Délmagyarország, 1988. szeptember (78. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-24 / 229. szám

6 1988. szeptember 24., szombat 6 Margit néni centenáriuma Gőzösből múzeum A hajó múzeumként áll a pesti Duna-parton A pesti Duna-parton, a régi és — ahol kellett — régiesített Dunakorzó alatt áll kikötve egy öreg lapátkerekes személyhajó, cgv lormesgözös. A hajdani fényes szállodasor helyén magasodó nem kevésbé ragyogó új szállodák talán kicsit irigykedve tekintenek le rá. hiszen az épületek nem büszkélkedhetnek olyan múlttal, mint a hagyományosan hófehér ruhájában vízen ringó Kossuth-gózhiyó. Ugyanis a kiérdemesült hajó. amely fél évszázadon át járta a valaha állítólag kék Dunát, olyan gózhajótípus utolsó magyar példánya, amilyennel ma már senki sem találkozhat c tájon. Ez a fajta személygózös valamennyi európai állam legsikeresebb típusa volt. Már csuk a Rajnán és az Elbán közlekedik belőlük néhány. Formájával, berendezésével a régmúltat képviseli, s elkerülhetetlenül a századfordulót juttatja eszünkbe. A hajó most múzeum. A falakon nagyméretű fényképek mesélnek hajóépítésuuk múltjáról, a termekben pedig a művészi gonddal épített és megmunkált, élethű hajómodellek. A változatosságról á kiállított, eredeti hajózási műszerek, ruhadarabok, hivatalos papírok gondoskodnak. A hajót meglátogatók élményét, a régi hangulatot hajós egyenruhába öltözött, nyugdíjas dunai és tengeri hajósokból őrökké átalakult öreg „vízenjárók" fokozzák. A hátsó, felső fedélzeten, levegős terasz-éttermet rendeztek be, ahol egyszerre 120 vedég ebédelhet, vacsorázhat. Az étlapok a magyar és a francia konyhaművészet válogatott fogásait ajánlják. S miközben a vendégek a finom falatokat ízlelik, halk szalonzene vagy éppen cigánymuzsika szórakoztatja őket. Ezenfelül még két, régi pompájában berendezett étterem fogadhat vagy száz látogatót. Az egyik ilyen meghitt étteremnek Lánchíd, a másiknak Erzsébet a neve. Az egykori szalonban pedig eszpreszszót és drinkbárat találunk, a hajóhoz illó szecessziós berendezéssel. A gózös mostani hivatalos titulusa: Kossuth Múzeumhajó, a dunai gőzhajózás úszó múzeuma. Rajta kívül a Dunán csak az NSZK-beli Regensburgban található hajózástörténcti kiállítás eredeti hajón, amely utoljára ugyancsak magyar lobogó alatt járt, s Ersckcsanád volt a neve. Milyen kár, hogy nem itt újították fel... Az osztrákoknak is van egy múzeumhajójuk, az 1912-ben épített Schönbrunn, amely még ma is képes hajózni, de ninés benne hajózástörténeti kiállítás. Hajónk, amely ma a Kossuth nevet viseli. 1913-ban épült Budapesten, a Ganz és Társa Danubius Gép-, Waggon- és Hajógyár Rt-nál. a MEFTER részére. Vízrebocsátáskor a Ferenc Ferdinánd főherceg nevet kapta, s viselte 1919-ig. Ekkor minden olyan hajó, amely a Habsburg-dinasztia valamelyik tagjának a nevét viselte, madárnevet kapott; Rigó lett belőle. majd ismét az eredeti nevpt viselte egy kis ideig, azután Leányfalura keresztelték. Ezen a néven járta a Dunát 1933-ig. amikor megkapta a hozzá méltóbb Kossuth nevet. 1955-ben a Szovjetunió megszüntette érdekeltségét a magyar hajózásban. megalakult a MAHART, mint a MEFTER jogutódja, és ekkor került s maradt 1984-ig a Kossuth a Magyar I lajózási Részvénytársaság tulajdonúban. Közben a hajdani büszke termesgózös leromlott, elhasználódott, s 1984ben törölték az aktív hajóállományból. selejtezésre ítélték. Szerencsénkre, akkor már elterjedőben volt a törekvés régi és értékes, egyedülálló dolgaink megmentésérc. A kiszuperált és szétbontásra ítélt gőzhajó megőrzésében és helyreállításában több vállalat vett részt. A munkálatokat rögtön 1984-ben megindították. A hajót sikerült besörözni a Közlekedési Múzeum „kiállítási tárgyai" közé, s új rendeltetésének 1986. augusztus 1-én adták át. Azóta van a Dunáit múzeumhajőja az országnak. CS. K. A költő húga, a zeneszerző felesége. Király (König) Péterné Juhász Margit 1888."szeptember 23-án született, ott, ahol a bátyja. Juhász Gyula, az Ipar u. 13-ban, a mai sebészeti klinika helyén. A Juhász család női ága hosszú életű volt. Édesanyjuk, Juhász lllésné Kalló Matild 91 éves korában hunyt el, Margit néni pedig a nyolcvannyolcadik évében járt. amikor 1976. május 17-én a kakasszéki szanatóriumban — bátyjának kedvelt kifejezésével elve — szép csöndesen örökre elszenderedett. Előző nap, vasárnap délután még beszélgettem vele. Nem fájt semmije, csak nagy fáradtságra panaszkodott. Soha — mondotta — nem volt beteg, csak most ez a nagy gyöngeség. A költő húga Kislányként ott forgolódott bátyja barátainak körében, abban a kis társaságban. amelyet a költődé Ipar utcai fiúk néven emlegetett. Közülük a helyi közélet és az ország művészet kiválóságai kerültek ki. Balázs Béla, a költő és világhírű filmesztéta: Ocskay Kornél, a kitűnő tenorista: Dettre János, a Szegedi Napló és a Délmagyarország kiváló publicistája, a forradalmak kormánybiztos-főispánja: Eisner Manó, a híres ügyvéd, a szegedi kommunistapörök Védője, s közben Pálos Endre néven titkon finom hangú lírai költő; Szőri József, a nagyszerű festőművész, Adynak korai és lelkes híve, az első világháború legelső hősi halottainak egyike; Petri-Pick Lajos szobrász. Juhász Gyula első megmintázója. Ebben a körben fordult meg első szegedi látogatásai idején 1905-ben Kodálv Zoltán. 1906-ban Bartók Béla. Mindkettejüket Balázs Béla és König Péter támogatta a környéken végzett ncpdalgyújtö munkájában. A zeneszerző felesége Juhász Margit a zeneiskola növendéke volt, majd 1909-ben férjhez ment tanárához, akkor már a zeneiskola igazgatójához, a stájer születésű, de — ha nyelvében tökéletesen nem is — lelkében magyarrá hasonult König Péterhez. Juhász Gyula sógora számos zeneművéhez kert szöveget a költőtől, s ó készségesen adott is. O'vkor jobb meggyőződése ellenére, mint 1918 őszén, amikor Károly király tervezett szegcdi látogatására a zeneszerző Királyhimnuszt írt. 1925-ben Dobay Gyula ellenforradalmi kormánybiztosfőispán a bíróság előtt gúnyosan vetette a „a vörös költő", a forradalmi szereplése miatt szülővárosában üldözött Juhász Gyula szemére, hogy a forradalom előtt királyhimnuszt írt. A költő — a hallgatósúg nagy derültségére — szellemes szójátékkal felelt meg: kijelentette, hogy csak sógofa kérésének engedett, így az nem anvnyira királyhimnusz volt, mint inkább — K'ön/ghimnusz... Ám König Péter énekkari müveinek zenei fórumokon elért sikerei Juhász Gyula költői hírétnevét is öregbítették, serre — éppen a Horthy-korszakban — nagy szüksége is volt a destruktívnak bélyegzett költőnek. Nemkülönben a vele járó pengócskékre. Juhász Gyula valamikor a század első éveiben ezt írta Margitka emlékkönyvébe: Kedves kis húgom, az életben csak eggyel vagyok adós: a ti nagy szeretetetek visszafizetésével. De ez olyan adósság, amely az igaz embert a törlesztések alkalmával egész életében boldogítja és gazdagítja. Gyula A honvágyó támasza Amikor pedig tanárként a végeket járta, levelezőlapjaival rendre fölkereste húgát. Máramarosszigetről írta 1906. szeptember 28-án: Kedves kis Margitkám! aranyos kis húgom... Itt ma nagy havazás volt! Erősen fűtenek. Cudar világ... Itt bezzeg nemigen bámulják a költőt. Senki sem ismer erről az oldalamról... Október 30-án: Kedves jó Margitkám! Legyetek nyugodtak. nincs baj... November 16-án: Kedves jó Margitkám! Én biz semmi hírt sem tudok mondani innen, csak azt, hogy egészséges vagyok. Megvagyok eddig, és ez ugye, elég nektek, aranyos Margitkám. Egyhangú kis fészek biz ez, mi tagadás, alig várom, hogy kirepüljek. Lassan, lassan, de telnek a napok, hetek hónapok... November 29-én: A tanítás és tanulás annyira leköt, hogy amint látjátok, nemigen írok mostanában. Bandika meglepetésben részesül karácsonyra, ha jó lesz. Kedves Nagyapát tisztelnem. Benneteket ölellek: Gyula. 1907. január 5-én: Kedves Margitkám! Szabadelőadásom remekül sikerült. Utána az igazgató úr bankettet rendezett a tanári karnak.. Itt óriási hideg van. Szibéria. A bajuszom (!?) mindig zúzmarás. Remélhetőleg valamikor tavasz is lesz itt (ügy május végén). Addig is erősen kell fűteni, ha az van elég a rengetegben. Csókol szerető bátyád: Gyula. Nem várta meg a májust ott. Ósszel Lévára került, azt is ott hagyta pár hét után. 1908 februárjában Nagyváradra vetette a sorsa. Itt jól érezte magát, kultúrás, pezsgő, haladó közegében. 1908. április 3-án húgának írta: Édes Margitkám! Legyetek szívesek Szákáll mesternél eljárni ruhám ügyében, hogy mire hazamegyek húsvétra, meg/egyen. A pénzkérdést csak bízzátok rám. nem fogok pénztelenül jönni, sőt ellenkezőleg. Hála Istennek, egészséges vagyok. Óriási köztiszteletnek örvendek a tanárok, írók. művészek közt mindenütt. De alig várom, hogy Benneteket öleljelek. A viszontlátásig csókol: Gyula. A morva határról Sok levél, levelezőlap elkallódott. De ezek is érzékeltetik, mit jelentett a számkivetettségéből hazavágyó költőnek a család, az édesanya, húga, öccse. A váradi boldog évek után 1911 őszén ismét a végekre, a morva határra, Szakolcára űzi a végzete, amely a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium képében határozta meg sorsát. Sógora — tekintélyes barátaik segítségével — mozgalmat kezdeményezett Juhász Gyulának a szülővárosába való viszszahelyezcsére. Ezt nyugtázta a költő König Péternek 1912. május 9-én küldött levelében, s erről írt húgának is ugyanezekben a napokban az osztrák zeneszerzőt, Mahlert ábrázoló, keltezetlen levelezőlapján: Kedves Húgom, köszönöm a levelet. s azonnal viszonzom ezzel s képeslappal, amely Péternek bizonyára örömet okoz. Örülök, hogy jól vagytok. Bizony jólesik hallanom, hogy végre egészen komolyan meg akarják csinálni az én szegedi ügyemel, meri az idő múlik, s én megöregszem ebben a száműzetésben. Pedig nagy és komoly terveim vannak, amelyekhez több és más hangulat kell, mint ez a véghatári. Mindnyájatokat ölel szerető bátyád, Gyula. A kezdeményezés ekkor eredménytelen maradt: csak 1913 nyarán helyezték Juhász Gyulát — Eötvös József unokájának, Návay Lajosnak támogatásával — „a messzi Szakolcáról a közeli Makóra". Ott rokkant meg végképp a háborús tanárkodás veszódségeiben. Betegen hagyta ott állását, utóbb alaki hibák s nem utolsósorban forradalmi tevékenysége, publicisztikája miatt, egy évtizedig nem kapott nyugdíjat sem. Szegcdi egyetemi tanároknak, Zolnai Bélának és társainak közbenjárására 1928-ban adta meg csekélyke járandóságát Klcbelsbcrg Kunó kultuszminiszter. Hosszá özvegység Juhász Gyula 1937-ben, Király Péter 1940-ben hunyt el. Margit néni özvegy édesanyjával maradt. Édesanyjának 0953-ban, majd öccsének 1966-ban bekövetkezett halálával már csak oldalági rokonai maradtak. Gyakran és szívesen beszélt bátyjáról nem csak a kutatóknak, hanem a rádió, az újságok munkatársainak, sót iskolás gyermekeknek is. Bátyjának relikviáit a Somogyi-könyvtár Kilcnvigyújtemenyének és a Móra Ferenc Múzeum irodalmi osztályának adta, és 1973-ban a könyvtár kézirattárába került férjének még megmaradt hagyatéka is. Ez századunk első négy évtizedének szegedi zeneéletét értékesen segít fölidézni. Király Péterné Juhász Margit születésének századik évfordulóján a költő szerető testvérérc és a zeneszerző múzsájára emlékezünk. A nőre, az aszszonyra, aki az alkotó férfinak serkentő. ihlető, nélkülözhetetlen társa: testvére, hitvese, szeretője. PÉTER LÁSZLÓ A gyevi bíró esetét ismerik ugye? De tudják-e azt is — ily névvel Mátyás idején két falut is jelöltek — a kurta emlékezetű bácskatopolyai bárdok és jászkarajenői dulnokok fenn nem maradt nótái szerint. Az egyik bírójáról cifra történetet örökít a hagyomány szájról szájra (s írtam magam is, hogy levetkőzzem egy pillanatra szerénységemet), de a másik történetét csak minap másolhattam ki egy ősi pergamenből. romos padlás rejtekén. Nos. e bizonyos pergamen szerint Mátyás királyunk országúnak Transzdiktatória tartományában élte világát ama bizonyos másik gyevi bíró — népes családja örömére, népe... hm... Szóval elvolt valahogy, jottányit sem engedve a feudális centralizmus Gyeviben meghonosított gyakorlatából. Hogy ez mit is jelentett a sötét középkor még sötétebb szegletében? Csupán annyit, hogy a nép robotolt, mint kiszipolyozott jobbágyokhoz illik. Még az istenadta hetedik pihenőnapot is feudális vasárnappá nyilvánították a még nagyobb kilenc és tized érdekében. A bíró meg trónolt néptől kapott szókében, s oly ügyes körmondatokat faragott Gyevi folyamatos gazdagodásáról, a nép pirospozsgás öröméről. hogy maga is elhitte. Gondolatait díszes kódexekbe rajzolták kolduló barátok, majd mikor kiderült, hogy a fene sok robotért már nemhogy hájas kappant, de papsajtot se kap a nép, törvényként dobolta a kisbírói tömegkommunikáció; jó lesz, ha a folyamatos gazdagodás téziseit úgy nyeli a nép, mint bizonyos, s egykor Gyeviben is honos kácsa ama nokedlit. Hogy még nagyobb legyen a nép öröme, lehetőségek tömkelegével jutalmazta a bíró parasztjait éppúgy, fnint a kézműveseket. Amíg például gyerek, anyós meg ükapa sort állhatott a faluvégi, és garantáltan üres mészárszék kapujánál, addig unva meg lánya hősi dalokat költhetett a bíró mérhetetlenül nagy eszéról, amellyel Bíró, a gyevi csak felesége, a világszerte elismert tudósjavasasszony világló elméje vetekedhetett. Aki pedig mar nem birta szusszal a „Megéneklünk egyévi bíró" vetélkedőt, hát ügyes fafaragásokkal, népi hímzésekkel, falra kapart képmásokkal küzdhetttt a gyevi bíró díj fokozatáért. Csakhogy lássuk a nép töretlen alkotókedvét, hát idézek egy ránk maradt okiratból, miszerint e kategória első díját a vak koldus nyerte „A gyevi bíró megtekinti az alvegi jobbágyok termelési tanácskozását" című festményével, míg a dalnokok között a süketnéma foltozóvarga vehette át a dupla zabjegyet (merthogy ily találmányokkal is színesítette a gyevi nép hétköznapjait a bíró) a „Bíróné. találd ki, hogy élhetünk füvön!" kezdetű népi rigmusáért. Szóval mentek ám a dolgok, boldog volt a nép — írta a hangulatjelentésckre oly kíváncsi bírónak veje (aki a négyes dúló albírója címet kapta), fia (aki számtalan poszton ügyeskedett hibátlanul), keresztlánya (kit a gyevi nök tanácsának alvezéreként tisztelt a nép), hogy csak néhány szorgos munkást említsek áz oly népes és oly tehetséges családból. Aki pedig másként látta a falu ügyeit, úgy három-négy napos folyamatos éhezés után (mert az evés jogát idővel a nép csak képviselői útján gyakorolta), nos, azt pandúrnak álcázott perzekutorok tanítgatták előszeretettel meg szögeskprbáccsal — ahogy a sötét és középkorhoz illik. így legfeljebb néhány sötétben bujkáló rémhírterjesztö bomlaszthatta nagy titokban a jobbágyok és a bíró közt kialakított örök és megbonthatatlan szövetséget oly állításokkal, miszerint más falvakban egyes népek táplálkozás útján gyarapodnak, ha kedvük szottyan, még az Óperenciás tengerig is elballaghatnak világnézóbe, s véleményük, saját véleményük is formálódhat bírói útmutatás nélkül. Ami a híresztelést illeti — hát eljutottak a bíró füléig. Ami pedig a sötétben bujkálást: no az nem volt nehéz, mert bírói rendelet szólt arról, hogy a nép még nagyobb boldogsága érdekében a falu csak egy pilácsot égethet, kivéve persze a gyevi bíró szülőhazának környéket — engedve a nép kívánságának. Mivel a híresztelés arra való, hogy a Legfelsőbb Gyevi Tanács, a Gyeviek Élcsapatát Igazgató Feudalista Bizottság, s a Gyeviügyekct Intéző Fókamara (ezeket véletlenül egyszemélyben a bíró irányította) ellenlépéseket foganatosítson. készült is elmélet a már takargatásra is alkalmatlan bajok magyarázatául. „Mindenről a szomszéd falu tehet, meg az átkos kőkor, őskor és ókor. amikor is csatabárddal üldöztek a magas szellemiségű gyevieket, barbár hordaként pusztítva magtárat, templomot." A magas szellemiség bizonyítékaként pedig kiókumulúltak egy cáfolhatatlan tényt: Gyevi népe (kivéve persze a szomszéd falvakból ottrekedteket) az ősi melák néptől származik, amely oly okos volt, hogy már a kőbaltát is lézerágyúval agyusztúlta formatervezettre. Ugye milyen bonyolult? Hát én is csak kapkodtam fejem ama padlás előbb már említett hűvösében, hogy végre megfejtsem — ugyan milyen véget ért a bíró, mennyire népmese jellegű a történet vége. Hát azt hiszik megtaláltam? Néhány bírói határozat, rendelet és utasítás ugyan porosodott ott az ősi melák sublót mélyén, eredeti gyevikori hús-, cukor-, vaj- és levegőjegyet is sodort a szél, de a befejezés sajnos örök homályba vész. Bizonyítva: nem mind mese, ami fénylik. Vagy ide nem is ez a közmondás illenék? BÁTYI ZOLTÁN