Délmagyarország, 1988. július (78. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-09 / 163. szám

Szombat, 1988. július 16. If m m m Csillapíthatatlan szavak Manapság a Szovjetunió különféle népei körében, ahogy mondani szokás: elemi erővel támad fel a múlttal való szembenézés kínzó, önemésztő igénye. Persze az ezerszer elátkozott bajkeverők, a művészértelmiségiek, írók, filmesek, színészek segítenek oszlatni a kriptasötétet. Akár még egy éve is elképesztőnek minősül, ami mára szinte természetes, hogy nem a disszidensek, a külföldre ment — kényszerített múvészhad, de a honiak mondják ki a gyötrelmes igéket. Az idén a Znamja című folyóirat közölte Prisztavkin elbeszélését a csecsencek és ingusok deportálásáról a sztálini időkben, majd Geraszimov elevenítette fel a kísértóen hasonló moldáviai eseményeket, Kopogás az ajtón c. írásában. Am a képlet másik oldala, hogy az emlékezés múltjuk zárjait fölfeszítő erőfeszítése egyben szövetségre lép az elődök tetteinek elítélésével, módszereik megtagadásával. J. Jevtusenko már Oroszország tiszta nemzedékéről versel, amely „nem kívánja azonosítani magát a GULAG sötét árnyaival", miképpen „mi nem tesszük felelőssé azokat a németeket Auschwitzért, akik 1945 után születtek..." Amiről évtizedek óta ismert volt ez a hatalmas térsége a földnek — egyenruhaként hordott egyetmondásuk. Rendíthetetlen egységük értékeik védelmében korszakos győzelmeik hirdetése. És most egyszerre csak váratlanul, nekünk készületlen híveknek már-már rémisztőn itt dübörög a sokféleség. Kérdések, melyek eretnek nézeteket hordoznak, válaszok, melyek kételyt támasztanak öröknek tudott hitekben — ó minden elmozdult megszokott helyéről. Természetesen még mindig Ó áll a viták középpontjában, még mindig hozzá mérik a megtett utat, sötét árnyékával viaskodnak. Igaz, már nem állnak meg nála, hiszen a történelem új nemzedékeket küldött szorítóba, de még mindig tapintható az Ó hatalma. „Általában azt kell mondani, hogy Sztálin alakját értékelve egyes elvtársak bizonyos játékosságot engednek meg maguknak. Sz. Mihalkov is, múltkoriban az Ogonyokban azt írta: valóban, Sztálin egyrészt hóhér volt, de gondoljuk csak meg, Sztálin a szerző engedélye nélkül egy vesszőt sem változtatott a szovjet himnusz szövegén, megkerestette a szerzőt a fronton, hogy engedélyét megkérje^ Lám, lám mennyire ellentmondásos személyiség volt! Másvalaki meg azt írja, hogy igen, Sztálin hóhér volt, ám egyben aszkéta is, akinek az égvilágon semmire nem volt szüksége, szegény volt, mint a templom egere. Amolyan második Ghandi... Nos Sztálint valóban nem érdekelték az anyagiak, más valami szerzett neki örömet. Élvezte, hogy teljhatalma van az emberek fölött, egész népek fölött..." A. Gelman mondta ezeket a súlyos szavakat, majd így folytatta: A pártnak nagy érdemei vannak a néppel szemben, de nagy adósságai is. Legfőbb adóssága, amellyel tartozik — a demokrácia, a szocialista demokrácia, melyet nem honosított meg időben és kellő mélységben a társadalom életében... Most egy író cikkéből idézek, szintén az Ogonyokból: „A rágalmazás — hazugság. Az igazság nem lehet rágalmazás. Az igazság csak megtisztulás lehet. Mégis, újra meg újra ezt hallom: de hiszen nekik érdemeik is voltak, Sztálinnak, Zsdanovnak! Nem szabad ezeket feledni, itt is dialektikusnak kell lenni! Nos, én egyetértek Önökkel, tisztelt védő elvtársak, ha Önök is egyetértenek az én kiegészítésemmel. Hadd legyen például így „Érdemei mellett Sztálinnak és Zsdanovnak csupán egyetlen hiányossága volt, hogy hóhérok voltak. „És még egy kérdés: Összesen hány olyan ember volt, akit törvénytelen üldözések sújtottak? Ezek közül hányat pusztítottak el? Szeretném valamennyiüket név szerint felsorolni, de elvették a listát és sehol sem lehet megtudni. Akkor hát hadd keressük meg, számoljuk össze együtt, egymást helyesbítve-pontosítva és közöljük együtt valamennyit. Talán nem akarózik? És miért nem? Ez nem hazafias? Rágalmazás?... Önöknek még azt kell bizonyítaniok, hogy a becsületes emberek millióinak letartóztatása, kiirtása nélkül nem győztünk volna a háborúban! Bizonyítsák be, hogy ezekkel a milliókkal együtt elvesztettük volna a háborút!" J. Karjakin szavai törik darabokra a csöndet, temetetlen halottaik körül „...Honnan lennének ideáljai a mai kamasznak, akinek a nagyapja zokogott Sztálin halálának napján, három évvel később hangos sutyorgással nyálazta be a személyi kultusz témáját, öt évvel később tapsolt annak, aki kidobta J. V. Sztálint a mauzóleumból? A mai kamasz apja értekezleteken és gyűléseken trillázott arról, hogy mennyi odaadást érez „személyesen L. I. Brezsnyev elvtárs iránt", most pedig habzó szájjal leplezi le „a pangás jelenségeit". Nincs ennél könnyebb: mindent. ami előtted történt, hibának nyilvánítani... Kötelességem kije lenteni: a peresztrojkáért vívott harc leple alatt veszélyes, államellenes ügy bontakozott ki országunkban, amelynek lényege, hogy nihilizmust váltson ki a szovjetország hősi múltjával, a szocializmus történetével szemben..." (A. Berlioz főhadnagy, szül.: 1953.) Nos, mit mondhatunk minderre? Egyáltalán, hangot kaphatnak ezek a nézetek az SZKP XIX. pártértekezletén? M. Gorbacsov előadói beszédében a politikai rendszer gyökeres reformjának szükségét úgy indokolta, hogy az októberi forradalom győzelme nyomán létrehozott népi hatalom egy bizonyos időszakban komoly torzulásokat szenvedett. Mint mondotta, ennek következtében lehetett mindenható Sztálin és környezete, válhattak tömegessé a megtorlások és a törvénytelenségek. Az azokban az években kialakult parancsuralmi, adminisztratív irányítási módszerek káros hatásukat még ma is éreztetik, sok mai nehézségük is abban a régi, máig kísértő rendszerben gyökerezik. Mihail Gorbacsov történelemszemlélete számomra olyan gondolkodót idéz, akire méltán tekinthetünk reménykedőn. Hiszen a megemészthetetlen múlt bizonytalanná teszi a jelent, nem tudható mi történt szándék szerint, s mi kegyetlen szeszélyből, ezáltal ködfelhöbe bújnak a jövendő céljai, s könnyen elhatalmasodik a gonoszság. Más szóval, a megtett út értékelése nem lehetősége, hanem kényszerűsége pusztán az irány meghatározásának is, így minden mai viták forrása. J. Afanaszjev professzor szavai nem patikamérlegre valók, és nyers igazságuk nem nélkülözhető a szocializmusról gondolkodóknak íme: Azok a hatások, amelyeket az októberi forradalom gyakorolt az emberekre, mind a mai napig nem semmisültek meg. Másrészt az is igaz, hogy a szocializmusnak az a típusa, amelyet Lenin és társai képzeltek el még 1917-ben, minden áldozat és minden nehézség ellenére sem valósult meg, és éppen e sikertelenség motiválja a mai korszak minden ellentmondását. Látnunk kell, hogy mind a mai napig egy sztálini szocializmusban élünk — mondja a professzor, majd így folytatja: Ha sikerül ezt a tényt tudatosítani magukban, akkor hajthatjuk végre társadalmunk teljes, az alapokig lehatoló desztalinizációját! Ám ez azért is nagyon nehéz, mert az emberek többségének történelemtudata nem tudományos — elfogulatlan, hanem egy sértett történelemtudat! Hiszen ók évtizedekig hitték, szónokaik bizonyították számukra világraszóló sikereiket, a vezetők szúk köre által hozott, csakis és kizárólag helyes döntéseket. És most azt hallják kubai rakétatelepítés, afganisztáni csapatkihelyezés s mind egyre csak kérdőjeleket. Acélipari fejlesztés, BAM az évszázad építkezése, szúzföldek föltörése, nemzetiségi politika, és mind egyre csak a kérdőjelek. Vezetői példaadás, politikai elkötelezettség, amely egyben áthatja életmódjukat is — mind egyre csak kérdőjelek. A mostani pártértekezlet idején jelenik meg a Moszkovszkije Novosztyi friss száma, mely az ország vezetői rétege kiváltságairól, a zárt üzletekről, állami magánnyaralókról, külön egészségügyi hálózatról ir kritikus, statisztikai adatokra támaszkodó cikket. Ebben a mi elképesztő századunkban talán a legáltalánosabb jellemző a nézetek, eszmék sokfélesége. Akiknek nem adatik meg ezek megismerési lehetősége, azok valamiképpen kiesnek ebből a mai világból. J. Afanaszjev professzort idézem: „Ha a 20. századi orosz és más nemzeti kultúrákra gondolunk, akkor az is igaz, hogy mi nemcsak a világ 20. századából estünk ki, hanem az orosz 20. századból is, hiszen a saját költőinket, gondolkodóinkat sem ismertük, az ó gondolataikat sem gondoltuk át, pedig azok a mi számunkra születtek meg, nemzeti értelemben születtek meg. Ezért vélem tehát úgy, hogy a mi történelemtudatunkban olyan méretű deformációk alakultak ki, amelyeket egyszerűen likvidálnunk kell. Gondolok a sztálinizmus lényegéből következő egyoldalúságokra, türelmetlenségre, agresszióra, amely mind megnyilvánul azzal szemben, ami más, más vélemény, más ideológiai pozíció, más nemzet, más rendszer." Mi magyarok persze kisebbek és< (meglepő) de szerencsésebbek voltunk-vagyunk. Európából történő kiiratkozási szakaszok ugyan többször gyötörtek már e vérzivataros században, de megadatott a szélárnyék is, a gyarapodás lehetősége. Dicsekvésre nincs mód, sem ok, ám talán több az építkező remény. Nem utolsósorban mások az úgynevezett ellátási gondok mifelénk, noha számunkra nem kevésbé dühítők. íme egy olvasói levél — részlet a Szputnyik áprilisi számából: „Egy bányásztelepülésen lakunk, a férjemmel együtt a bányában dolgozunk. Három gyerekünk van, a legkisebb most lesz kétéves. A következők miatt fogtam tollat. Tegnap vasárnap volt és kisfiammal elmentem az üzletbe vásárolni. Vajat akartam venni. Akkora sor állt, mint a háború alatt kenyérért. Mit kezdhettem volna én ott egy kisgyerekkei... Kerületünkben van egy édességgyár, de a gyerekek tisztességes cukorkát még csak nem is látnak. A jobb élet felé kellene haladnunk, de nálunk a településen semmit sem lehet kapni. Már minden hiánycikké vált — a nápolyi, a keksz, a kolbász, a sajt, a margarin és még sok minden egyéb..." (Sahan település, Karaganda megye) Tisztelet és jókívánságok hát Mihail Gorbacsovnak, aki rendkívüli erőfeszítéseket tesz országa átvezetése érdekében váltók átállítására, melyek az új korszak felé mutatnak. Bizakodásunk nem önzetlen, hiszen sorsunk függ törekvései sikerétől. TRÁSER LÁSZLÓ A fatörzs és ágai AVAGY A KULTURÁLIS FEJLŐDÉS A gazdaságra, a társadalomra és az emberi viszonyokra intenzíven ható kulturális kihívás nélkül elképzelhetetlen, hogy a kor érdekeinek s értékeinek megfelelő termelésitechnológiai és társadalomszervezési innováció általánossá váljon. A tét vitathatatlan: nemcsak a kultúra önérdeke a kulturális fejlődés. Ha nincs sokféle, minőségi kulturális, s ezen belül közművelődési innováció, akkor általában a szükséges magyar reform legfeljebb álomkép, csalfa illúzió marad. Kulturális fejlődés A fogalom tisztázása sem egyszerű feladat, hiszen a kultúra természetes jellemzője, hogy állandóan változik, új értékeket erősít meg, és új mozgásformákat keres. Lényege és léte az innováció. Ha egy korszak reménykedve kulturális innovációról beszél, ez leleplezóen arra is utal, hogy a kultúra természetes, normális viselkedése ismételten akadályokba ütközik. Például most egyre jobban látható, hogy a gazdaság, a társadalom és a kultúra között egyáltalán nincs elégséges kooperáció egymásra hatás, ezért a kultúra szükségképpen távolodott, sót elszakadt azoktól a területektói, amelyeket lényegében hatékonyan befolyásolnia kellene. Ennek az általános helyzetnek csak következménye, hogy az oktatási és művelődési intézmények sokszor légüres térben lebegnek a helyi társadalomban, vagy ugyanígy szintén okozat, hogy a jelenlegi kulturális (ön)fejlódés elsősorban a települési-lakóhelyi közeget jellemzi, mert a gazdaságban, a vállalati szférában egyelőre a kultúra vagy az emberi tóke szerepe változatlanul másodlagos. A kulturális innovációt így az adott viszonyok között úgy határozhatjuk meg, hogy átutóen még nem képes segíteni a termelés vagy a társadalom megújításában. Persze közvetlen módon ez nem is feladata. „Csupán" olyan új szemléletről, közösségi akaratról, intézményi fejlődésről beszélhetünk, amely akkor és ott helyben újat jelent, s ezzel közvetve ösztönzi a helyi társadalom újraépítését. Ebból az is következik, hogy sok régi törekvés', elfelejtett mozgásforma, modernizált elképzelés újat hozhat egy-egy településen vagy állami intézmény munkájában. A kultúrának az is természete, hogy bizonyos szellemi törekvéseket, művelődési formákat akkor is megőriz, ha ezek korábbi korszakban háttérbe szorultak, s egyben kiszorultak a társadalmi tudatból, vagy csak egyszerűen elértéktelenedtek. A fatörzs és ágai Az országos és helyi kulturális fejlesztéseket mindenképpen szükséges valamilyen gondolati keretben, fogalmi szerkezetben értelmezni. Vegyünk egy hétköznapi példát: a fatörzset és ágait. Nézetem szerint a kulturális innovációnak, tehát a fatörzsnek két nagyobb fóága van: az egyik a helyi, laikus, állampolgári innováció, a másik pedig a központi, hivatalos, állami-tanácsi fejlesztés. Ez a megközelítés rögzíti azt a felismerést, hogy tartalmában, formájában, hatásmechanizmusában lényegesen eltér egymástól a felülről inspirált (vagy erőltetett) központi, a hivatásos szakemberek vezette, és az alulról, vagy a társadalom középszintjeiről induló, többnyire nem szakemberek által irányított, részben, spontán, részben már szervezett kulturális vállalkozás. Ez a strukturális megkülönböztetés így különválasztja az intézményi és az állampolgári kezdeményezésből létrejött egyesületeket, olvasóköröket vagy népfőiskolákat. Az innovációs fa két fóága aztán további két-két kisebb ágra válik szét. A lokális állampolgári fejlesztés ezért felosztható a csupán egyszemélyes és az állampolgári szövetkezésből kialakult kisközösségi megújításokra. Az előbbire jó példa a családi iskola vagy a falugondnok, a másikra pedig a községi ház vagy a vallási kisközösségek. Ugyanígy a felsó állami (és tömegszervezeti) új törekvések két csoportba sorolhatók annak alapján, hogy ezeket az egyes intézmények, szervezetek egyedileg próbálják ki vagy az elsó kísérletekből már országosan elterjedt vállalkozás, mozgalom, egyáltalán általános új gondolat, új módszer lett. Az egyikre példa többek között a szentlórinci iskolakísérlet s a helyi kalendáriumok, a másikra viszont már jó modell sincs igazán, mert a szülói munkaközösségeket vagy a csökkenó számú amatór művészeti csoportokat is nehéz ide sorolni. Helyzetkép és esélyek A Múvelódéskutató Intézetben folyó kutatás eddigi eredményei alapján azt mondhatjuk, hogy a kulturális innováció leggyengébb eleme a személyes reformcselekvések és az állami megújítások mozgalommá válásának hiánya. Azaz éppen az alap és a kifutás esélye nincsen meg. Á nyolcvanas évek közepén leginkább az állami, tanácsi intézményeknek volt módja belsó, értéknövelő megújításokra, ám gyakran csak „magányos farkasként", egyedi vállalkozásként, mindenekelőtt sajátos, kivívott különalkujuk alapján. Az innováció útja tehát a hivatalos út szélesítése, újrakövezése, fásítása lehetett, hiszen a központi és a helyi hatalom legjobban ezt a lehetőséget támogatta, mert a hivatali kontroll és az esetleg szükséges beavatkozás (tiltás) garantáltnak túnt. Az intézmények progresszív munkatársainak reformkísérletei tudatosan nem lépték át a valós vagy a vélt demarkációs vonalakat. Ezért sincs ma általános kulturális megújulás. Előzmények, elókísérletek, mozgáscsírák nélkül aligha lehet. Csak szerény, eleve fékezett megújulások indulhattak radikális koncepciók nélkül, de ezeknek azért az a pozitívuma, hogy az intézményrendszer jól-rosszul igyekezett elszakadni az elvont, tarthatatlan célkitűzésektől, s lassan közeledett a helyi társadalmak mindennapi, közhasznú, konkrét, sok szempontból szintén fékezett szükségleteihez. A csendes állami próbálkozások mellett nem vagy alig indulhattak valóban új, átütó kísérletek, például autonóm munkacsoportok, iskolakísérletek vagy a helyi hatalomtól független kisközösségek. Ezért szükségképpen felértékelődtek az egyesületek, amelyek ugyanakkor gyakran nem képesek többre az állami intézmények elavult, kiürült tevékenységénél. Nincs más éló, vonzó, másolható példa. Pedig a kultúra autonómmá válása, és ezzel megújítófelszabadító hatása a termelésre, az életmódra vagy a személyes tudatra átfogóbb, gyökeresebb reformokat követelne. VARGA CSABA