Délmagyarország, 1988. augusztus (78. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-05 / 186. szám

1988. augusztus 5., péntek 5 1 tzeqedi ünnepi hetek Csíksomlyói passió. A misztériumjáték előadása a Dóm téren, este fél 9-kor. A 26. Szegcdi Nyári Tárlat a Horváth Mihály utcai képtárban, szeptember Szervátiusz Tibor szobrászművész kiállítása a Bartók Béla Művelődési Központban, augusztus 28ig. Kovács Éva kerámiái a Képcsarnok Gulácsy Lajos Termében. Németh Ernő fotókiállítása a Sajtóház művészklubjában, augusztus 20ig. A magyar cserkészet története. Kiállítás a Feketeházban (Somogyi u. 13.). népviseletek; Lucs-képgyűjtemény; Móra-emlékszoba; Kass Galéria (Vár u. 7.): Kass János grafikái; Vármúzeum (Móra park): Szeged múltja, jelene és jövője; Fekete-ház: Vihart aratva — Csongrád megye munkásságának élete és harcai 1867—1945; Buday György élete és munkássága. Varga Mátyás színháztörténeti gyűjteménye (Bécsi krt. 11.). Állandó kiállítások: Mó- Ifj. Lele József néprajzi ra Ferenc Múzeum (Roosc- gyűjteménye, Tápé, Vártó veit tér 1/3.): Csongrád utca 4„ naponta délután 2megyei parasztbútorok és tői este 7-ig. színpad alatti folyosókon az össznépi vigalom ideje. Az „ördög zenészei" húzták. A szerda esti szélvihar miatt késett a passió főpróbájának kezdési ideje, viszont " szeged "együttes tagjai dalolták... Míg elérkezett a — menedékül is szolgáló — fbni tomboltak az elemek. Luciper Szentmiklósról Művész úr, tudja, hogy nagyon jó? — tettem föl jól kifundált indító kérdésemet Ferenczy Csongornak a főpróba előtt. — Tudom is, érzem is — mondta a Lucipert alakító szinész teljes tárgyilagossággal, azaz olyanféle hangsúlylyal, mintha nem önmaga valóban kitűnő alakításáról szólna. Persze oka van az álszerénységét és a szerénytelenséget egyként nélkülöző megnyilvánulásnak: — Egyike vagyok azoknak, akik a Csíksomlyói passió nyolcesztendős tündöklését szereplőként élte át. Egyetlen előadásról sem hiányoztam, így alighanem természetesnek vehető, hogy jól oldom meg a feladatomat. Ugyanakkor ezt a nyolc esztendőt még a legsikeresebb előadással sem tudnám elképzelni egyetlen színpadon. Kellenek az új helyzetek, új színpadok, az új statiszták, és a nézők, valamint a kritikusok visszajelzései. — Ennyi év után lehet még élvezni a munkát? — Nagyon. Megérezzük egymáson, ha a többség szeretettel végzi a munkát, s így egy nyolcórás próba utolsó perceiben is élvezettel dolgozunk. És csak azután eshet össze az ember ... — Az első év diadalmenet uoít. És azután? — A Csíksomlyói passióval fogadtattuk el magunkat a szakmával, innentől számíthatja magát profi társulatnak a Várszínház. Akkor láttunk először telt házat, s azóta is mindig, mindenütt dugig vannak a nézőterek. Szerencsére azt az elvet valljuk, hogyha ki is kerül a pénztárakra, hogy „minden jegy elkelt", akkor is beengedjük a jegy nélkül maradókat. s így azzal a jó érzéssel játszhatunk, hogy még a színnad szélén is kerülgetni kell az embereket. Hasonló élményeket gyűjthettünk külföldön is. Szófiában például a nemzeti színházak fesztiválján egy noszinház, és mi játszottunk fordítógép nélkül, s fergeteges sikert arattunk. — Gondolom, másként is kellett játszani. — Így van, hisz tudtuk jól, hogy a szöveget nem érthetik, ezért szélesebbek, kifejezőbbek lettek a mozdulataink. Ezáltal közelebb is kerültünk ahhoz a bumfordi, naiv színjátszáshoz, amilyennek a népi színjátszást ma gondoljuk. — Változatlan a sikere a passiónak? — Olyannyira, hogy a meghívások egytizedének tudunk csak eleget tenni. Jártunk Lengyelországban, az NSZK-ban, Franciaországban, és Olaszországban. Rómában a szentév egyik eseményeként a Krisztus történetét valamilyen módon ábrázoló színpadi műveket fölvonultató fesztiválon vettünk részt. Rólunk áradozott mindenki. Olyasféle érzésem volt, imint egy olimpiai bajnoknak lehet, amikor felhúzzák tiszteletére a magyar zászlót. A csúcsforgalomban az olasz teherautósofőr ránk dudál és mosolyogva bravózik — ilyen hatások nyomán érezzük azt, hogy lassan már család vagyunk, nem is színtársulat. — Mégis a kritika nem áll oly egyöntetűen a produkció mögé, mint valami Líra, logika Götz Béla színpadai nagy, selymes és büszke lobogó alá. — Azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy a három nagy magyar dráma — a Bánk bán, Az ember tragédiája, a Csongor és Tünde — mellé egy negyedik mű sorakozott fel. Hülye közhely, hogy a saját hazájában senki sem lehet próféta, de sajnos igaz. A szakma nem lelkesedik értünk annyira, mint a külföld és a magyar néző. Hazánkban a kozmopolitizmus sokkal hamarabb érhet el elismerést, mint a valódi nemzeti teljesítmény. — Ferenczy Csongor nyolc éve él Magyarországon. Gondol-e szülőföldjére, amikor a passióban játszik? — Ott és akkor nem, hisz az előadásra figyelek. De a gyermekkori élmények sokszor visszatérnek. Gyergyószentmiklóson születtem, ötvenhat kilométerre Csíksomlyótól. Mindig nagy élmény volt, amikor az országútra kimentünk, s vártuk haza a somlyói búcsúsokat. Ebben a produkcióban rajtam kivül Botár Endre és Mihály Pál erdélyi. Ügy érzem, sokat tudunk segíteni a próbákon. — Például miben? — Abban, hogy senki se beszéljen tájszólásban, viszont mindenki egy bájos, általunk kialakított beszédmódban szólaljon meg. A Várszínház rossz akusztikája miatt találtuk ki, hogy betűejtéssel és a szóvégeknek a francia dalokhoz hasonlatos hangsúlyos megerősítésével beszélünk. — Ennyi év és előadás után lehet még izgatottan készülni egy bemutatásra? — Lehet, mégpedig azért, mert hatezer néző előtt lépünk föl. Nagy ötletnek tartom, hogy falusi nénik és bácsik jönnek közénk, akiket Kerényi Imre kitűnően mozgat. Valóságos búcsújárás zajlik a színpadon. Ha valami, akkor ez, ilyen formában és körítéssel erre a térre való. Dlusztus Imre (Götz Béla — azt hiszem — nem az az ember, aki szereti hangzatos mondatokba foglalni művészetét; akinekelőre elkészített, akármikor előkapható szövegei lennének — firkászok számára, tömegfogyasztásra. Viszont alighanem olyan ember, akinek látomásai vannak; képeket lát, és addig nem nyugszik, amíg mindannyian nem láthatjuk ezeket. Minden bizonnyal konok kitartás is szükségeltetik az ilyesfajta ténykedéshez, meg okos kompromisszumokra való készség. A színpadképeiből a József Attila-féle erény süt: „a líra: logika".) — Sok színpadának olyasmi a természete, mint a zenének. Szigorúan kötött formák, drámai csúcs- vagy kulcspontok, s kellő beleérző készségüeknek fantáziaröptető, asszociációkat keltő képek. Mi köze van a zenéhez? — Muzsikusnak is készültem, hegedülni tanultam. Anyám zenetanár, az egész család „megfertőzve", Anna lányom díjakat nyert fuvolaversenyeken, mielőtt színész lett, a fiam végzős az Akadémián, 6 nyilván hivatásos zenész lesz... — Ezzel magyarázható, hogy feltűnően sok zenés színpadi műhöz tervezett díszletet? — Talán. De tudok egy érdekesebb kategóriát. Eddig 60—70 darabot csináltam; majdnem a fele olyan, aminek nem volt magyar színpadi előképe. Köztük van néhány, mit azóta sem mutattak be más, újratervezett színpadon. Ilyen például a Csiksomlyói passió. Most, a Dóm téren is az eredeti, várszínházi ->- pontosabban '81ben, a bemutató évében még Népszínház volt — színpadi kellékeket szerepeltetjük, a torony pedig a '86-os veszprémi szabadtéri előadásból való, akkor készítettük el újra, a réginek változatlan „utánnyomása". A várszínházi kamara jellegű színpadteret itt föl kellett nagyítania. — Azt találtam ki, hogy a passió színhelye legyen egy négyes útkereszteződésben. Ezeket az utakat, emelkedőket építettük meg a szabadtéri műhelyeiben. A játéktér kitágult, elférnek a táncosok, de a színpad stílusa nem változott. Csak bevilágítani nem tudjuk úgy, ahogy kellene, ám e technikai fogyatékosság ellen nem tehetünk. — Mindig előre bekalkulálja a fényeket? — Persze. A világítástechnika számomra egyenrangú színpadképteremtő elem a többivel. Mondjuk az anyaggal, amivel éppen dolgozom. — Például plexivel? — Hát igen, elég hírhedtté vált a legelső színpadi tervem; Gyurkovics Tibor: Isten nem szerencsejátékos című darabjában hatalmas plexitükrökkel, különféle világítási • manőverekkel operáltam, túl jól sikerült, utána nem győztem legyőzni, nyomasztott sokáig a tudat, hogy annál már csak jobbat csinálhatok ... — Akkor is Kerényi Imrével dolgozott. — Igen, régi a kapcsolatunk. Még rendezőhallgató korában ismertem meg. Akkoriban virulens színház volt a Madách, a főiskola után odajött Zsámbéki, Székely Gábor, Babarczy is, Ádám Ottó, Pártos, Vámos mellé, asszisztensnek. Jó idők voltak ... — Ha visszakanyarodhatunk a díszletterveihez: az ön által emiitett kategória, a „nem volt előképe"-színpad egyszersmind azt jelenti, hogy — darab sem volt. Az István, a királyra, a Fehér Annára vagy a Csíksomlyóira gondolok... — Igaza van, mert amikor a Ligetbe terveztem az Istvánt, emlékszem, Szörényi Leventének egy zongorakiséretes munkaszalagját hallgattam, némelyik zenéhez még nem volt meg a szöveg ... A Fehér Anna is — népballada-változatokat olvasgattam a tervezés közben; és persze a passió: szimultán készült a színpadképpel maga a darab. Akár a Macskák is ide sorolható, mert a producer egyedül nekünk engedte meg, hogy ne a londoni előadást másoljuk. Talán meg is bánta, hiszen 400-nál tartunk, ennyi előadás után már szép pénzt jelentene, ha a védett színpadképük után fizetnünk kellene. Az viszont tény, hogy Webbernek nagyon tetszett a Madách Színház változata. — És nem kellene Magyarországon is védeni a színpadképeket? — Talán. Nekem már mondták, hogy Kanadában látták az egyik tervemet, amin igen elcsodálkoztam, mert eleddig nem volt módom ott dolgozni... — Mi a fontosabb: a kép vagy a funkció? Azért kérdem, mert tudni szeretném a titkát: „szépek" is a színpadai, nagyon dekoratívak, esztétikusak, és egyúttal „működőképesek". A képei önmagukban is beszédesek, egyúttal szolgálják a darabot. — Minden fontos. A legfontosabb, hogy a színpad egyszerre legyen szép és hasznos. * (A János vitéz tavalyi felújításakor az Operában olyan színpadot csinált, ahol minden — a falu házai, dombjai, a francia királyi palota — mintha népi szőttesből lenne. S nem volt elég, hogy 10 centis átmérőjű hurkákból — mintegy a szövet felnagyított szálaiból — kellett, összerakni fákat, dombokat, házakat, a perspektíva érdekében a színpad hátulja felé haladva — keskenyedtek a szálak ... Lehetett harc a kivitelezőkkel! Vagy: két éve Gyulán, a tavon láthattuk — Kerényi rendezésében — Don Quijote új szélmalomharcainak beszédes jelképét: egyszerű vitorlákat, amelyek mégis anynyi mindent elmondtak szent és kevésbé szent célqkról, s az utánuk való folytonos rohanásról . .. Ilyes dolgokat mutogat nekünk a díszlettervező, Götz Béla.) Sulyok Erzsébet „ Algyőés Tápé is énekeljen! Így szólt a próbák elején Kerényi Imre- együttesek tagjai, igen aktívan, jó kedvvel nem kellett kétszer mondania. Az algyői f fegyelmezetten vettek részt abhan a fo, .. . « SJ • lyamatban, amit színházi alkotasnak neveés a tapei „embórók", asszonyok, a népi zünk Megköszönjük nekik. V