Délmagyarország, 1988. június (78. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-20 / 146. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! DEIMA ARORSZAG 78. évfolyam. 146. szám 1988. június 20., hétfő A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Havi előfizetési díj: 43 forint Ára: 1.80 forint fl szemeszter vége M ár megint eltelt egy szemeszter; némelyeknek a legelső volt, másoknak meg az utolsó. Vége a dalnak, barátaim. A felsőoktatásban szokásos képzési idő, intézménytípustól függő módon, három, négy, illetve öt év, „*öt, több", tehetjük hozzá máris, hisz tények, számok bűvkörében élünk, s meghalni is bizonnyal így fogunk: „élt ennyi évet" — hirdeti majd a fölirat a műkő-fejfán... Akik mint gólyák kerültek a felsőoktatásba néhány fényévvel ezelőtt, s most ki is kerülnek onnét (talán immár nem madárként), nos hát ők is meghalnak egy kissé. Nem nagyon, csak egy ieiri-picirit, de médiainak. Nem hisszük? Kérdezzünk rá! — Míg tanulunk, addig élünk — mondják a tanító- és tanárképzős hallgatók, az egyetemi polgárok, sejtvén sejtve, soha többé nem lesznek enynyire, ilyen boldogok, mint iskolásként ebben a JATE-bérletes, menzajegyes, paradicsomi szegénységben, az ösztöndijat ki-, a tandíjat meg befizetve. Pedig hát a hallgatók testi táplálékot igen kevésszer vesznek magukhoz. No persze, a napi kétezer kalória általában megvan, de az elhízás közvetlen veszedelme nem őket fenyegeti leginkább ebben a szép országban. A befogadott szellemi táplálék menynyisége viszont annál nagyobb, minősége annál tartalmasabb. Tartalmasabb? Hát... összetevője sokféle. annyi szent; egyoldalú táplálkozásra még csak panaszkodni sem lehet. Szerepelnek, persze, idejétmúlt, barbár fűszerek is az egyvelegben (kezemben egy jegyzetet tartok, lapozgatom, „Sztálin nyelvtudományi írásainak jelentősége" — tűnik elő egy fejezetcím, nem hiszek a szememnek); ám eléggé friss szellemi termékekből is részelhetnek a hallgatók Egyik-másik ismeret egy kicsikét így is állott jellegú tán, de hát az iskola egy lépéssel mindig a tudomány mögött halad. Pontosabban: követi azt; s még jó, ha követi, ha nem merevedik katatóniába! A felsőoktatás a memória iskolája is, kétségtelenül. De e kiművelt memória hordozója ellen fordul, ha tartalma oly tényanyag amely ma már legföljebb tudománytörténeti érdekességnek számít — ha számít. Nagy, nagyon nagy szerencsét mondhatnak magukénak a hallgatók, amennyiben nem oly jegyzetekből kell tanulniuk, melyek szerzői ki-ha-nem-én módon úgy vélik, eljutottak a tudományosság legtetejére, ahonnét nincs hova tovább. Mondom, nagy szerencséjük van, mert a tudomány gyors lábú teknős; Achilles, az iskola utol soh'sem érheti — ha csak nem az École Normálé Supérieure. A kémia, biológia, fizika, illetve az alkotórészeikből összeállt, olykor még nevesincs új tudományok napról napra új meg új eredményeket produkálnak, megcáfolva akár korábbi önmagukat is. Jelentős fórt kaphat hát a hallgatók szerencsésebbre, ha oly oktatókkal hozza össze jósorsa, akik a pozitivista méreteket öltő, ám napjainkban könnyen meginogható ismerethalmaz bevésetése helyett inkább és főként az illető tudomány történetének jelent s jövőt befolyásoló tapasztalataira, a fejlődés lehetséges kifutási irányaira hívja föl a figyelmet. A szerencse, illetve hiánya a történelem előtti időkben még tényező lehetett (sokszor a számításba vehető egyetlen tényező), viszont elég nagy anakronizmus, hogy ma is emberi sorsok állnak vagy bukhatnak rajta, általa. Kizárólag a szerencsének és nem másnak tudható be például, hogy Szegeden ennyi felsőfokú tanintézet él s virul, évről évre hallgatók ezreivel ismertetve meg az értelmiségi lét egynémely vonását. Szerencsétlenség viszont maga a mód, az a szigorú egyöntetűség, ahogyan azt olykor teszi. Tanárokra nagy szükség van. égető szükség, de talán el tudnánk képzelni egy olyanszerü képzési formát is, melynek végeredménye nem föltétlenül tanári diploma lenne, hanem vaiameny másfajta. Hogy mást ne mondjak, jónevű nyugati oktatási központban az írás egyetemi tantárgy; tizenöt-húsz verssel, három-négyöt novellával diplomát — Masters of Fine Arts — lehet szerezni. Kíváncsi vagyok, irodalmunk mennyivel tartana ma előrébb, ha a fiatal költők, írók szabályszerű képzés keretében tanulhatnák ki a mesterséget, nem pedig megtúrt akárkikként, amatőr módon, a tanulás és a szabadidő rovására, mint például a tavaly itt, Szegeden végzett, lapunkban publikáló Medgyesi Gabriella, Darvasi László, Podmaniczky Szilárd és mások is. A

z sem lenne megvetendő, ha a felsőoktatás folyamata nem lenne ilyen gyorstalpaló jellegűen feszített, helyenként s olykor pedig nem ütné föl fejét a leplezetlen drill, örvendetes volna továbbá, ha a hallgatók nem kényszerülnének a kol1 égium-könyvtár-egyetem háromszögébe négy-öt esztendőn keresztül: ha végérvényesen eltűnne a katalógus tán elfogadható, ám a kis pluszok és nagy mínuszok osztogatásakor gyermeteg szokása; ha nem a részvétel lenne fontos, de az eredmény... Ma még a részvétel fontosabb. Talán a kibontakozó reformfolyamat — ha szárnyát nem szegik — elviszi ezt is, meghoz mást is, oktatásügyön kívül és belül. Nem mondják majd a hallgatók: ameddig tanulunk, csak addig élünk. Ma még e/l mondják. A szemeszterek pedig tel nek, egyre telnek. Farkas Csaba Szent SsüfánigaEi van egy !ers... Szívritmuszavarok ? Írjam? Hiszen ez természetes. mivel a tér csak nevében Szent Istváné, a munkamegosztás ősi törvénye a kereskedelemnek adta. A hétköznapi minősítés ilyen fogalmat diktál: piactér. Hat lássuk, Nagy László pillanatképei mellé mit „fényképez" a toll egy olyan átlagos napon, mint 1988. június 17-e péntek. • A szűk útkereszteződésben tanulóvezető, troli, végre jó fuvarra lelt kiskereskedő vitatja a KRESZ szabályait, amikor lejegyezhetem: a piac (értsd: hagyományos, zöldség, gyümölcs, meg ami még kell ...) szinte üres, a pavilonok gazdái meg épp azon igyekeznek, hogy pontosan zárjon a deszka. „Máris vége a műszaknak?" — akadékoskodom kérdésemmel Rovó Bélánénál, aki — mint kiderül — 1976 óta kínálja itt a „vitamint". „Tudja, a Marx térhez képest kis piac a mienk. Hétköznap délben már felesleges nyitva tartani" — kapom a választ, majd azt is megtudom, hogy a szomszédos „bolhapiac" lendített ugyan a forgalmon, csak hát nem eleget. S tény az is — a kereskedő veszi észre leghamarabb, hogy sqványabb a családok pénztárcája, hiszen itt kezdődik a spórolás. * Követve a jó tanácsot, én is összehasonlító nyelvészkeHogy is kezdjem? Másoljam ki talán a Szeged útikönyv rövidke ismertetőjét, miszerint: „.. .A Víz után 1950-ig itt volt a búzapiac, azóta kisebb vegyes piac van a helyén. A tér jellegzetes építménye az 55 méter magas víztorony (Zielinski Szilárd, 1904) 100(1 köbméter víz befogadására alkalmas." Vagy ámuldozzak azon, mennyi minden fér itt meg békés egymás mellett élésben a házak földszintjein? Hogy háztartási és vegyi árut éppúgy kínálnak, mint húst a hentes, autóalkatrészt a kiskereskedő, nagy gondolkodók műveit a Kossuth Kiadó, jó tanácsot, meleget a Dégáz, fejrevalót a kalapszalon. désbe kezdek. Megpróbálom bemagolni, hogyan is mondják öt nyelven: külföldieknek a piacon árusítani tilos. De lehet úgy tanulni, hogv közben szerbül kínálják a rizses csokit, a magnókazettát és a rágógumit, lengyel „madám" hupikék törpikés trikó alól varázsolja az autóba. való rádiósmagnót, az Adidas-matricás napszemüveget, miközben két magyar azon vitatkozik, hogy egv csavarkulcskészlet ér többet, vagy az az elektromos nyekergető bizgentyű. amit ötven méter slagért kínált a ...". Sajnos, a mondat végét már nem sikerült kihallgatni, mivel egy szúrós tekintetű ismeretlen pillanatok alatt lekáderozott, s mikor megtudta, hogy a Délmagyarország hétfői számába készül a riport, oly heves fújtatásba kezdett, hogy majdnem eltűntem két frissen kipakolt vegetahegy mögött. „Hát persze, megint ezzel foglalkoznak, csak azt nem tudom, miért kell bántani ezeket a szerencsétleneket, mikor ez a bolt mindenkinek jó, sokkal olcsóbb, mint az állami, és olyan jó cuccok is vannak, de valakinek biztos fáj, pedig inkább azzal kellene törődni, hogy kikapják a sok pofátlan neppert, aki hajnalban kizsigereli a lengyeleket, aztán meg rávágja a maga hasznát, és pofátlanul röhög a csóró szemébe, szóval, inkább maga is ezt írja meg. mert a külföldiek- klassz gyerekek, hogy azt a ...". * Aki pedig elvégezte dolgát, követi az ősi magyar szokást — áldomást iszik a medve (Hi-Fi-torony, Adidas-trikó, autó-csomagtartó stb ...) bőrére. S hogy hol? Hát valóban rám foghatnák, most jöttem a hathúszas gyorssal, ha nem tudnám, itt minden út a Búzába vezet. És sajnos, mindenki útja, teszem hozzá gyorsan a ..kocsmagazda" nevében, hiszen ő. ahogy jó vendéglátóshoz illik, nem a gondokkal kezdi. Pécsi Alajos inkább arról beszél, jogos büszkeséggel, hogy a jó konyha, a nagy választék. és persze a szolid árak miatt, a város másik végéből is jön ide vendég, ö meg arra ügyel, hogy tudja tartani a színvonalat. Pár göndolattal ' később, azért kiderül az is, igencsak markos legényeket kellett szerződtetni pincérként e szent cél érdekében, ugyanis, a „kedves vendég" nap. mint nap igyekszik meglógni a fizetés elől, a mellékhelyiség barbárok gyakorlótere, « azt is jól meg kell válogatni kinek vihető szebb pohár mert a fogyó eszköz minősítést itt sokan nagyon is komolyan veszik. „És ez nemcsak cigánykérdés" — teszi hozzá — „külföldiek/lumpen magyarok, közös erővel „dolgoznak", s még nagyobb lenne a baj, ha úgy kétszáz ismerőst nem tanácsolnánk el már az ajtóban. Hiába. ez. egy ilyen világ ..." — tárja szét kezét. Ilyen világ? De milyen? — tűnődöm már a Szent Mihálv utcában, amikor megint kisegít a hasonlat — szív ez kérem, a város egyik szíve. Meszesedéssel. ritmuszavarokkal. néha infarktusgyanúval, de él napról napra Szeged — a mi testünkben. Mert miénk itt a tér, magyarázza a sláger is egy kitárt ablak mögül... Bátyi Zoltán fKplP^P i £"%i 4 fr—I- - - r —