Délmagyarország, 1988. október (78. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-22 / 253. szám
30 1988. október 22., szombat Keressünk Brechteket? LŐRINCZ RÓBERT: A PUSZTULÁS ELŐD LÁSZLÓ Úton Tobozóba Értsd meg a kort, ha benne akarsz élni! Nem lehetsz don kihót, és szancsó sem fog mindig elkísérni! Malmot ha látsz, csak sarkantyúzd lovad! dulszineád, a szép tobozói, másokkal mulat... Malom a világ? vagy őrtorony világit? szúzföldeken lépünk? vagy más is járt itt? Menj, és győzz vagy hagyd ott a fogad! Megálld a próbát — Gondolkozz! csak ne gyanúsan sokat...! Az is az anyanyelvünk.. BESZÉLGETÉS GYULAY ENDRE MEGYÉS PÜSPÖKKEL Amikor neée fönnmaradásának 850. évfordulóját ünnepelte Tápé, és a templomban irodalmi estet rendeztek, emlékérmet adtak át a vendégként jelen lévő Gyulay Endre szeged-csanádi megyés püspöknek is. Azért vendégként volt jelen, mert Szent István kora óta Tápé egyfolytában a váci egyházmegyéhez tartozik. Átvéve az emlékérmet, rövidke beszédet mondott a főleg néprajzi érdeklődésű közönségelőtt. Azt fejtegette többek között, múmiának kell tekinteni népművészetünket, vagy eleven szervezetnek? A néprajzosok ugyan évtizedek óta kongatják a harangot, és a szokások, népmesék huszonnegyedik órájáról beszélnek, ilyen fordulatot — múmia vagy élő ember? — még nem hallottam. Megkértem tehát, fejtse ki a témához kapcsolódó nézeteit. Tartalmas beszélgetés kerekedett rövidke találkozónkból. íme: — Netán születési jogon szólt bele a néprajzba? — Apám majsai, anyám bicskei, rendes körülmények között nekem Taliándörögdön kellett volna megszületnem, de Battonyán jöttem a világra. Már ebből kitűnik, születési jussról nem beszélhetünk. Középiskolás koromban az akkori püspöki titkár kimondta rólam, nincs papi hivatástudatom, ezért el is tanácsoltak a kis szemináriumból. — Erre szokták mondani, némelyik titkár mind egyforma? — Ne menjünk ebbe most bele, inkább azt mondanám, amit a magam korosztályából sokan elmondhatnak: én is a népi írókon nevelkedtem. Illyés, Féja, Lakatos Vince, meg a többi... — Gondolom, elsősorban a katolikusok jöhettek szóba. — Nem válogattam közöttük vallásuk szerint. Ne felejtse el. református gimnáziumban is jártam egy rövid ideig, már csak ezért se választhattam volna külön óket, de meg se fordult bennem ez a gondolat. Kitúnó magyartanárom volt a piarista gimnáziumban. Halász József, ó kapatott rá bennünket a népi írókra, mégpedig a lehetó legjobb módszerrel: a müveket adta a kezünkbe. Hogy mit tanultam tólük? A magyarságtudat csodálatos tárházai voltak, elsősorban azt, de evvel együtt járt a népi értékek megbecsülése is. Családunk körülményei megkövetelték, hogy nyaranként mindig dolgozzam valahol. Amikor éppen cséplóbanda tagjaként töltöttem a nyarat, valaki azt jövendölte, nagyon jó népi értelmiségi lesz belőlem, mert közvetlen közelről tapasztalom meg a kétkezi munkát. Ha folytathatom a sort, akkor még azt kell elmondanom, hogy teológiai tanárként számos nagyságot is meghívtunk a szemináriumba, előadást tartani. Bálint Sándort is, Koch Sándort is, Ábrahám Ambrust is. Bálint Sándornak például ilyenkor teremtődött alkalma, hogy kapcsolatot teremtsen akár a Dunántúl papjaival is. Ha tehát azt mondom, közeli kapcsolatom volt Szeged Európa-hírű néprajztudósával is, talán nem tűnik a templomi fölszólalásom a partvonalon kívüli bekiabálásának. — Ha annak tűnt volna, biztosan nem jöttem volna további részletekről érdeklődni. — Sok ága van annak, hogy a múmia szót bele mertem keverni. Mindig örültem a gyűjtéseknek. Erdei Zsuzsára is gondolhatok. Kodály Zoltánra is, de még Folner Zoltánra is. a maga kollégájára. Nagy értéket látok bennük, akár műveltségbeli. akár magyarságbeli oldalát nézem. Olyan kincset adnak át az utókornak. ami nincsen sehol máshol. Ne legyen azonban szentségtörés, amit most mondok: ezek az alkotások haldoklanak. Minden, ami csak gyűjtés, a mi csak földolgozás, nem igazán él már. Elönt a gyönyörűség mindig, amikor például Kodály földolgozásait hallom, sót a Kodálymise is nagyszerű, de az igazi népdal nekem mégis jobban tetszik. — Biztosíthatom, nincsen egyedül vele. — Tudom, persze, a földolgozók is arra törekedtek, hogy mentsék értékeinket, és ha ók föl nem lépnek munkásságukkal, talán észrevétlenül veszett volna ki a népművészetünk, de mégis ezt kell mondanom. Üvölt a rádió és televízió, közben, sértés ne legyen belőle, sok selejtet is beleüvölt a fülünkbe, mi pedig szépen, csöndben leszoktunk róla, hogy magunk is énekeljünk, vagy magunk is meséljünk. — Eltűntek a mesélő alkalmaink is. Nincsen kukoricafosztás, fonó, tollfosztás. A kombájn pedig nem:mesél, miközben letöri a kukoricát. — Tudom, hogyne tudnám, és semmi pénzért se akarnám visszahozni azt a munkát, de a szívem fájhat az alkalmak járulékainak az elmúlása miatt. — Azért alakultak a népi együttesek, hogy őrizzék, és továbbadják kincseinket. — Igaz, és elismeréssel kell adóznunk munkájukért, de mégis óriási a különbség: ha színpadon látok valamit, akkor én már passzív befogadóvá váltam. Amikor a lakodalmas még nem produkcióként állt elém, hanem a maga valóságában, akkor a rigmusok és tréfák közvetlenül szóltak hozzám is, és minden résztvevóhöz, mert abból a közegból valók voltak. A színpadon már minden másként cseng. Nem él már igazán, ami igazán magyar! A miénket, a saját kincsünket veszítjük el vele. Mondta az előbb, hogy eltűntek a mesélés alkalmai. Igaz, de mi már a gyerekeknek se mesélünk! Rábízzuk a rádióra, a televízióra azt is. A közvetlenül szóló mese helyett gépi mesét szolgáltatunk. Csak az tudhatja, hogy mi a különbség a kettó között, aki még hallhatott neki szólót. Nem hiszem, hogy nagyon túlzok, de nekem a madáchi falanszter szürkesége jut eszembe mindig, ha gép közvetíti azt, amit az éló szónak kellene közvetítenie. — Tehát nincs már éló népművészetünk. — Életben tartott népművészetünk még van. Az pedig olyan, mint amikor az ———1 — A múlt hónapban telje| sen „leálltam" — mesélte Kolumnai, a«hírlapíró —, —' nem írtam egy betűt sem, a szerkesztőségben csak a falat néztem, ami jóllehet nem kis munka, ahhoz viszont elég kevés, hogy az ember a Lesóharcsa pjt-nél vacsorázzék, másfél nappal fizetés elótt. — Mit csináltál, ha nem írtál? — kérdeztem Kolumnait. — Gondolkoztam. Gondolkoztam. ha ugyan gondolkozásnak nevezhető a bajusztépdeséssel egybekötött körömrágás, aminek tartama alatt kileltároztam azokat a kis és nagy hibákat, melyeket csokorba szedtem az elmúlt néhány fényév során... s melyek között jó döntések csak elhanyagolható mennyiségben szerepeltek — bár az utóbbiak azzal jártak, hogy most sokkal színesebben és jobban élek. mint egykori felsőoktatási évfolyamomból bárki. — Mindezeken gondolkoztam tehát, s már kezdtem belebetegedni, amikor... - Mi történt ekkor? - kérdeztem. - Találkoztam V. Z. Zs.-vel, a szőke, egykori medikával. V. Z. Zs. kezét homlokomra tevé (miközben aggódva ráncolta a sajátját), majd hegyi túrát ajánlott a gondolkozás ellen. Ingyenjegyeket is szerzett kettőt, és így másnap elindultunk, el bizony, a hegyek felé. orvosok tartják életben a beteget. Néhány szerve még működik, de ha a gépeket kikapcsolják, meghal. A nép mindig kifejezni akart valamit a művészetével, mi már nem kifejezni, csak bevenni akarunk: halljam, halljam, halljam, ez a fontos. Én legalábbis nem tapasztalok újabb alkotásokat. — És a népművészet tárgyi oldalán? — A népi iparművészeire gondol? Nem merek ennyire bátran nyilatkozni, de úgy érzem, eluralkodik a piaci, sót inkább a bazári jellege annak is. Amit megvesznek, azt csináljuk! A népviselet is megmaradt bemutatási tárgyként, megkülönböztető jelnek, de otthon már senki nem hordja. Idónk, alkalmunk sincs rá, hogy viseljük. Semmire sincs idónk. Ünnepelni se tudunk már. — El-elsírjuk mindezt, de ettől semmi nem változik meg. — Tólem se kérdezze, hogy mit tehetünk ellene, mert nem tudom. Azt hiszem, útjaink az ellenkező irányba vezetnek, lehet, visszafordíthatatlanul. De megszólalnunk, szóvá tennünk akkor is kötelességünk. Legfőképpen ilyen nagy fordulópontokon, mint a tápai ünnepség is volt. — Az egyik előadó tiszteletre méltó igyekezetlel százalékoha meg, mikor mennyivel volt elmaradva Tápé Szegedtől. — Emlékszem rá, félreértésre adott okot. Azért is mondtam, nem hiszem, hogy a huszadik század előtt ne lett volna kultúránk. A műveltséget és a technikát soha nem szabad összetévesztenünk. Olyan bölcs parasztemberekkel találkoztam eddigi pályám során, noha iskolázatlanok voltak, hogy városi párjuk eddig még nem került eló. Nagyszerű tanácsokat is kaptam tólük az életben való eligazodásra, noha nem aszfalton jártak, földes szobában laktak, és kemencével melegítették a lakásukat. Ha mindezt lemaradásként értékeljük, akkor vegyük tudomásul azt is, hogy villámgyorsan fölzárkózik korunk. De csak ebben! Hogy mit veszítünk közben? Például népművészetünket. Pedig az is anyanyelvünk volt... HORVÁTH DEZSŐ ... A vonat ritmikusan •7 csattogott a váltókon, ringatózott is egy kissé, én —' pedig lelkesen ecseteltem V. Z. Zs.-nek a büféskocsiban való utazás előnyeit..., mely kocsiban egy idő után meg is jelentünk, bár ne tettük volna. V. Z. Zs. ugyanis kecsesen megivott két jaffát, majd észrevett egy ritmikusan bóbiskoló, borostás alakot, és „Szia, Sörte!" kiáltással a nyakába ugrott. Az alak horkantott, fölébredt, felugrott, s kialvatlan, véres szemekkel bámulta a lányt. — Ez Sörte, a volt férjem — magyarázta V. Z. Zs. vidáman. — Ez pedig — mutatott rám —, nos, ez itt... — Tiszteletem — morogta Sörte, s nem tisztelt, V. Z. Zs. viszont egész úton vele foglalkozott: csacsogott és cseverészett Sörtének (-vei), valamint S. borostáit simogatta, csak úgy sercegett az ötnapos szakáll, én pedig úgy éreztem magam, amint libikókán a harmadik — (mondta Kolumnai, majd folytatta): „Ha ez lenne az Orient-expressz, ki kellene siklatni", gondoltam, „vagy legalábbis meghúzni a vészféket." — D.e nem húztam meg, mert A közelmúltban megtiszteltek azzal, hogy zsűritagnak hívtak egy szakmai bizottságba. Azt kellett eldönteni, hogy a négy pályázó közül ki kapja meg a nagy múltú fővárosi színház művészeti vezetői állását. Végül is tíz szavazattal egy ellenében a társulat népszerű színművészét választotta a bizottság, s azóta már ki is nevezte ót a Fővárosi Tanács erre a posztra. Látszólag minden a legnagyobb rendben van tehát: több jelölt volt, érvényesült a demokrácia, a bizottságban az érintett színház megfelelő arányú képviseletet kapott, a szakigazgatás elfogadta a színházi szakma véleményét, s mindez tisztességes nyilvánosságot is kapott. (Igaz, a három eredménytelenül pályázó személyt jótékony homály fedi, de ismerve a hazai közvéleményt, jobb ez így; kárörvendő, ha éppen nem gúnyos megjegyzéseket kaphatnának, mint hoppon maradtak, pedig csak az történt, hogy egy negyedik pályázatot meggyőzőbbnek tartottak.) Miért írtam akkor mégis, hogy „látszólag" van minden rendben? Mit lehet még ennél jobbat kitalálni? Valószínűleg semmit. Mégis úgy éreztem, hogy nincs igazán minden rendben. Különösen. ha a színházigazgatói posztra kiírt eddigi pályázatokra gondolok, s méginkább érzékelek egy nagy adag bizonytalanságot, ha azok a színházvezetók jutnak eszembe — igazgatók, művészeti vezetők, fórendezók —, akiket mostanában neveztek ki, minden pályázat nélkül. A Művelődési Minisztérium illetékeseitől sokáig azt hallottam, hogy nincs elég színházvezetésre alkalmas személyiség. Bevallom, ezt akkor sem hittem el; valószínűleg szúk körben nézhettek körül. Egy ország két tucatnál is több működő színházi intézményében mindig ott van az a nyolcvan-száz potenciális jelölt, akik közül a huszonöt vagy ötven vezetőt ki lehet választani. A baj — vagy érdemes árnyaltabban fogalmazni: a bizonytalanság gyökere ott van, hogy tisztázatlan Magyarországon, mit lehet (kell) elvárni egy színházigazgatótól, főrendezőtől, művészeti vezetótól, és milyen legyen a két vezető kapcsolata. Ki adja a „fazont", az egyéni arculatot a színháznak? Az igazgató vagy inkább a fórendezó? Esetleg mind a kettó. Mi történjék ott, ahol a fórendezó mellett más karakterű, de azonosan erós rendezöegyéniség is van a társulatnál? Egyáltalán, több erós, stílusmeghatározó személyiség kell, vagy mindenki álljon odébb, mert a színház a főrendezőé, esetlég az igazgatóé? Ezek a kérdések akkor is a bizonytalanság forrásai, ha az élet sokféle választ adott már rájuk. Kaposvárott például Babarczy László rendező az igazgató, de nyilvánvaló, hogy Ascher Tamás és Ács János talán meghatározóbb rendezői egyéniségek, mint a direktoruk. A Katona József Színházban a Székely— Zsámbéki páros vezeti a színházat, és senki elótt sem vitás, hogy egyenrangúan fontos rendezó személyiségek. A Nemzeti Színház igazgatója viszont, Malonyai Dezső, aki soha nem volt rendezó. múltja alapján inkább színházi menedzsernek lehetne nevezni; ott Vámos László fórendezó a színház arculatát meghatározó személyiség — nem annyira rendezéseivel, mint színházvezetói személyiségével. íme, néhány példa, s mindegyik azt bizonyítja, hogy a színházi élet sokféle megoldást ismer, s valójában egyikre se lehet ráfogni, hogy ez modellértékű, temár Kispesten jártunk, majd következett a Nyugati... Erősen reméltem, hogy ott végre búcsút veszünk Sortétól, eleszi a fene valahová, de legalábbis másfelé utazik, mert kezd nyomasztólag hatni: egyrészt hat méterrel magasabb nálam, s huszonöttel súlyosabb — kilóban —, másrészt pedig úgy látszik, mégis kialudta magát, mert ha ránéz V. Z. Zs.-re, már magától is serceg a szakálla. — Természetesen Sörte velünk tart, rég látta fatornyos falucskámat, benne az Üszkös utca 13. számú házat. ahol van még némi ingósága — közölte V. Z. Zs. dallamosan, mint egy idegenvezető: én pedig: „Mi a lótuszt akar ez a nó?" — kérdeztem magamtól a miskolci vonaton, hiszen V. Z. Zs. az imént súgta meg, azért vált el férjétől, mert Sörte úgynevezett „zugevö", és ő ettől undorodik... — Brrr — mondta V. Z. Zs. hatásosan, s még meg is rázkódott. Most pedig: Sörte így. Sörte úgy... Szürkült már az ég, mire a vonat Miskolcra ért, és öreg este lett, mire megérkeztünk B.-be, mégpedig taxival, illetve „lórén", merthogy busz már nem járt — (mesélte Kolumnai, belelkesedve). — Sötét volt az Üszkös utca, kihalt maga B., a falu; V. Z. Zs. s az ex férj otthonosan, hát így helyes, így kell csinálni. Ha vezetóváltozás van, akkor ilyen vagy olyan képlet szerint kell az állásokat meghirdetni. s a pályázatokat elbírálni. A bizonytalanság mégsem az élet produkálta sokszínűség miatt létezik. Ellenkezőleg. Egy nagyon határozott színházvezetói modell él a szakma tudatában, s óhatatlanul ezt mintázná a mai, sót a holnapi színházi életben is. Ez a modell, némileg persze leegyszerűsítve, így fogalmazódik meg: úgy kell csinálni, ahogy Reinhardt, Sztanyiszlavszkij, Brecht vagy Brook! Magyarán: egy különleges tehetségű író, színész, rendezó — legjobb, ha mindhárom egyszerre — legyen olyan sugárzó színházi egyéniség, aki befolyásolni tudja akár a színháztörténelmet is. A színháztörténelem sok olyan példát ismer, amikor egyetlen ember határozott meg mindent: programot, stílust, karaktert, hatáskört. Tehát mindazt, ami az együttest, játszóhelyet, produkciót egyedivé tette. A kérdés nem az: kellenek-e nekünk ma Brechtek, Brookok, Sztanyiszlavszkijok, hanem az, hogy meg lehet-e hirdetni pályázatot, amelyben a követelmények a jövendö Brechtek, Brookok és Sztanyiszlavszkijok legalább valamilyen embrionális, jelenlétét írják eló. A kérdés abszurditása nyilvánvaló, pedig a pályázatok meghirdetésének, megítélésének, a kinevezéseknek, mintha ez a színháztörténeti modell lenne a mintája. Pedig igen csekély az esélye annak, hogy a holnap magyar Brookjára pályázat útján kell (lehet) ráakadni. Számomra az látszik rokonszenves vezetői modellnek, amikor az igazgató felvállal egy meghatározott társadalmi programot, s ehhez keres(nek) olyan művészeti vezetőt (főrendezőt), vagy több rendezőt, akikkel ezt a társadalmi programot (kiknek, mit akarnak játszani) művészi egyéniségük erejével meg tudják valósítani. Erre a kettősségre már csak azért is szükség lenne, mert a színházban művészeti kérdésekben nem lehet demokrácia. Nem szabad szerepet osztani demokratikus alapon, minden egyes produkcióhoz az elérhető legjobbakat kell választani. A rendező stiláris ízlését sem lehet többségi-kisebbségi alapon megítélni. Viszont a színház, mint munkahely, egyenló állampolgári jogú emberek intézménye, ahol ebben az értelemben éppen ügy az általáhos jogoknak és demokratizmusnak kell érvényesülnie, mint bármely más munkahelyen. Éppen ezért felelős egyszemélyben az igazgató. Sót. azért is, hogy a társadalom által jóváhagyott (elfogadott, állami vagy egyéni erókból anyagilag támogatott, a közönség által visszaigazolt) programot a rendezó ízlése, tehetsége mennyire szolgálja, vagy menynyire „mást játszik". S ha mást játszik, akkor hogyan születnek meg a mai Brookok, Brechtek? — kérdezhetik vissza. Bízzuk a színház bel só önfejlódésére. Az élet - a példákban már idézett — sokszínűsége igazolja, hogy a képzeletbeli modell csak arra alkalmas, hogy jó felé induljunk, ám hogy hová érkezünk, az csak részben függ az indulás irányától. Viszont fölösleges olyasmire pazarolni az energiát, ami már az indulásnál is nyilvánvaló tévutat jelent. Ez elkerülhető, ha a pályázatok megítélésének modellje a fentebb leírt kettős vezetés. BERNÁTH LÁSZLÓ hogy a ha gyújtotta a égtünk. \ gondolkoz; írok, mint löm V. Z.: kissé túlsáj get — feje nai, a hirla hatást. Az Üszkös utcai faház magam erós szorongással bújtam be a gerendamennvezetú, palóc kulipintyóba. V. Z. Zs. asszonyos mozdulatokkal pakolt ki a bőröndből, befűtötte a búbost, S.-sel pedig váratlanul közölte, hogy a kisszobában a helye. — „Ágyazz meg magadnak, ha akarsz!" —, és magunkra húzta az ajtót, valamint a paplant. ... Sörtétől csak akkor kezdtem el igazán félni, mikor fölfedeztem: V. Z. Zs. az ágy mellé készítette a kisbaltát. — Ha kijön, rögtön üssed — susogta szókén a humánus med. univ., s így folytatta: — Te édes... — Most akkor üssem, vagy édes vagyok? — Mind a kettó — súgta V. Z. Zs. —, „teljesen meg lettem duplázódva", véltem, és... — Azután mi történt? — kérdeztem izgatottan Kolumnait. — Azután az történt, irmadik éjjel Sörte ránk házat, s kevés híján benn1ég aznap hazautaztam, ási kényszerem elmúlt, és a vízfolyás. Azóta kerüZs.-t, véleményem szerint gosan kedvelt a feszültsézte be történetét Kolumipíró, s érdeklődve várta a FARKAS CSABA