Délmagyarország, 1988. július (78. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-02 / 157. szám

Szombat, J 988. július 2. 3 II magazin | DM a i z • 1 1 ' • 'a* -r-v cgi sablonnal szólva megA parlamenti demokracia utja R «ras-ss kodni fejünket. Nem mondhatja BESZELGETES KIRÁLY ZOLTÁN KEPVISELOVEL Az országgyűlési képviselők Csongrád megyei csoportja a közelmúltban ülést tartott Szegeden és megvitatta Király Zoltán képviselő előterjesztésében az Ügyrendi Bizottság munkájáról szóló beszámolót. Mivel a tudósítás keretei között a terjedelem miatt nem tudtunk foglalkozni e témával, arra kértük Király Zoltánt, tájékoztassa lapunkat a szakmai vitáról. — Mikor és milyen körülmények között jött létre az Ügyrendi Bizottság, s működésének mi a célja? — Az Országgyűlés tavaly decemberben hozta létre a ad hoc bizottságot, hogy korszerűsítse a Parlament ügyrendjét. A működést utoljára 1986-ban módosították a különböző jogszabályok, amelyek végül is több területen korlátozták a honatyák tevékenységét. Egy év után kiderült, ez az állapot nem tartható és ezért is született az az indítvány, hogy a politikai intézményrendszer megújításának részeként az Országgyűlést is modernizálni kell. Ez a bizottság eddig egyszer ülésezett, és már ott több előre mutató javaslat született. — Úgy tudom, a népfront megyei közjogi bizottsága.is ellátta önt munícióval. Itt a szűkebb pátriánkban is számos olyan javaslat született, ami kiszélesítené a parlamenti demokráciát. Kérem ismertesse ezeket! — Szükség lenne egy olyan törvényre, ami — az alkotmány szűkre szabott keretein túl — a parlament jogállásával, a parlamenti képviselő felelősségével foglalkozik. Szó van a választókerületek számának csökkentéséről. Helyes az elv, hogy kössük továbbra is a választókerületekhez a képviselők nagy többségét, ám ha tovább csökkentjük a számukat, akkor még nagyobb területet kell átfogniuk. Ez csak akkor lenne hasznos, ha többször ülésező, vitaképes parlamentet akarunk. Nem lehet egyetérteni azzal az elképzeléssel, hogy az Országgyűlés létrehozzon egy „Elnökséget". A képviselők törvénykezdeményezési jogát kellene erősíteni. Az „Elnökség", mint fölösleges plusz lépcső beépítésével, csak a javaslatokat szűrné. Hasznos lenne, ha a társadalmi szervek önálló programmal jelentkeznének a Parlamentben, nem egy általános népfrontos irányzattal. Intézményes garanciákkal tovább lehetne növelni a társadalmi szervek szerepét. Elkerülhetetlennek látszik a közigazgatási bíráskodás intézményrendszerének kiépítése. A demokratizmus szélesítése elképzelhetetlen a népszavazás bevezetése nélkül. A helybelieknek ezáltal nagyobb beleszólásuk lenne az országos ügyekbe is. Úgy tűnik, a szocializmus építésének négy évtizede után már nincs szükség az Elnöki Tanácsra. — A népszavazás rendkívül szimpatikus dolognak tűnik. A kérdés csak az, hol hűznák meg a határt, mert felmerül annak a veszélye, hogy egy sor piti ügyben szavazni hívnák a lakosságot... — Szerintem minden településen meg tudnák húzni a vonalat, mi tartozik népszavazásra, s mi a piti ügy. Az országos ügyeket pedig a törvényalkotás menetében kellene intézményesíteni a népszavazás kérdésében. — A képviselők sérelmesnek tartják az interpelláció szabadságot korlátozó házi szabályt. Ezzel kapcsolatban milyen elképzelések születtek? — Meg kell változtatni a házi szabályt, s eltörölni a zárt ülés intézményét. Hasznos lenne, ha a parlamentet többször és hosszabb időre lehetne összehívni, s az azonos véleményt valló képviselők előre bejelentve szabadon alkothassanak frakciókat. így az Országgyűlés a politikai viták természetes terepévé válna. Jó lenne intézményesíteni a kormány programja és politikája feletti bizalmi szavazást, amit bármelyik képviselő kezdeményezhetne. Szeretnénk létrehozni egy országos terjesztésű parlamenti újságot, ami részletesen tudósítana az ülésszakokról és a bizottsági ülésekről. A honatyák munkája így nyilvánosságot kapna. — Mi történne akkor — az Önök elképzelése szerint —, ha a kormányt az Örszággyűlés leszavazza? — Akkor feloszlana a kormány és új kormányfőre tennének javaslatot a parlamentnek. — Az Ügyrendi Bizottság foglalkozik a választási rendszer korszerűsítésével is. Ebben a témában milyen javaslatok születtek? — Új vonás lenne a jelöltállítás szabadsága, a kötelező kettős jelölés megszüntetése. A jelöltek nyilvánosan is terjeszthetnék választási programjaikat. A választási eljárást független Választási Bíróság ellenőrizné. A jelöltállítás, a programadás, valamint a választótoborzás korlátozása pedig legyen bűncselekmény. — Ma még ezek az elképzelések, ötletek talán meghökkentőnek tűnnek. Az Ön tarsolyában biztosan több javaslat is van. Végül is arra lennék kíváncsi, az új elgondolásoknak mi lesz a sorsuk? — Az Ügyrendi Bizottság még csak egyszer ülésezett, s nem tudom, hogy a következő tanácskozás mikor lesz. Ez az ad hoc bizottság gyorsabban is dolgozhatna, hiszen meggyőződésem, hogy a javaslatok megvalósításával a Parlament munkája hatékonyabbá válik. Ám az is lehet, hogy egy jobban dolgozó Országgyűlés egyeseknek még mindig nem tetszik. H. M. ránk senki, hogy elsiettük a dolgot, sokan vannak, akik évtizedek óta várják, vállalva azt is, hogy időnként más-más jelzőkkel bélyegezték meg őket. A közelmúltban az is elhangzott az egyik újra följövő politikusunk szájából, két lehetőség előtt állunk: vagy összetörjük korlátainkat, vagy magunkat törjük össze korlátainkon. Honnan szereztük be ezeket a korlátokat? Jelentós részük saját nevelés, a többit baráti ajándéknak tekinthetjük. Addig-addig fejlődtünk szakadatlanul, amíg észre kellett vennünk, azelőtt sehol sem volt országok a nemzetközi élvonalban találták magukat, mi pedig egészen alsó régiókban kereshettük helyünket. Régóta mondjuk, nem vagyunk alábbvalóak más népeknél, mégis el tudtunk ennyire maradni. Igen erős központi akarat kellett hozzá. Bajban vagyunk, ha azonnal meg is akarjuk nevezni legújabb korunk remélhetően hatalmas horderejű változásait. Társadalmi, politikai és gazdasági fordulatról beszélünk, ezért szívesen mondanánk mostani esztendőnket a fordulat évének, ha nem lenne foglalt már ez a fogalom. Azt az évet jelöljük vele, amikor nemzetünk háború utáni nagy és egészséges fölbuzdulását a hivatalos politika egyszerűen jégszekrénybe zárta. Az idősebbek emlékeznek már csak rá, hogy volt egy hőn szeretett vezérünk, egy másik nagyon szeretett vezér legjobb magyar tanítványa, aki a rettenetesen nagy, belülről szinte határtalan hűtőszekrényünket szabályozta, egyszerűen kiiktatva az elevenek sorából azokat, akik másként értelmezték a kor parancsát. Annyira szomorú korszakunk ez. nem lenne jó az akkori hitványságokra adott szót átvennünk a nagyon remélt egészséges változásokra. Mondhatnánk talán a visszafordulás évének is, de az meg azért nem jó, mert nem oda kell visszafordulnunk, ahol negyven évvel ezelőtt letértünk az igaz útról, hanem arra az útra kell rátérnünk, amelyiken akkor járhatnánk, ha nem térültünk volna el példátlan gyorsasággal. Különben se jó, ha akár centiket is vissza akarunk menni, a visszalépés is katasztrófákat szokott nálunk jelenteni. A múltunkat csak annyira kell elővennünk, hogy a téglákat átrendezve valódi építménnyel terhelhessük meg a valódi alapokat, és föltétlenül szórjuk ki azokat, amelyek meglazultak, netán megrepedtek, esetleg el is morzsálódtak már. Mondhatnánk talán a fordulás évének is, érzékeltetve, hogy más képzővel is lehet ugyanabból az igéből névszót képezni. Illene is hozzánk ez a más képző, de valószínű, hogy az is kevés lesz az igazi változások érzékeltetésére. Erősen gyanítható, hamar eljutunk oda, hogy alapszóként se használható az, amelyiket elkoptattunk és eltereltünk annak idején. Annyira azonban nem zavarhat bennünket szóadási dilemmánk, hogy fordulni ne tudjunk. Bátran, határozottan, és civil módra. Ezt azért teszem hozzá, mert katonakorom emlékeiből tudom, mennyire kínnal-keservvel tudott akárcsak egy negyed fordulatot is megtenni a szakasz, a század vagy a zászlóalj. Kellett hozzá egy fókatona, aki a fordulat parancsát kiadta, kellett egy alantabb lévó, de rangban így is elég magas másik katona, aki tovább adja, elrontani pedig egyetlen kiskatona is elég volt. Ne várjunk tehát arra, hogy egyszerre koppanjon minden sarok, és úgy mozduljunk, mintha dróton rángatnának bennünket. A világ legtermészetesebb dolga, ha eddig erre néztünk, de nem azt találtuk ott, akit kerestünk, átfordítjuk fejünket emerre. Ahogy a közönséges civil szokta, nemre, vallásra, korra való tekintet nélkül. Magam nagyon hiszek benne, minden egészséges változás nyomot hagy szókincsünkben is. A begyűrűzés szó például igen találó arra, hogy a kivülról jövő hatásokkal szemben nem vagyunk védve. Van. aki kikutatta már, ki használta először, és mikor. így még jellemzőbb, mert megalkotójának ismert tulajdonságaihoz is köthetjük a fogalmat. A közeli hetekben kapott lábra a visszarendeződés. Föltehetően nem lesz tartós, mert elóbb mondtuk ki, mint az átrendeződést, noha ez adhat igazi értelmet neki. Igen hirtelen ugrott vissza közszótárunkba az államminiszter is. Azt a nagyon fontos embert jelöli, aki miniszteri tárca nélkül is tagja a kormánynak. A remélhetően megváltozó kormánynak, természetesen. Legalább akkora lelemény volt visszahoznunk ezt a szót, mint újra a politika szavává tenni a zarándok kifejezést. Magyartanárok a megmondhatói, külön kellett magyarázniok, amikor Janus Pannonius versét tanították, a Galeotto Marzióhoz címűt. Mit jelent az, hogy felszerelve bottal és iszákkal / Zarándokolsz Rómába, Marzióm? Most ugyan föltehetően kevesen indultak neki bottal és iszákkal, inkább busszal és autóval, de kibiggyesztve a „Z"-betút, a zarándok, zarándoklat kifejezéseképpen. Szinte csodálkoztunk, határőreink és vámosaink is ismerik még? Elég hozzá, hogy Darázsfalvára jöjjön a pápa. Minden szó föltámasztása azonban jó néhány új kísérőjelenséget is takar. Föltehetően senkinek sem vezetik rá a káderlapjára, hogy ekkor meg ekkor elment meghallgatni a pápát. A „Z" állami felelősséggel segített magánügy lett. Azért segíti, mert ahol ennyien mozdulnak. ott az állam se lehet tétlen szemlélő. Inkább elküldte riportereit is, hogy a helyszínről közvetítsenek, sőt kocsijavítóit is, mert a rengeteg csotrogány kocsink el is szokott romlani útközben. Erősen bízom azonban, vadonatúj szavak is keletkeznek hamarosan, jelezvén, és az utókorra hagyván, hogy igazi nagy változások kezdődtek nálunk ezekben a napokban. Fölfedeztük például, hogy nagy tudós is állhat az állami hivatalok legmagasabb posztján. Eddig a munkás-paraszt szövetség deklarálásaként arra törekedtünk csak, hogy paraszti származék legyen az illető, kaján kiszólásokkal azért is, mert az ö gyomra nagyobb szeszadagokra lehet hitelesítve. Jól is néztünk volna ki, ha hivatalos aktusok közben elkezd tántorogni az államfőnk. Ehhez képest irtózatosan nagy fordulás a tudós javaslatba hozása. Netán az egész tudományos élet, sót az ezerszer földbe vert értelmiségi réteg újra fölfedezése, húzóágazati elismerése lenne mögötte? Azért mondom ezt, mert nem szabad elfelejtenünk, amikor diadalútját járta az ész az egész világban, mi akkor vertük bele erkölcsileg és anyagilag is a sárga földbe a gondolkodó embert. Talán magához térhet még a cölöpverők hatalmas ütései után is, és elfoglalhatja, betöltheti a nemzet fölemelkedésében reá háruló igen nagy szerepet. Mert a játék csak erre mehet ki. Föl kell emelkednünk igen hamar, legalább a velünk együtt hátrányosan indult, de minket gyorsan leköröző államok és népek színvonalára. Igaz, az utolsó pillanatban nyúltunk a sebességváltóhoz, de legalább hozzányúltunk már. Forduljunk! HORVÁTH DEZSŐ ""~"1 Tudok egy jó munkahelyet — mondta a dülledt 1

szemű, reszketeg Aladár, kinek vonásai, mint . masszív pálinkaivóé, fellazultak; kontúrtalan, el__U mosódott volt az egész ember. Aladár, ez látható, rálépett az életből való kivonulás iszonyú útjára, melynek végállomása alighanem egy piros-fehér, ligeti pad lesz, ahol csodálkozó, enyhén zavart tekintettel üldögél majd kábán, nem létezó nyárfapihéket szedegetve farmerjéről, és... Susognak majd a platánok, hallgatagon állnak a fenyók, vidáman tűz a napsugár, vasárnap lesz, nyári délelőtt, sétálók sétálnak fel-alá színesen, és nem sejtik Aladárról (amint ó sem önmagáról), hogy éppen, igen, delirál. — Tudok egy jó céget — mondta tehát. — Piti meló, piti pénz, éppen nekünk való... — Mi az? — kérdeztem csillogó szemmel, túl mohón... Aladár tehát előadta, hogy a cég neve „Mátravidéki Térképészeti és Geodéziai Vállalat, szaknyelven »geó«, a munkakör megjelölése figuráns, szaknyelven »tróger«, ami annyit jelent, hogy..." — Mi az, hogy figuráns? — kérdeztem, rosszat sejtve. — Állsz az út szélén, nagyfiam, a kanyarban, az árokban, a templomtorony tetején, illetve mindenhol, tartod a kitűzórudat (irányba!), cipeled a „csandát", leállítod, figyeled a „libellát", hogy el ne mozduljon, megfelelő helyen leszúrod a kitúzószögeket, a megfelelő időben pedig nem felejted el óket felszedni; húzod a „kilométerszalagot", leolvasod az adatokat, elordítod magad, de hangosan és tagoltan ám, hogy kétezer méterről, szél ellen is meghallja a műszaki, hogy mennyi méter, s hány a centi... Ezen kívül iszol, gyerekem, mint a... Éppúgy mint jómagam. Kiderült: Aladár volt már figuráns is („egy másik cégnél, a neve Mamuterv" — mondta, s kortyintott a cseresznyéből), de két hét múlva valagon rúgták, munkahelyi italozás miatt. — Na, beállunk figuránsnak? — kérdezte. — Jössz, nem jössz? Én indulok! .. .Követtem tehát Aladárt az életből kivezető úton (szép A hegyekben (V.) utca volt, régies, kaptatós, erősen kanyargós), „jó felé megyünk?", kérdeztem, Aladár haladt, mint a gép, én pedig mellette, a Vállalat felé. „Figuráns... Hülye egy név, mondhatom." ———i — Végzettsége? — kérdezte az egyik csoportve2

zetó, meredek, magas, szakállas; — Mostanáig hol dolgozott? — kérdezte a másik, a még magasabb, szakálltalan (érdekes, a főnökök itt mind húsos, vastag, piros arcú, nagy emberek. A segédmunkások véznák, sárgák, alacsonyak, szemük lázasan csillog, nem teljesen evilágiak már...) Beadtam a munkakönyvem, „csak utánam!", mondta Aladár, a tájékozott. Kanyargó csigalépcsőn süllyedtünk a szuterénba (a hegytetőről, illetve a völgyfenékból). — A falak mentén körben székek, támlásak és támlátlanok, bőrhuzatúak, vagy -nélküliek, a sarokban zöld rexasztal, dákó, a csontgolyók koppanása, néma gurulása... Aladár, úgy láttam, ismert majdnem mindenkit a cégnél, egyesekkel lekezelt, másokra tüntetően rá se nézett, néha bejött egy-egy új tag, „szeeeervusz aranyegy komám!" — üvöltött föl heurisztikus hangon, megindulva Áladár felé... Honnan a lótuszból ismer ez mindenkit? (...Akkor még nem tudtam: B. városka trógerállománya cirkuláló mozgást végez, akit kirúgtak a Mamutervtól, megy a Megalotervhez, a különféle egyéb tervekhez, impexekhez, expókhoz. s viszont, öt év alatt bízvást végig lehet dolgozni a számba jöhetó összes munkahelyet. Hosszabb távra tervezni korántsem érdemes; szénné ég az ember mája. Sült májjal pedig dolgozni nem lehet.) — Az ott Piktor, a volt szobafestő — mondta Aladár munka közben; dologban voltunk immár: fénymásolatokat daraboltunk, sárgaréz vonalzó mellett, fémlemezen, szikével. — Iszonyatos tenyere van, akkora mint a térképen NagyMagyarország. Az a kis öreg ott, Misi bácsi, kitelepítették a Tátrából, s idáig csorgott le a Sajó folyón. Az a széles képű, aki befelé csámpít, az Kereki. Vigyázz vele, mert félig „homo...", nem mindig, csak néha. Ez a sebhelyes arcú itten. Asztalos úr, epilepsziás. Rég volt már rohama, holnap esedékes. Olyankor el kell töle venni a szemüvegét és a műfogsorát. Koczkainak mindig nagyokat és előre köszönj, a bornyúszájú Kleofásnak fölösleges, mert hülye. Schneider az nem tatár, mongoloid idióta — mutatta be a társaságot Aladár, majd egy közeledó, szóröskarú fickóhoz fordult: — Szentpéterikém, gyere csak ide! — Szentpéteri öt évet töltött a „futkosón", majd elszaladt — fordult felém Aladár, és... — Hogy is van az a történeted, szentatyám? — Pofa be — morogta Szentpéteri, s elhúzott, sötéten. „Hát ez... Ez gyönyörű" — gondoltam riadtan. Nem normális ez az Aladár, micsoda helyre hozott, itt két nap alatt kész lesz nekem a kampec doloresz; a hóhányók csapata ehhez képest szöszke kiscsoportosok pajkos gyülekezete volt, nem más. — Én itt nem maradok, innen én kilépek mondtam Aladárnak. — Egy nagy lótúrót lépsz te ki — mondta, s maga elé köpött. Ingujjába törölte a száját, és: — Amíg engem látsz, téged baj nem érhet — mondta, meróen nézett rám. — Ne ijedj meg, nem vagyok spicli, csak majdnem. —I ...Tisztogatni kezdte áz ezerméteres szalagot a 3

sártól, „csodálatos", mondtam magamban, „nem . spicli, csak majdnem"... — A szuterén (pince) ablakai elótt lábak mentek az utcán, egyik láb a másik után. Négy láb egyszer meg is állt, két női és két férfi. — Mi lehet itt lent, Gézám? — kérdezte a nő. — Valami klubterem — mondta Géza. (Kihallatszott az utcára a biliárdgolyók koppanása-gurulása.) — Még mindig sok a ráérős ember — tette hozzá, s a lábak elindultak. „Jó utat", suttogtam, „én maradok" DÉVAI CSABA