Tudják ezeket az adatokat a vasutasok? — Tudják, de nem hiszik el. A Közlekedéstudományi szemlében tette közzé Bujdosó Lajos és Püspök István. Nem elhinni mindig kényelmesebb, mint megrendülni. — Van még egy sor a kimutatás végén. — A biztosítás nélküli átjáróké. Az átlag itt mindössze másfél. Mondhatnánk, ez lenne a legjobb, mert ráadásul ez a legolcsóbb is, dc így nem igaz az egész. Olyan helyeken van már csak biztosítás nélküli átjáró, ahol igen-igen kicsi a forgalom. Az lenne a legjobb megoldás, ha érvényt tudnánk szerezni a tábláknak. Minden átjáróban ott a három tábla, egymás után, és ott az András-kere&t, ennek elégnek kellene lennie. — Rendben van! Szerezzünk érvényt a tábláknak! De ki szerezzen? — Csak a rendőrség büntethet. — Ha csak két autója lenne az országnak, a rendőrség akkor se tudná mindig figyelni. Miért nem mondja ki a KRESZ, hogy az Andr'ás-kereszt STOP-táblát jelent? Hogy kötelező tenne megállni mindén átjáróban. f — A Volán kiadta külön rendelkezésben. hogy minden átjáróban köteles meggyőződni a sofőr, nem jön-e a vonat. Nem lehet minden autósra is kötelezővé tenni. Ugyanezért nem lehet bevezetni a Szabad János által lefényképezett rázatódöcögtetö bütyköket se. Ha átrobog rajta az autó, kiveri a lengéscsillapítóit, ha viszont megáll, vagy lelassít, azonnal jönnek a zöldek, és föllázadnak. miért szennyezzük külön adagokkal a levegőt. — Tehetünk egy próbát? Kérjünk meg minden környezetvédőt, jelezze levélben vagy telefonon, tiltakozik-e az ellen, hogy emberi életek érdekében — sokszor egész buszra való népségről, sót a vonaton utazókról is szó van! — kötelező lenne egy pillanatra megállni minden vasúti átjáróban. Igaz, hogy förtelmesen mérgező a füst, de veszedelmesebb a karambol. — Rendben van. Várjuk a leveleket. Vagy hozzánk küldjék, vagy az újsághoz. — Akár népszavazásnak is nevezhetnénk. Tehát fontos a véleménynyilvánítás! — Jó, szavazzon a nép. — Arról is, hogy az egyik legautósabb országban, Amerikában ha bevált a nagyon enyhe döcögtetó, illetve a sivító aszfalt, akkor nálunk mért ne válhatna be? — Lehet arról is. De (ne felejtsük hozzátenni, ha itt csökkenteni kell a sebességet, még több benzint, és még több füstöt jelent. — És még több halált, ha nem csökkentjük. Tudjuk ugyan, hogy a legtökéletesebb a fölüljár.ó lenne, de ha eddig nem csináltuk meg, ezután biztosan nem lesz rá pénzünk. — Mi azt mondjuk, ezerszámra megállítani a járműveket, nagy luxus, noha tudván tudjuk, a legroszszabb hírre szert tévő kereszteződésben is csupán három baleset történt. — Az áldozatokat már nem tudjuk megkérdezni. És nem erről az egy helyről van csak szó. — A fütyülő aszfaltról pedig az a véleményünk, hogy oda olyan finom aszfalt kellene, amilyen nekünk nincsen. — Ha amott tudnak tökéleteset csinálni, mi is megtanulhatjuk. Igaz, egy nemzet technikai színvonalát legalább annyira figyelembe kell vennünk. mint a félsorompóknál az üzemeltetési színvonalat, de nem szabad elfelejtenünk egy pillanatra se, hogy itt emberéletekről van szó. — Minket azonban, megvalljuk őszintén, jobban izgat az a tény, hogy eddig megyénkben évenként 4—500 közötti baleset történt, tavaly az a szám hirtelen 660-ra ugrott föl, és idén ezt az óriási számot is túl fogjuk lépni. — Elhiszem és sajnálom. Ehhez a hatalmas számhoz mérve igen kicsi a vasúti kereszteződésekben történt esetek száma, de én hadd hajtsam továbbra is a magam lovát: legalább ott segítsünk, ahol tudjuk az okokat. — Járt Kisszállás felé? Akkor láthatta, a nagyon veszélyes kereszteződésen milyen válságos megoldással sikerült úrrá lennünk. — A vasútnál? — Közúti kereszteződésnél. Útjavítást jeleznek a táblák, emiatt sávot kell váltaniuk a járműveknek, tehát lassítaniok kell. Drasztikus beavatkozás, húzzuk is érte a nyakunkat. A jobb statisztika érdekében kényszerítünk embereket a lassításra. — De ez a statisztika most az élet statisztikája! Ne legyen emiatt lelkiismeret-furdalásunk. Legalább emiatt ne legyen! — Visszatérhetünk a vasúti átjárókhoz? A félsorompók szekerét kellene közösen tolnunk. Minden más megoldásban nagyobb a hibaszázalék. — De elromolhat, ezt mondja a vasút. — Igaz. ami elromolhat, el is romlik. Jó szervizzel azonban sok bajnak elejét lehetne venni. A fénysorompóval kombinált félsorompónál csak egy jobb létezik, a teljes sorompó. — Ki dönti el, hogy végül mi legyen? Nem önök? — A megyei tanács közlekedési osztálya. HORVÁTH DEZSŐ Kinek mondjam el? BESZÉLGETÉS A MAGÁNYRÓL RIBÁR JÁNOS LELKÉSSZEL Olyan jó néha egyedül lenni. A csendben kicsit meditálni, elmerülni önmagunkban. Ugyanakkor érezni, tudni, hogy tartozunk valakihez, valakikhez és bármelyik pillanatban megszüntethető az egyedüllétünk. Társat — lelki-szellemi társat tudunk magunk mellett, akivel könnyebb, hiszen egyedül nem megy. Az élet súlyosabb annál, mintsem magunk bírjuk a terheit, az élet szebb annál, mintsem magunk élvezhetnénk örömeit. Magány, egyedüllét. Még a szinonímaszótárban is egymást helyettesítő szavakként szerepelnek, pedig mily nagy a két szó takarta érzés és élethelyzet közötti különbség. Akit a magányról és egyedüllétről kérdeztem, evangélikus lelkész és pastoral-pszichológiai szakember egyszemélyben. Ribák János válaszai próbálnak betekintést adni egy szinte megfoghatatlan, sokszor gyötrő, néha felüdülést jelentő lelkiállapotba. — Azt kérdezem tehát először: egyedüllét vagy magány? — Az egyedüllét külsó állapot a magány belső szituáció. Az ember akkor van egyedül, ha nincs senki körülötte, s akkor magányos, ha nincs senki a lelkében, ha üres. Lehet tehát valaki egyszál maga, mégsem magányosan, mert gazdag belső világa a társa. Az üresség viszont beletelepszik az ember lelkébe, mint egy madár, s ott karmol és rág. — Erre a beszélgetésre készülve elolvastam néhány nagy elme leírt gondolatát a magányról. Majd mindegyikőjük üdvözölte, éltette ezt az érzést. Schopenhauer írja: „ Teljesen az, ami csak addig lehet valaki, amíg egyedül van, aki tehát nem szereti a magányosságot, nem szereti a szabadságot sem, mert csak akkor szabad az ember, ha egyedül van. " Másutt pedig így ír: az elkülönülésre és egyedüllétre való hajlandóság az egyes emberben mindig az illető szellemi értékével arányban fejlődik." — Igen. Hiszen létezik pozitív és negatív magány. Az elsón a kreativitást értem. Ha alkotni szeretnék, akkor vissza kell vonulmon, koncentrálnom erőimet, átgondolnom dolgaimat. Az értelmes alkotó élethez időnként szükséges magunkba szállni. számadást tartani arról is, hogyan viszonyulok a másikhoz, a társadalomhoz és önmagamhoz. A pozitív magány tehát a kreativitás és az öneszmélés érdekében választott magány. Ha az ember ezt elmulasztja, nem gyakorolja, egy színtelen, sekélyes életvitelt mondhat magáénak. — Az ellenpólus, a negatív magány, ebből következően sem nem választott, sem nem éltető, hanem ránknehezüló kényszer, szenvedés. — Veszteséges életérzés. A nem és a nincs határozza meg. Nem értenek meg, nem szeretnek, nincs rám szüksége senkinek, nem vagyok fontos senki számára. Én vagyok magam és egyedül, magamra hagyatottan és egyedülállóan. — S ha így van, - hogyan, miként törhetek ki, hogyan dohhatom ki a madarat, ami rág és karmol a lelkemben? — Ha nem.tudom megfogalmazni, kimondani, akkor még fokozottabban érzem a magányt. Már a régiek is tudták, a szavaknak gyógyító erejük van. No persze érzéseink szavakba öntése rettenetesen nehéz, mert az érzésnek éppen az a titka, hogy valahol gomolygó, alaktalan, az állaga definiálhatatlan. A kimondás, a kibeszélés — ha nem is József Attila-i szinten — de megtanulható. — No de a maganyos, a negatív magányt elszenvedő éppen a társtalanságtól kínlódik. Akkor hát kinek mondja el? — Ha a magányt néhány szóval próbálnám meghatározni, azt mondanám: kapcsolatba lenni vagy nem lenni. Először: kapcsolatban lenni önmagammal. Mit jelent ez? Önismeretet, önmagammal való jó viszonyt. Másodszor: az én-te intim kapcsolat, mely a testi-lelki-szellemi szerelemre, szeretetre épül. A harmadik: az én-mi kapcsolat, a kis közösség. S végül a negyedik: kapcsolat én és Isten között. A magányból való kilépéshez, kitöréshez tehát keresni lehet és kell a kontaktust. Ehhez mindannyiónk környezetében élnek adekvát személyek. Egyikőnk számára ez lehet egy barát, a másiknak a lelkész, a harmadiknak a pszichológus. Az a magányos, aki nincs abban a helyzetben, hogy pontosan megfogalmazza a magánnyal kapcsolatos érzéseit, megkeresheti azokat a bábákat, akik segítenek világra hozni belőle a magányt. En úgy gondolom, ha a magánynak nem a depresszív fajtája teperi le az embert, meg lehet találni bizonyos kapcsolatot a kilépésre. A totális magány tulajdonképpen csak az elmebetegek esetében képzelhető el. Egészséges ember sohasem lesz abszolút értelemben magányos. Legfeljebb az a lázadó érzés él benne, hogy engem nem ért meg senki, és a zártság érzése eluralkodik rajta. — Ez a mi századunk, sajnos éppen a magányba taszításnak kedvez, hiszen egyre kevésbé tudunk egymással beszélni, egyre sorvadnak kapcsolataink, az egymást építő közösségek pedig lassacskán kihalnak. — Rohanó életet élünk, mindenki tudja. Következésképp időnk sincs egymásra figyelni. A kommunikációt gátlandó ehhez társul még e kor szüleménye, a video-idiotizmus. ami a meglévő képszerűséget fokozza. Igaz ugyan, hogy az ember képszerűén gondolkodik, de most egy felszínes képszerúség csobog bennünket körül. Semmit sem kell megfogalmazni, kimondani, hiszen minden tévé képernyőjén, a videokazettán jelenik meg. Ezért van, hogy képtelenek vagyunk szavakba önteni érzelmeinket, ezért vágjuk inkább földhöz a poharat és ezért tör fel a torkunkból az ósüvöltés a szavak helyett. — Nem véletlen, hogy karácsony tájékán kértem erre a beszélgetésre. A legszebbnek és legszentebbnek mondott ünnepen érzi leggyötróbbnek a magányt az egyedüllevő. — Tömören és képszerűén úgy fogalmaznám: minél erósebb a fény, annál sötétebbek az árnyak. Hiszen így karácsony táján minden és mindenki a szeretetről, a családról, a szeretet lenyomatairól, az ajándékozásról, az egyedüllétről szól. A magányos ember, miközben minderről hall, tudja, hozzá nem kopogtat be senki. Ezt a tényt augusztusban még elég jól el lehet viselni, de.akkor, amikor a szeretetnek különböző megnyilvánulásai sorjáznak körülötte, akkor rádöbben a valóságos helyzetére, tudatosul benne a szeretetlenség, a magányérzés. Sajnos a kétségbeesés ilyenkor sokakat lök az Önkezű halálba. — Persze a magyar ember a hétköznapokon is könnyen dobja el magától az életet, mint ahogyan könnyen nyúl a pohár után, menekül a narkotikumba. Van nekünk, magyaroknak valamiféle sajátos, nemzeti lelki karakterünk, ami az önpusztítás felé hajt bennünket? — Van aki esküszik rá, hogy igen, mások mindezt a véletlennek tulajdonítják. Magam is afelé hajlok, hogy valamiféle nemzeti sajátosság csak kell legyen bennünk, ami a devianciák irányába húz. Bizonyos összefüggés felfedezhető a történelmünkkel, hiszen ha végignézünk a magyar histórián, akkor mi majd mindenben vesztesek voltunk. Egy bölcs szavait veszem kölcsön, aki ezt így fogalmazta: Néhányszor a történelem során eltörték a gerincünket. Magam úgy mondanám: ledarált bennünket a történelem. Kérdés persze, más népeket mennyire törte össze a saját történelmük, és ók hogyan élték mindezt meg. Tény, hogy vannak érzékeny és kevésbé érzékeny emberek, így hát léteznek sebezhető s kevésbé sebezhető nemzetek. Ehhez a kérdéshez az is hozzátartozik, hogy mi magyarok állandóan magunkban hordozzuk a nagyság tudatát, holott kicsik vagyunk. Mi állandóan nagy Magyarországról beszélünk, pedig kis Magyarország van. A magyar lelkekben tehát ott a nagyságtudat! de ugyanakkor minden oldalról falakba ütközünk. Tudomásul kell vennünk, nem vagyunk nagyok, vagy pedig nem találtuk meg soha igazán, hol nőhetnénk ki magunkat. Térben nem terjeszkedhetünk. De itt, ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren is' kialakíthatunk egy ragyogó lelki kultúrát, egy olyan társadalmi atmoszférát, amelyben jó létezni. KALOCSAI KATALIN