Délmagyarország, 1988. július (78. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-02 / 157. szám

Szombat, J 988. július 2. 3 magazin | [DM A. válság M. — amellett, hogy ismerősöm — mérnök-közgazdász. Egy kis, de meglehetősen jól menő vállalatnál dolgozik, ahol egy dolgozóra vetítve jó tízszer annyi adót fizetnek be a költségvetésbe, mint sok, gyakorta emlegetett megyei nagyobbfajta vállalatunk. (Ezúttal nem is szólva a veszteségesekről.) De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy M. ismerősöm. nemrégiben néhány napot töltött szülőfalujában, s közgazdászi vénája szerint számolt be a tapasztaltakról. Például arról, hogy valamennyi, a nyolc általánost éppencsak. bukdácsolva elvégző valahai osztálytársa minimum százötven négyzetméteres (plusz tetőtér) villában lakik. Egyikük-másikuk, már amelyikük igazán ad magára, háromszintesben. Mert hát a falu időközben jócskán kibővült egyfajta milliomosnegyeddel. így hívják ugyanis az új részt, az adósságok szerint. Hisz azon az álomkörnyéken szinte nincs család, amelyik ne tartozna legalább egy- másfél millióval. Igaz, szinte éjjel-nappal dolgoznak. Igaz. a házastársak immár rendre meggyűlölték egymást a folyamatos. embertelen robotban. Igaz, a cigarettapénz is ki van számolva arrafelé, és könyvet utoljára az általános iskolában láttak. M. mégis lesújtva és elkeseredve tért vissza: szerinte ezek fedezet nélküli emberek. — Fedezet nélküliek? — Azok! — mondja. — Még valahogy kinyögik az esedékes törlesztéseket. Még valahogy helytállnak egy szinte embertelen taposómalomban. Csakhogy olyanok ók, mint az ország. Az utóbbi húsz év szüleményei... — Hogyhogy? — Egyszerűen. Rájöttek, hogy tizenkét-tizenhat órai munkával minálunk sokat lehet keresni, ráadásul kedvezményes kölcsönöket kapni lakásépítésre. Hát dolgoznak és hiteleket vesznek föl és olyan kacsalábon forgó villákat építenek, amilyeneket én az NSZK-ban sem láttam. Mindezt úgy ráadásul, hogy a környék preferált, állami támogatásból mindeddig sokat fizetó munkahelyei kezdenek immár a csőd felé tántorogni. Vajon mi lesz velük a jövőben? — Félted őket? — óket? Igen Hisz együtt nőttünk föl. De elsősorban az országot féltem. — Kibújt belőled a közgazdász? — Naná. Nézd! Lakok egy 1+2es lakásban, két gyerekkel. A feleségem pedagógus. Ketten szinte annyit sem keresünk, mint arrafelé a faluban a havi törlesztés és a rezsi. Igaz, mi sem élnénk meg az alapfizetésünkból. De hidd el — teszi hozzá legyintve — nem is ez a legnagyobb gond! Hanem az, hogy mi húsz éven át preferáltunk, kiemelt módon megfizettünk bizonyos tevékenységeket, munkákat, amelyek sehová sem vitték az országot, szinte semmit sem hoztak a konyhára. Mármint a közös konyhára. De olyan igényeket és keresleteket támasztottak az így kiáramló jövedelmek, amelyek akkoriban, a látszólagos prosperitás éveiben sem voltak alátámasztva valódi lehetőségekkel, nem is beszélve a mostani helyzetről. A mostaniról, amikor egy gazdasági és adósságválság közepén, a szerkezetváltás nekibuzdulásakor százezrek, netán milliók fognak nehéz helyzetbe kerülni. Mert szinte teljes jövedelmük erejéig eladósodtak, közben pedig folyamatosan leértékelődnek a munkaerőpiacon, ha a szerkezetváltás és a kibontakozás útjára indul. Ezek a százezrek pedig vagy ellehetetlenülnek, vagy a politikának, a kormányzatnak engednie kell. Ami viszont országos méretű tragédiához vezethet csak. — Hol rontottuk el? — Nézd, én értelmiségit még nem láttam kastélyban lakni, hacsak nem kivételesen jól kereső szupertehetség. Lehet, hogy ott, hogy túl sokat adtunk a fizikai erőfeszítésért, túl keveset a szellemiért Ha for dítva lett volna, ma kevesebb gonddal kellene küszködnünk. — Adtunk? M. egy kicsit elgondolkodik. — Igazad van nem adtunk — alakult. Mert a rosszul szervezett, az állami redisztribúciótól függó gazdaság a maga pazarló tőke- és munkaeró-felhasználásával folyamatosan hiányt teremtett a fizikai munkához kötódó szolgáltatásokban (például építőipar) a piacon. Egyúttal viszont túlfizette azokat a tevékenységeket, amelyek szerzett jövedelmei messzemenően a fizikai munkateljesítmények iránti keresletként jelentek meg a piacon. Az értelmiség alulfizetése pedig alapvetően csökkentette a szellemi termékek fizetőképes keresletét, ráadásul a hazai piac elemi erővel föltörő, a nagy szellemi munkahányadot igénylő termékekre irányuló keresletét (videó, számítógép, Hi-Fi berendezések stb.) az állami beavatkozás sok éven át magas vámokkal, behozatali korlátozásokkal igyekezett elhárítani, semmivé tenni. így hát kialakult egy „központi" koncepció szerinti hiány, no meg egy, csak a nemzeti „békesség" szempontjából indokolható, felemás elosztás szerint torzított keresleti-kínálati szerkezet, ami túlságosan is veszélyes. — Veszélyes? — Igen — teszi hozzá M. —, mert a hitelszféra is a retrográdkeresletet preferálta. És azok a százezrek, akik az utóbbi tíz évben végül is nem sokat éró tevékenységükért komoly javadalmazást kaptak, s egy-másfél milliós tartozást összegyűjtve ruháztak be „kacsalábon forgó kastélyokba", azt hivén, hogy helyzetük csak javulhat, vajon hogyan fogadják helyzetük tarthatatlanná válását? S hogyan fogadják esetleges hitelképtelenné válásukat a hitelezők? S vajon „éles" helyzetben ki tud-e tartani a kormányzat? S vajon nem lesz-e egyszerűbb a békés-csöndes visszarendeződést választani megint, amely esetben ugyan fokozatosan tönkremegy az ország, no de az egész ország, úgy, hogy nem kell fölvállalni az egyes rétegek lecsúszásával, mások felemelkedésével járó számunkra negyven éve ismeretlen feszültségeket. Amiket ráadásul nem is vállalhatunk föl — mert valóban nincsen semmi értelme! —, ha az egyes rétegek jövendőbeli helyzetét megint csak a politikai-állami elszánás kívánja megszabni, s nem a valódi piaci érték. Hisz akkor újra csak fals keresleteket és kínálatokat teremtünk, hogy nagyjából ugyanott tartsunk, ahol most... — Szóval? — Szóval... — tárta szét karját M. — nem érzem túlságosan jól magam a bőrömben. — ' gy érzem, sok, talán túlontúl sok hibát követtünk el, illetve / / hagytunk elkövetni az utóbbi években. Nyilván a kényelmesség okán. Hisz valóban kényelmes és kellemes volt elnézni azt a látszatprosperitást, amelynek jegyében — ugyan egyre több időbeli terhelés ellenértékeként — éveken át folyamatosan nőhetett az életszínvonal, szinte változatlanul végzett, sokszor nagyon is képzetlen munkák ellenértékeként. S amíg évek hosszú során át titkosnak számított lényegében az egyre növekvő külső adósságállomány, elnyomva ily módon az egészséges állampolgári lelkiismeretet (no meg a számon kérésre netán kialakuló hajlandóságot), e félelmetes arányokban felvett külföldi kölcsönök révén folyamatosan sikerült konzerválnunk avítt tevékenységeket, túlfizetnünk, aztán egyáltalán fizetnünk a piac által immár egyáltalán nem honorált produkciókat. Sót, mesterségesen deformálnunk a piacot, a maga zártságában, azzal, hogy a belső jövedelmi arányokat az állami redisztribúció révén elképesztően eltorzítottuk. Ezáltal olyan keresletet támasztottunk a belföldi piacon, amely ismét csak retrográd irányokban módosította a gazdaságot — például a 180—220 négyzetméteres, csatorna nélkül épülő falusi villák esetében —, amelyet még ráadásul hitelekkel is kedvezményeztünk. Egyúttal félelmetes mértékben alacsonyan tartottuk a szellemi munkáért járó béreket, extra, büntetővámokkal sújtva a magas szellemi hányadot képviselő termékek (Hi-Fi berendezések, hírközlési, számoló-, és számítógépek, videók stb.) állami és magánbehozatalát, mintegy retrográd irányba terelve a keresletet. Azaz sikerült egy messzemenően deformált piacot és egy messzemenően deformált keresletet kialakítanunk, amelynek eredményeként — egyre inkább úgy tűnik — valódi válsággal kell megküzdenünk immár. Valódi válsággal? Nos, a válság fogalma valóban értelmezés kérdése. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy ennek az országnak minőségi változáson kell keresztülmennie, hisz a nálunk kialakult ár- és jövedelemarányok egyszerűen alkalmatlanok arra, hogy valaha is épeszűnek tekinthető piaci szisztéma, azaz a világpiaccal valamelyest is korreláló piac alakuljon ki minálunk. Jó, ez látszólag nem okozhat szívfájdalmat senkinek. Pedig végül is ez a kulcsa mindennek. Hisz amíg tisztességesnek tekinthető belső piac — a világpiaccal korreláló ár- és jövedelemarányokkal, ezek következtében korszerűbb kereslettel és kínálattal — nem alakul ki minálunk, napról napra nagyobb veszélybe kerül eddig elért életnívónk fönntartása. És ezúttal nem is csak arra gondolok, hogy esetleg le kell mondanunk bizonyos megszokott, ám nélkülözhető javakról. Hanem arra, hogy az élet szükségképpen válaszúi elé állít bennünket. Hogy hogyan? Például úgy, hogy nem vállaljuk a minőségi változásokkal együtt járó gondokat. Ezáltal valóban fönntarthatnánk a megszokott keresleti-kínálati viszonyokat, ám rohamosan csökkenő reáljövedelmek mellett. A gyors belső keresletcsökkenés viszont mindenképpen zord intézkedéseket kényszerítene ki, beleértve egy csomó vállalat felszámolását is, vagy egy folyamatos, negatív spirált. A másik lehetőség: belevágunk a szükséges változásokba. Amikor is két-három éven belül átfogóan módosulni fognak jövedelem- és árarányok (a világpiachoz illeszkedve!), amikor is valódi piac, a kereslet és kínálat által meghatározott piac jöhet létre Magyarországon, úgy, hogy nem preferálunk bizonyos tevékenységeket és keresleteket más tevékenységek és keresletek büntető extraadóztatásával. Igaz, az ilyen jellegű változás messze gyorsabban váltana ki lehetetlen helyzeteket (vállalatok csődje, családokéletformák-tevékenységek ellehetetlenülése, illetve leértékelődése). Ám az is tény, hogy az így kialakuló társadalmi-politikai feszültségek két-három éves távlatban semmivel sem lennének nagyobbak, mint az előző lehetőség szerint, ráadásul nem le-, hanem fölfelé vezető fejlődési spirálra állíthatnák rá az országot. Azt, hogy nehéz választások előtt állunk, mindannyian tudjuk. Kérdés, választhatunk-e egyáltalán. Remélhetőleg még igen. Talán még nincs kényszerpályán az ország, bár bizonyos jelek arra is mutatnak. Az viszont nagyjából bizonyosnak látszik, hogy a kivezető utat a valódi piac, a társadalom valódi önmozgásának kibontakozása hozhatja meg. (Jellemző viszonyainkra, hogy például az elektronikai feketepiac százmilliós jövedelmeket produkál, mert egy kreált piaci szituáció nem hajlandó tudomást venni egy keresletről, s egy húsz éve avítt termelési-kínálati-keresleti szerkezetet szeretne mindenáron fönntartani. Reménytelenül.) Mindehhez természetesen az kell, hogy a gazdasági törvényeket, társadalmi-politikai mechanizmusokat hagyjuk valóban működni, kibontakozni, ahelyett, hogy államigazgatási eszközökkel siettetnénk vagy fékeznénk kialakulásukat. Hiszen amikor egy államigazgatási döntés gyorsítani akar bizonyos folyamatokat, de éppen e folyamatok alapjául szolgáló társadalmi igényeket-feszültségeket akarja „lekapcsolni", más irányba terelni, akkor reménytelen helyzetbe hozza magát. Hisz a dolgok csak a maguk ellentmondásosságukban fejlődhetnek — igazán. SZÁVAY ISTVÁN PAKOLITZ ISTVÁN Elszalasztott Az egyszervoltholnemvolt história pillanatban — megátalkodott jóakaratunk révén — valósággá válhatott volna a mese Gyerekszívű felnőttként hittünk a megvalósítható varázsban: igenis le bírjuk vágni a Sárkány hét fejét BÖLCSŐDE NAPKÖZI ISKOLA LESZ A KASZÁRNYÁKBÓL KATONÁINKAT VÉGLEGES SZABADSÁGRA KÜLDJÜK LAKÁSÉPÍTÉSRE VÁLTJUK A FEGYVERKEZÉSI HAJSZÁT A NEMZETI GŐG CSA TABÁRDJÁT KI-KI ELÁSSA MOSOL YUNK NEM REJT ORCÁTLAN HAZUGSÁGOT SENKI SEM BOLDOGÍT A KARA TUNK ELLENÉRE ERŐSZAKOS ÖKLÜNK GALAMBETETÓ TENYÉRRÉ SIMUL Aligha tér vissza az elszalasztott pillanat Nemigen vigasztal hogy mások fuserálták el a lehetőséget Zichy Mihály szülőházában im A zalai Zichy-kúria A magyar szellemi-művészeti élet kiemelkedő személyiségei közül kevésnek maradt meg érintetlenül a szülőháza. Pedig megértésükhöz gyakran hozzájárulhat a gyermekkori környezet megismerése. Ezek az épületek az idók folyamán elenyésztek, új házakat emeltek a régi helyére. E kevesek közé tartözik az európai jelentőségű grafikusművész és festó, Zichy Mihály, akinek szülőháza ma is áll szépen rendbe hozva a Somogy megyei Zala nevű parányi falucskában, Tab tőszomszédságában. Az ősi atyai házat — a faluban kastélynak nevezik, a valóságban inkább tekintélyes középnemesi kúria — utoljára 1979-ben hozták rendbe. Teljesen felújították az öreg falakat, a szigetelést és a tetőzetet, s így a kúriában berendezett emlékmúzeum anyaga már nyolc szobában látható. Zichy Mihály 1827. október 14-én látta meg ebben az épületben a napvilágot. Szülőházának műtermét — amelyet a művész 1879-ben a kúria virágházából alakíttatott ki — a család a százéves születési évfordulóra, 1927-ben Zichy Mihály Ereklyemúzeummá nyilvánította, amelyben eladatlan képeit, relikviáit és bútorait tartották. Ez a ma látható múzeumi anyag magja, amelyet a viszontagságos időkben Zichy Mihály unokája. Csicseri Rónai Istvánné oltalmazott meg. Ezt az anyagot bővítette, egészítette ki és rendezte be a Központi Múzeumi Igazgatóság, a Rippl-Rónai múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria. Az elmúlt századokban a Zichycsalád sok kiváló közéleti férfiút adott a hazának. A Zichyek közül István volt az első, aki a főrendek közé került, amikor 1655-ben bárói, 1676-ban pedig grófi címet kapott, amelyet leszármazottai annak rendje-módja szerint örököltek. Ugyanekkor a Zichy-famíliának a másik ága is virágzott már, de ez az ág megmaradt a köznemesi rendben, bár a két ág egy tóról fakadt. Zichy Mihály a köznemesi ágból származott Tízéves koráig otthon nevelték. Már ekkor kezdett rajzolni, amit azután a veszprémi piarista gimnáziumban is folytatott. Jogi tanulmányait Pesten kezdte, és ekkor már Marastoni Jakabtól vett rajzórákat. 1842-43-at írtak. Zichy Mihály barátaival együtt rajongott Kossuthért, mire a féltó anya átíratta fiát a bécsi egyetem jogi karára, nehogy belekeveredjen „valami forradalomba". Tulajdonképpen ezzel indult el a fiatal joghallgató a művészi pályán. Mert Bécsben sem tagadhatta meg önmagát, azaz elhivatottságát a festészet iránt s beiratkozott a Festészeti Akadémiára, majd az akadémiával szakító Waldmüller magániskolájába, akinél művészi fejlődése felgyorsult — a jogi tanulmányok rovására. A korabeli biedermeierrel szemben elsó jelentós, díjat nyert művével, az 1846-ban festett Mentőcsónakkal közel került a drámai romantikához. E korszak másik kimagasló alkotása, a Koporsólezárás a zalai emlékmúzeum kincse. Ezután Waldmüllerrel Olaszországba utazott, ahol nagy hatást tettek rá a velencei festók, továbbá Michelangelo és Raffaello képei. 1847-ben Zichyt - Waldmüller ajánlására — meghívták a cári udvarba, Pétervárra, hogy Katalin nagyhercegnót rajzolni tanítsa. A fiatal művész ezt a lehetőséget nem hagyhatta ki. búcsút mondott a jogi pályának, és Oroszországba költözött. A család nem örült. „Antal (a festó fivére) íróként, politikusként az ország bolondja lett, Mihály, a művész pedig a világ bolondja!" — mondta szomorúan Zichy Mihály édesanyja, Eperjessy Julianna. Ma már tudjuk, nem volt igaza. Négy cár udvari festójeként ezernyi virtuóz rajzot készített (közben Párizsban is élt és dolgozott), s időnként hazatért a szülői házba pihenni és ismét dolgozni. A franciák számára Gautier, (ró és kritikus fedezte fel, és segítette az európai hírnévhez. és a Császár őfelsége Festőművésze kitüntető címhez. CSONKARÉTI KÁROLY