Délmagyarország, 1988. április (78. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-26 / 98. szám

Csütörtök, 1988. április 28. 5 Erdei Ferenc domborművét, Szathmáry Gyöngyi alkotását avatták tegnap délután öt órakor a Dóm téri nemzeti emlékcsarnokban. Avatóbeszédet Nagy István, a Hazafias Népfront szegedi bizottságának elnöke mondott. A domborművet megkoszorúzták az Erdei Ferenc Társaság vezetői és tagjai. Zenészek sikere Az elmúlt hét végén rendezték meg Dorogon a III. országos „Jenei Zoltán" zenetanári fúvósötös találkozót. A szegedi zeneiskolát Greska László, Szélpál Szilveszter, Paragi Jenő, Marosvári Attila és Monostori István képviselte. Harmadik helyezést értek el. Szélpál Szilveszter a legjobb oboajátékos kitüntető címet kapta. Szegeden rendezíék meg Csongrád és Bács-Kiskun megye zeneiskolái részére a növendék-zongoraversenyt. Első Erdélyi Viktor és Kószó Gábor, tanáraik Demeterné Dányi Júlia és Szüts Istvánné. Második lett Eperjessy Rita, tanára Kopiásné Egri Gabriella. Harmadikak Engi Györgyi, Fritz Rolf, Ábrahám Márta, tanáraik Demeterné Dányi Júlia és Bozóki Andrásné. Három növendék különdíjban részesült. Rádió figyelő Trágár tabló A gimnáziumban volt egy osztálytársam, szelíd, csöndes öttömösi parasztfiú, akit többen igencsak kedveltünk — s nemcsak szerénysége, jószívűsége okán. Gilinek, nevezzük így, egyebek mellett volt ugyanis egy meglehetősen népszerű produkciója: utánozhatatlanul eredeti szókinccsel, csöndesen de annál szóvósabb kitartással, néha spontán módon, néha unszolásra — káromkodott. Kacskaringósan cirkalmazott mondataiban többek között szerepelt a jordán és a román isten, holmi rézből való női keblek (utóbbi persze kissé zaftosabban) és még sok egyéb népnyelvi lelemény. Következtetés: Gili káromkodásait sohasem éreztük trágárnak. Pláne nem a szónak hétköznapi, köröskörül megtapasztalható értelmében, úgy, mint a külvárosi élelmiszerbolt előtt pálinkázó fuvarosok Vagy a sugárúti Nejlon asztalánál bc.szeszeit konzervgyáriak beszédét. Gili káromkodásait, ma már tudom, nem elnanyagolható gyöngédséggel azért kedveltük annyira, mert éppenséggel 'egy teljesen hiányzó ellenpontot szimbolizált. Az e téren is kínzóan nem létező, vészesen hiányzó, mert előzőleg gondosan kiirtott népi múlt originalitását. Ebben a mélységet és a magasságot, az eredetiséget és a költészetet, a valódi szellemet és a nyelvteremtő erőt. A laposság, az ostobán, durván trágár és primitíven mocsko. lódó-ösztön áradat ellen fölsorakoztatandó nyelvi-néplelektani hadrendet. Tobb fontos, végre publikált műnek köszönhetően egyre kevesebben vonják kétségbe: népünk egyfelől eredendően szemérmes természetű, ugyanakkor nyelvében, képalkotó fantáziájában elképesztően gazdag. Mégis, nap mint nap tapasztalható, milyen ijesztően alacsony kommunikációs szintre, a trágárságoknak, a mosdatlan beszédnek micsoda mocsármélyeire süllyedtek a mai magyar lakosság elég széles tömegei. Amivel ma óvodás gyerekek színesítik beszédjüket, az — Déry Tibor szavaival — ötven— hatvan évvel ezelőtt még felnőtt konfliskocsisoknak arcába kergette volna a vért. Soroljuk? Ama bizonyos tevékenységre felszólító kötőszó. Isten sokak, számára szent nevének „beépítése". Az apa testrésze és az anya foglalkozása. Meg a többi. Illetve... nincs ús, vagy alig van többi. Mert ráadásul mindez iszonyúan leszűkült, monoton, döbbenetesen egyhangú szókészletre épül. És primitívségének undorító mivoltánál, riasztó bárdolatlanságánál csak fantáziátlan üressége a borzalmasabb. Hogy van végre trágárságmentes nap — erről tudósított szombaton délelőtt a Petőfi adón a Tövisek és virágok című magazinműsor — számomra nemcsak Pázmány Péter idézett, háromszáz évnél is régibb föl sóhajtásának időszerűségét bizonyítja: „jaj, mennyi szitkok, káromlások hallatnak naponként." Még csak azt sem, hogy a múlt hét a magyar nyelv hete lévén, kimondatott: milyen erős hagyományai vannak a ká romkodásnak irodalmunk, ban és persze az igazán eredeti fantáziadús teremtettének — hiszen egészen más mondjuk kukacos szalonnának vagy veröártánynak bélyegezni valakit, mint elküldeni az édesanyja egy bizonyos testrészébe. Még csak nem is rázott föl legjobban e trágár tabló meg villantásakor, hogy legalább ivégre nagyobb arányban fölfigyelni kezdenek a jelenségre, ami elterjedt és szétterpeszkedett, mint bűz az erdő fölött. Egyetlen dolog izgatott mindvégig, egyre jobban. Az, hogy vajon hogy juthattunk idáig. Mi történt, kik, mit és hogyan műveltek, hogy kialakulhatott mindaz, aminek már csak a következményeivel szembesülhetünk. Vagyis: mi tör. ténl valójában? Várom erről a következő műsort. Tabló lesz az is. Domonkos László Most a szakszervezeteken csattan az ostor? Az idegesség, az elégedetlenség levezetői? Talán. Egy biztos, a tagság azt követeli, jobban igazodjanak az élethez, a jelenhez. — A változást, az átalakulást hogyan képzeli el Dobóczky Károlyné, az szmt titkára? — Talán az első helyre kellene kerülnie annak, hogy mit várnak tőlünk a szakszervezeti tagok. Számolnunk kell tisztségviselőink, aktivistáink véleményével, mivel egyre nagyobb azoknak a száma, akik kritikusan közelítik meg a szakszervezetek munkáját. Támaszkodjunk jobban az alapszervezetekre, a fontos kérdéseket beszéljük meg. Jusson idő a tagsági vitákra. Tudom, ehhez sok idő szükségeltetik, de megéri. Fontos, hogy munkánk jelezze: a tagságért, a tagsággal együtt akarunk dolgozni. — Mi a véleménye, a különböző önállósulási törekvésekről? — Gyors változásokat megélő valóságunkban az érdekek erőteljesebb kifejeződése, az új jelenségek „kezelése" megkívánja, hogy több önállóságot kapjanak a különböző szintű szervezetek. Különösen az alapszervezeteknél fontos, hogy maguk dönthessenek a szervezetükről, bizottságaikról, a felelősökről, a hovatartozásukról. S arról is, hogy szükséges-e a különböző szakmai tagozatok létrehozása. Bízzunk többet a tagságra! Tágabb működési keretek, és a nagyobb rugalmasság segítene abban, hogy a feladatainkat jól, és az új követelményekhez igazítva végezzük. — Hogyan látja a szakszervezetek és az állam viszonyát? — Lenin rámutatott arra, hogy a szakszervezet, a párt és az állam között áll. Fő feladata a dolgozó tömegek érdekeinek legközvetlenebb védelme. Az állami szervekkel való együttműködésben a partneri szerep mellett az ellenőrzés megvalósítását is hangsúlyozom. Ügy tűnik, sok bosszúságot okoz ma is az embereknek a bürokrácia burjánzása és csekély eredménnyel jártak az eddigi egyszerűsítő, korszerűsítő törekvések. A kereskedelemben és a szolgáltatások társadalmi ellenőrzésében szerzett tapasztalatok talán felhasználhatók lennének a imunkamódszereink további kidolgozásában. Az állammal való együttműködés súlypontját — a szűk körű megbeszélésekről — az országgyűlés színterére kellene áthelyezni, így nyilvánvalóbba, ellenőrizhetőbbé válna a felső szintű érdekképviselet. örömömre szolgál, hogy a partértekezlet tézisei is megerősítik az Országgyűlés szerepét az érdekegyeztetésben. Tovább javíthatja munkánk feltételeit a jogi garanciák bővítése, egy úgynevezett szakszervezeti törvény megalkotása. — Sok tisztségviselőnek az a véleménye, hogy a szakszervezet csak az érdekvédelemmel foglalkozzék. Helyes ez a felfogas? — Igen, mert kifejezi azt a törekvést, hogy a szakszervezet minden lényeges kérdést a munkavállalók érdekei szempontjából vizsgáljon. Nem, mert úgy tűnik, mintha ez elválaszmato tenne a gondolkodási folyamatoktól. Vagyis az a véleményem, hogy a szakszervezetnek továbbra is mindennel foglalkozni kell, ami az építő munkát elősegíti, de a hangsúly az érdekképviseletre, érdekvédelemre kerüljön. — Nemegyszer találkozunk azzal, hogy a szakszervezet hatalmi pozícióból hatást gyakorol a szervezeten kívüliekre. Mi erről a véleménye? — Nem helyeslem! A szakszervezet ne így szerezzen támogatókat! Dolgozzék úgy, hogy munkája érzékelhető, pozitív különbségeket jelentsen saját tagjai számára. Persze látni kell, hogy nem kis dilemma megválaszolni, milyen különbség legyen a szakszervezeti tagok és a szervezeten kívüliek között. Eddig a munkavállalók legátfogóbb szervezeteiként működtünk. Ügy gondolom, igy lesz ez a jövőben is, hiszen a munkavállalók és a szakszervezeti tagok érdekei egyezőek. A dilemma pedig úgy oldható fel véleményem szerint, hogy az érdekképviselet alanyai a munkavállalók, az érdekvédelemé pedig csak a szakszervezeti tagok legyenek. Ez azt jelentené, hogy a különböző döntésekben a munkavállalók érdekeit közvetítjük, a személyre szóló, egyéni érdekvédelemben pedig — bérkérdések, kitüntetés, üdülés, segély, szakszervezeti jogsegélyszolgálat... — a saját tagjainkat részesítjük előnyben. — Ha megnövekszik az alapszervezetek, a tagozatok önállósága, az szmt titkára nem lesz saját maga „sírásója"? — A szakmai szerveződés elsődlegessége nem zárja ki a szakszervezetek megyei, városi szervezeteinek működését. Ellenkezőleg. Felerősödik az érdekképviselet például a tanácsi pénzügyi alapok szétosztásánál, a segélyezésnél, a lakáselosztásnál, a kereskedelem, a szolgáltatások ellenőrzésénél ... De az szmt-k mellett szól a decentralizációs folyamat is. Az alapszervezetek szakmai segítése, a tisztségviselők oktatása elsősorban helyben oldható meg. És megnöveli a szakszervezeti középszervek szerepét például a foglalkoztatáspolitika sok-sok neuralgikus pontja. — Mi a garancia arra, hogy a fenti törekvések meg is valósulnak? — A megújulás számunkra létkérdés. Bodzsár Erzsébet -Ideális helyzetben talán tényleg nem kéne megírni egy ilyen drámát. Vagy nem így kéne megírni. Maradhatna az alkotás tiszta öröme. . . Az volna az igazi. Mennyivel jobb drámákat írnék. Egyszerűen csak színházi ügy volna a drámaírás. Jellemek, szituációk, drámai kompozíció, kész. Ezt azért mondom, mert engem azzal szokás vádolni, hogy didaktikus vagyok. Mi más lehetnék? Kénytelen vagyok rá. Azt is mondják: szeretem a ,rázós' témákat. Jó, lehet. De nem ,rázni', izgatni akarok, hanem gyógyítani, tisztába tenni. Hogyan tegyem, ha az emberek még az alapelemeket sem ismerik, vagy ami még rosszabb, rosszul ismerik. És ez még az úgynevezett vájt fülüekre is érvényes. A rendező mondta: az Ítéletidő bemutatóján egy másik közönség ült a nézőtéren, nem az, amelyik általában szokott. Hát ez hízelgő, de tulajdonképpen rohadt dolog. Nekem legalábbis elkeserítő. Dehogy vagyok én optimista. Tisztulási folyamat, igen, de az eredményei messze ninCl 1 Képernyő |fe|g|Í(|ö csenek benn a köztudatban. Milyen lenne az én .ideális közönségem', amely mellett nem kéne elszenvednem a saját didaktizmusomat? A történelmet tárgyszerűségében és összefüggéseiben ismerő, alapvető történelmi látásmóddal és tudattal rendelkező közönség. Olyan, amelyik ismerve, nem ismerve, elfogadná Michelet megállapítását: ,Aki beéri a jelennel, sohasem fogja megérteni a jelent.'*" Száraz György beszélt így Zelei Miklósnak egy interjúban, miután — 1979ben — bemutatták Ítéletidő című darabját. A mű András Ferenc értő és politikaialkotói tisztességről valló rendezésében, kitűnő alakításokat produkáló színészékké', szombaton este került a k»pernyőre. Engedtessék meg a további idézés: «... ez nem napi politikai ügy. Egy ilyen tárgyú darab bemutatása ... része egy tisztulási folyamatnak; azt is merném mondani: egy nemzet más szinten való újjászületési folyamatának ... Éppen ezért, a nyilvánvaló kényszerek mellett sem túlzottan örülnék annak, ha az ilyenfajta művek előadása, vagy elő nem adása, sikere vagy kudarca a napi politikától határoztatnék meg. Noha a kényszerek léteznek. Adottak. A közvélemény ilyen vagy amolyan hangoltságábói — s ezt igen gyakran országon kívüli események határozzák meg —, az affinitás hiányából, külső reakcióktól való félelmekből fakadóan. És a félelmek néha jogosak, sőt igen gyakran azok. Hiába a megértés az egyik oldalon, ha a másik oldalról nem kíséri ugyanaz.«< És most hogyan folytassuk itt tovább? A mai „napi ügyek", a mostanában történtek ismeretében? Amikor a tévé egyik filmkockáján a Romániából a vízen át úszva, egy szál ruhában menekült magyar beszél, a másikon Száraz György és András Ferenc mélyen igaz kórképe ösztönöz „hosszú távú gondolkodásra"? Amikor Száraz György sem válaszolhat már aktuális félelmek keltette kérdéseinkre? Ki tudja itt függetleníteni magát — tévébemutatót, vagy Hét-riportot nézve, befogadott ismerősét, rokonát faggatva — „adott kényszerektől"? „A közvélemény hangol tságától"? Mégiscsak: kérdezzük Száraz Györgyöt! Olvassuk, nézzük a darabjait, e felelős-fájdalmas kényszerűségből didaktikus drámákat, köztük az Ítéletidőt, amely történelmi látleletet ad magyarok és románok tragikus egymásrautaltságáról, egyszersmind a „majdnem reménytelenül összegubancolódott ellentétekről". Olvassuk a Történelem jelenidőben tanulmányait. Tanuljunk belőle történelmet, hogy aktuális kényszerek között cselekedve se felejtsünk el összefüggésekben gondolkodni. Sulyok Erzsébet Harmadkor 8 Szép, lendületes, okos esszék alkotják a tudományegyetem bölcsész hallgatói által szerkesztett folyóirat nyolcadik számának gerincét. Szántó István egy hajdan volt műfaj, a cento újraéledéséről, Esterházyról, Márairól szólva terelgeti olvasója figyelmét az „első megnevezés boldog tisztasága" felé. Nem véletlenül áll ez az írás a szám élén: a dolgozatok többsége a megnevezés, a kimondás, a nyelv gondjait teszi témájává. Kurdi Fehér János versben és esszében gondolkodik a nyelv szabadságáról. Pongrácz Tibor a performance' akciónyelvéröl, Szilasi László és Takács József — Csokonai Lili regénye kapcsán — a megszólalásban rejtező kudarcról, és a második nyelvvel választott másik élet „szabályairól" írnak. Közli a lap Oszip Mandelstam A szó természetéről című esszéjét, Mikcla Gyöngyi fordításában. Jelentkeznek a Harmadkor régi olvasói számára jól ismert költők: Podmaniczky Szilárd, Medgyesi Gabriella és Háy János — utóbbi japán zen haikuk fordításával. Kiemelkedő értékű könyvkritikával van jelen Hafner Zoltán, aki Tüskés Tibor Piiinsz/cy-monográfiájáról mond komoly ismeretanyagot feltételező bírálatot. Kritikát olvashatunk még Márai Sándor naplójáról és a Szegeden költővé érett Dobozi Eszter kötetéről. Nem mutathatunk be minden írást, hiszen más — örömteli tény — bejelentésére kell fönntartanunk még egy kis helyet: a város második irodalmi folyóirata ezentúl kapható az egyetem Dugonics téri kiadványboltjában. A szerkesztőség a folyóirat következő három számára, valamint a számokkal együtt megjelenő műfordítási mellékletekré előfizetési lehetőséget biztosít. Bővebbet az érdeklődők a Harmadkor 8 belső borítójától, illetve a lap felelős szerkesztőjétől tudhatnak meg. Postacím: Ötvös Péter, JATE Bölcsészettudományi Kar, 6722. Szeged, Egyetem utca 2—6. Pályázati felhívás Békés játékok Játékpályázatot hirdet az Országos Béketanács ifjúsági bizottság, a KISZ Csongrád Városi Bizottsága, valamint a Daloló Békeklub. A pályázatra olyan — elsősorban számítógépes — játékokat várnak, amelyek tartalmukban az együttműködést, az alkotást szolgálják, s elvetik a rombolást, a „háborúsdit". A pályázaton korhatár nélkül vehetnek részt magyar állampolgárok, s beküldhetik pályaműveiket a határainkon túl élő magyarok is. Három kategóriában jelentkezhetnek az érdeklődők. Beküldhetnek kész számítógépes játékprogramokat kazettán vagy lemezen, pályázhatnak játékötletekkel, illetve elküldhetnek már elkészült — nem kizárólag számítógépes — játékokat is. A jeligével ellátott pályaművet — a nevet, az életkort és a pontos címet tartalmazó zárt borítékkal együtt — május 28-áig küldjék be a jelentkezők a következő címre: KISZ Csongrád Városi Bizottsága, Csongrád, Kossuth tér 9—11. 6640.