Délmagyarország, 1988. október (78. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-01 / 235. szám

6 1988. október 1., szombat Indul a bakterház Történelmünk képes forrásai Valahányszor hazafelé jövök Pestről a gyorssal, s beleunok a napi fáradalmaktól, a zötyögéstől már álmosító olvasásba, nézem az elsuhanó tájat. Kistelek után — ha még nincs sötét — pillantást vetek a balástyai új temetőre, s látni vélem Eszter néni sírját, Gémes Eszterét, a mi kedves parasztasszony írónkét... Azután kiállók a folyosón az ablakhoz, s a másik oldalon figyelem a bakterházakat. Megfogyatkoztak már. a meglevők jórészéról pedig lemeszelték, levakolták a számokat. Balástya előtt van a 299. számú. Némelyik megállóvá is lépett eló: a vilmaszállási a 304.. a jánosszállási a 306. Ha jól számolom. Szegedig 316 őrház lehetett. Tovább pedig az újszóregi megálló volt a 319. számú, az újszentiváni átjárónál egykor álló pedig a 320. Marcheggtől Szegedig Nemrég tudtam meg a szegedi vasútigazgatóság százéves történetéről kiadott könyvből, hogy a mi vasútvonalunk „szelvényezése", azaz szakaszokra osztása és az őrházak számozása még annak idején, építésekor. 1853-ban, Marcheggtől indult ki. Tudja a kedves olvasó, hol van Marchegg? Nem szégyellem, de én is térképről néztem meg. Pozsonytól északra, Bécstől keletre, az osztrák—cseh határon található. Nem lehet valami nagy helység ma sem. és csak a vasútépítés műszaki meghatározóinak köszönhette, hogy a bécs—budapest—szeged — temesvár—báziási vonal kezdőpontja lett. Sokunkban még eleven az emlék, amelyet 1918 őszén Juhász Gyula jelképpé emelt: Mint a bakter kicsi háza mellett, Szalutálok tűnő életeknek. Piros zászlót lengetek hiában, Forradalmas, titkos, régi vágyam. (Vidék) Nagy versében Radnóti Miklós is megörökíti ezt a képet: j mi föntről pusztítandó vasút vagy gyárüzem, az bakterház, i a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek... (Nem tudhatom...) A bakterház Persze baj volt. ha a bakter — mint Juhász versében — lengette a piros zászlót. Ha minden rendben volt, csak leeresztve tartotta maga mellett, ahogy Radnóti emlékezete örökítette meg. Nem díszőrséget állt az ilyen vonatfogadó őr, hanem föladata volt az elhaladó vonatot figyelni: nincs-e beszorult, tán már füstölgő fék; kinyílt, ide-oda csapódó ajtó. amely tönkreteheti a vonal melletti jelzőoszlopokat, s így tovább. Azért sorakoztak az őrházak fölváltva hol az' egyik, hol a másik oldalon, hogy az őrök mindkét felől ellenőrizhessék a vonatot. Házikója mindössze egy nagyobb és két kisebb szobácskából állott. A nagyobb meg az egyik kisebb volt a lakás, a másik kicsi a hivatal. Itt álltak a szerszámok, lámpák, zászlók, kulcsok, s ha megálló is volt, a jegykiadáshoz való asztal. Telefonjuk csak a sorompús őrházaknak volt; az órök egymásnak az órház falára szerelt kolomp szavával jelezték a vonat közeledését. Viz, villany sem volt bennük hajdanán. A modern villamos biztosítóberendezések, fénysorompók terjedésével — a pesti vonalon a hatvanas évektől — szerepük fokozatosan elenyészett. Az őrházak egy részét lebontották, főként mert sokuk a vasút és közút kereszteződésében akadályozta a „rálátást". A még állókban jórészt laknak, többnyire az egykori őr és családtagjai vagy leszármazottai, de pályaóri szolgálatukra már nem tart igényt a vasút. Csak a hagyományos sorompó mellettiek maradtak meg Pályaőrök vonalbejárása A legtöbb pályaőrnek a vasútvonal fölügyelete volt a dolga. Vasutas sógoromtól kölcsön kaptam az 1939ben megjelent Pályafenntartási útmutató-i, amely különféle beleragasztott vagy csak beletett pótlásaival képet nyújt ennek az elmúlt hivatásnak tennivalóiról. A pályaőr első kötelessége a vonalbejárás volt. „A vonalbejáró, valamint a másodrangú vonalakon szolgálatot terjesító órök általánosságban nem tartoznak a vonatokat őrhelyükön fogadni. A felváltás nélküli, állandó szolgálatot teljesítő öröknél a sorompó kezelése, szükség esetében kisebb forgalmú megállóhelyek jegykezelése is családtagokra bízható az őr szolgálati távollétében." A vonatok fogadásától mentesített vonalbejáró őr szakaszának hossza egyvágányú pályán tíz, kétvágányún öt kilométer volt. Általában naponta egyszer, később már csak hetenként háromszor kellett bejárnia szakaszát, egy irányban gyalog, másik irányban vonattal mehetett-jöhetett. Talán sokan még emlékeznek rá- * juk, amint hatalmas csavarkulccsal kezükben vagy puskaként hátukra kötve vizsgálták a síneket, talpfákat. íme a részletes vágánygondozás leírása: „az összes hevedercsavarok megkopogtatásával, laza csavarok meghúzásával, kiálló sínszegek leverésével, egyéb hiányok feljegyzésével..." A pályaőr kötelessége volt a vágányok közül és a sínek mellett a gaz kiirtása is. Évente háromszor sínközmérővel ellenőrizte a nyomtávot, nem mozdult-e el a sínszál. A durrantyú Ha síntörést, nagy kánikulában olykor előforduló deformálódási, más nagyobb bajt észlelt, amelyen maga nem tudott segíteni, figyelmeztetnie kellett a vonatot. Érre szolgált a durrantyú, amelyből négyet a derékszíjára erősített bádo ^szelencében mindig magánál hordott. A veszélyes hely előtt a várható vonat féktávolságának megfelelően több száz (400-1000) méterrel kellett a sínre tennie: „A szükséges jelzésadáshoz legalább két durrantyút kell a sínre lerakni, melyek egymástól egy sínhossznyi távolságra legyenek, s mindig a menetirány jobb oldalán a sín végére, a hevederekhez kell azokat lerakni." Ha a mozdony rájuk hajtott, akkorát szólt, hogy a kattogás ellenére is A

tábla a falu közepén áll. Téblábolok előtte. Tájékozódok. Rozsdásodó rajzszögekkel egymás mellé tűzött esőverte papírpalokról. Kezemben fényszedéssel készült újságot szorongatok, agyam belsó képernyőjén még ott vibrálnak az olimpia félvilágnyi távolságról éjjel közvetített élőképei, szemem a maszatos füzetlapokon sorakozó helyi híreken. Szálkás, férfias írás adja tudtul, hogy hízók eladók. Takarmányul nekik kukoricát ajánl egy másik fecnin valaki. A Petőfi utcából többen hirdetik kályhák, sparhertek eladását. Rózsatöveit reklámozza narancssárga kartonra rajzolt piros virággal egy kertészkedő. A falu túlsó végéről krumplit kínálnak, olcsón, nagy tételben. Kevésbé olcsó lehet, de kapható egy vadonatúj Dácia. Tíz centire tóié meg egy kerti traktor ekevasakkal, boronával. Odább szekrényt, asztalt, székeket vehetnék. Tollat is, pelyhet is. Márkás televízió és Hi-Fi torony szomszédságában. Lejjebb öreges írás hív suszterszerszámokat venni. — Van itt ugye minden — köszön rám egy asszonyság. — Mi érdekli? meghallotta a masiniszta, s ha azonnal fékezett, megelőzhette a balesetet. Költői jelkép * Az őrházak formáját megőrzi a pusztaszeri szabadtéri múzeumban fölépített példánya, amely a királyhalmi váltóőrház 1908-ból fönnmaradt tervrajza nyomán készült. De emléküket örökre fönntartja Juhász Gyula költészete — a fönt már idézetten kívül is. 1907 zord telének végefelé a végekről, Máramarosszigetről hazafelé jövet ihlette versre a bakterház látványa: Az elsó számú őrház ablakában Muskátli nyit, zöld verbéna hajt, És a száritón, színes egymagában Egy rózsaszín ing jelzi a tavaszt! (Egy ing a szárítón) A költőben, szomorú ide-oda utaztában, mély emléket hagyhattak az elsuhanó bakterházak, mert 1916-ban az idézett Vidék című versével azonos hangütéssel és mondandóval önálló verset írt: A szőke reggelben ragyog, Nevetve jelzi: itt vagyok! Az éjtől nedves még fala. Csengője jelzi: trallala. Küszöbén álmos kis cseléd Mezítláb áll, s nem néz feléd. Szemében is még nedves éj És semmi, semmi szenvedély. A föld mögötte barna, dús. Az égen víg szalonka húz. Az órház nem vár. nem siet, Nem állomása senkinek. Harangja berreg: menjetek, Epedjetek csak, emberek! Vár Várad, Pest, induljatok, Vár Párizs és Abádszalók... Én maradok a homokon, És alszom, és nem álmodom. (Őrház) Joggal jelképezte Juhász Gyula számára a bakterház a vidékiséget, a magányosságot, hiszen többnyire ma is településtől, tanyától távol egyedül állnak órt a sínek mellett. Ki tudja, még meddig? * Csak a címet tiedeltem el Rideg Sándor híres regényétől. A többi nosztalgia és rekviem. Nekrológ a bakterházakról. PÉTER LÁSZLÓ Faluhirdető Mondom, csak nézelődök. Érdekel, mit adnak-vesznek mostanság falun. — Mindenfélét. De nem mindegy, hogy ki kínálja, ki kommendálja. Azokat a hízókat akárki megveheti, jól jár. Az öreg Ferenc bácsi minden évben jóféle malacokat nevel. A Németék meg az idén felhagytak a disznózással, azért adják el a kukoricájukat. Azok a kályhahirdetések pedig az új gázos-utcából valók, múlt hét óta gáztűzhelyen fóznek ottan. Az okosabbja persze nem adja el mindjárt a háztól a sparheltet, jó lehet az még. Dől a „hírmagyarázat" az aszszonyból. A rózsatövekért akár garanciát is vállal, de a burgonyát nem ajánlja, az nem lehet elég jófajta, ha most ósszel olcsón szabadulni akarnak tólc. Meg azzal a Dáciával is lehet baj, ha újonnan eladnák. Bár az is lehet, hogy csak nyerészkedni akar rajta a gazdája, az egy olyan família, három kocsijuk is van egyszerre, mindég csereberélnek. A kerti traktorról viszont nem tud semmit. A bútor Militz J. M.: Gróf Festetics Pálné Bossányi Júlia arcképe Magas homlok, erős áll, széles nagy orr, határozottságot sugalló tekintet. Ilyen lehetett Mátyás, a király, akiról legendák keltek szárnyra, akinek alakját oly sokszor megidézte késói korok irodalma, képzőművészete? A király hiteles portréját Andrea Mantagna, az északolasz quatrocentro legnagyobb művésze festette meg. A kép — Mantegna más magyar vonatkozású műveivel együtt — az idók folyamán elveszett. De fennmaradt Tobias Stimmernek e festmény alapján készült fametszete. II. Rákóczi Ferencről és feleségéről, a drezdai, berlini, bécsi udvarban működő svéd származású Dávid Diditer udvari festő ecsetje nyomán őrzünk hiteles képeket. Hogyan történt a Lánchíd alapkőletétele, kik voltak jelen a hídépítés kezdeténél, azt Barabás Miklós festménye közvetíti számunkra, aki az esemény helyszínén és idejében vázlatot készített, majd több évtizeden át foglalkozott a témával. S végül 1864ben nagyméretű képen festette meg az eseményt. Ezeket a képeket a Magyar Nemzeti Múzeum egyik osztálya, a Történelmi Képcsarnok őrzi. „A Történelmi Képcsarnok — írja Rózsa György, a Nemzeti Múzeum osztályvezetője — a magyar történelem képes forrásainak gyűjtésére és feldolgozására hivatott közgyűjteményünk. A magyar történelem szereplőinek képmásai, eseményeinek képei mágyarországi látképek mellett idetartozik minden olyan kép, amely a magyar kultúrtörténet egy-egy jellemző részletét, a valóságnak megfelelően ábrázolja. Ezekre támaszkodhat az írott források mellett a történelmi rekonstrukció." Amikor 1884. május 13-án Trefort Ágoston kultuszminiszter felhatalmazást kapott az uralkodótól, hogy lépészegény jó Mári nénié volt, most ment el a nyáron, a városi gyerekei kiárulják a holmiját. A tévét a Kunék gyereke hirdeti, meg azt a zeneordítót is, utazgat Bécsbe, onnan csencsel mindég valamit. Az öreg cipótalpaló, a János bácsi végleg letette a faszöget meg a kalapácsot. De nincs itt senki, aki megvenné a szerszámait, nincs más suszter a községben. Információ, helyi hír viszont van még bőven. Sorolja újdonsült ismerősöm. A tábláról sok mindent megtud az ember, a tábla mellett még többet. Mindig vannak, kik szót cserélnek mellette. Elsődleges helybéli tájékozódási pont, mint a piactér, az ABC előtti placc vagy a kocsma. „Művelten" mondatnánk úgy is; fórum. Az ütöttkopott, rajzszögekkel agyonszurkált hirdetőtábla pedig maga az orgánum: a falu érzékszerve, emberi hangszínezete, intézménye, azaz időszaki sajtóterméke, hírforrása. Ma, 1988-ban, az elektronikus hírközlés és kommunikáció korában is úgy, mint tucatnyi évtizeddel ezelőtt... Szeretek téblábolni körülötte. SZABÓ MAGDOLNA Gróf Zrínyi Miklós képmása seket tegyen „egy magyar történelmi képcsarnoknak az Országos Képtárral kapcsolatban Budapesten létesítendő felállítása iránt" — a gyűjtemény anyaga lényegében már együtt volt. Jóval korábban, szinte a Nemzeti Múzeum alapításával egy időben kezdődött el ugyanis a gyújtómunka. Miller Ferdinánd, a Nemzeti Múzeum elsó igazgatója 1808-ban az Országgyűlés elé terjesztette javaslatát, egy nemzeti panteon megalapítására. De reménye nem vált valóra. A fóúri családok nem váltak meg őseik portréitól. Csak később Kubinyi Ágoston teremtette meg közadakozásból a Nemzeti Múzeum magyar képtárát, s az ó igazgatósága alatt kezdődött meg a történeti ikonográfiái vonatkozású festmények tudatos gyűjtése. Trefort Ágoston miniszter Pulszky Károlyt, a neves műtörténészt, a közgyűjtemények felügyelőjét, az Országos Képtár igazgatóját bízta meg a Történelmi Képcsarnok megszervezésével. Pulszky a festményeket a Nemzeti Múzeum Képtárából, a metszeteket az Országos Széchényi Könyvtárnak még Széchényi Ferenc által adományozott anyagából válogatta ki. Századunkban ajándékozással, vásárlással folytatódott a gyarapodás. A 30-as években elárverezett Érnst Lajos-hagyatékból került sok kép a gyűjteménybe. Thaly Kálmán a Rákócziszabadságharcra, a kuruckorra vonatkozó képes dokumentumait ajándékozta a Képcsarnoknak. A II. világháború után vásárlásokkal, hivatalos átadásokkal gazdagodott a festmény- és grafikai gyűjtemény (a volt Parlamenti Múzeumból, a budai várpalotából). Az utóbbi években lehetőség nyílik arra, hogy külföldről is vásároljon a Képcsarnok. Ezen kívül hazai és külföldön élö magyarok ajándékaival bővül még napjainkban is a kollekció. A mai 2500 művet számláló festmény- és 40 ezer lapos grafikai gyűjtemény számos darabja forrás értékén kívül művészileg is kvalitásos. Különösen gazdag a Történelmi Képcsarnok 19. századi anyaga. Olyan művészek neve fémjelzi a minőséget, mint Borsos József, Barabás Miklós, Lotz Károly, Telepy Károly, Székely Bertalan, Brocky Károly, August Pettenkoffen, Benczúr Gyula, Than Mór. A Történelmi Képcsarnok elsó kiállítását 1886. januárjában rendezték 161 mű felvonultatásával, az Ybl Miklós tervezte Várkert bazárban. Aztán a gyűjteményt átköltöztették az országos képzőművészeti kiállítás pavilonjába, ahol 1895-ig kapott helyet. Az épületet ugyan át kellett adni a millenniumi kiállítás céljaira. Ekkor az anyag raktárba került, és csak 1906ban, a Szépművészeti Múzeum felépülte után jutott az új épületbe költözött Országos Képtár helyén önálló helyiséghez a Képcsarnok. A Magyar Tudományos Akadémia palotájában 528 festményt és 604 grafikai lapot állítottak ki. Az elsó világháború alatt bezárt intézmény 1922-ben nyílt meg újra. A Szépművészeti Múzeum szervezetéhez tartozó képcsarnokot 1934ben a Történeti Múzeumhoz kapcsolták, és átköltöztették a Nemzeti Múzeum épületébe. 1945 óta a Képcsarnok, a Magyar Nemzeti Múzeum osztályaként működik. Önálló bemutatója nincs a Történelmi Képcsarnoknak. Annál többet szerepelnek a gyűjtemény képei a Nemzeti Múzeum és a más hazai és külföldi társintézetek kiállításain. KÁDÁR MÁRTA