Délmagyarország, 1988. szeptember (78. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-17 / 223. szám

1988. szeptember 17., szombat Várom székelyföldi rokonaim je­lentkezését. Nagygalambfalván él öz­vegy Samu Imréné János fiával, meg a ' másikkal, a korán nősült Misivel, Pa­takszög 59. alatt. Szentkcrcsztkányán a Gábor Áron utcában városias laká­suk van Samu Imrééknck az elsőszü­lött Samu fiú családjának. Székelykc­reszturi lakos László Károlyné Samu Ida, aki törékeny fizikuma ellenére úgy tartja össze övéit, mint abroncs a dézsát, ráadásul — minthogy a szülő­falu tőlük mindössze nyolc kilomé­terre esik — idős édesanyjának is gyakori látogatója és segítője. Már két hónapja hallgatnak — jegy­zem meg. — Asszonyom hozzáfűzi, hogy korábban három-négyhetenként menetrendszerűen jött a levél. S én máris látom a fehér borítékot, rajta a korondi cseréptálat meg korsót ábrá­zoló bélyeggel, s az arra ütött J. HARGHITA-feliratú körpecséttel. Elég ennyi is, hogy mozgásba lendül­jön a múlt, hogy fölnagyítódjék erdé­lyi találkozásaim emléke? Utoljára öt évvel ezelőtt jártam Ro­mániában, kicsi Ida serdülő fiainak vittem ruhafélét, szappant, néhány Ráma margarint, ezt-azt. A férj vala­hol Fogarason állami építkezésen dol­gozott, két gyerek — Jancsi és Laci — iskolában volt, Karcsi a hentesbolt előtt leste. mikor érkezik húsáru, Zol­tika akkor még a mamája hasát göm­bölyítette. A valószínűtlenül pici me­nyecske madárként repdesett a két­szobás, összkomfortos lakásban, és csicsergő örömmel újságolta mi min­dent sikerült már beszerezniük. — Most már jól megvagyunk, csak azt kívánom a jóistentől, maradjon is így — mondta. Kaptam a szón: mi volt a baj? — Mi? Hit az szörnyű, nem kívá­nom a megölő ellenségemnek se. Ká­roly. az uram, ivott mint a veszett ördög, scsúfoskodott itt nekünk, kés­sel a kezében zavarászott minket, többször a szomszédba kellett mene­küljünk előle. Nem bírtam tovább, szóltam a milicistáknak, azok elvittek s Udvarhelyt a bíróság leültette két hónapra. A bírónő jól megpirongatta ótöt, s aztán hogy hazajött közénk, megcsendesedett... Beugrik a másik kép a nagygalamb­falvi. Látom a liliputi hajlékot a Nagy­patak szélében, amelynek faláról a székelyes kék meszelést jócskán le­marta az idő. Hogy kétrétgörnyedve átbújtam a kapuszemöldök alatt, Ida néni nagyot nézett, majd rám csim­paszkodott: — Hát megjöttél, lelköm, de jól tetted, de jól tetted. És elkezdett dicsekedni, miközben letörölte a széket, kapkodott, kendőt borított mészfehér hajára, és anélkül, hogy megkötötte volna, pálinkás üve­get meg két gyüszünyi poharat szedett elő. — Igyunk, lelköm! — Mire igyunk Ida néném? — Csak úgy. Mert iszik más is. Az örömre, hogy újra látlak. — Nehéz az élet, ugye? Emlék­szem, Ida néném úgy mondta, türe­lem kell hozzá. — Úgy, úgy. De most már megva­gyok. Meg, bizisten. Az uram után kapok segélyt, takarítom a kultúrhá­zat. a kollektívban fogtam harminc ár földet, a művelésért jár a termés har­mada. Szívesen taglalta, hogy s mint bol­dogulnak a gyerekei. Imre vasöntó, Misi asztalos, Jancsi cipész, kicsi Ida varrni tanult Udvarhelyt. Kivált Imrét emlegette, aki valósággal művésze a szakmájának, s olyan, hogy 30 percet még nem hiányzott 30 év alatt a gyár­ból. Becsülik is. Megmondja a veze­tők szemébe, ha valami nem tetszik a vasasoknak. Háromszor volt már úgy, hogy rámásztak a szája miatt, kijöttek Csíkból, hogy ítéljék el. de akikkel együtt dolgozik, mind fölzúdultak, hogy Samut nem engedik... Csöngetnek nálunk, a postás hozza a nyugdíjat, s nagy örömömre Romá­niából írt leveleket is a markomba nyom. Azt egyiken kicsi Ida írása Kercszturról, a másik Vlahicán kelt, Samu Imre kisebbik fia, Sanyi írta. Kezdem olvasni. Nincs gond vele. a fogalmazása székelyes, hibátlan. Egy hónapja járt náluk a nagymama, „cl voltunk vele a vlahicai réten sétálni. Igen örvendett." írja, hogy mindenki jól van, az édesapja most megy koren­gedménnyel nyugdíjba, s akkor sze­retne ellátogatni Magyarországra. Mivel azonban az útlevélkiadás ne­hézkes, azt indítványozzák, utazzunk először mi hozzájuk. Sanyi rendszere­Ü BIRO'.'JZEP'.AMIA' FM-cmt-iml- borúm -ucp -fotmn­ABirv-fbnnonat-totPtt-fopujobo­homv^^'nogtorboniw-jzcp-Mma ¡Icm-u-iQcn-hvd-Dcm-irKcn-wcb'fi­úattf-ÁöKSon-tüí-mao-dctirtievii KÓS KÁROLY RAJZA sen sportol, s különösen szereti a futballt. Hamarosan rukkol katoná­nak... Lászlóné. kicsi Ida levele hosz­szabb. „A lakást rendbe tettem. Sokat segített Lacika és Jancsi. Karcsi nincs itthon, egész nyáron az erdőn van. tehenekre vigyáznak, 2(XK) lejt fog kapni. Augusztus 23-án meglátogatta az egész család. A gazdasszonya di­csérte. hogy tiszta kiesi gyermek a Karcsika, szót fogad, meg se kell szidni. Mondta, látszik Ida fiam. hogy jól rendezed a gyermekeidet. Kérték, Lacikát is engedjük el két hétre, isko­lakezdésig. 500 lejt adnak neki. Kedve volt. hát elengedtem. Szokja­nak a munkához, legalább nem teke­regnek erre-arra. Károllyal, mondha­tom. nincs baj. sokat alakult. Én is elvoltam kapálni, takarítani, pénzt, lisztet, szalonnát kaptam érte. s az ételem is megvolt. A nagy szárazság miatt drága a zöldségféle meg a gyü­mölcs. de azért már tettem el télre szilvát, szedret, uborkát. Édesanyám jól van. néha ö jön le a székelyvonat­tal. de gyakrabban én ruccanok át hozzá. Galambfalvára. Nagyon ör­vend, ha látja, hogy jól megva­gyunk... Leteszem a levelet és tűnődöm. A fótitkárok aradi találkozójára gondo­lok. az ott elhangzottak foglalkoztat­nak, s főleg Grósz Károly szavai: sok mindent nem tudtunk egymás­ról. sok kérdésben hiányos az infor­máltságunk." Ha visszatekintek régi és kevésbé régi erdélyi találkozása­imra, bizony valahogy így áll a hely­zet. De ugyan ki, vagy mi ennek az oka? Amikor néhány éve Aradon várt rám Keszthelyi Gyula főszerkesztő és az öreg Bihar-hegységen keresztül vitt Kolozsvárra, fönt, valahol a tető ko­paszán, ahol az Aranyos folyó piciny csermelyekből és erecskékböl össze­verődik. s ahol kizárólag román pász­torok élnek, elromlott a Trabantja. A közeli házba ment a gondjával: segít­senek. mert egy magyarországi ma­gyar ül a kocsijában, s nem szeretné, ha itt a hideg csúcson kellene éjsza­káznia. Én még olyan önzetlen segí­teni akarást nem láttam: az idős há­zaspár mindenét kihordta, nekünk adta volna, csakhogy a kocsink meg­emberelje magát. És sorakoznak a kérdőjelek. Mi az oka. hogy én még nem hallottam szé­kely embert a románokat szidni sem Erdélyben, sem Magyarországon. Az ötezernyi lakosú Széken volt szeren­csém részt venni Juhos Erzsébet és Boldizsár János lakodalmán, s ott pá­linkagőzösen is ember maradt min­denki. Serestély István szép gangos házába invitált, és gyerekes örömmel mutatta azt a jelvényt és okmányt, amely bizonyította, hogy 1979-ben a „Megéneklünk Románia" elnevezésű országos vetélkedőn második díjat és Népi énekes címet nyert. S ahogyan beleadta szívét-lelkét két magyar nép­dal eléneklésébe. kétséget se hagyott afelől, hogy magyarságtudata kiölhe­tetlen, s ez az érzelmi-gondolati örök­ség jól megfér benne azzal a természe­tes szemlélettel, hogy ó hű állampol­gára a Román Szocialista Köztársa­ságnak. Körösfön az 58 éves Albert András váltig bizonygatta, hogy ó ki­egyensúlyozott és elégedett román ál­lampolgár, s hogy a magyar kultúrát, u hagyományokat, a kalotaszegi népi hímzést és fafaragást nem annyira ál­lami rendeletek veszélyeztetik, ha­nem sokkai jobban az uraskodó diva­tok, a kibicsaklott ízlés, a giccs, az irodalmi selejt rohamos térhódítása. Albert András pontosan úgy beszélt, mint nálunk egy méhkeréki román honfitárs a tévében: a szülőföldjén érzi jól magát, s attól a tájéktól amely fölnevelte, gyámolította, képtelen lenne elszakadni. Pest-Budában az 1830-as években több mint 62 ezren laktak, s köztük mindössze 1200, azaz egyezerkétszáz volt a magyar. Bartók Béla késóbb emiatt is ment onnan a szélekre, a tiszta forrásokhoz. Bizony nem tud­hatjuk. kik vagyunk és honnan jöt­tünk — sóhajtotta Veres Péter. Igaza volt. Néhány évvel ezelőtt a magyar autós turisták egy része azzal mérgelte a román határőröket, hogy hazafelé menet jókora fenvögallyat. esetleg tö­ves borókát kötözött a kocsija tete­jére. Akkoriban történt, hogy haza­felé iparkodván, este, néhány perccel 9 óra elótt kocsiztunk be a kolozsvári Szabadság térre, ahol még nem zári be a nagy kertvendéglő. Hiába kérlel­tük az abroszokat lerángató személy­zetet, hogy éhes magyarországi ma­gyarok vagyunk, ránk se hederítettek. Végiil egy fiatalasszony odavágódott hozzánk, és súgva kérdezte, melyik városból jöttünk Romániába. Négyen sóhajtottuk egyszerre, hogy Szeged­ről, s úgy néztünk rá, mint a megvál­tóra. „Rendben, máris hozok vala­mit" — szólt és elviharzott. Két perc és terített asztalt varázsolt elénk. Fúrta az oldalamat, mi a csodát akar­hatott azzal, hogy hova valósiak va­gyunk. Fizetéskor meg is érdeklőd­tem, mire természetes tónusban vála­szolt: „Ha Budapestet mondtak volna, szóba se állok magukkal. Azok a fennhéjázó, nagyképűek. Beülnek ide kidüllesztett hasukat vakargatva, s úgy beszélnek velünk, mintha a cse­lédjeik volnánk. Hát le vannak..." Szálljunk le a magas lóról, illetve az autóról, s gyalogoljunk be néha a Duna-táj lakói közé! És nem árt. ha Sütó Andrásra hallgatva, egy kicsit összemelegszünk. Talán úgy jobban megismerjük és értjük egymás baját és keservét, amely immár „ezer év óta rokon". F. NAGY ISTVÁN SASS ERVIN Suomi megolvasnám az erdők csendköbmétereit a vízililiomokat evezőcsapásokat vi­torlásokat a kotkai öbölben a szétlőtt erőd omlatag tégláit a lépcsőket Hel­sinkiben a főtemplom előtt ahonnan e­lédtárul az ezüstkikötő megolvasnám a banánkötegeket és a tengeri halakat a piacon Sibelius orgonasípjait a rep­deső hangokat a liget gránittömbjei felett miként ha lepkék lebegnének lé­lektől lélekig megolvasnám a felhőhe­gyeket tizenkétezer méter magasan ami­kor odalent már Suomi és felcsillan egy tó a hatvanezer közül mert a nap és a szemed és az a tó gyönyörű háromszög Szíriusz-bűvölő a nagy játékasztal kiterítve országnyi térkép kék folyókkal és barna hegyek­kel közben elektrőnikus útitáblák és babramunka hacacáré számológéplapocs­ka a szívünk felett piros számok fehér kockák és zöld vonalak amíg a töltés bírja pontos összeadások és kivonások szorozni csak a semmit elosztani ugyan­azt a szent meggyőződés lélekvándorlá­saival hogy egészen a Szinuszig egy­szer azon a nagy játékasztalon Városunk címerei Az alábbiakban arra a kérdésre keresem a választ, hogy e sorok írása­kor a város utcáin és terein sétálók hol találhozhatnak Szeged város cí­mereivel. Nem feladatom a címervál­tozatok ismertetése az eredeti bárá­nyosoktól a vörös csillagosokig, csak a közös két sáv és a fél sas megléte döntötte el az ebbe a jegyzékbe való felvételüket. A címerek egy része kifogástalanul jó állapotban van, más részük viszont sürgős felújításra szorul, ha eredeti formájukban óhajtjuk megőrizni azo­kat. Hogy mikor és miért kerültek a -címerek az adott helyekre, akár kü­lön tanulmány tárgyát is képezheti, de legtöbbjük eredetére a választ maga a hely adja meg. A Budapest felől közúton érkező és elsó címert a Kossuth Lajos sugár­út 42. sz. alatt találja. Ez a városi kórház bejárata fölött látható. Mel­lette a Szent Rókus téri r. k. templom főbejárata fölött látjuk és az ugyan­ezen a téren álló Mária-szobor talap­zatán is megtaláljuk a magyar kis címerrel együtt. Továbbhaladva a Kossuth Lajos sugárút 40. és Szent Rókus tér 5. (a számtábla hiányzik!) s2. alatt épült volt városi elemi iskola épületének mindkét oldalán. Ezek ma a sugárút felöli oldalon az Anató­mia és Pathologia, a tér felőli oldalon a Medicina Forensis feliratok között állnak. A két világháború közötti idóben a város megvásárolta a Mérey utca 13. és a Török utca 5. (a szám­tábla hiányzik!) sz. sarki, földszintes kocsmaépületet tüdőgondozó céljai­ra, majd az utcafrontot egy emelettel bővítette. Ugyanakkor az épület mindkét oldalán kiképeztette a város címerét. A következő két címert is­mét saroképületen látjuk a bejáratok fölött. A Mérey utca 3. sz. alatti bejárat volt a városi nói felsó kereske­delmi iskoláé, a Püspök utca 6. sz. £f> é -e+sx UTASSY JÓZSEF iJÉÉ Viharban WmM mmm íimmM, mm \ PANDÚR LÁSZLÓ METSZETE Viharban a villanútnyi égbolt: szép volt, igen, szép volt, nagyon szép volt viharban a villanatnyi égbolt. Kacsát, libát, tyúkot ólba zártam, és remegtem, félelem, szobádban, kacsát, libát, tyúkot ólba zártam. Recsegtek-ropoglak a menny gerendái, rebegtek ajkamon az Úrnak imái, recsegtek-ropogtak a menny gerendái. Mikut, a pásztort, a villám agyoncsapta. Néztem őt: csupa két foltok voltak rajta. Mikut, a pásztort, a villám agyoncsapta. Egy lélekkel így a falum kevesebb lett, ám a temetőnk is kövérebben csendlett, csendlett, csendlett, csendlett. alatti pedig a belvárosi elemi leányis­koláé. Innen látogassunk el a Szent István térre. A méltán híres víztorony bejárata fölött az építési évszám kísé­retében iátható a tulajdonos, a város címere. A Fölsövárosban a Szent György tér 7. sz. alatt van a volt elemi iskola épülete. Az épület tér felé eső frontjának középvonalában gyö­nyörű városcímer hirdeti az építtető emlékét. Az Anna-kút négyszögletes oszlopának két ellentétes oldalán is megtaláljuk a címereket. A Takaréktár utcában különösen érdekes a 7. sz. épület homlokzatán alkalmaiott öt váröscítfíeí, fnind az öt párban Csongrád vármegye címeré­vel. Ügyanennek az épületnek a Szé­chenyi tér felőli sarkán azidőközben átfestett és eredetileg a Szeged­Csongrádi Takarékpénztár feliratot viselő márványtábla fölött ugyanaz a címerpáros szerepel utalva a Taka­rékpénztár működési területére. A Széchenyi téren álló Városháza Bajcsy-Zsilinszky utca 6—8. sz. alatti és a Széchenyi tér 10. sz. alatti olda­lán a bejáratok fölött helyezték el a címereket. A 11. sz. alatt lévó bérház attikájában látható a címernek egy igen dekoratív ábrázolása. Az Árpád tér 2. és Jókai utca 2. házszámok között nyílik a volt belvárosi fiú elemi iskola kapuja. Fölötte látható Szeged címere. A régi Hungária Szálló épü­lete szintén sarkon áll. Mind a Somo­gyi utca 7., mind az Oskola utca 20—22. homlokzatának attikáján egy-egy Szeged címer van. A Dóm tér igazán bóvelkedik Sze­ged-címerekben. Az l-es szám alatt, a Somogyi Könyvtár üvegajtajai fo­gantyúinak mindegyikén (van belő­lük 16) megtalálhatók, valamint a szabadtéri terület Eötvös utca felöli vaskapuján, annak mindkét oldalán. Az 5-ös számú ház falán a Szent Imre­szobornál Budapest címere mellett, a Fogadalmi templom főbejárata fö­lött, a 14-es sz. ház, a belvárosi r. k. plébánia bérháza bejárata fölött és végül az Aradi vértanúk terét a Rer­rich Béla tértói elválasztó vaskapu mindkét oldalán láthatjuk városunk címerét. Tisza-parti sétánk során a régi híd szegedi hídfőjének mindkét oldalán két-két címert láthatunk. Ezek a régi négysávos, kettős keresztes címer két oldalán kissé lejjebb helyezkednek el. Az új hídon egy helyen látható a címer. Ez a szegedi hídfó pillérének déli oldalán az „Építtette: Szeged Megyei Város Tanácsa" feliratú tábla bal fölsó sarkában került kiképzésre. Végül egy márványba vésett címer díszíti az Árvízi Emlékmű előtt elhe­lyezett legelsó oszlop egyik oldalát. Megjegyezni kívánom, hogy most csak a közterületeken látható címe­rekjegyzékét közöltem. Igen sok sze­gedi címer található épületeken belül is, de ezek egy kivételével teljesen zárt helyeken találhatók. Fontosnak tartom még leszögezni, hogy a fenti adatok az 1988. évi július havi, a helyszíneken ellenőrzött ada­tokat rögzítik. Salvo errore et omissione. LAKNER KÁROLY i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom