Délmagyarország, 1988. május (78. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-28 / 127. szám

8 Szombat, 1988. május 21. 126 DMJ mqffqzín ® Török sírkápolnák Magyarországon Például az üveges A másfél évszázados török meg­szállás után a hódítók kevés építé­szeti emléket hagytak maguk után. Nem folytattak Magyarország hó­doltsági területén az iszlám orszá­gokban megcsodálható építkezé­seket. Általában felhasználták a meglévó várakat, palotákat, temp­lomokat és házakat, s pusztán át­alakították azokat. Fóleg a moha­medán vallási kultusz gyakorlá­sára nélkülözhetetlen építménye­ket alkottak, esetleg megerősítet­tek néhány várat. Ha a meglévő létesítmények már nem tudták ki­elégíteni valamely település fel­duzzadt mohamedán lakosságá­nak kultikus igényeit, csak akkor húztak fel új templomot — dzsá­mit, mecsetet — a hozzávaló mina­rettel (toronnyal), építettek fürdő­ket, kutakat, temetkezési helyeket stb. Amikor azután 300 évvel ezelőtt a keresztény segerek felszabadí­tották az országot, sok török épít­mény vált a harcok martalékává. Ami pedig ezek után még megma­radt, annak nagy részét a XVIII. századi barokk újjáépítés rom­bolta le. Néhány török építmény azon­ban mégis áll még, hirdetve, hogy hazánkban volt az iszlám terjesz­kedés legészakibb és legnyugatibb határa. Ma ezek az emlékek ide­genforgalmi látványosságok, s a hadiszerencse forgandóságáról is regélnek. Ilyen, a törökök által ránk ha­gyott épület az a két türbe, azaz sírkápolna, tehát a keresztény mauzóleum megfelelője, amelyet valamilyen kiváló férfiú földi ma­radványainak befogadására emel­tek. Az egyik Budapesten, a budai oldalon, a Rózsadombon áll, sGül baba tetemét órzi. A másik Pé­csett, a Rókus-dombon, s Idrisz baba porladó csontjait rejti magá­ban. Gül baba türbéje faragott köböl rakott, félgömbkupolás, zsindely­lyel fedett nyolcszögú sírkápolna, amelyet 1543 és 1548 között az akkori budai pasa, Jahja Zádé Ma­homet emeltetett. Gül baba a mo­hamedánoknál szentként tisztelt, egykori bektasi táncoló dervis volt, aki Szulejmán szultán sere­geivel érkezett 1541-ben Buda alá. Neve Kel baba, azaz Kopasz atya volt. A Gül, azaz „rózsa" nevet úgy kapta, hogy a derviskolostor házfőnökeként rózsa alakú jel­vényt viselt a turbánján. Buda 1541. évi birtokbavételekór, azon a napon, mikor az első pénteki imádságot végezte a dzsá­miban — írja róla Evlia Cselebi török világutazó — .végrendeletet tevén, kiadta lelkét; a kétszázezer katonából álló tömeg azonnal imádságot végezett fölötte, s ko­porsóját Szulejmán szultán szemé­lyesen vitte... Ebu Szuud effendi azonnal elvégezte fölötte az imád­ságot, és Buda földjébe eltemették ót... Első ízben Gül baba adta itt ki lelkét... Jelenleg fényes nyugvó­helyén pihen." A türbét Buda visszavívása után, 1689-ben keresztény kápol­nává alakították, de később a mo­hamedánok visszakapták szent he­lyüket, ahova még napjainkban is elzarándokolnak, búcsújáróhely­nek tekintve Gül baba sírkápolná­ját. (A Gül baba operett cselekmé­nye tehát nem hiteles történet, bár a „Rózsák atyja" valóban létező személy volt.) A pécsi Idrisz baba türbéje is nyolcszögú, de ez tört kőből ké­szült. Kupolája a budaihoz ha­sonló. Oldalait három kis ablak töri át, amelyek fölött téglából falazott szamárhátív van. Belsejé­nek egyetlen díszítése a falsíkból kiugró csúcsív. Falai eredetileg va­kolva voltak. A török kiűzése után ez is kápolna, később katonai ló­porraktár, majd a gyermekkórház Idrisz baba türbéje Pécsett az 1961. évi helyreállítás után raktára lett. Az 1961. évi helyreál­lítás után a türbében kis kiállítást rendeztek be, amely a mohame­dán halotti kultuszt mutatja be. Idrisz baba orvos vagy jövendő­mondó volt, aki valószínűleg az első törökökkel érkezett Pécsre. Sírjához a pécsiek és a környékbe­liek rendszeresen elzarándokol­tak. A hazánkban megforduló mu­zulmánok még mostanában is fel­keresik. Pecsevi Ibrahim így ír róla: A gyönyörű Pécsett ek­kor (XVI. század második fele) egy Idrisz baba nevű jövendő­mondó volt, kinek néhány csoda­tétcle nyilvánosságra jutott, és szentnek tartották. Jelenleg a sírja fölé magas kupolát építettek, és a zarándokok ott jótéteményben ré­szesülnek..." Magyar s török között rég elcsi­tultak az ellenséges indulatok, s most békességet sugalmazó pom­pás virágok nyílnak a két jámbor férfiú sírkertjében. CSONKARÉTI KÁROLY Gül haha türbéjénck rézzel fedett kupolája Budán. Sok hazai és külföldi turista látogatja a belsejé­ben rendezett, mohamedán vallási kultuszt bemutató kiállítást Az üveges, azaz az üvegvisszaváltó lakóhelyünk legforgalmasabb pontján dolgozik. Nem tudom, mennyi fizetést vagy jutalékot kap, nem tudom, hány osztályt végzett, de nagyjából elvégzi a munkáját, még ha nem is közmegelégedésre, hiszen el-eltúnik titokzatos raktárában, teli és üres rekeszeket hoz-visz, elintézi apró ügyeit itt-ott a szomszédban, lazít kicsit, közben nó a sor, az emberek morognak. Hiszen az üvegvisszaváltás nem nagy öröm, sót merem állítani, az egyik legnagyobb közőnségbosz­szantó intézmény amúgy sem túl vidám tájain Európánknak. De üvege­sünk azért rendre megjelenik, s legalább nem növeli az elégedetlenséget azzal, hogy rekeszhiány miatt hol ilyen, hol olyan üvegeket kizár a forgalomból. Van, aki borravalót ad neki, fóleg a fiatal újgazdagok és a félénk nyugdíjasok, én viszont számolatlanul vágom zsebre a pénzt, gondolván, amit megtart, legyen az övé. Ugyanis képtelen vagyok észben tartani a megváltozott üvegárakat, s ahogy elnézem, arra a rövid időre nem is érdemes. Ami az üveges személyiségében számomra izgalmas és példaértékű, az a mogorvasága, a felháborodottsága. Félhülye segítőjével megjelenve undorral szemléli az összegyűlt sort, és nem éppen szalonképes kifejezé­sekkel szidja a sok üveg gazdáinak felmenőit. Az üveges sértett ember. Részben megértem őt. Az 6 szemében az emberiség üdítőkkel és szeszekkel dorbézoló felesleges tömeg, mely az 6 kis bódéjának ablakán ezer karral nyújtja, nyújtogatja be mohón a ragadós üvegeket, pénzt remélve tőle, aki már-már hatóság, sőt hatalom, az üres üvegek elhelyezé­sének felelőse. Egyszerre végez fizikai és szellemi munkát, végtére is cipel, emelget, és persze számol is, és igazságot oszt. Ilyen a Világ az Üveges szerint. Fontos ember, nélkülözhetetlennek érzi magát, hiszen sokan várakoznak rá. Bármikor lehúzhatja a redőnyt, bármikor kiírhatja, hogy rekeszhiány miatt szünetel az átvétel, vagy egyszerűen visszavonul­hat. Ezzel gyakran fenyegetőzik is. „Ennyi pénzért miért csináljam?" Nem tudom, mennyi pénzért teszi, nem tudom, komolyan gondolja-e. Lehet, hogy álruhás herceg, jobb sorsra érdemes pártmunkás, mérnök, vezérigazgató, akit erre a posztra állítottak, száműztek? Az üveges viselkedése érthető, mégis rejtélyes. Érthető, mert számta­lan emberrel találkozom, aki gyűlöli munkáját (és tulajdonképpen alkalmatlan is rá), mégis ott szöszmötöl, téblábol, szentségei, sértődötten és sértőn, mintha erre ítélték volna. Nem hajlandó belátni, hogy szabad a választása: vagy üvegvisszaváltó, vagy herceg. Együtt a kettő nem megy. Az üveges a rosszul értelmezett szocializmus kövülete (egész kőbányát lehetne nyitni e kövületekből...) — azé a szocializmusé, amelyben a segédmunkás, a takarítónő, az anyagmozgató dicsőült meg, a szakkép­zetlenség, a hozzá nem értés, a fizikai státus. Ók voltak a dolgozók, a munkásosztály, a Nép. Az üveges még valahol itt tart. ímmel-ámmal dolgozik, kelletlenül, mert többre hivatott, hiszen ó a Nép. Senkinél sem alábbvaló. Csakhogy fals egyenlóségérzetét csak bódéján belül élheti ki. Nem döbben rá, hogy amit végez, az (eredetileg) szolgáltatás. A kereskedelem sajátos formája, szegény országokban, ahol az üvegnek megvan a sajátos körutazása. Csak az a baj, hogy az üveges és társai egy egész országot is meg tudnak bénítani. És csak részben a modorukkal, a gondolkodásmódjukkal, a téveszméikkel. Egyszerűen azzal, hogy megváratják az embereket. Azo­kat is, akik — ne köntörfalazzunk — nála értékesebb munkát végeznek. Bár erről az értékkülönbségről csak egy mosolygós, szolgálatkész üveg­visszaváltót lehetne meggyózni. Mogorva, álruhás herceget csak munka­könyve visszaadásával. SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER A hang nélküli furulya Az Egyesült Furulyakészítő Vállalat igazga­tói irodájának egyik falán hatalmas tábla mu­tatta hónapról hónapra a cég termelési ered­ményeit. Az Eredményeink a számok és a szocialista munkaverseny tükrében feliratú grafikont a dekorációfelelős rajzolta meg min­den hónap végén. Két évvel ezelőtt még létrán állva satírozott az erre alkalmas vörös filctol­lal, tavaly már a vezér hatalmas karosszéke is elég volt. Az idén januárban aztán az igazgató­tanács által összeállított gazdasági hibákat elemző 20 oldalas jelentésről pipiskedve húzta a vonalat és elérkezett az első negyedév vége, mikor már csak hason fekve tudta berajzolni a 0 ponthoz közelítő, egyre halványuló csíkot. A grafikon úgy zuhant lefelé, mint a vállalat küldönce, Józsi torkán a közeli bisztró rumos kólája. Az igazgató. Trombitás Jenő, amikor az egyik migrénes reggelén meglátta ama bizo­nyos grafikon állását, pillanatok alatt döntött. Nincs mit tenni, itt már csak az a demokratikus fórum segíthet, amit ók maguk között egysze­rűen csak igazgatói tanácsülésnek neveztek. Összehívom az értekezletet, jöjjön, aminek jönnie kell: szakszervezet, KISZ, párt. Vörös­kereszt és az önkéntes tűzoltók. Hátha kisü­tünk valamit — gondolta miközben mereven bámulta a vállalatot szimbolizáló tízszeres na­gyításban készült, ezüst kályhafestékkel lefes­tett óriást gipszfurulyát. Féltette a céget, és annál jobban talán csak saját magát, hisz Trombitás Jenő egyszerű fúzfasípkészítóként kezdte pályafutását és jutott el őszülő halán­tékkal, 55 évesen a csúcsra, amikor a furulya­készítő első számú vezetője lett. Egyébként mostanában sokat gondolt boldog, felhőtlen inaséveire, a világoszöld színű, hajlongó fűzfa­vesszőkre, a sípok optimistán, derűsen fütyülő hangjára, az ötvenes évek elejére. Arra az időre, amikor a minőségellenőrzőnek minden egyes fúzfasípot a „Sződd a selymet elvtárs és küzdj az uszítók ellen" kezdetű, akkoriban közkedvelt dallal kellett kipróbálnia. Még akkor is apró reménysugarak csillantak meg hatalmas ózbarna szemében, amikor arra kérte titkárnőjét, küldje szét a péntek délutáni fórumra szóló meghívókat. Addig is rengeteg dolga akadt. Javaslatok tucatját gyűjtötte ösz­sze, és tanulmányozta a nemzetközi furulya­gyártás helyzetét is. A tanácskozás levezeté­sére a termelési osztály vezetőjét, Picolőt bízta meg. Az iroda dohányzóasztalán kicserélte az 1968-as munkaügyi szabályzatot a vállalat könyvtárából kikölcsönzött három könyvre, a Hitelre, Világra és Stádiumra. A tröszt vezér­igazgatójának kétszer két méteres atyai barát­sággal mosolygós fényképét leemelte, s he­lyére egy Széchenyit ábrázoló posztert helye­zett el. Péntek délre már egészen megnyugo­dott és amikor a tanácskozás meghívottjai megérkeztek még magas homlokának ráncai is kisimultak. Mindenki eljött, még azok is, akik egyébként máskor, a másnapi szombatra való tekintettel hobbikertjükben szöszmötöltek volna ezen a barátságtalan, télies tavaszi na­pon. Picoló Lajos osztályvezető előterjesztése rövid és világos volt. A vállalat olyan hely­zetbe került — mondta, —, hogy csak a jóisten és a Világbank közös támogatása segíthetne. Nyugaton környezetvédelmi okokból áttértek az egyszerhasználatos, eldobható papírfuru­lyákra, a keleti piac pedig a fából készültek iránt érdeklődik. így a vállalat által eddig gyártott fémfurulya, már nemcsak a kutyának, de a harmadik világ legkevésbé fejlődő orszá­gainak sem kell. Majd az előadó szó szerint idézte írásos előterjesztésének legmagvasabb gondolatait, miszerint: „A lehető legjobb megoldás, a termékszerkezet strukturális, in­novatív optimális átrendezése, a vállalat pro­filját is figyelembe véve, a keleti piac felé orientálva, a fafurulyagyártás kapacitását kell növelni. Ehhez természetesen az Egymást Kölcsönösen Támogatók Tanácsához kell for­dulni segítségért. Hisz a hazai nyersanyag­gyártás szúk keresztmetszete, munkaerőigé­nye nem teszi lehetővé, hogy a honi háttéripar lehetőségeit kiaknázzuk, különösen, ha arra gondolunk, hogy az infrastruktúra a bánya­béka talpa alatt van." Ez világos beszéd — kurjantott föl szunyókálásából az szb-titkár, aki arról híres, hogy egy-egy értekezleten nyitott szemmel is tud aludni. Es ha már nála volt a szó, hát szót követett: — Javaslatom a következő volna. A fát Kohinorból, a lukakat Jugóliából, a hangot pedig Dácsiából szerez­zük be. Amely biztos alapja lehet a korszerű szocialista fafurulya-sorozatgyártás mihama­rabbi bevezetésének a kibontakozás és a re­form jegyében. A tanácskozás résztvevői helyeslően, egy hang nélkül bólintva fogadták el a javaslatot. Sípost, az üzletkötőt megbízták, hogy már holnap induljon el néhány hetes kelet-európai útjára, hogy üzletet kössön, s szerezzen biztos piacot. A szükséges nyersanyagkontingenst személyesen Trombitás intézte, néhány nap alatt átképezték vasról famunkára dolgozói­kat. és április elsején megérkeztek az első fa­és lukszállítmányok. Közben Sípos hatalmas üzlet megkötését tudatta vállalatával és a táv­iratból az is kiderült, hogy most utazása utolsó állomásán az egyetlen sikeres szerződéskötése színhelyén, a Rodophe hegység egyik hangula­tos völgyének 200 lelket számláló városkájá­ban. Almániában van. Megkezdődhetett volna a termelés, de a hangszállítmányra hiába vártak. Eltelt egy hét, két hét de semmilyen sürgetó kérésre nem válaszoltak Dácsiából. Az üzletkötő már levélben panaszkodott, ad­dig nem engedik haza a barátságos ámde szigorú megrendelői, míg nem érkezik meg legalább ötezer furulya, amely biztosítaná a külföldi ország egyenletes áruellátását. A vál­lalat válságstábja ezért közgazdasági és marke­ting-szakemberek bevonásával gyorsan amel­lett döntött, hogy új, korszerű termékként minősítve küldjenek ki ötezer furulyát hang nélkül. A döntést tett követte, és azóta re­megő izgalommal várják kedvenc üzletkötő­jük szabadulását, valamint külföldi partnerük reagálását, annak reményében, hogy a csődéi­járók mégsem számolják föl az egykor jobb sorsot megélt Egyesült Furulyakészító Válla­latot. CZAKÓ JÁNOS V 6

Next

/
Oldalképek
Tartalom