Délmagyarország, 1988. szeptember (78. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-10 / 217. szám

1988. szeptember 88., szerda 7 Kétszáz éves a Magyar Museum SASS ERVIN PAPP GYÖRGY METSZETE Csak egy vers innen már csak egy lépés annak aki a földre érkezett csak egy sóhajtás a széttéphetetlen innen már csak egy vers a halhatatlanság de az a lépés és az a sóhajtás és az a vers honnan indul merre rebben és megíródik-e egyszer is innen már visszavonulhatsz önmagadba miként Marcus Aurelius hitte a békét innen már el nem érhet a dárda mert páncélt égetett rád az idő Margitka esküvője A bablonyi Esöcsepp utcát az oltlakók Jégverésnek nevezik — ók tudják, miért. Valaha Esó Ernó, a jeles jogtudós (baloldali avagy jobboldali volt-e? — senki sem tudta...) nevét viselte. A változtatást könnyen megoldották a lakók. A táblákról le kellett vakarni az Ernőt és felpingálni a cseppet. Úgy is lön... Per-Patvarics Elek háza remekül beillett az utcasorba. Különleges személyiségét csupán a betéró érzékelhette. Az előszobában ugyanis egyetlen díszítő elemre bukkanhatott az ember. A nemzeti színű lobogóra. Manapság eredeti képzettársítások születhetnek c lényből. A tulajdonos ismeretében azonban nincs helye a bárgyú okoskodásnak. Már azért sem, mivel kisajátítja magának a szellemi légteret, úgy vonszolván maga után vendégét, mint a gomolyfclhökre vadászó siklórepülót a kötél másik végén hatalmaskodó égi madár. Elsó látogatásomkor körülbelül ennyit fogalmazhattam meg magamnak, míg elkészült a kávé, török módra. Attól kezdve csak hallgatnom kellett. Volt mit. Elvesztettem, igaz, a megismerkedésünkkor szerzett némi fölényemet, de nem sajnáltam. S ó érezte, hogy a végtelenségig nem élhet vissza helyzetével. Bőségesen fizetett. Ezúttal egy történettel, Amiról úgy érezte, hogy az én siklórepülésemet egy újabb gomolyfelhó alá irányíthatja... — Örülök, hogy tiszta lapokkal játszol. Semmi kifogásom az ellen, hogy megírd a heti beszélgetésünk történetét. Legalább alkalmam lesz összevetni a te feldolgozásodat az én eredeti feljegyzéseimmel. Ahhoz viszont ragaszkodom, hogy következtetéseimet, meglátásaimat, erkölcsi mondanivalómat — amennyiben tisztának látod; s miért ne látnád annak, hisz én is megjártam a tisztítótüzet, nemegyszer — maradéktalanul tolmácsolod. Ekkor van értelme ?.z egésznek, nemde? — kérdezte évődés nélkül, s míg én a kávémat kavargattam, e rövid kitérő után valóban belevágott a súrújébe. — Életem sárga korszakának befejezését jelentette az az időszak, melyet a vakok intézetében töltöttem, gondnokként. Azért is emlékezetes ez az egy esztendő számomra, mivel rövidesen ez után bekövetkezett a fekete korszak, mely során szinte naponta felszolgálták nekem és társaimnak a fekete levest. Alkalmad lesz erról még hallani. Tehát: én. a látó, a ncmlátók közösségének szolgájaként. Mindvégig annak tartottam magam. Margitkáék tanúsíthatnák. Ha még élnek. Aminek Viszont kevés a valószínűsége. A ncmlátókat ugyanis sokkal gyorsabban morzsolja a sorsuk. Szinte kiszámíthatóan. Margitka azonban mintha kivétel lett volna. Órá nem vonatkozott a négy fal között felgyorsított életritmus. Magánosan élt. Mindenki tudta: a szerelmére várt. Sohasem beszélt róla, mégis, számunkra egyfajta emberi értékmegőrzőnek bizonyult. Lám, gondoltuk. létezik önbecsülés és önfeláldozás ezen a szinten is... Az önfeláldozásról ugyanis azokban az években — múvi úton — egész más képzetek alakultak ki bennünk. Érdeklődni kezdtem az előzmények iránt. Még nem sejtettem, hogy a kibontakozó végkifejletben kulcsszerepet szánt nekem a véletlen. A megelőző harminc esztendő pofonegyszerúnek mondható: a gyermekkori szerelmet Margitka folyamatos látásvesztése törte meg. A lány intézetbe került, Lajos pedig megnősült. Margitka azóta várt. A vetélytársnó halálára. Margitkáról pedig tudtam mindent. Varrónő volt, az ügyesebbek közül. Harminc esztendeje gyűjtött. Lajosnak és magának. Társai rendkívüli módon tisztelték. Emlékszem, egy alkalommal a műhelyben vita támadt Arany János sorai fölött, egyesek amellett kardoskodtak, hogy feketén bólongat a szederfa lombja...", míg mások az eredeti változatot idézték: feketén bólongat az eperfa lombja..." S Margltkát elfogadták döntőbírónak! Ami a nagyon ritka esetek közé tartozott. Még a mesternek sem volt annyi hitele előttük, hogy hasonló esetekben mérvadó lett volna a szava. Amin viszont nem lehet csodálkozni. Ott és annyiszor csapta be a munkatársait, ahol és ahányszor nem szégyellte. S nem volt a szégyenlős fajtából. Gondoskodásom tizenegyedik havában felgyorsultak az események. Margitka hívatott — megtehette — s megkért: készíttessem el az esküvői ebédjét! Házat vásárolt — kétszobás vityillót, még az akkori körülmények között is —. az ebéd árának kiszámításában rám hagyatkozik, viszont csigaleves az legyen, ehhez ragaszkodik. Hatvan emberre számítsak... Felbolydult az intézet. Az igazság nem lenne mindegy a mi szempontunkból; az elterjedt szóbeszéd és híresztelések közös nevezóre vonásával igyekeztem kialakítani a történteket. Margitka tiszta volt, ellenben Lajosról elterjesztették, hogy nem bűntelen a hites felesége elhunytában.-Tudta Margitka, nem tudta? — nekem a hosszas élettapasztalat azt súgja, hogy a nök szinte kivétel nélkül a valóságos értékénél sokkal többre becsülik a kiválasztott férfit... Margitkát az önmaga helyzetéhez viszonyítva csodáltam, lehetetlennek tűnt ítéletet mondani felette. Várt, elérkezett az ideje. Legyen boldog! Az esküvó — az feledhetetlen és megismételhetetlen volt. Margitka kivirult. Szoborkemény, fehér arcát egyfajta ájtatosság lengte körül. Mellette Lajos ázott egérként húzódott meg. Sajtra lesó rágcsálóra emlékeztetett. Margitka, mint sajt? A képzettársításoknak nincs határa. A valóságnak sem. Az intézetben hetekig — egy hónapig! — csak a Margitka esküvője volt a szóbeszéd tárgya. Maga Margitka szinte nem is létezett a kisközösség számára. Ó megdicsőült. Emlékszem, egy alkalommal végigmentem a munkacsarnokon, megálltam Margitka mellett, szóltam volna, amikor szinte férfias ásításba kezdett. Kivártam. Megérezte a jelenlétemet. S azt is. ki vagyok. Magyarázkodni kezdett, bár nem vártam. Kiderült: Lajos késó éjjel ment haza, éhes volt. s neki fel kellett kelni, hogy zsíros kenyeret kenjen az előkészített tea mellé... Apróság, gondoltam. Semmiség, hessegettem el kételyeimet. Egy héttel az intézetbeli távozásom előtt megjelent elóttein Margitka, egyetlen bőrönddel. Megértettem mindent. Visszakapta a szobáját. Érdekes mindenki megértett mindent. Mert harmincévnyi kémény és reménytelen — avagy reményteljes? — várakozás után is elindulhat egyetlen bőrönddel az ember új horizontot keresni. Látóként, saját erejében bízva. PATAKI SÁNDOR Béla-vári mesék Amikor megismertem Margitka szerelmének és önmegtartóztatásának tárgyát, meginogtam. Lajos az egyik helyi vendéglő zenekarában a brácsát kezelte. Szó szerint. Alacsony, kopaszodó, jelentéktelen emberke volt. Még akkor sem tudott megtáltosodni, ha szerszámát a kezébe vehette. Arcvonásain kiült a sokat éjszakázók méla undora minden iránt, ami ragyog. Pocakot eresztett s azt rebesgették, hogy kedveli az italt — bármilyen legyen is az — s ráadásul veri a feleségét... Hazatért Béla királyunk (aki negyedik volt e néven lajstromozva a királyi sorban, s tatár ügyekben nem valami dicsőséges kétoldalú csatározásokat vezetett — mint tudjuk —)... szóval hazatért fene gyors meneküléséből szóban forgó Béla, s körülvezette tekintetét a nagy magyar síkságon. Hát ott bizony volt mit nézni könnyes szemeinek. Porig égett falvak üszkös romjai alatt gcrincetört jobbágyok, feldúlt földvárak, no meg meggyalázott asszonyok jajsikolyai figyelmeztették — belgazdasági viszonyaink bizony megromlottak, s a közhangulat sem túl vidám. „Hát hiába, a tatárjárás áldozatokkal jár" — próbálta megnyugtatni háborgó lelkét, amikor a sok kín között egy értelmesnek túnó ötlet is szikrát vetett sisakos, tollforgós fejében. „Várat építeni e tájra, de sokat! A kővel nem bír tatár nyila, s ha újra a Duna meg a Tisza fertályán hajkurásszák vágott szemükkel a sikerélményt, kapnak olyat, hogy a (vár)fal adja a másikat." „Várat, de sokat!" — visszhangozták nagy hejehujával a főnemesek, akikből maradt azért bőven tatárdúlás utánra is. „Várat, de sokat!" — motyogták a jobbágyok, s belátták: húznak meg egyet a gatyakorcon. hisz úgy kell most a plusz robot, mint utókornak az áfa. „Várat, de sokat! De miből? De hogyan? De tervszerűen..." — bólogattak komolyságtól hízott fejükkel a konkrét tennivalókkal terhelt operatív kamarák, a várépítésügyben sebbel-lobbal felállított al- és ideiglenes kamarák tisztségviselői." Mert azt csak nem várhatja a király, hogy fejlődő feudalizmusunk idején csak úgy cibáljuk a köveket, oszt rakjuk a falat" -j morgott valaki névtelenül, de nagyon bátran a terv hallatán. „Van minekünk ehhez megfelelő háttériparunk?" — sistergett közben egy megfontolt kérdés oly megalapozott borúval, hogy majd kiégett a trónszék bársonyar. „Van-e aki követ fejt, s van-e aki majd szállít épp ma, amikor a várépítő fizikai munka megbecsültsége mind anyagilag, mind erkölcsileg csökkent, a követ is határon túlról kell vonszoltatni, a szállítókapacitást pedig teljesen lekötötte a polgáriasodé, s ebből adódóan kemény tallérral fizető porosz meg bajor piac? S mi lesz, ha mégis felépülnek, osztán a tatár mégse gyün?" — sorakoztatták a földvárhoz ragadt kérdéseket mind többen. Eközben a Dél-Duna menti alispán épp hacukán rúgta az északmecseki vajdát, vicsorogva követelte a nagyobb és szebb várhoz való jogot. Mert ki érti azt, hogy NyugatBaranyában, ahol az egy homokórára esó kaszacsapás csupán nyolckilenced tizede a bükkfelhósinck, kéttornyú vársarkot irányoztak eló, mert a helyi ispán keresztlányának legkedvesebb rokona harmadíziglen unokatestvére a bakonyszeplói megyéspüspök mostohafiának. (Csak közbevetőleg: aki türelmesen olvasgatta ki tudja honnan összeszedett századvégi népmeséimet, az jól tudja, hogy különösebb magyaAz utóbbi hónapokban egyre több szó esik a nyilvánosságról, a társadalmi élet egészséges működésének elengedhetetlen feltételéről. Tudjuk, hogy egyre elementárisabb az igény a mai társadalmi élet ilyen szellemű átalakítására. S tudjuk azt is, hogy a magyar történelem sorra kínálja a példákat ez ügyben is. Magam sem gondoltam volna újraolvasás elótt, hogy az elsó magyar nyelvű folyóirat anyagát s tudós elemzéseit ennyire áthatja az „aktualitás". Mert mire is szövetkezett 1788ban, Kassán két fiatalember, Batsányi János és Kazinczy Ferenc, megnyerve társul az idősebb és hírnevesebb Baróti Szabó Dávidot is? Nem kevesebbre, minthogy megteremtik a magyar irodalmi életet, azaz megteremtik a magyar irodalom folyamatos, nyilvánosság előtti létezésének a feltételeit. S e szempontból mellékes, hogy a két fiatal író már az elsó szám előkészítése közben annyira eltérő álláspontot képviselt a lehetséges eljárásmódokat tekintve, hogy Kazinczy ki is vált a szerkesztőségből. Ám ellentétük sem belső ügy volt: vitájukban a korabeli Magyarország alapvető gondjai,- feloldhatatlan vagy-vagy-jai feszítettek: jozefinizmus vagy nemesi ellenállás, illetve irodalom és politika egymásraépítése vagy különválasztása. Batsányi reformer volt, politikus alkat, s a Magyar Museum elsó számában hangsúlyosan érvényesítette akaratát. A továbbiakban — vetélytárs nélkül — ez már természetes volt. Mai fogalmaink szerint a Magyar Museum rendszertelen ritkasággal jelent meg. Abban a korban viszont az öt esztendő alatt napvilágot látott számok, amelyek két évfolyamot és azon belül nyolc füzetet jelentettek, rendkívüli fontosságúak és népszerűek is voltak. Az egyes számok mintegy 800 példányban jelentek meg s nagyobb részük elfogyott a két hazában, azaz Magyarországon és Erdélyben. Ez több ezer olvasót jelent, olyanokat, akikre hatottak is az olvasottak. Mi volt Batsányi programja? Amit a beköszöntő cikk megfogalmaz, az szinte benne volt a korszak levegőjében, s írva is megvolt — elsősorban a felvilágosodás korán jött nagy egyéniségének, az alig ismert Bessenyei Györgynek a munkáiban, amelyekre Batsányi támaszkodott is. A programcikk két kulcsgondolata a magyar nyelv tudatos ápolása, használata és a — részben e célra is létesülő — akadémiák, tudós társaságok létesítése. Mindez széles, európai látókörű történeti áttekintésbe ágyazódik. Batsárázkodással nem szakítom meg a történetek hiteles folyását. De most mégis szólnom kell arról, hogy ez a vita az utókor tudósai szerint a feudális összefonódás máig is nagyra értékelt kifejeződése, habár...) De keressük ki újra Bélát a történelem mélységeiből, Bélát, aki negyedik volt s egyre sápadtabb. Ekkor már kardját markolászta dühében, s bejelentette: több információs jelentést már ne másoljanak a ferences barátok. Ettól aztán asztalára úgy gyűltek tovább a levelek és kérelmek, mintha erre kötelezné népét az Aranybulla. Az egyik arról tudatta, hogy a kőfaragó és várépítő céh átérzi ugyan az ország sanyarú helyzetét, már dokumentumba is foglalta: minden tőle telhetőt megtesz a tatárjárás utáni kibontakozás foganatosítása érdekében, ám a mai árviszonyok mellett nem tudja vállalni a királyi tervekben szereplő várak felépítését az előírt költségkereteken belül, ha csak... nocsak... és ugyebár. A Jobbágyszipolyozás Kivédésére Alakult Érdéi Bujdosók Baráti Társasága Rt. fenyegetőzése pedig így hangzott: a terv kivitelezéséhez csupán akkor járul hozzá, ha nem esik csorba a heti hetvenhét másfélfertály munkaidőalapon, s minden kőfaragó és cibáló kap habos kakaót a rántott puliszkához. A KÖZÉPVÁRÉP versenytárgyalás kiírását sürgette, no persze névre szólóan, míg a kincstárnok előterjesztette gazdasági számításait. E szerint az nyi János történelemszemlélete modern: kritikusan, s egymásra vonatkoztatva szemlél múltat és jelent. A múlt fogyatékosságaiból eredetezteti a jelen helyzetet, de nem fatalista, hanem cselekvésre kész a változtatás érdekében: „Amíg tehát ez az óhajtott nap felvirradna, s hazánknak valamely szerencsés környékén olyan egy társaság felállhatna: eltökélettük, mi egynéhányan magunkban, ebbéli fogyatkozásunkat valamenynyire másként kipótolni" — azaz folyóiratot alapítani. A Magyar Museum létét legjobban nem az anyagi gondok fenyegették, nem is a szerkesztők különbözése, hanem a gyorsan változó, rosszabbodó politikai helyzet. II. József, majd II. Lipót — rövid életű — uralkodása után I. Ferenc abszolutizmusa, következetes reformellenessége következett, s a kibontakozó önkény Batsányi Jánost és folyóiratát sem kímélte. 1792-ben megindították a vizsgálatokat a lap és a szerkesztő ellen, főként azt a verset kifogásolva, amely azóta minden antológiában és tankönyvben szerepel. A franciaországi változásokra címú művét Batsányi magas pártfogói segítségével még csak-csak ki tudta magyarázni, de a lapot már nem menthette meg. A kővetkező évben pedig a Martinovits-per kapcsán őt is letartóztatták és elítélték. Védőirata a kor fontos és maradandó irodalmi terméke. Alapeszméje a gondolkodás és az írás szabadságának követelménye. A nyilvánosságról írta: „nyilvánosság az állam alkotmányának elsó támasza; a nélkül a szabadság csak üres szó! Nyilvánosság nélkül, ismétlem, nem jöhet létre lelki egység, semmiféle kapcsolat, semmiféle kölcsönös bizalom a polgárok között, semmiféle közszellem: e nélkül pedig nincs nemzet sem! Bizonyára éppen a királyi udvar életbevágó érdeke, hogy meg ne romoljék egy nemes szabad közszelleme: — hiszen azt tartja és órzi meg a monarchiát sértetlenül fényében és fenségében." Batsányi János letartóztatása után még fél évszázadig élt — hazájától távol, Kufstein után Bécsben, Párizsban. majd Linzben. Nemcsak Magyarországra, az irodalmi életbe se akarták visszaengedni, verseskönyve csak 1827-ben jelent meg Pesten. Ha hoszszú időre ki is maradt irodalmi életünkhói, s ha tehetségének rangja és természete szerint soha nem is tudott oda alkotó módon visszatérni, az a fél évtized, amelyben a Magyar Museumot szerkesztette, Batsányi Jánosé a magyar irodalomban. Sugárzása és jelentősége máig hat. VASY GÉZA lenne a legcélszerűbb, ha a Tatár Várhelyreállító gmk-val építtetnék fel eme iszonyúan erós erődítményeket, mivel áraik is kedvezményesek, s a tapasztalatuk némely rombolás során már bebizonyosodott. „Jaj..." — kiáltott Béla (mármint ama negyedik...) és fogaival cibálta apró darabokra azt a hétpecsétes beadványt, amelyből kitűnt: deli leventék és egyéb ifjúsági várépítők követelése szerint a nagycsaládos jobbágyok kapjanak előbb várakat, valamint azok, akiknek az egy fóré esó robotja meghaladja a heti hét napot. S ezen felül gondoskodjanak a jobbágyokat egyedül nevelő anyákról is. E levél utóiratában volt oly passzus, miszerint köztudomásra jutott, hogy egyes nagy tizedeket szipolyozó királyi alkalmazottak állami várak kiutalására várnak, ugyanakkor a lógó bajszú köznemeseknek oly nehéz várigény ló listára kerülni, mint... De Béla, aki negyedik volt — mint már annyiszor említettem — és idegileg igencsak kimerült, a mondat végét már üveges szemmel sem látta. Csak préselte fogai közt a kérdést: s mi lesz, ha mégis újra földünket tiporja a tatár? S mi lesz, ha... De mint tudjuk, a történelem, nem ismeri a ha, mint objektív kategória fogalmát, a tatár pedig ki tudja mily okból, de mégsem tért vissza. És lássunk csodát: a várak mégis felépültek. Hát kérdem én, még mindig van aki nem érti, miért is számít oly sötétnek eme bizonyos középkor? BÁTYI ZOLTÁN