Délmagyarország, 1988. augusztus (78. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-09 / 189. szám

198S. augusztus 9., kedd 5 # 3fW Úthenger Óih, régi korok, emberek, amikor még kabarét lehe­tett csinálni a tévében, hat részben, hogy aszondja: Ro­bog az úthenger. Ki gondolta volna akkor, jó tíz évvel ezelőtt, hogy ezt a népiesch hülyeséget még tíz év múlva is ismételni fogják? Akárcsak a Surdát? Ügy néz ki, a legteljeseb­ben itt az uborkaszezon. Nézhető magyar produkciók nincsenek, szerte az egy egész és egy fél csatornán, de minek is, hiszen nyara­lunk.' Vagy ha nem, hát mással foglalkozunk. De mivel? Például jegyze­tet írunk a heti tévéműsor­ról. De minek? Hiszen sem­mi említésre méltó műsor nem volt a tévében. Viszont azért (is) kapjuk a fizeté­sünket, hogy jegyzetet írjunk a heti tévéműsorról. Nosza! Am csak röviden, mert új­ságnyomópapír-hiány is van, következésképpen a csökke­nő lapfelületen nem illik elvenni a helyet az igazán fontos információktól. Fontos? Mi a fontos? A tévében — úgy néz ki — fontos, hogy mi is a köze valójában a frissen férjezett asszonykának Lambertier úrhoz. A keresztapja-e tény­legesen az úr, ahogyan ezt az asszonyka állítja, avagy más, a keresztség és más egyéb szentségéhez köz/? nincs kapocs van közöttük; amint erre a féltékeny férj keresztkérdéseiből következ­tetni lehet. Bár a férj kissé bogaras, mert ezt az egész Lambertier úr-ügyet csak az esküvő után kezdi firtatni. Holott az ilyesmit annak, előtte szokás. Az ember ká­derezzen, mielőtt házasodik. Ha csak nem az a fix ideá­ja, hogy egyszer biz' meg­öli Lambertier urat. Mert akkor helyesen jár el, ha elveszi feleségül nevezett úr szeretőjét, ily módon közel férkőzik áldozatához. Ez­után már csak egy-két fél­tékenységi jelenetet kell produkálnia, s amjnt meg­van az indíték, már söpör­het is fenti úr lakására, gyilkolni. Ezek után nyugod­tan veheti a felöltőjét, s irány a szerv: jelentem, tet­tem, mit tenni akartam. Imigyen szóla céltudatos férj a policájnak, de ezt már nem tudjuk biztosan, csak gondoljuk!, merthogy a játék ottani véget ér, hogy veszi a felöltőjét... Piros Ildikó és Lukács Sándor oly igyekezettel ad ­ták elő a történetet, mint kik tudatában vannak: e héten az a legfontosabb kér­désünk, miért is kellett meghalnia néhai jó Lamber­tier úrnak? A színészné és a színész azonban hiába tu­dák mindezeket, valami mi­att nem hitték istenigazából. A kamera meg olyan ördön­gös masina, hogy belelát a veséjébe — mind, ki annak elébe áll. S megmutatja, ami ottan van, meg azt is, ami nincs. Minek következ­tében a hét tévés kérdésé­nek nem lett [meg az ő hi­tele. Viszontag mi — mindany­nyian — folyamatosan hü­lyülünk, nézvést a tévét, és az úthengerek, agyon hasz­nált kópiákon, robognak, robognak... Sulyok Erzsébet Végzetes veszettségek Ha rajtam múlna, Vlagyi­mir Perszikov neve a világ­irodalomban odakerülne doktor Jekyll, Faust, vagy éppen Farkas Zénó profesz­szor mellé. Mivel pedig fön­ti hősöknek a kísérletezés, az utópisztikusán vagy pszi­chologizálva értelmezett, hé­roszi szépségű tevékenység volt életük hivatása, Mihail Bulgakovnak, A Mester és Margarita ma már klasszi­kussá lett, zseniális szerzőjé­nek eme figurája teljes mér­tékben, ám persze sajátságos változatként sorakozhatna föl melléjük. Már persze ha eddig is­merhettük volna Perszikov históriáját. Az a rádiós ősbemutató tehát, amely este a Kossuth adón hódolt a huszadik szá­zadi világirodalom nagyjá­nak a Végzetes tojások című kisregényéből készült, elég furán dramatizált változat­tal: különleges eseménynek számított. Az életsugarat fel­találó tudós a húszas évek végén, vagyis a (relatív) li­beralizmus szovjet—orosz korszakának végnapjaiban a szükségszerű — viszont an­nál találóbb — végzetet szenvedi el. Olyat, amit csak ekkor és csak itt szenvedhe­tett el hasonló tettet véghez­vivő elme. A végkifejlet egyáltalán nem csak az utó­piák természetrajzának több-kevesebb ismeretében sejthető: a találmány felső parancsra illetéktelenek ke­zébe kerül, olyanokéba, akiknek hozza nem értésénél Magyar-svájci megállapodás A jövő év elejétől a svájci Nestlé cég licence alapján Magyarországon is gyártják a Nesquick-kakaóport — er­ről állapodott meg a Buda­pesti Édesipari Vállalat (BÉV) az ismert külföldi élelmiszergyártóval. A svájciakkal tíz évre szóló szerződést kötöttek a nálunk igen keresett, gyor­san oldódó kakaópor előállí­tására. A Nestlé átadta a termék receptúráját, és gyár­tási utasítását, kizárólagos jogot biztosított a magyar partnernek a Nesquick már­kanév használatára. Ezen felül teljes gépsort szállít a termék gyártásához. Megál­lapodtak abban is, hogy a Nestlé folyamatosan tájékoz­tatást ad a termék gyárt­mány-fejlesztésével kapcso­latos új kutatási eredmé­nyeiről. Mindezekért a gyártott kakaópor mennyi­sége arányában fizet díjat a hazai vállalat. Naksol helyett limonádé Mit ne mondjak, igazi nemzeti büszkeség töltött el a minap, amikor is a magyar gyógyszerek nyu­gati országokbéli sikeréről olvastam. Hisz nemcsak azért örvendetes ez a tény, mert kemény, és sok va­lutát hoz nekünk, hanem azért is, mert újfent bizo­nyítja — a közelmúltban oly sokszor elhangzott, ten­gerentúlról kiáltott üzene­tet — a magyarok itehet­séges emberek, legyen bár­hol is hazájuk. A sikeres gyógyszerekről szóló tudósítás olyannyira konkrét, hogy rendre fel­sorolja, miből mennyit, és mely országokba exportál a magyar ipar dinamiku­san fejlődő ágazata. A magam egyszerű logikájá­val így gondolkodom: ha van külföldre való Famo­tibin, a gyomorfekély el­len, s ha jut a tengeren­túlra Enalapril vérnyomás­csökkentő, no, meg a gö­röngyös utat bejárt Nak­sol, akkor magától értető­dő, itthoni forgalmazása is. Mint sikertelen gyógyszer­tári utam bizonyította, a dolog mégsem oly magá­tól értetődő, mert se fent­nevezett vérnyomáscsök­kentő, se égést gyógyító, se fekélyt gátló szer nincs. No, sebaj, van viszont enni-inni való, s az élel­miszerben már szerencsé­vel járok. Kapok, .amit akarok. Zavar csak a pénztárnál keletkezik, mert az eladóknak röpke ne­gyedórára van szükségük ahhoz, hogy az állandóan változó árjegyzékből kide­rítsék, ma — azaz teg­nap — éppen mennyivel lett drágább a kosaramban lapuló Scweppes limonádé és a mélyhűtött baromfi­belsőség. A boltból kilép­ve, ismét a gyógyszertár felé veszem lépteim. Ügy tűnik, mégis csak kéne va­lamilyen vérnyomáscsök­kentő, a közeli jövőre egy kis fekélygyógyító, no, meg ha megégünk, akkor Nak­sol is. K. K. csak ügybuzgalmuk, ostoba szervilitásuk és elvakult ke­gyetlenségük nagyobb. A sztálini terrorrezsim kezdeti (1928-ban nyilván még dsak a Bulgakov-féle élmék szá­mára körvonalazható, nekik felsejlő) rém-alakja egy ed­dig magyarul nem elérhető műben szemlélve: nem min­dennapi élmény. Mily kár hát, ha éppen egy ilyen, rendkívüli jelentőségű mű rádiós adaptációja öltözik olyan formaruhába,,,- amely eredendő hatásfokából leg­alább - Ötvenszázaléknyit kapásból „levon" a hallga­tónak: az ^ „drámai bohóc­tréfa" ugyanis, amiben a Végzetes tojások prezentál­tatott, minden volt, csak a kisregény egyszerre vérfa­gyasztó és fölényes ironikus hangulatát-szemléletét kellő­képpen érzékeltetni, vissza­adni képes egy óra nem. Így lett hát végzetesen elhibá­zott az első hazai Végzetes tojások. Aki kívánja, tekint­se az aktust akár jelképi ér­tékűnek ... Az a negyven perc vi­szont, ami csütörtökön dél­után a Petőfi adón kollé­gánk, Polner Zoltán leg­újabb néprajzi gyűjtéséről számolt be — Veszett Nagy Sándor nyomában — egé­szen másfajta, végzetességet reprezentált: a Dél-Alföldi népi legendáriumának kü­lönleges varázsú keletkezési folyamatat. A folytonosságot és az egyediséget, amely ez­úttal a szentesi „veszettor­vos" alakjában megtestesül­ve egyaránt reprezentálja a magyarság népéletének fan­táziagazdagságát és tényleg „végzetszerű" mítoszteremtő hajlamát. Mert higgyük el, istenigazából most sem az volt érdekes: a valóságban mennyire „csak" az átlagos­nál tájékozottabb és nyilván különlegesebb adottságokkal rendelkező ember „veszett­ségeiről" számoltak be az adatközlök Polner Zoltánnak és a vele dolgozó Várkonyi Balázsnak, — a lényeg most is, mint mindig: a magyar fátum különféle megjelenési formáinak ténye volt. A je­lenség, hogy nálunk gara­bonciások, veszettorvosok, rejtélyes csontkovácsok, va­jákos emberek, jövendőmon­dó jósok és halottlátó asz­szonyságok adják egymás­nak a magyar lélek-kuckók kilincsét. Hogy egyfajta vég­zetes sors kényszeríti ezt a népet mindig arra, hogy ör­döngösöket teremtsen. Pót­cselekvésként és költészet­ből, védekező reflexként és tálentumos megnyilatkozásul. Domonkos László szegedi ünnepi hetek A cincinnati május fcsz­vál kórusának hangverse­nye a dómban, este 7 óra­kor. A 26. Szegedi Nyári Tár­lat a Horváth Mihály ut­cai képtárban, szeptember 18-ig. Szcrvátiusz Tibor szob­rászművész kiállítása a Bartók Béla Művelődési Központban, augusztus 28­ig­Kovács Éva kerámiái a Képcsarnok Gulácsy Lajos Termében. Németh Ernő fotókiállí­tása a Sajtóház művész­klubjában, augusztus 20­ig. A magyar cserkészet tör­ténete. Kiállítás a Fekete­házban (Somogyi u. 13.). A Móra Ferenc Múze­um állandó kiállításai. Varga Mátyás színház­történeti gyűjteménye (Bé­csi krt. 11.). Ifj. Lele József néprajzi gyűjteménye, Tápé, Vártó utca 4., naponta délután 2­től este 7-ig. Eboli: Corina Circa Az. idei Don Carlos nem­zetközi szereposztásában Ebolit, a spanyol hercegnőt egy Kanadában élő, román származású énekesnő ala­kítja: COrina Circát Gregor József ajánlotta a szerepre, ugyanis együtt léptek föl egy montreali Borisz Godu­nov-elöadáson. Corina Ma­rinát énekelte, Gregor pe­dig Varlamot. A fiatal éne­kesnő a Kolozsvári Zene­akadémiát végezte el 1977­ben. Ekkor az ottani román opera szerződtette. 1981-ben pedig a Bukaresti Operaház tagja lett, ahol 1985-ig éne­kelt. Azóta Montrealban él, és csak szerepekre szerző­dik. Ez a mostani előadás kettős debütálás lesz szá­mára, hiszen először énekel Magyarországon, s először lesz Eboli is. Amikor tele­fonon érdeklődtem, milyen nyelven beszél, azt felelte: természetesen magyarul! Találkozásunk után így folytatta: — Anyanyelvemen, a ro­mánion kívül beszélek még olaszul, angolul, németül, franciául és magyarul. Er­délyből származom, így ter­mészetes, hogy az önök nyelvét is ismerem. A sze­repeimet is mindig eredeti nyelven énekelem. Eddigi pályámon meghatározóak voltak az énekversenyek. Már 23 éves koromban részt vettem a budapesti Erkel énekversenyen, többek kö­zött a Dózsa György című operából énekeltem a jós­latot — természetesen ma­gyarul. A következő évben Szófia következett, ahol A sevillai borbély Rosinájával második lettem, az első dí­jat nem adták ki. Ugyan­ezzel a szereppel diplomáz­tam 1977-ben, s utána a Kolozsvári Operában is énekeltem, ami egyfajta de­bütálásnak számít, mert Rolmániában addig még nem énekelték az eredeti mezzoszoprán változatot. Toulouse-ban második let­Montreal után a szegedi szabadtérin lépnek fel, együtt: Corina Circa és Gregor József tem. egy belgiumi verse­nyen harmadik, 1981-ben pedig bejutottam a Pava­rotti verseny döntőjébe. Akkor volt győztes Komló­sí Ildikó, Gulyás Dénes és Polgár László. — A Pavarotti verseny egyik dija) hogy a győzte­sek felléphetnek egy este Pavarotiival. ön is énekelt vele? — Nem, a mester sajnos a Bohéméletet választotta, abban pedig nincs mezzo­szoprán szerep. — Milyen operák szere­pelnek a repertoárjában? — Énekeltem Gluck Or­feuszának címszerepét, és sok „középszerepet": Mad­dalenát a Rigolettóból. Szu­zukit a Pillangókisasszony­ból, Olgát az Anyeginből. A kolozsvári tanárnőm mindig azt mondta, hogy a nagy szerepekre meg kell érni, nem szabad elsietni. Azt hiszem, most már el­értem odáig, hogy nagyobb feladatokra is vállalkozha­tok. — ön olyan fiatal, hogy azt hiszem, nem illetlenség megkérdezni: hány éves? — Harmincöt leszek a héten. — Hogyan ünnepel? — Nemigen lesz lehető­ségem ünnepelni, próbálni fogunk. — Ismer valakit a mos­tani partnerei közül? — , Nem, csak Gregor mestert ismerem, akivel együtt énekeltünk \ Montre­alban. Abból az előadásból egyébként hanglemez is ké­szül. — Mik a tervei Szeged után? — Októberben rádiófelvé­telem lesz Montrealban a Sámson és Delilából adunk elő részleteket, és szeret­nék elmenni még egy ver­senyre: a' bussetói Verdi­versenyre. Ügy gondolom, ez az utolsó verseny, ahová az énekesnek el kell men­nie. Ide már kész művé­szek jelentkeznek, nem kez­dők. — Sok sikert terveihez és a Carloshoz! M.T. Dixie-parádé Vasárnap este az űiszegedi színpadon telt ház előtt mu­zsikált a Molnár Dixieland, meghívott vendégei, a Deb­recen Dixieland Jazz Band és a Blaskó Dixieland társa­ságában. Az együttes veze­tőivel a koncert előtt beszél­gettem Molnár Gyula még farmernadrágban ült le mel­lém. az elegáns fehér öltönyt és kalapot csak később, szín­padra lépés előtt öltötte fel. — A diximuzsika hallga­tása közben intim hangulatú helyiség képe rémlik föl. go­molygó füstfelhőben, pohár mellett ülö emberekkel. Mi­lyen érzés szabadtéri színva­don, ezer embernek játsza­ni? — Kétségtelenül más a hangulata a koncert iellegű muzsikának, de mi külföldi szerepléseink során hozzá­szoktunk a nyolc-kilencszáz főt befogadó termekhez. Itt most hazai közönségnek ját­szunk. ami eleve megalapoz­za a jó hangulatot. Az el­múlt évben már volt itt egv nagyon jól sikerült koncer­tünk. Papp Györgynének. a városi tanács munkatársá­nak jutott eszébe hogv a fesztivál időszakában dixie­land estet rendezzünk a kis színpadon, a szabadtéri iá­tékok igazgatósága pedig örömmel adott helvet a programnak. Sajnos, a mű­sorban meghirdetett holland együttes szervezési és anya­gi gondok miatt nem tudott .eljönni. A külföldi együtte­sek meghívása Magvaror­szágra szinte lehetetlen, a szervezés labirintusában, a valutáris gondok bugyrai­ban elakad a legiobb szán­dék. ötlet is. Talán, ha a Ma­gyar Rádió vagy az Inter­koncert besegítene, tudnánk meghívni néhány neves kül­földi vendégegy úttest. De szerencsére vannak jó ma­gyar muzsikusok is. ilyenek a debreceni és a hódmező­vásárhelyi kollégák is. aki­ket ma este hallani fogunk. — Gyarmati Zoltán, a Deb­recen Dixieland Jazz Band vezetője, úgy tudom, maid­nem két évtizede részt vesz a Debreceni Jazz Fesztivál szervezésében... — A. fesztivált a Kölcsev Művelődési Központ munka­társai szervezik, mi. az együttes tágjai csak besegí­tünk a munkába, s a házi gazda szerepét vállaljuk. Nem panaszkodhatunk. a művelődési központ mellett még egy állandó, helyünk van. a Régi Posta Étterem hangulatos helyiségében rendszeresen fellépünk. Nemrég jártunk az NDK­ban, előtte Dániában ven­dégszerepeltünk. Itt ezen a szabadtéri színpadon még nem muzsikáltunk, örömmel jöttünk, régi. jó kapcsolat fűz bennünket Molnárékhoz. — Blaskovics László nem­csak a Molnár Dixieland tagja, hanem a Blaskó Di­xieland vezetője is Hódme­zővásárhelyen. Mi a különb­ség a két város, mint me­nedzser között? — Mindkét helven a vá­rosi művelődési központhoz tartozunk. Sajnos tudjuk, milyen rosszul állnak ma anyagilag ezek az intézmé­nyek. A legnagyobb gond az. hogy egy dixizenekar hét­nyolc tagú. ennyi embernek lassan már sehol sem tud­ják a gázsiját kifizetni, eev­re ritkábban hívnak, ben­nünket szerepelni. Pedig Magyarországon kevés dixi­együttes működik... P E.

Next

/
Oldalképek
Tartalom