Délmagyarország, 1988. október (78. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-19 / 250. szám

5 1988. október 22., szombat Vállalható hagyomány Harmincötödik ösii tárlat Vásárhelyen Az első pillanat a döbbeneté. Azé a tragikus élményé, mely az első teremben fogadja a látogatót. Mindjáijt a bejárattól jobbra Patay László mesteri portréja: In. memo/riam Miskolc.zi László. Aztán a szemben levő falon öt festmény: Miskolczi László alkotásai. Megdöbbentő portré Bartókról és Kodályról, vázlatvoltában is remek arckép Németh Lászlóról,' s két finom, líraiságában is felkavaró tájkép: Madárijesztő és Táj, lovakkal. A nemrégiben elhunyt művész az idei Tornyai-plakett díjazottja. Am a zsűrorokkal, a díjítélőkkel magam is önvizsgálatot kell. hogy tartsak. Nem ismertem személyesen Miskolczi Lászlót, visszalapozva a régebbi katalógusokat és az őszi tárlatokról irott recenzióimat, neve gyakorta ott szerepel a jelenlevők, a tartalmas munkákkal jelentkezők, a minden alkalommal meg, bizható értéket képviselő alkotók sorában. Finom barnákkal, szürkékkel festett párás tájképei, legelésző lovai sokat sejtettek egy visszahúzódó, a tülekedésektől menekülő, érzékeny és mély festőiségből. Még képcímei is utalhatnak magatartásának lényegére, íme néhány az utóbbi évek őszi tárlatainak anyagából: Este, Lovak, Tűnődés (Önarckép), Csend, Tél, Táj, lovakkal. Kerestem arcát, nac ionálé ját az 1979-es jubi• leumi kiállítás katalógusában, de nem találtam. Két műve képviselte azon a műcsarnoki tárlaton. Talán ez is bizonyíték a rejtőzködésre?! Mindenesetre az említett két portré — a két európai mércét teremtő művészről megél tebb, lényeglátóbb, tisztább festői eszközökkel megjelenített arcképet még nem láttam — visszamenőleg igazol és eligazít minden müvet, minden ítéletet. Újrarendezi a néha felszínesen alakított értékrendünket. Ebben pedig előkelő hely illeti meg Miskolczi Lászlót. Kései elégtétel? De tisztességes és tanulságokkal szolgáló. Hogy a „kisjubileum" — ahogy Dömötör János nevezte a 35. seregszemlét — egészében és kísérő rendezvényeivel is tragikusabbra hangolt a szokásosnál, véletlen éppúgy lehet, mint törvényszerű. Am van ebben a tragikumban megtisztító, felemelő és újrarendező mozzanat is. A Medgyessy Teremben azoknak a művészeknek látható egy-egy műve, akik rendszeres kiállítói voltak a vásárhelyi tárlatoknak, de már nincsenek közöttünk. A sorban olyan nevek találhatók, mint Medgyessy Ferenc, Kondor Bélo, Kohón György, Tóth Menyhért, Ferenczy Béni, Kovács Mári, Vén Emil, Novotny E. Róbert, Almási Gyula Béla, Csohány Kálmán, Gácsy Mihály. Zoltánfy látván. Az emlékezés megrendítő és figyelmeztető. Az idei tárlatot megnyitó Berecz János több helyen is publikált beszédének egyik gondolata valóban a lényegre koncentrál: „Azt kell megőrizni, ami alapvető érték a múlt század kezdete, az úgynevezett vásárhelyiség kezdete óta, s mindazt megújítani, amit a társadalom változásai, a kor jogos ízlése és parancsa megkíván ... napjaink sem mentesek... a társadalmi és emberi konfliktusoktól, a változás és változtatás szükségességétől." Talán még enyhe is a megfogalmazás. Az elmúlt évekhez, évtizedekhez képest torlódnak, egymásra rakódnak a konfliktusok, válságokkal küzd a gazdaság, a politika, zavarodott az erkölcs, tisztázatlanok az emberi kapcsolatok. Ebben a helyzetben különösen fontos a művészek etikája, az alkotó emberek tartása. S az idei tárlat talán legfigyelemreméltóbb erénye a művészi magatartás etikusságának erősödése, a vállalható értékek fölmutatása és a változtatás bátor lépéséi. Egység és sokszínűség látszólagos ellentmondását éppen ez a művészi magatartás, értelmiségi felelősség, nemzeti azonosságtudat, az. európaiság és a lokális értékek kölcsönhatásai oldják „békévé" (?). Az utóbbi idők bizonytalankodásai, úttévesztései után mintha ezen az alapvető területen sikerült volna leghatározottabban előrelépni. Azoknak is, akik ebben a nagvhagyományú városban végzik mélyfúrásaikat, azoknak is, akik gyökereikkel kötődnek a tiszta és megújulni is képes realizmushoz, s azoknak is, akik elhányva csikóflogaikat. baráti jobbokra, inspiráló és értékteremtő közegre leltek Vásárhely művészi közegében. Ha sommásan kellene összefoglalni a művek által kiváltott élményt, azt mondhatnám: arcokra irott emberi sorsokkal jellemzett történelemmel, képekbe mentett magyar tájakkal, alkotásokba szchrítoét napi gondolatokkal találkozhattam A 138 alkotó közel 320 műve még a felsorolást sem engedi meg, néhány művész és néhány munka feltétlen figyelmet érdemel. Giczy János Anyám nevére című triptichonján pompásan talált rá az egyediben az általánosra, nemzedéki és társadalmi sorssá tipizálva egy ember küzdésekkel teli életét, a generációk kapcsolatának lehetséges melegét. Fodor József eddigi tájképeinél konkrétabb és izgalmasabb témát választott, emléket állított az egykori, legendákkal övezett vásárhelyi színkörnek, és szellemi vezérének, )Osváth Bélának, öregaszszonyportréján, mely Az út végén címet viseli, az alkonyi nap aranyos fényei némi elégedettséget és vigaszt nyújthatnak az út elején vagy közepén járóknak. Többen szerepelnek sikeres portrékkal, így Jószay Zsolt, akinek finoman faragott fa arcmásai többek, mint ihletett mestermunkák; Kőnig Róbert, aki egv szellemi Magyarország tömegéből válogatja arcképei modelljeit, s mutatja föl vászonra nyomtatott papírmetszetein. Karakterérzék és mesterségbeli fölény jellemzi Somttgyi Jánost (Fiam), Nagy Ernő Sándort (Eszter), Rátonyi Józsefet (Szent-Györgyi Albert), Horváth Jánost (Gulyás, Juhász). Kevesebb siker kíséri Rajki Lászlót (Erdei Ferenc) és Szabó Ivánt (Karinthy Frigyes). Zala Tibor motívumelemzéseivel históriai korokat idéz, mai tanulságokat keresve. Fcbitos Sándor egy kiszolgáltatott nemzedékért emel szót, Kovács Tamás Vilmos kis közösségek kötelékeit keresi, Kurucz István András expresszív, kavargó-örvénylő ecsetfutamokból bontja ki figuráit. A mai tájképek már aligha csupán egy természeti élmény rögzítései. Vagyishogy ez a kevesebb. Mopt örömmel fedeztem fel Szereday Ilona őszinte, remek kis tájképeit. Csikós Andrást királyhegyesi pannóján már az emberek egymáshoz és a természethez való bukolikus viszonya érdekli, nem a nosztalgia, inkább a tiszta vágy szintjén. Kurucz D. Istvánnál aligha ismerhetik jobban a „nagy sömmi" lényegét. A megújulás megunhatatlan csodáját (Barackvirágzás), az elmúlás fájdalmas beletörődését és kiszolgáltatottságát (Zúzmarás idő, Beteglátogatás), mint az élet szélső pólusait fogalmazza meg nagyívű képein Németh József. E táj és az itt élő em. berek világának rejtett értékeit festi színesedő, bra vúros és újszerű életképein Szalay Ferenc (Koszorúhalmi kereszt. Udvar, Kasza. Tisztelet Krúdynak). Hogy egy falukép megfestése (Kurd, Dömsöd, Berekhá-t) is lehet felkiáltójel a férfias líra mögött, azt bizonyítja Vecsési Sándor. Fejér Csaba bravúros és embermértékű Paraszt zsánerűt hatásosan ellenpontozza részint Zsuga Sándor déko. rativitása (Életforma), részint Kollár György faktúrái is ereje (Esti harangszó, Útszéli csönd, Távolodás, Lecsúszott horizont). Sokan komplexebb, intellektuálisabb tematikát fogalmaznak megt Olyan kérdésekkel foglalkoznak, mint az elszemélytelenedés veszélyei, a kapcsolatok kiüresedése, a biztos értékek keresése, az ember helye, tapadási felületei és kitörési pontjai mai világunkban. Ebben a sorban meggyőző érték Kéri László kavargó térkoordinátája, Tóth Ernő emlékkeretje, Vóli Dezső csupasz terei, Krajcsovics Éva újrarendezett kulisszái és tükröződései, Tenk Lász. ló harmóniaexpedíciói. Szabó Tamás kötözötten is táncoló figurái,' Almásy Aladár egyedi birodalmának történései, Fritz Mihály precíz tisztasága. Muzsnay Akós életnyomatai. Agothn Margit cirkuszi porondjai. Gáti Gábor eróziót sejtető figyelmeztetése, Kiss György erőteljes korpuszai. Nagy Benedek sebesült Pegazusa, Lieber Éva miniatúrákat idéző varrott szőnyege. S fölzárkózásra készek a fiatalok: Csáth Mária, Polla. csek Kálmán. Sárkány Győző, Tóth Júlia és társaik. Hadd fejeződjék be ez a recenzió a katalógus előszavát író Tornai József költő szép és reményadó gondolatával: „Ez a vásárhelyi festészet mindenkori, a mai napig, és gondolom, holnapra is érvényes mélylélektani igazsága: a tudatalattiból napfényre emeli és a művészet ellenállhatatlan igézetével újra szembesíti azoknak a dolgoknak, emlékeknek, fogalmaknak ősképével, akik nélkül mi, magyarok, úgy látszik . . . csak isa por és chomu vugmuk.'' Tandi Lajos Kispadon S

zegeden 1988. október 5-én sztrájkoltak a bölcsészhallgatók. Sztrájk? így nevezték; ám soha ennyien együtt ennyit nem dolgoztak egyetemisták, mint azon a napon. Megszervezték, hogy előadásokat hallgathassanak — az egyetemi autonómiáról, az egyetemek történetéről; összeállították és megvitatták követeléseiket; kérdezgették az egyetem vezetőit, a minisztérium képviselőjét; mérlegelték a szavakat, s eldöntötték, melyek a nekik megfelelő szavak, önállóan és felelősen — szabadon — döntöttek olyan ügyekben, amelyekről most érezhették igazán először: rájuk tartoznak. Szegeden 1988. október 8-án pártértekezletet tartottak, amelyen szóba került az egyetemisták figyelmeztető sztrájkja. Azt mondta ott egy fiatalember:- „A munkásfiatalok nem sztrájkolnak, hanem dolgoznak." A mondat csattant, úgy érzékeltem, másodpercnyi üres csönd követte, aztán győztek a reflexek, taps következett. Vagy mégsem a reflexek? Nem a mechanikus kényszer volt ez?, hogy tudniillik, minden hozzászólót illik megtapsolni? (De hisz annyiféle taps volt azon az értekezleten! Hogy csak a szélsőségeket említsem: egyetértő, helyeslő — és tiltakozó „letapsolás" ...) Mégis: miféle reflexek működtek amögött, hogy az ominózus mondat kikényszerült? Meg a taps is? Attól kell tartanunk: aki ezt megtapsolta, nem udvariassági gesztusból tette. Hanem mert egyetértett a „mögöttesével", a tartalmával, azzal az ideológiával és gyakorlattal. amely a — bizonyára, munkás- — fiatalembert erre a munkásöntu_ datosnak tetsző kijelentésre ragadtatta. Nincs miért takargatnunk: itt még mindig az a belénk sulykolt. ideológiának feltüntetett téveszme munkál, ami termelő és nem. termelő szférát különböztetett meg, s amely az elmúlt évtizedek alatt a „nem termelő ágazatokat", az oktatást, a tudományt, az egészségügyet, a kultúrátművészetet szisztematikusan háttérbe segített szorítani, elhanyagolhatónak, „nem fontos"-nak, luxusnak minősíteni. Nem a deklarációkban, hanem valóságosan, nem elvileg, hanem a gyakorlatban. A végkifejletet szemlélhetjük most, amikor körülnézünk oktatási „fellegvárakban", amelyek minden pillanatban összedőlhetnek; kutatóintézetekben, amelyek szinte kiürültek, mert az itthon „nem termelöknek" mégis van árujuk, amit Nyugaton vesznek, mint a cukrot; a kultúra „piacán", ahol felhalmozódott a szemét; a kórházban, ahol megesik, hogy az egyre ritkábban szülő asszony is egyedül marad kínjával a folyosón, mert nincs ágy, nincs személyzet és nincs gyógyszer. A szocializmusban „...nekünk csak a nincs van" — mondta, ugyancsak a szegedi pártértekezleten egy — értelmiségi •— fiatalember. Miért tapsoljuk meg szabadabb szívvel ezt az utóbbi állításba foglalt tagadást, mint a munkásöntudatba burkolt vádat? önmagában is elképesztő, hogy 1988ban, Szegeden, a pártértekezleten olyan „osztályöntudatos" hozzászólások hangzottak el, mintha holnap kezdődne a munkásforradalom, „Döntsd a tőkét, ne siránkozz" . . . Tudni kell, kérem, hogy arr.a ortodoxiában, melyben termelő — kizárólag a kétkezi; élősködő — a szellem em. bere, szóval, ebben az ideológiában egyszersmind ez utóbbi a „tőkés" talpnyalója is; tanult ember az urak pártján áll. Hol vagyunk már ettől — mondja most, talán, a kedves olvasó. íme, a fönti példa: nem olyan messze. Mintha bevette volna magát zsigereinkbe, szajkózzuk: munkás-paraszt-értelmiségi. Pedig mára elég bonyolult lett a társadalom szerkezete. Hol van itt az azonos érdekű munkásosztály? Sehol. Hányféle eltérő érdekcsoportból áll az értelmiség? Ezer. Vagy több. Köztük egy csoport, a szociológusoké, hossZú évekkel ezelőtt könyvek és tanulmányok tucatjaiban bizonyította, hogy társadalmunk nem a munkás-paraszt-értelmiségi tagozódást mutatja! A szociológusok improduktív munkát végeztek, mert sem a fejekbe (lásd, főnt), se/m a társadalom gyakorlatába nem „ment át", amit bebizonyítottak. A munkás (-fiatal!) azt hiszi, az értelmiségi (mondjuk, a sztrájkoló egyetemista) az 6 munkájának gyümölcsét happolja el, amikor több pénzt követel a költségvetésből az oktatásra; azt hiszi, hogy az értelmiségi ezzel „magának kapar". Napi terme, lési gyakorlatában ugyanis sohasem volt még módja megtapasztalni, hogy mi a valódi értéke az ő munkaerejének és munkakultúrájának, s mi a valódi értéke a más szférákban dolgozók erőfeszítéseinek. Mint ahogy nem érezhette még soha, hogy ez az ország az övé. Csak mondták neki, s elhitte. Dolgozott. Pont úgy, mint az értelmiségi. S most, amikor „csak a nincs van" — egymásnak ugranak? A reakció majdhogynem természetes. A fekete-fehér alapú, „kizárásos", csak igent és nemet ismerő ideológiák a történelemben mindig is az „oszdd meg, és uralkodj" alapján juttattak élősdi szerepbe — valakiket. Nem munkásokat, vagy értelmiségieket (pláne parasztokat), hanem: is-is. Bürokratikus, elnyomó apparátusokat. K

i mondja meg annak a pártértekezleten fölszólaló, kétkezi dolgozó fiatalembernek, hogy az egyetemisták sztrájkja nem ellene irányul. Hogy a sztrájkolok nem akarják öt meg. rövidíteni, kihasználni, fölélni, amit termel. A sztrájkolok azt akarják, hogy az ö munkapadjánál olyan szabad, magas munkakultúrájú ember állhasson, aki erőfeszítése arányában boldogul az életben. A sztrájkolok mindenkinek lakhatóvá akarják tenni ezt az országnyi, már düledező házat. És ha valaki megmondja neki — elhiszi? Annyi mindent mondtak már neki 40 éve, mindent elhitt — és tessék... A sztrájkoló fiatalok azt is akariák. hogy a munkást se bűvölje senki többé szép szavakkal. Hogy tapasztalja meg, ott, a „termelő" szférában, a maga helyén, naponta, hogy mik itten a valódi értékek; anyagiakban és szellemiekben. Ne „csak" dolgozzon, hanem tudja: mit,-miért Ám addig is, ülünk itt, a kispa.don, és tehetetlenül, kínlódva szemléljük: emberek!, egymást, s nem a labdát rúgjátok!? Nélkülünk fognak zajlani az Európa meg a Világ Kupa fordulói! Sulyok Erzsébet Őszi megyei könyvhetek A szövetkezeti könyvterjesztés ünnepi eseményét az őszi megyei könyvheteket október 22-től immár 23. alkalommal rendezik meg. Az országos megnyitót ezúttal a Vas megvei Szentgotthárdon tartják október 25-en 17 órakor a színházban neves íróvendégek közreműködésével. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése a meevei könyvhetek történetében először 60 címből álló könyvhéti aiánlólistát készített erre az alkalomra szépirodalmi, gyermek- és ifjúsági könyvekből, tudományos és szakmunkákból, ismeretterjesztő kiadványokból A Magyar Amerika előtt tisztelegve „E házban született 1888. október 18-án Vasvara Ödön református lelkész, az amerikai magyarság történe .ének kutatója. Születésének centenáriumán elhelyezte auüite ményének örököse, a Somogyi Könyvtár." Ez áll a Mátvás tőr I9-es számú ház falán íalál'iató emléktáblán, amelvet tegnap. kedden délben meghitt ünnepségen avattak föl: Kemény Simon Európa elrablása című versét Padlás Zsuzsa mondta el. maid Péter László irodalomtörténész mondott emlékbeszélet. Megidézte Móra Ferenc mondatát: „addig élünk amíg valaki utánunk néz" — s a Vasvárv Ödön élete után nillantó tekintet elé bizonv nem akármilyen szépségű LÍD tárulha't. Felmutatta, mit ielent a magvar Amerika, rni mindent adott az amerikai magyarság az Egyesült Államoknak: bizonyíthatóan anvnyit. amennyit egyetlen vele azonos nagyságrendű nemzet se. Az emléktáblán Szabó László, a Magvarok Világszövetségének titkára és Hajdú Géza. a Somogyi Könyvtár megvei igazgatóhelyettese helyezett el magyar nemzeti színekkel ékesített koszoryt. * Magyar Amerika — ezt mondia a könvvcím is. A fedőlapon az Egyesült Államok térképének körvonalai ám a kontúrokat a piros-fehérzöld lobogó tölti ki — a Magyarok Világszövetsége és a Soros Alapítvány támogatásával a Somogyi Könyvtár által kiadott kötet Vasvárv Ödön írásait tartalmazza. Ama szegedi ember életművének foglalatát, akiről azt írja az előszóban Csillag András, hogy kitartóan félelmetes hűséggel mindvégig a magvar szellem fennmaradását. terjesztését szolgálta a tengeren túl is. Most. az öszszegyűjtött írásokban bon gészve a recenzensnek két dolog azonnal föltűnik: részint az a tematikai gazdagság. amelv az életmüvet iellemzi — életrajzi írások, az egyébként is roDDant gazdag amerikai Kossuth.-irodalom ieles darabiai. rengeteg magyar vonatkozású amerikai történet, sorsbeszámoló ismertető. nekrológ portré és egyebek — részint az az egységes. népben-nemzetben gondolkodó szemléletmód, aminek csak mostanában kezd űira fölvirradni a naoia a Duna—Tisza vidékén. Vasvárv Ödön Magyar Amerikája nemcsak ebben az értelemben magyar szellemű, indíttatású és érzelmű kollekció. hanem még valami más. talán ennél is több: nemzetünk életrevalósága, tehetsége, vállalkozókedve és intellektuális teliesítókénesséye előtti, tisztelgő bizonvitéksorozat. A hűség maradandó ma_nifesztuma. az Óperencián túlról is. Domonkos László