Délmagyarország, 1988. május (78. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-16 / 115. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK 78. évfolyam, 115. szám 1988. inájus 16., hétfő Váltások ideje B

allagások, ideje vagyon. Kisebb és nagyobb, fiatalabb és vénebb diákok csukják be maguk mögött jelképesen az alma mater kapuját, hogy ismerkedni kezdjenek valami olyasmivel, amit úgy hívnak: élet. S hogy éppen milyen lesz az a bizonyos élet? Attól is, sőt elsősorban attól függ, ki milyen kaput csukott be végleg vagy átmenetileg maga mögött, általános vagy középiskola, netán éppen egy egyetem kapuját. Hisz szociológiai közhely, hogy Magyarországon minden más országnál inkább meghatározó az ember további sorsát, társadalmi helyzetét illetően az, hogy milyen iskolatípusban szerzett valamilyen végzettséget. De nem is ez késztet pillanatnyilag meditációra. Vagyis nem az, hogy a szerzett végzettségnek milyen „informális" értéke van. Inkább az, hogy a képzettség és a képzés értéke hogyan viszonyul egymáshoz, s a mindennapi élet értékrendjéhez és igényszintjéhez. Ahhoz a mindennapi élethez, amellyel a most ballagok nemsokára találkozni fognak az úgynevezett „életben". Amit, lehet, nagy „É"-vel kellene írni ez esetben. Szóval, Élet, végzettség és képzettség.. . Vajh', mit ér manapság mifelénk egy egyetemi diploma? Bérben, húsz-egynéhány éves korban — sajnos — annyit sem igen, mint egy 18 éves segédmunkás javadalmazása. (De hát ez immár közhely.) De vajon mit ér a képzettségben, amit semmiképpen sem illik összetéveszteni a végzettséggel? S tán ez az a kérdés, amire nemcsak válaszolni nehéz, hanem amire a lehetséges válaszok köteteket tölthetnének meg, ellentmondásosságukban kiválóan jelezve a mindennapi praxis és az elméletileg azt vezérlő elveink közötti, immár szinte szerves ellentmondást. Hogy miről is van szó? Talán arról, hogy elveink szerint a kiművelt emberfők iránti igényünk szinte végtelen, míg a gyakorlatban éppen hogy a kiművelt emberfőket kárhoztatjuk — legalábbis pályájuk eiején — a létminimumhoz közelítő jövedelmekre. Ami még csak hagyján, ha e kiművelt emberfőket, mondjuk — s ez is közhely immár —, mérnöki diplomával nem kárhoztatnánk gyakorta és hosszú távra technikusi képzettséget, vagy azt sem igénylő feladatok ellátására. Mert hisz minálunk még mindig sokszor úgy működik a gazdaság, az élet, hogy a bejáratott mechanizmusok fönntartása fontosabb, mint a cél, vagyis a társadalmivállalati hozadék. S amíg a járt út folyamatos „minimálveszteségei" folyamatosan diadalmaskodhatnak a járatlan utak kockázatos nyereséglehetöségein, addig a világ legtermészetesebb dolga lehet jogosan bírálni az intézményesen konzervatív szerkezetekbe kényszerűen illeszkedett hazai értelmiség produktivitását. És szükségképpen nemcsak „kívülről" érik bírálatok az értelmiséget, hanem belülről is, hisz a tehetetlenség érzete az, ami leginkább megoszthat egy társadalmi csoportot. Mert hisz gyakran hallom külföldet (Nyugatot) járt egyetemi oktatóktól, vagy Nyugatról jött diákokat itthon tanítóktól a megjegyzést: mennyivel mások azok, mint az itthoni diákok!? Hisz amíg a nyugati diák reggel nyolctól lelkesen hallgat előadásokat, szemináriumokon vitatkozik, s pariazáráskor alig lehet kitaszigálni a laborból vagy a könyvtárból, addig magyar megfelelője viszonylag békésen éli a „ha valaki bekerült az egyetemre, az isten sem fosztja meg a diplomától" jeligével meghatározott életét. S tán lehet is benne valami, hisz amíg a magyar diák nyugati társa teljesen bizonyos lehet benne, hogy társadalmi és anyagi érvényesülésének egyetlen ós meghatározó forrása a kíméletlenül pontos és kiterjedt és önállóan alkalmazható, széles körű tudás, magyar társa viszonylag joggal rendelhet kételyeket e lehetséges tudás lehetséges hasznosságához. Mindezen meditálva, óhatatlanul előbukkannak régi diákélményeim. A hatvanas évek második feléből, amikor a magyar diák még kísértetiesen hasonlított a franciára vagy az angolra, „szájtépős", politikai-társadalmi folyamatokat elemző és megkérdőjelező és továbbgondoló mivoltában, s az akkor hivatalosnak tudott és hirdetett társadalmi-politikai értékrend elutasításában. (Legalábbis ami a diákság jobbik részét illeti.) Hisz 1965—68 között Kelet, és Nyugat-Európa egyetemein egyaránt nagyjából — ha nem is világossá, de viszonylag keményen — érzékelhetővé vált, hogy politikai-társadalmi-gazdasági válságperiódusnak kell bekövetkeznie itt is, ott is, a válság fogalmát ezúttal a szó klasszikus marxista értelmében véve. És mi tortént? Amíg Nyugat-Európában 1968-ban diákzavargások robbantak ki, elutasítva a polgári társadalom akkori eufemizmusát, addig minálunk 1968 komoly, átgondolt, sokat ígérő reformokat hozott. S mi, akik akkor szereztünk diplomát, úgy éreztük, érdemes volt gondolkodni, tanulni, cselekedni, mert végre megnyílik az út, a racionális út az ország felemelkedése, igazi felemelkedése előtt. A

ztán a felhőtlennek tűnő égbolt 1972 táján elsötétedett. Megkezdődött a visszarendeződés, a tehetetlenségek másfél évtizedes időszaka, adekvát válaszként a '73 táján kiéleződő válságszituációra, amelyre viszont a fejlett polgári társadalmak jó része gyors és hatékony választ volt képes adni, egy politikai-szellemi-minőségi váltás jegyében. S nem csoda, ha e váltás élvonalában — immár meggazdagodóban — a '68-as diákzavargások vezéralakjai haladtak. Most, pártértekezlet előtt, mintha mi is hasonló minőségi váltás előtt állnánk. Tán valódi cselekvési terrénumot adva régi és mostani diáknak — egyaránt. Szávay István A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Havi előfizetési díj: 43 forint Ára: 1.80 forint Vágyak, ígéretek Az iskolán innen és túl Nem kell hozzá sok tényező, csak jelentős szorgalom, és néhány agysejt, hogy az ember kijárja az általános, közép-, fő- és legfőbb iskolákat. Egy kis odafigyeléssel e folyamat döccenőmentessége is simán elérhető; egyik iskola úgy húzza maga után a másikat, amint mozdony a sok-sok mindennel megrakott hosszú-hosszú szerelvényt. Vagy nem. Mindazonáltal itt az iskolaév vége, a végzős tanulók és hallgatók előtt pedig e kérdés áll: hogyan tovább, s főleg hová? A, válasz után nyomozva, körutamat a Körösy József Közgazdasági és Kereskedelmi Szakközépiskolában kezdtem. A negyedikesek épp tanévzáró ünnepélyen vettek részt a könyvtárteremben. Megvártam az ünnepély végét, s megkérdeztem néhány tanulót: milyen programot terveztek maguknak a nyárra, mihez fognak ősszel, s egyáltalán... — A Pénzügyi és Számviteli Főiskolára jelentkezem — kezdte egyikük. — Matematika és könyvvitel a fölvételi tantárgy: nem hiszem, hogy fölvesznek, rengeteg a jelentkező . .. Amennyiben nem sikerül, megpróbálom jövőre újra. Addig dolgozom. Hogy hol? Hát ez tényleg érdekes kérdés ... — Nem tanulok tovább, dolgozni szeretnék. — folytatta másikuk. — Szeretnék Makón munkát találni, én ugyanis odavalósi vagyok, ott élnek a szüleim is ... Hogy aztán találok-e viszonylag elfogadható munkát vagy sem, azt nem tudom. — A biológiai kutatóintézetben dolgozom szeptembertől, anyagbeszerzői munkakörben. A pontos részleteket nem tudom, még nincs megbeszélve... Magára az állásra egyébként a statisztika-tanárnőnk hívta föl figyelmem; ez is egy volt az iskolának továbbított állásajánlatok közül —( így a harmadik. A negyedik: — Külkereskedelmi főiskolára jelentkeztem; a túljelentkezés, úgy tudom, hatszoros. Aki nem tud, nem veszik föl Hogy velem mi lesz, kiderül egy hónap múlva. Sikeres fölvételi esetén Csehszlovákiába megyek, hegyi túrára. — Nem tanulok tovább — mondja az ötödik. — Ügy tudom, a „leépítések" ellenére," elég sok álláslehetőség van a városban, még ma is. A Vidia is vesz föl embereket, a Stühmer is... A kezdőfizetés, csak úgy, saccra mondom, kétezer-nyolcszáz, háromezer körüli. — A Divat Centrumban fogok dolgozni, ha minden jól megy — így a hatodik, hozzátéve: — Nem szívesen mennek ki ti pályakezdők boltba ... Rengeteg a munka. Általában az adminisztrációs tevékenységet kedvelik ... Nem túl sokan maradnak a szakmában ez osztályból, s nemcsak a mienkből. * A Kőrösyből átmentem a szomszédba, a Radnótiba — Az orvosegyetemre jelentkeztem, általános orvosira. A tanév folyamán párhuzamosan készültem a fölvételire és az érettségire. Most inkább a fölvételi tárgyakra, a fizikára, biológiára helyezem a hangsúlyt. Ha fölvesznek, utoljára jól kinyanalom magam: lemegyek a Balatonra egy hétre, s részt veszek a Kék túrán is. Ha nem vesznek föl, egészségügyi pályán dolgozom az újabb fölvételiig; hogy pontosan hol, még nem tudom. Egyelőre a sikeres vizsgákra összpontosítok — mondta az egyik kérdezett. — Szüleim mindenáron azt akarták, hogy orvosira jelentkezzek — veszi át a szót a másik. — Nem volt hozzá kedvem, most sincs, s Pestre jelentkeztem, a (...) főiskolára, nehogy leírd, melyikre. Most úgy néz ki, el kell mennem otthonról . . . Lehet, hogy nem is fölvételizek. „Kiment" a lábam alól a talaj, egyelőre, azt hiszem, „csak" leérettségizek, s majd meglátjuk ... — Pestre jelentkezem, a Műegyetemre. Szerintem nincs túl sok esélyem; matek—fizika a fölvételi tárgy. Ha nem vesznek föl, elmegyek napszámosnak, falura. Munka van mindig, óránként nyolcvantól ötszázig lehet keresni, de az ötszázért már keményen meg kell dolgozni. Jövőre aztán megpróbálom a fölvételit újra. * Mindezek után a Tömörkény gimnáziumba mentem. — A tanárképző főiskolára, orosz—angol szakra jelentkezem — mondta az egyik negyedikes. — Angolból. már megvan a középfokú nyelvvizsgám, de oroszból még sokat kell készülnöm. Ha nem vesznek föl? ... Elmegyek valami négyórás állásba. Van egy lakásom, tartok két albérlőt, ez is hoz némi pénzt... Egyébként pedig, ha fölvesznek, ha nem, a nyáron megyek Angliába, Franciaországba. Mire hazajövök, kiderül, milyen lett a fölvételim. * — Negyedéves vagyok, nappali tagozaton — mondta a tanárképző főiskola egyik hallgatója. — Sz.-ben kaptam állást, mint helytörténeti könyvtáros; egyébként pályázat útján nyertem el a státust. (Nem én voltam az egyetlen pályázó.) Hétfőn beszélem meg ia, konkrétumokat az igazgatóval. Ügy tűnik, kapojc szolgálati lakást; a fizetés négyezer fölött lesz. Hogy ebből miként tudok megélni, attól függ, mennyit kérnek a szolgálati lakásért, mennyi lesz a rezsiköltség .. . Ha rajtam múlik, júliustól már munkába állok. Két hét pihenés — júniusban államvizsgázok — elég lesz. Túl nagy nyaralást nem tervezek. Mindig is könyvtáros akartam lenni, nem érzem fáradtnak magam. * — Micsoda véletlen, én is épp könyviáros leszek — veszi át a szót a végzős egyetemi hallgató, i— Férjemnek V.-ben van állása, érv is odaköltözöm. Nem mondom, hogy örülök a könyvtárosi létnek, de más megoldást nem találtunk. V.-ben ott a lakás, már útban van a trónörökös, s a könyvtár idős dolgozója épp akkor megy nyugdíjba, amikor lejár a gyesem. A helyet pedig nekem tartják fönn, a férjemnek megígérték, Szóban ígérték meg. * Egyik iskola úgy húzza maga után a másikat, amint mozdony a sok-SOK; mindennel megrakott, hoszszú-hosszú szerelvényt. Az iskola után elszabadul a mozdony, magukra maradnak a vasúti kocsik Útjuk csak attól függ: mennyi energia, lendület maradt bennük, s vajon meddig tart majd. Farkas Csaba BALLAGÓK — MINDENESTÜL. Hát most megint. Ismét, idén is, újra. Meghatottan szepegő anyukákkal és virágcsokorözönből szétáradó illatorgiával. Dalokkal és beszédekkel, ünneplőruhákkal és tarisznyákkal. Itt-ott még matrózblúzokkal. Öltönyök, nyakkendők. Gondosan elkészített frizurák. Feszültség, várakozás. Némi (tán kissé erőltetett) könnyedség. És — bizony, még sok minden más is. Az ünnepi alkalomból jócskán fölvert — így nem éppen olcsó — virágárak. A tökéletes lehetetlenséggel azonos Schmidt Andrea felvételei helyfoglalás a város éttermeiben. Parkolási óriás mizéria (a különben is nagy mizérián túl). Es tömeg. Es torlódás. Es zsúfolt buszok, villamosok. Közlekedési dugók. Fojtott ingerültség a nagy ünneplés — a jelentós életállomáshoz érkezett utódok köszöntése — előtt és mögött. Vagyis: ballagás, ballagok — mindenestül, tgy (is). Az idén is. Es váltig — hagyományként. Ez utóbbinak örülve. Meg így is. Most is