Délmagyarország, 1988. április (78. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-30 / 102. szám

12 Szombat, 1988. április 30. Köszöntő ágacska A Századunk folytatódik Valamikor, bölcsöm helyén a faluban, számomra Május csak tiszta örömet jelentett. Nem is egészen jól mondom. hogy tiszta örömet, mert a létezés vidámságát inkább. Aminek nem volt tartalma, mint ahogy a szivárványnak sincs. Még nem fúzódött hozzá emberi szándék, s munka és harc kivált nem. Talán még gondolat sem. önzetlen ünneplő voltam egészen. Még a dongónál és a pillangónál is önzetlenebb, mert hiszen a dongók és a lepkék a virágok tápláló asztalára jártak, én pedig csak annak örvendeztem, hogy Május mindenkinek jó. Falusi voltam, s gyermek. Senkit és semmit nem ünnepeltem akkor, hanem mindenkit és mindent. Igen, mert még nem fedeztem fel. hogy rendetlen a világ, melyben rendet kell teremteni. Ahogy azonban múltak az esztendők, kezdtem én is megtanulni, hogy a virágot a fűvel együtt le kell kaszálni, vagy a termó földeken ki kell szántani. Mert az értelem és a cél így rendeli. Rájöttem arra is, hogy kedves ugyan a zenélő darázs, de könnyen lehet, hogy megszúrja az embert. A gyümölcsösben is kárt tesz, vagy esetleg éppen akkor lábatlankodik az ebédnél, amikor nagyon sürgős a munka. A pillangó is alakoskodva pusztít: a gyümölcsfán a virág is néha bakvirág. Ellenben ami csap és áztat, áldás az csó: a villám pedig tisztítja a levegőt. Keveredik a szép és a hasznos. Ez nagy fordulat volt bennem, ez a felfedezés. Mert azt jelentette, hogy az emberi természet a szépet is, a maga érdekei szerint, hasznosítani törekszik. Igen, mert nem túr hasznavehetetlen értelmet és emberileg céltalan célt. Ez a rend. A virágból gyümölcsnek kell lennie mindenképpen. Ez csak úgy lehetséges, ha fenn a fán marad a virág. Mert akkor minden remény megvan arra, hogy a fán ószre gyümölcs lesz belőle. De ha letörve, májusi szokás szerint, a lányok kapujába kerül, akkor mi lesz a gyümölccsel? Hát az értelem akkor sem mond le a gyümölcsről, mert a remény útján a szívbe s majd a szív alá költözteti. Vagyis kezdtem már legény lenni. S ennél tovább, otthon a faluban már nem is jutottunk mi ketten: Május és én. Nem jutottunk, mert akkor én kiléptem a bölcs gondtalan köréből, ahol a gyermeket a létezés vidámságával töltötte tele a Május: s kiléptem a szülőföld kertjéből is, ahol a kamasz fiú megtanulta, hogy a szépet hasznosítani kell. Mint a madár, kinek sorsa van: én is úgy repültem ki a fészekből, ahol az illat és a szag barátságban éltek, s ahol a verejték mindig váltotta a harmatot. így aztán a falusi férfiú májusi ünnepét már nem írhattam fel emlékezetem falára. Csupán kívülről, hazahazajárogatva, figyelhettem meg. Ha jól láttam, ezen az ünnepen úgy hordozták magukat a falusi férfiak, mintha még a tél folyamán megegyeztek volna a fákkal, hogy Május elsejére virágot fognak bontani; mintha megegyeztek volna a földdel is, hogy füvet fognak a bárányoknak serkenteni: s meg a felhőkkel, hogy esót hordozva langyosan fognak borongani. Múlt az idó. S már csak vendég lettem ebben a külsó körben is, mert elindultam a, betűk világa felé. Amikor elindultam, virulásban és örömben hagytam ott a falusi Májust. A városban pedig egészen másképpen találtam meg. Kopott volt szegény és árva, mint egy suszterinas. S akik tartották benne a lelket, azok sem köszönthették hangos örömmel, nehogy a pénz és a társadalmi rend megszidja szegényt. De annyit megtettek, hogy gondosabb ruhában és illedelmes örömmel kísérték a városból kifelé, a szabad ég alá. a biztató zöldbe. Abban az idóben nagyon megsajnáltam ezt a szegény szép hónapot, és sorsát a szívembe fogadtam. S úgy láttam, hogy a barátságomat ó is szívesen vette. Nem is csak szívesen talán, hanem szerette volna, ha hívei közé állok magam is. Hát én oda is álltam. De ez már nem a hazában, hanem idegen földön történt, ahol éveket töltöttem Májussal együtt, igazán testvéri módon. Neki jobb sorsa volt, mint itthon. Nekem is jobb talán, ámbár borongósabb. Azokban az években ó sokat és hálásan emlegette nekem, hogy itthoni mostoha sorsában, annak idején, megértettem ót; úgyszintén azt is, hogy a bizakodását, a jövót illetőleg, nem vettem kicsibe. És a jót jóval vissza is fizette, mert amikor kifárasztott a gyárban a munka, vagy a szolgálat a változatos BESZELGETES BOKOR PETERREL CZAKÓ JÁNOS RAJZA helyeken, olyankor mindig tört nekem a hitéből egy darabocskát. hogy azzal tápláljam magamban a jobb jövendőt. Aztán hazajöttem. De hát itthon, mintha el sem mentem volna. Május még mindig szegény és árva suszterinas volt. Új és egyre újabb törvényeket hoztak, melyek az ó mostoha sorsát szilárdítani parancsolták. Ha gyermekkoromban vidámságom volt Május, majd későbben hasznomra forduló szépség; ha a városban szegény és árva inas, és idegenben bizalmas jó barátom: akkor most bajtársa lettem tollal a kezemben. Egyebet nem is tehettem. De hát hogyan is tehettem volna: Hiszen most már mindent együtt láttam benne, ami a földi életet emberi életté teszi: a létezés vidámságát, a szépség hasznos voltát, a munka becsületét és az igazság mosolyát. Együtt küzdöttünk tehát és együtt bíztunk, elejétől fogva mostanáig. És nem hiába! De ne felejtsd el, Május, hogy az ellenségeid is boldogok voltak valamikor. Mihelyt azonban megsértették a munka becsületét és vétkeztek az igazság ellen, már a várakozó boldogtalanság útjára léptek. Éppen azért, te mindig és mindenkivel szemben védd meg a szellemi és a testi munka tisztességét, s órködj az igazság fölött! Én is megtartom intelmeidet, melyeket évról évre és oly szorgalmasan, emlékezetembe .írtál. S mivel ez nem is lehet másképpen, most vidáman felemelem virágos ágamat, hogy jöttöd napján tisztelegjek előtted. TAMÁSI ÁRON Népszerűségben felvette a versenyt a Klinika-sorozattal, s ez már csak azért is könnyen összehasonlítható volt, mert míg a másikat kedd esténként, ezt — a Századunk című sorozatot — szerdán, fő műsoridőben sugározta a televízió. S noha ez sokkal kevésbé vidám eseményekről szólt mint amaz — érdekességben, mi több: kalandosságban aligha maradt el tőle. A legnagyobb különbség: a Századunk csupa megtörtént eseményt, politikai cselszövést, véghez vitt és félbemaradt cselekvést mutatott be. Olyan időkről szól, amelyek elmúltak ugyan, de máig hatóan is meghatározták hazánk sorsát. Százezrek ültek a televíziókészülékek elótt: idősek, akik átélték, s fiatalabbak, akik mindaddig csak könyvből ismerték a felszabadulást közvetlenül megelőző idók történelmét, s most először látták-hallották megelevenedve mindazt. Egy szerdán este azzal ért véget a Századunk adása, hogy a bemondó közölte: folytatása „egy idó múlva" következik csak. — Mikor lesz az az „egy idó?" — kérdeztük a sorozat író-rendczójétól. Bokor Pétertől. — Talán egy fél év múlva. Pontosan nem lehet elóre megmondani, annyi mindentói függ, ideértve a filmek elkészültét, a televízió műsorszerkesztését és még számos tényezőt. — Legutóbb a nyilas puccsról volt szó. Azzal lezárult egy korszak, de bizonyára van még mondanivaló a nyilas uralom hónapjairól is. — Legutóbb a Horthy-rendszer végnapjait mutatta be a sorozat. A munka most folytatódik. Négy filmet készítünk az 1944. október 15-i nyilas puccsot követő idókról. Az elsó a Horthy-proklamáció idején a Kárpátokban harcolt 1. magyar hadsereg további sorsáról szól, a második a Bajcsy-Zsilinszky-féle ellenállási mozgalom tevékenységéről és — főleg — bukásáról. További két filmben mutatjuk be a pokol előszobáját — bár taíán ez már maga a pokol volt! —: az úgynevezett nyilas kormány és hatóságai, alakulatai „működését", jobban mondva garázdálkodását NyugatMagyarországon. Ez az időszak egészen 1945 áprilisának elsó napjáig tartott. — Vagyis az ország teljes felszabadulásáig. Ezzel végződik a sorozat? — Mint ismeretes, a sorozatnak azt a címet adtuk, hogy Századunk. Ez pedig mcgkqveteli. hogy történelmünk további eseményeit is bemutassuk, hiszen a huszadik század — szerencsére — nem csak a Horthy- és a nyilas uralomból állt. A történelem, az élet folytatódott, s mi ezt akarjuk a további filmeken bemutatni. Egész nemzedékek számára már mindez éppúgy történelem, mint a századelő. — Mit látunk ezeken a filmeken? — Úgy mondjuk magunk között: ez volt a nulladik év Európa és Magyarország számára is. Kialakultak és működni kezdtek az új kormányszervek, helyi hatóságok. Dolgoztak, intézkedtek „stempli nélkül", sokszorosak saját maguk igazságérzetére, elképzeléseire támaszkodva, hiszen olykor hetekig kapcsolatuk sem volt az irányító szervekkel, a különhözó hatóságokkal, minisztériumokkal. S mert a hazai helyzet sok tekintetben összefüggött Európa más országaiéval, ezekre is vetünk néhány pillantást. — Hol tartanak most a tervek megvalósításában? — Sok részletet sikerült már felvennünk. de a gyűjtés természetesen folytatódik. Lesz szó például az Ideiglenes Kormányról és Nemzetgyűlésről, a koalíciós kormányzásról, annak kialakulásáról és ellentmondásairól az 1945-ös őszi választások tükrében. Bár az Ideiglenes Kormány egykori miniszterei közül ma már senki sem él, találtunk szemtanúkat, sót résztvevőket a „második vonalból": volt államtitkárokat és másokat, akik alakítói voltak az 1945-öseseményeknek. — Bizonyára nehezíti a munkát, hogy egyre kevesebben vannak közülük is. — Igen, sietnünk kell, hiszen az idó rohan, felórli azokat is, akiknek még van mondanivalójuk a jelen és a jövó számára. Sokan közülük korábban Horthy — alakítója Tyll Attila — aláírja lemondását és Szálasi kinevezését nem mertek vagy nem akartak megszólalni. Ma már a félelmek elmúltak, szívesebben megnyílnak azok, akik egykor a kulisszák mögé láttak, s számunkra tudnak újat mondani. — A Századunk eddigi filmjei sok dokumentumot, egykorú híradórészietet is bemutattak a színészekkel előadott események mellett. így lesz a továbbiakban is? — Bármilyen hihetetlenül hangzik: a korszak filmanyaga sokkal szegényebb mint a korábbiaké. Bár ezek az évek idóben közelebb vannak és a háború is természetesen a korábbi filmek között végzett pusztítást, mégis azokból a régebbi anyagokbój van több. Az ok igen egyszerű: még nem működött — vagy csak alig — propagandaapparátus. nem örökítettek meg olyan eseményeket, amelyeknek pedig nagy jelentőségük volt a későbbiek szempontjából. Magától értetődik. hogy a kevés meglévő filmanyagot felhasználjuk. — 'Aki figyelmesen, gondolkodva nézte a Századunk eddigi adásait, láthatta, hogy egységes koncepció alapján épül fel a sorozat. Mi tehát az író és rendezó alapgondolata? — Fel kell számolni történelmünk „fehér foltjait". Ha nem volna ilyen általános törekvés, nem volna érdemes a sorozatot folytatni. Mélyen él bennem a hit, hogy ha a két világháború közti időszak ábrázolásánál hosszú ideje nem ütköztem komoly akadályba, ezután sem fogok, hiszen a gondolkodás nyitottsága erőteljesen fejlődik. Ha a Horthy-korszakot igyekszünk differenciáltan látni és bemutatni, ezt a látásmódot az 1945 utáni időkre is kell alkalmazni. — Még egy, utolsó kérdés: kik a legjobb segítőtársai ebben az óriási munkában? — Sokan készítjük a Századunk filmjeit, a stábnak több tagja cserélődött ki az évek folyamán. Legrégibb és ma is velem dolgozó munkatársaim közül szeretném elsőként megemlíteni Dóka László gyártásvezetőt, továbbá Palásthy Pált. aki 25 éve gondoskodik a zenéről. Külön kell szólnom Benkó Gyuláról, aki nem csak narrátora a Századunk minden adásának, hanem sokféle módon segít nekem kezdettói fogva. A sorozat készítésében, a gondolkodásban is. Mindehhez csak annyit lehet hozzáfűzni: várjuk a Századunk újabb adásait. sok folytatást, mielőbb. VÁRKONYI ENDRE I

Itt ülök e hegyi házban, kinn esik a hó, micsoda idó!, májusi havazás, U kavargó fergeteg, no persze már megszokhattam: ahová én megyek, ott még a tyúkok is megdöglenek. Körülöttem a turistaház, a zöld bútorzat, nyikorgó padló, behajló mennyezet, gerenda (mester- ?) párás ablak, angyalfejes cserépkályha, roppanó parázs, kószénszag, egérzaj. Itt ülök, mondom, e hegyi házban, a szél rázza az ablakot, benyit az ajtón, nem lefelé esik a hó, kavarog, orgonál a fenyves, a hegytetők feketék még, de a völgy már fuldoklik. - ítéletidő mondta reggel a százéves, falábú gondnok, kikotorta a kályhából a hamut, a szoba megtelt füsttel. — Khmm, khmm, ítéletidő — krákogta —, maga maradt egyedül a házban. — Aztán kinyitotta az ablakot, s feketét köpött a hóra. „Épeszű ember ilyenkor hazamegy" — mondtam magamban, és maradtam. 2

Miként kerültem én föl a hegytetőre, a b.-i turistaház kihűlt szobájába hóU vihar és tavasz idején, ahol és amikor egy teremtett lélek nincs sehol, csak a nimfomániás, hervatag gondnoknó. s a gondnok, a hadviselt? Kezdjük sorjában: valamikor, még az ősrobbanás és a pliocén közt kijártam a hideg-rideg gymnasiont, a kapu elótt dór oszlopok, mögötte pedig mindazok, kik kedvesek, aranyosak, szépek is, de okosak nem, vagy igen, s el sem tudom (azaz tudtam) képzelni, hogy egyszer majd (vagyis hát most) hirtelen kiderül, mennyire túlsó partján állnak a folyónak, melynek én az innensőjén. Szerencse, nagy szerencsém, hogy béke van, legalábbis egyelőre, mert ha kitörne egy csetepaté, midón nyakló nélkül lehet ölni — nos hát akkor ók lennének a legeisók, akik fölhúznának az elsó fára, lógni. (— Ávós! Fogják meg, az egy ávós! ordítottak valakik az ötvenhatos októberben, a nyílt utcán arra, kivel perbenharagban voltak, mert elállt a füle, vagy mert negyedszázaddal azelótt lemarházta szeméA hegyekben lyüket. — Fogják meg, ott szalad! — visították egynémely nők arra, akit megcsaltak annak idején, s ezért faképnél hagyta őket; a tömeg pedig utánavetette magát, és lincselt. S hogy mindezt honnét tudom?, hát ez tényleg érdekes kérdés, hírem-hamvam sem volt még akkor e világon, nem is igen mondott nekem ilyet senki, de minden sejtem érzi, hogy ezek, ilyesmik megtörténtek, megtörténhettek. Tudva tudom azt is, hogy volt gimitársaim — meóssá, zöldségessé, szadista medikussá, nehézfejú áruforgalmi előadóvá lettek a matúra óta — nem tennének egyebet, mint a mindenkori utca embere, ha nem felelős önmagáért. Alkalom kérdése az egész, a szentségit, jó lesz vigyázni. Azt hiszem, egyedül S. nem dobálna meg féltéglával, ha lenne rá módja, S., aki megbukott az érettségin és bejárta a fél Európát mint bártáncosnő, nem irigyli hát a nem iétezó sikert...) — No de folytatom a történetet, miként kerültem én ide, az orgonáló hegytetőre. A gymnasion után jött a fölvételi a fővárosban, magas egyetemre. A szóbeli elótt másfél nappal fölkerestem M.-ct. a torzomborz festőt, okulás céljából. — Aranvegy komám — mondta —, aki tud rajzolni, húz két vonást, és máris mondja neki Major tanár úr: föl van véve, uram, ne tovább. Te viszont... — Nem is jelentem meg a bizottság elótt, másnap ellenben munkába álltam, segéderő lett belőlem a nehéziparban. Elsó megbízatásom: becsempészni a gyárkapun egy kétdekás cseresznyepálinkát. Az ezt követó feladatok már keményebbek voltak; alig mertem hazamenni, vártam, kik és mikor jönnek értem. Végül pedig — ez volt a csúcs — halálra ítélt a Romano Krisz, egy bizonyos nó miatt, akit egyszer láttam életemben, de mint utóbb kiderült, éppen elég volt az is. Hetekig kerestek görbe késsel mindenütt ebben a szép országban, mire úgy megijedtem, hogy a következő fölvételim rögtön bombasikert aratott... — De most látom csak, még mindig nem derült ki, miként kerültem a b.-i turistaház zöld szobájába, az erdő szélére, sípályák tövébe. Fölvettek tehát az universitasra. Élveztem, hogy nem történik semmi, legalábbis énvelem nem; ilyen is rég fordult eló, már nem is tudom, mióta. Könyvtárba jártam, szemináriumokra. rébuszokban beszéltem, intelligens dumát hallgattam, egyszóval pont úgy éltem mint akármely más egyetemi polgár. Aztán... Aztán fokozatosan elkomorult körülöttem a világ; voltaképp csak ekkor kezdtem fölfogni, lassan-lassan értelmezni, hogy mi minden történt velem az elmúlt néhány fényév során. „Uramatyám" suttogtam, én, ki úgy tartottam: ami elmúlt, elmúlt, fátylat reá, s különben is, az ember örüljön, hogy egy kezén nem nyolc ujja van, s nem született nyitott gerinccel. „Uramatyám", suttogtam éjszakákon át, mintha szörnyek nyitották volna rám az ajtót, „mennyi disznóság, mocsok, majdnem-halál, ennyi tekervény, miközben mások, igen, mások haladnak és haladtak a biztonság, a siker útjain..." Sohasem voltam harsány mindenlébcn-kanál, de ettól fogva mindinkább magamba süllyedtem, s egyszer csak — eleinte a véletlennek tulajdonítottam a dolgot — rájöttem: ahol én megjelenek, színét veszti a világ, elkomorodik az ég, elered az esó. föltámad a szél. napfogyatkozás lesz. felhőszakadás... Ekkor kezdtem el utazni. Odahagytam a felsőoktatást, alkalmi munkákból élek. járom az országot, megyek, s várom, mikor süt ki végre fölöttem a nap. Most itt vagyok a hegyen, a b.-i turistaház hideg szobájában, tavasz van, május, orgonál a fenyves, támad és ömlik, szakad, kavarog a hó. DÉVAI CSABA a szél,