Délmagyarország, 1988. május (78. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-17 / 116. szám

Csütörtök, 1988. május 19. 3 Korszerűsített csempegyár Tófejen A sikeres próbagyártás után megkezdődött a ter­melés a zalaegerszegi szék­helyű Zalakerámia korsze­rűsített tófeji csempegyártó üzemében. Az olasz szakem­berek közreműködésével végrehajtott, több mint 170 millió forintos rekonstruk­cióval lehetővé vált a ha­gyományos kétszeri égetés­ről az egyszeri, úgynevezett gyorségetésre történő átál­lás. A hazánkban ipari mé­retekben még nem alkalma­zott modern, számítógép-ve­zérlésű eljárással a korábbi évi 300 ezer négyzetméter­nyi csempével szemben már 700 ezer négyzetmétert ké­szíthetnek. Az előző kemen­cékben csak a második ége­tés 16—18 órát vett igénybe, ezután csupán 50—60 perc kell az egész művelethez. Emelkednek a kamatok 1988. június l-jével emel­kedik a lakossági betétek kamata és kamatprémiuma. Az 1 éves és azon túli le­kötésű kamatozó betétek és csekkszámlabetétek, a taka­réklevél, a lakáscélú beté­tek, a nyugdíj-előtakaré­kossági betétek, a gyámha­tósági betétek, és a közér­dekű célra juttatott adomá­nyok, valamint az átutalási betétek kamatai átlagosan közel 3 százalékkal emel­kednek. Küldöttekkel munka közben (7.) A szakszervezet tekintélye Olvasóink megszokhatták, hogy az immár két hete tar­tó, a pártértekezlet küldöt­teit bemutató sorozatunkban egy-egy rész rövid életrajz­zal kezdődik. Ma se legyen hát másképp! Ágoston Jó­zsef neve jól ismert a közélet ügyei iránt érdeklődök előtt, hiszen több évtizede < dolgo­zik vezető munkakörökben. Alig 20 éves, és a pártköz­pont munkatársa, pártiskolai előadó, a szakszervezeti vi­lágszövetség budapesti isko­lájának tanára. 1957-ben már Szegeden dolgozott — előbb a megyei pártbizottsá­gon, később az ifjúsági szö­vetségben mint megyei első titkár. Ezt követően újra a pártbizottságra került: osz­tályvezető majd megyei tit­kár. Életútja ezután a Szak­szervezetek Csongrád Me­gyei Tanácsánál folytatódott — közel 10 éve az szmt ve­zető titkára. Ha figyelembe vesszük az ország utóbbi év­tizedének történéseit, köny­nyű belátni — nem épp a legnyugodtabb időszakban vezette, koordinálta,, az ér­dekvédelmi munkát. E tény­ből kiindulva a kérdés így is feltehető: — Miben látja annak okát, hogy a szakszervezetek tekintélye igencsak meg­csappant a nyolcvanas évek végére, s a pártértekezlet dokumentumtervezetének vitáján bizony sok párttag bírálta a szakszervezeti munkát? — Magam is úgy látom, napjainkban nehéz helyzet­ben van a magyar szak­szervezeti mozgalom. Ennek fő okát a csökkenő életszín­vonalban az élet, a családi nevelés terheinek megnöve­kedésében látom. Meggyőző­désem ugyanis, a mozgalom különösen érdekelt a kibon­takozásban, hiszen a szak­szervezetek funkcióikat csak akkor látják el megfelelően, ha a gazdaság is a tőle el­várt színvonalon teljesíti feladatait mind a termelés­ben, mind az elosztásban. A szakszervezettől azt ké­rik az emberek, hogy mi­közben feladatának megfele­lően segíti a termelést, kép­viselje a dolgozók jogos ér­dekeit. Be kell vallani — ez utóbbit nem végezte elég határozottan. Ebből adódik egyik legfontosabb felada­tunk is. A jövőben a szak­szervezeteknek tagjaikkal, mint munkavállalókkal kell többet foglalkozni, az eddi­ginél kiemeltebben érvényre juttatni a jogos érdekekben történő határozott fellépést. Sajnos a nyugodtabb évek­ben elszoktunk az úgyneve­zett ütközésektől. De közbe­vetőleg hadd idézzem egyik szb-titkárunkat: „Mondj csak egy példát arra, hogy­ha az igazgató és az szb-tit­kár összekülönbözött a tit­kár került ki győztesen!" A gondok sorát folytatha­tom azzal, hogy a dolgozók nem ismerik eléggé a szak­szervezet munkáját, nem tudják igazán, mikor és mi­lyen ügyekben ért el a mun­kások számára fontos sike­reket. Befejezésül e téma­körben még annyit: sokszor olyan ügyekben is a szak­szervezet kapja az első bírá­latot, amikor tulajdonkép­pen a panaszt a pártnak, netán a kormánynak szán­ják,. De ez is természetes, hiszen mi vagyunk legköz­vetlenebb kapcsolatban a dolgozókkal. — A felsorolt gondokat elfogadjuk tényként. De ma, amikor oly sokat beszélünk a politikai intézményrend­szer megújulásáról, minden­kit inkább az érdekel, ho­gyan képzeli ezt el a szak­szervezet „házon belül"? — A tennivalókat talán azzal kezdeném, hogy min­denképpen meg kellene szüntetni a szakszervezeti titkár függőségét a gazda­sági, a munkahelyi vezető­től. Amíg ugyanis fizetését a munkahelytől kapja, bizo­nyos tekintetben kiszolgál­tatott, Ha viszont a befolyó tagdijakból a munkások már „el tudják tartani" az érde­küket képviselő szakszerve­zeti vezetőt, megszűnik a függőség, az alárendeltség, és határozottabban, követ­kezetesebben képviselheti választói érdekeit. Másik fontos követel­mény: komolyan véve az árutermelés törvényeit, a munkahelyek önállóságának további növekedését, az árak alakulását, a szakszer­vezetnek magára kell — vagy kellene — vállalnia a munkahelyi béralkut. Ha nő az egyes termék ára nőjön a termékbe foglalt munka­erő értéke is. Így láthatóvá válik a munkavállaló érde­keinek következetes képvi­selete. Napjainkban mind több szó esik a munkaerő-gazdál­kodásról. A szakszervezet szocialista jellegű szervezet, nem lehet gátja a társadal­mi fejlődésnek. Így támogat­nia kell például a termék­szerkezet módosítását, a tu­domány hatékonyabb fel­használását is. Ez pedig a mai munkaerőhelyzet átren­deződését jelenti. Nos, ezt is fel kell vállalnunk, de az­zal a kikötéssel, hogy a gaz­dasági vezetés időben dol­gozza ki a munkaerő-gaz­dálkodás távlati tervét, mert csak így van idő az átkép­zésre. Ki kell állnunk azért, hogy előbb minden lehetsé­ges variációt próbáljanak meg a munkás elhelyezése érdekében, és csak végső esetben alkalmazzák az el­bocsátást. Végül is: nem a folyama­tokat követő, hanem az ese­ményekben benne élő, azok­ban kezdeményező szakszer­vezeti mozgalomra van mindinkább szükség. — Eddig arról beszéltünk, mit várnak el a dolgozók szakszervezetüktől. Most ta­lán szóljon arról, hogy a szakszervezet mit kérne a gazdasági vezetéstől, vagy hogy beszélgetésünk indoká­nál maradjurtk: a párttól, a közelgő pártértekezlettől. — Tapasztalataim szerint a dolgozó ember mindenek­előtt biztonságos helyzetre, biztonságot nyújtó életre tö­rekszik. Így a pártértekez­lettől azt várják, hogy bi­zonyos tekintetben stabilabb szocializmusképet fogalmaz meg. Hogy válaszol olyan kérdésekre, mint például: meddig tart a gazdasági élet romlásának tendenciája, mi­kor kezdődik el egy gazda­sági megélénkülés, amely­ben az emberi életviszonyok is érezhetően javulnak. Másik fontos kérdés, poli­tikai intézményrendszerünk további korszerűsítése, a szakszervezet szerepének határozott átalakítása. Eh­hez elsősorban a pártmun­kát kell megújítani, a párt vezető szerepét következe­tesen érvényesíteni, mert csak ezzel párhuzamosan gazdagítható a szakszerveze­ti munka. Szerepünket ab­ban látom, hogy a szakszer­vezet fogalmazza meg a kü­lönböző csoportok érdekeit, és érje el azt, hogy a politi­ka a jelzéseket mindenkor vegye figyelembe. Remélem ezt a törekvésünket is meg­erősíti a pártértekezlet is. Bátyi Zoltán Meddig integethetünk a vonat után? Beszélgetés a műszaki értelmiség helyzetéről Értékválságban szenvedünk. Feje tetejére állítottuk gondolkodásunkat, ezért sokan nem találják helyüket a világban. Jobb sorsra érdemes emberek mondanak le ál­maikról, amelyek mindnyájunk hasznára válhatnának, ha ... Ha sikerülne ezt a faramuci helyzetet megfordíta­nunk, helyére tennünk értékeinket. Hosszú évek óta mon­dogatjuk, értelmiségünk nem foglalja el a megfelelő he­lyet társadalmunkban, mert nem teheti. Szabályozók kö­tik gúzsba, hogy egy-egy szellemi alkotásért mennyit fi­zethetünk, az iskolában megszerzett szellemi javak men­nek pocsékba, ha egy-egy ötlet belekerül a szellemi ter­mékek húsdarálójába. Gazdaságunk megreformálásában, iparszerkezetünk megizmosításában viszont döntő szerep hárul(na) a műszaki értelmiségre. Csakhogy... — Én azt hiszem, a mér­nökeinket elsősorban nem az bántja, hogy alul vannak fizetve. A tudásukat, ami­ért öt évet hajtottak az egyetemen, hogy megszerez­zék, nem képesek hasznosí­tani. Ez bántja őket a leg­jobban — kezdi a beszélge­tést Henczi Lajos, az MTESZ főtitkárhelyettese. — Akkor hát kétszeres a „szegénységünk"? — Igen! Az öt év alatt feltöltött rekeszek a gyakor­latban nem tudnak működ­ni, kamatozni. A tudás szellemi őrlángon pislákol. Az az igazság, hogy ez az áru, a tudás a hazai piacon nem kelendő. Sem anyagi, sem erkölcsi értéke nincs igazán. — Sokan attól félnek, hogy az alulfizetettség miatt egyre több másod-, har­madállást vállalnak jó kva­litású szakembereink. — Élni kell valamiből, s ezt mindnyájunknak tudo­másul kell venni. Ez a fo­lyamat nem biztos, hogy szellemi prostitúció, hiszen nem kell okvetlenül min­dent elvállalni, amiért fi­zetnek. És különben is, praktikus, ha sok forrásból származik a mérnökeink jövedelme. Több szellemi műhely jobban megedzi a koponyát is. A publikációk­nak is hatalmas haszna le­het. — Több mérnök is arról panaszkodik, amihez a leg­kevesebb tudás kell, azt fi­zetik meg a legjobban. A tucatárunak volna értéke? — Valóban igaz, hogy egy tudományos publikáció vagy könyv hírből sem hoz any­nyit a konyhára, mint a tu­catszám kopírozott típus­tervek eladása. Ilyen kor­ban élünk, ez kell a piac­nak. A legtöbb mérnök mégis arra törekszik, hogy egy-egy kifizetés ne haladja meg a ikétezer forintot. Ki­csit cinikus gondolkodás­mód ez, de az élet kikény­szerítette. Az adótörvény ugyanis lefejezte a nagy munkákat. Az elvonó funk­ció tökéletesre fejlődött, mi­közben az ösztönzés kibi­csaklott. Ez a legnagyobb kombinációs hibája ennek az új rendszernek. Kivéve talán a szabadalmat, • ahol változatlanul van ösztönzés. De a szellemi tevékenység serkentése igazából sehol sem megoldott. — Mit tesz az MTESZ a mérnökök presztízsének visszaállításáért? — Ma még nem ismeri el a piac, hogy a szellemi ter­mék is áru. Ezt a fel­borult értékrendet szeret­nénk helyreállítani. Ma még a 'környezet inkább a kont­raszelekciót segíti. Téves el­képzelés az, hogy elég csak kiképezni a mérnökeinket, a tudás majd magától kijön a fejükből, össze kell sűrí­teni a lehetőségeket, hogy így legyen. A világ a mi értékrendjeinket nem veszi tudomásul, nekünk kell al­kalmazkodnunk. De a zöld út önmagában még kevés. Hiszen hiába szeretné való­ra váltani terveit, elképze­léseit a mérnök, ha nincs hozzá infrastruktúra, érdek­ellentétek nehezítik az út­ját, ha nincs, aki odatartsa a markát egy-egy találmá­nyért. — Nemzetközi összeha­sonlításban hol állunk? — Egy-egy termék szelle­mi-anyagi része néhány év­tizede még 20—80 száza­lékban aránylott egymás­hoz. Ma már ez az érték megfordult. Az anyag ára olykor szinte elhanyagolha­tó, a termékben megtestesü­lő szellemi érték a lénye­ges. Külföldön legalábbis. Ma még az oktatás nálunk is a helyén van. Az anyagi nehézségek ellenére is ké­pes jó színvonalon oktatni. De ha továbbra is elhanya­goljuk ezt a területet, be­A sziksóstói kemping előszezonja Szeged "turistaforgalmából egyre inkább kiveszi részét a sziksóstói kemping. A ké­pek tanúsága szerint már az előszezonban sem néptelen, a kánikulai napokban szinte biztos a telt ház. A véko­nyabb pénztárcájúak ra is gondoltak a házigazdák. A Szegedi Vízművek és Für­dők, valamint a Pusztamér­gesi Rizling Tsz Pusztaker nagykereskedelmi ágazata a napokban megnyílt közös üzemeltetésű Puszta Pajtá­jában egész csoportokat el­látnak étellel-itallal, s emel­lett szórakoztató szabadidős programokkal csalogatják a vendégeket. Somogyi Kírotyné felvételei hozhatatlan hátrányba ke­rülünk. Az élet minden te­rületén szimmetrikus érdek­struktúrák kellenének. — Mire gondol? — Arra, hogy a hetvenes években a nagyvállalatok, az energiaszektor elsőbbsé­get élvezett, ök tehát úgy­ahogy érvényesíteni tudták akaratukat, fejlődési elkép­zeléseiket. Közben persze kiderült, nem mindenben tettünk jó lóra. De a kuta­tóintézetek, az oktatás, a kisebb szervezetek ma is a maradékelv alapján juthat­nak csak pénzekhez. Ezen kellene gyorsan változtatni. — Hogyan? — Ahol az ipart, a gaz­daságot fejlesztik, ott igye­keznek a műszaki értelmi­séget előre tolni. Nálunk a társadalmi beidegződés még fordítva működik. A nehéz munkát ismerjük el. Az iparilag fejlett országokban 200 dollárt költenek kuta­tásra, fejlesztésre fejenként és évente. Nálunk? Alig éri e! a 40 dollárt. Ha a költ­ségvetés oldaláról nézzük, még szomorúbb a helyzet. Oktatásra, kutatásra, fej­lesztésre csak 0,7 százalék jut. Európában nincs or­szág, ahol ez az arány ne menne 1 százalék fölé. — Mi van akkor, ha nem sikerül ezt a folyamatot megfordítanunk? — Egy idő után irreverzi­bilissé válik, azaz megfor­díthatatlan lesz. A talál­mánytól a kereskedelmi hasznosításig 5-6 év telik el a fejlett országokba^, Japánban ez az arány csak 3 és fél év. Nálunk a ta­lálmányok 75 százaléka csak 6-15 éven belül válik termékké. — Hogyan fogadják az MTESZ javaslatait, ötleteit? — Is-is. Akad, hogy hal­ló fülekre találunk. Ma még hol megkérdeznek bennün­ket, hol nem. Persze akad olyan is, hogy csak azért kíváncsiak a véleményünk­re, hogy ki lehessen pipál­ni, mi is hozzászóltunk. — Miben találtak halló fülekre az elmúlt időben? — A műszaki értelmiség anyagi helyzetét panaszol­tuk el. Ügy tűnik, kapunk segítséget. Az idén a mű­szakiak bérrendezésére 150 millió forintot adott a kor­mány, ez jövőre már 300 millió lesz, ha minden jól megy. Ez persze csak tüneti kezelés és nem gyógyír. A célunk az, hogy 1990-ig a műszakiak bérnövekedése 40 százalékkal haladja meg az átlagot. — Mi az, amit nem hal­lottak meg? — Szerettünk volna egy műszaki „Kossuth-díjat" alapítani. Ez nem sikerült Most egy mérnök 10-30 ezer forintos dijat kaphat maxi­mum. Tíz éve a táncdal­fesztivál győztese 50 ezret kapott... Az értékvesztés azóta csak fokozódott — Hogyan tovább? — Ha nem lesz érték­rendváltozás, egy idő után nem lesz mit szembeállítani külföldi és hazai értékek között Azaz egyre távolabb kerül a vonat aminek ma még integethetünk. Ha nem vigyázunk, néhány év múl­va már a vonatot sem lát­hatjuk. Pedig volt idő — a századfordulón — amikor fenn is ültünk rajta. Hiszen volt olyan vonat, amit a magyar Kandó Kálmán konstruált — fejek ma is lennének pedig hozzá... Kafai Gábor l

Next

/
Oldalképek
Tartalom