Délmagyarország, 1988. április (78. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-16 / 90. szám

8 Szombat, 1988. április 16. DM] mqgqzin S. M. kisasszony MÁSODIK RÉSZ Petőfi Zoltánnak az Országos Széchényi Könyvtár Petőfi Ereklyetárában őrzött levele Mili kisaszszonyhoz romantikus túlzásai, pátoszos stílusfordulatai ellenére — fényt vet rövidre szabott kapcsolatuk valóságos történetére, jellegére, így arra, hogy Zoltánka rajongása nem maradhatott viszonzás nélkül, sót célzás olvasható ki belőle Mili kisasszonynak Zoltánkához írt levelére is. S a „drága hajfürt", melyen Zoltánka könnyezve mélázott cl, talán c levél melléklete volt. így tehát az alábbi — mai helyesírásra áttett — levél válasz lehetett: Pest, Marczius 1 ff" 867 Édes Mili kisasszony! Körülöttem néma csend, míg keblemben az elmúlt időnek édes és fájó emlékei csatáznak; alkalmas perc, hogy a távolból kegyed iránti érzelmeimet újólag föltárjam. A papiros hideg, a tinta és toll érzéketlenek, s csak igen hűtelen tolmácsai forró érzelmeimnek; de ha Kegyed elolvasásra méltatja soraimat, látni fogja azokból, hogy Kegyed emléke az, mi előttem legkedvesebb. Most is, midőn az emlékezet által fájó sebeket szaggatok fel, csókjaimmal halmozom a kedves kéznek vonásait; eszembe jutnak rólok az élő szavak, melyeknek mindegyikéből az irántami jóakarat tündökölt elő. Szemeimből könnyeket facsar a drága hajfürt szemlélése. Könnyek közt gondolok az együttlét édes perceire, könnyek között, mert ki tudja, az, kinek emléke oly édes fájdalommal tölti be szívemet, nem vitte-e már régen emlékemet a feledés rideg temetőjébe. Ha erre gondolok, önkénytelenül a kétségbeesésnek hideg lehelete fagyasztja meg véremet: de még ekkor sem zúgolódhatom a sors ellen. Hisz én csak egy parány vagyok a mindenség végtelenjében. De ha lehetséges, hogy még nem felejtett el; hogy még él nemes keblében egy szikrája az irántami barátságnak, higgye meg, hogy kárpótolva vagyok az elválás keserű fájdalmaiért. Pedig e fájdalmak mint kétélű tőr sebzik szívemet, mérhetlen bánattal töltik meg keblemet, s ez annál kétségbeejtőbb, mert ha csüggedek, nincs, ki bátorítson, s ha a szomorúság könnyeket sajtol ki szemeimből, hiányzik a vigasztaló. Oh, csak most, az elhagyatottság rideg perceiben vagyok képes fölfogni Kegyed barátságának véghetlen becsét. Ez okból együttlétünk perceinek édes emlékeire kérem Kegyedet, ne taszítsa ki szívéből emlékezetemet. Bár a távollét nem engedi, hogy ha bú nyomja szívemet, Kegyednél keressek vigasztalást, de legyen meggyőződve, üdvözítóleg hatna reám annak tudata: hogy midőn Kegyed édes és örökké felejthetlen emléke tölti be lényemet, meglehet, hogy ugyanakkor a távolból Kegyednek is eszébe jutok. Hogy erről meggyőződhessem, ne vonjon meg tőlem pár vigasztaló sort, határtalan örömet és édes megnyugtatást szerezve evvel legmélyebb tisztelőjének: Petőfinek. Lakásom: Sándor utca 17. szám Pesten. Kezeit csókolva még egyszer kérem, vigasztaljon meg. P. írt-e Mili kisasszony, megvigasztalta-e bánatos hódolóját? — nem tudjuk. De talán neki szólt még az a vers is, amely szintén az Ereklyetárba került, bár egyik sarka letépve, így egyik — kényszerűen kihagyott — versszaka csonka: Egykof és most \ Egykor ajkam ajkadhoz tapadt, S szíttam róla édes üdvömet, S most másnak osztod, lányka, csókjaid, És elfelejtéd azt, ki szeretett. Karomra fűztem karcsú derekad. Figyelve szíved dobbanásira, Most más ölel már, s nékem nem maradt Csak a csalódás kínos fájdalma. Kezed kezembe tartva néztelek, S úgy elmerengtem bájos arcodon, Áhrándaimból most már ébredek. Csak azt tudom, hogy szenvedek nagyon. Most másnak mondod esküvő szavad, átadva néki csalfa szívedet. Szerelmet ígér bíbor ajakad, Elfeledve nekem tett esküdet. Ami egykor engem boldogított. Szíved szerelme s édes csókjaid, Már tőlem ez mind elraboltatott, Számomra csak kín és a bú maradt itt. (Pest, Ápr. 7'"867) Osztálytársak Óriz az Ereklyetár még Szegedre küldött levelet, mégpedig korábbról. mint a Mili kisasszonynak szóló. Még február 28-án küldte Petőfi Zoltán volt osztálytársának, akit „Lieber Max!" megszólítással illet, s aki a levélből kitetszónek padtársa volt a kcgyesoskolában. Érdeklődik is Zoltán, ki örökölte mellette a helyét. A Somogyi-könyvtár helyismereti gyűjteménye órzi A kegyes tanítórendiek vezérlése alatt álló Szeged szabad királyi városi római katolikus nagy gymnásium ifjúságának érdemsorozata az 1865/6-ik tanév második felében című füzetet, amely 1866-ban „nyomatott Bába Imre gyorssajtóján", s ebben megtalálható a 66 tanulóból (!) álló hetedik osztály névsora. Ók lettek ósztól Pctófi Zoltán osztálytársai. Ebból kiderül, hogy a „kedves Max" Reiner Miksa, akiról meg Löw Immánuel és Kulinyi Zsigmond A szegedi zsidók című könyvéből tudjuk, hogy 1885-ben Temesvárott ügyvéd volt. A levélben keresztnevükön emlegetett társak: Hoos Dezsó, Újvári Ferenc és Szép Dénes. E levél hangja korántsem oly világfájdalmas, mint a Mili kisaszszonyhoz írotté. Némi gunyoros kedélyességgel emlegeti benne tanáraikat: Budavári József „ékesszólását". Való József „erkölcsi prédikációit", s kérdi barátját: mit csináltok. „szögedi pógárok"; „rémülve hallgatjátok az érettségi vizsga félelmeinek hü ecsetelését"? Azután maga helyesbíti a képzavart, az ecsctelés hallgatását. Beszámol sorsáról, tervéiről, ám a végén megint hírt sürget Miksától: „ha méltóságoddal nem ellenzik, tudd meg, hogy Beleznay Katalin Szegeden van-e, és hol, ott van-e még a színháznál?" Új kérdése újabb nőszemély után puhatolózik: „Quid facit Ida (Azaz: mit csinál?) Bájolja még mindig a vendégeket; mikor voltál náluk utoljára?" A korabeli színésznévsorban, melyet Reizner János közöl, találkozunk Máténé Ida nevével: föltehetően óutána tudakozódott Zoltánka. Néhány osztálytársát név szerint is köszönti: „Benke megvan-e még, nem oldott még kereket a szegedi gimnázium bűzhödt levegője elól? Üdvözlöm ót a sok jó emberekkel együtt. Mondd meg Hoósnak, hogy folytatja-e még mások irányában jóakaratát? Ó tudni fogja mire célozok. Újváry fiúknak üdvözletemet, mondd meg Szépnek. hogy nemsokára megküldön a 2s' krajcárját. Audié! felelj minél hamarább. Zoltán." Szemmel látható tehát, hogy Mili kisasszony mellett még más leányzók is érdekelték az ifjú és bohó Pctófi Zoltánt. Főként a színésznők. Juhász Gyula cikkére jelentkeztek Zoltánka még éló osztálytársai: Tercscsényi Gyula, a későbbi író; Eisenstein Jakab, akkor már kórházi orvos Szegeden, Sz. Szigethy Vilmosnak, utóbb Dettre Jánosnak az apósa; valamint Löw Tivadar, Löw Immánuel testvérbátyja, immár neves fővárosi ügyvéd. (Juhász Gyula szerint az 1915-ben elhunyt Lázár György polgármester is osztálytársa lett volna, de ó nem szerepel az érdemsorozatban. Három évvel fiatalabb volt Zoltánkánál. Nem találtam a levélben elsőként említett Benkét sem.) Az élók közlése nyomán Juhász Gyula a Krónika október 8-i számában Régi lányok címmel Zoltánka szegedi szerelmei közt Beleznay Katica mellett még Kocsisovszky Boriska és Klivinyi Liszka nevét is fölsorolta. Boriska is színésznő volt. Zoltánka szegedi hónapjaiban éppen az ó apjának, Kocsisovszky Jusztinnak társulata játszott a városban. Borcsa, ahogy Reizner emlegeti, még 1867-ben a budai népszínházba került, és Szegedre már csak vendégszereplésre jött le. A tanítókisasszony Mégis: Petófi Zoltán közülük csak S. M. kisasszonynak írt verset és levelet. Róla már tudjuk, hogy Schmidt Emíliának hívták, s tanítónő volt. A belvárosi plébánia anyakönyve szerint 1846. március 26-án született: két és fél évvel idősebb volt tehát Zoltánnál. A keresztségben az Emílián kívül a Józsefa (Jozefa) és — nyilván édesanyja után — az Anna nevet kapta. Édesapja Schmidt Ferdinándnak (1820-1899) bátyja, Schmidt János (1818-1858) „hites ügyvéd"; anyja Hentz Anna. Keresztapja Dietzgen (1848-tól Rajnai) József tímármester, a szabadságharcban a polgárőrség, majd a nemzetőrség kapitánya; keresztanyja Reith Mária. Farkas Szilárd keresztelte, a késóbbi csókái plébános, Móra Ferenc kedvelt papja, akinek alakja néhány tárcájában és a Négy apának egy leánya című regényében is fölbukkan. Schmidt Emília a Szegedi Naplóban közölt nekrológja szerint 1875tól tanított a rókusi elemi iskolában. A címtárak és nyomtatott iskolai értesítők mindvégig lánynevén sorolják föl a tantestület tagjai között. Tehát sohasem ment férjhez. Eleinte az elsó, késóbb a második és harmadik leányosztályt tanította. 1880/81ben tantestületi jegyzó, 1894-tól pedig az 1890-ben létesített iskolai „tanszermúzeum óre" is volt. 1904. augusztus 2-án hunyt el, „ráksenyvben", ahogy az anyakönyv a halál okát föltüntette. A Napló így búcsúztatta: „Tapintatos bánásmódja és helyes nevelési eljárása által a hatóság, tanítótársai, a szülök és tanítványai osztatlan szeretetét és becsülését vívta ki." Juhász Gyula 1919-ben azt írta „A néhai Serház utca régi házában, ahogy e sorokat rovom, mintha valaki halkan fölibém hajolna. A legnagyobb magyar költózseni kis sasfiókja, aki talán éppen ebben a sarokban írta szerelmes versét S. M. (Mili) kisasszonyhoz, akiról ma már nem tudni bizonyosan, hogy színésznő volt-e, vagy valamelyik tehetős dárdás polgár leánya a régi Szegeden, a nagy víz elótt, a porosz háború évében, a kiegyezés elótt álló régi Magyarországban." S föltette a kérdést: „Lehet, hogy még ma is él és hervad régi, régi házban, és költőjére gondol, aki szép volt, fiatal, korán elment, és fia volt annak, aki a legszebb szerelmes verseket írta a régi Magyarországon." Mi tudjuk: S. M. kisasszony már nem olvashatta Juhász Gyula emlékidéző írását. Schöffer Miklós: Fénytorony Kalocsán PÉTER LÁSZLÓ Életteli, zajló anziksz A piac, a halsütó... Olajban forrnak, sisteregnek a halak. Pontyszeletek, néhány keszeg, közöttük egy csukafej. Műanyag tálban paprika, erős is, meg savanyú is. Lágy kenyér. — Csókolom, Jutka marna! A halsütödésé e hang: pici öregasszony áll be mindenki elé, a sor legelejére. — Nahát, Jutka mamát is lehet errefelé látni, hogy mik meg nem történnek! Hogy van, Jutka mama? A piac árad, sürög-forog, mint pontyok az olajban. Sisteregnek a vásárlók halai a piac olajában. Reggel van még, tavaszi hideg. Vízszintesen süt a Nap, nem fölülről lefelé. Száll, repül a lehelet, foszlik szanaszét. — Jutka mama, nem visz egy szelet pontyot? — Nem, én csak... — Óra, ellem! — szól egy csencselő: bőrszoknyás, sötét, nó, nyolc kvarcóra van a karján, mind más időt mutatnak. — Nem, én csak... — mondaná Jutka mama. — Olcsón adom. Vedd má' meg, te! — (Ez a csencselő.) — Te drága! — szól (egymásra néz) egy ifjú pár. — Cuncimókus! Szívem gyökere, utyuli-putyuli! — Nem használom ki ezt a parasztot —mondja egyik szomszédjának a krumplis kofa, és másik szomszédja felé bök, aki körtét árul. — Kevés az esze. — Csak háromszáz — mondja a csencselő. — Drága! — szól az ifjú férj, rajongóan. — Utálsz, mi? — ezt a körteárus kérdi. — Nem, én csak... — mondja halkan Jutka mama. Hullámzik, spriccel, bugyborékol a piac, mint a forró zsír és tartalma: hal, panír, s a dupla buborék. — Nem kell a ponty, csak egy kávét kérnék, ha szabadna. — Jutka mamának mindig! A szívének nem árt? — ó, szívem! — rebeg az ifjú férj. — Egyetlenem! — Kettőszáz! — csattan a csencselő (csukafej) hangja. — Mert ez egy sültparaszt... — magyarázza a kofa. — Anyád! — körtés dühös, káromkodik. — Anyuuu! — (Apja nyakában kisgyerek.) — A körtés bácsi azt mondta, hogy... — Körtét tessék! Friss a, érett a, mézédes a körte! — Nekem csak a te körtéid ízlenek — közli nejével az ifjonti férj. Az asszonyka édesebben, mint a körte, fölkacag. — Csak százhúszért! — szól a csukafej (csencselő). — Tessék mondani, merre van a... — ók eltévedt idegenek, keszegek. — Arra — mutat Győr irányába két diák. — Arrabona. A név az Arrabo (Rába) nevéből származik. Folyóvízi halfdjoknak kiválóan megfelel. — Szemtelen suhancok! — fröccsen s csíp egy paprika. — Ugyan hagyja! — a lágy kenyér benyomódik. — Megvenni! — a csukafej döglöttében is tép, harap. A halsiitödés megkeveri a tepsiket az olajat. — Autóbuszjárat indul Makó, Nagylak, Aradra...óra ...perckor... — Hangszórórecsegés foszlányait sodorja a piac fölé a halszag. — Miközben itt buszunk, lekéssük a buszunk... — Ez már megint az ifjú férj. — Hihihi! — vihog felesége (ikrás). — Itt a friss, az érett, a mézédes körte! — Elhallgasson, maga sültparaszt! Nem szégyelli magát? — Sült keszeget tessék! — Én a farkát kérem! — A vásárló női. — Majd máskor... — Az ifjú férj az asszonykával el. — Mennyi? — kérdi egy hosszú úr, s a pontyszeletre mutat. — Hatszáz — a csencselő előhúz egy órát. — Mi hatszáz? — Mi mennyi? — Hány az óra? — kérdi a csencselót egy rendőr. — Csak nyolc. — Már fél tíz elmúlt! — Kikérem magamnak! Az én karomon csak nyolc óra van! — Jó volt a kávé, Jutka mama? — Kevés... — Már, hogy lehetett volna a kávé kevés? — Hová dugta a többi órát? — A kávé? Az finom volt... Köszönöm, Mancikám, holnap is elnézek erre... Pá-pá! — És Jutka mama, ez az aranyos, pici öregasszony eltűnik a színes, zsíros, fénylő kavargásban. S közben forr, zubog a piac, a halsütó, pattog a panír, ugrik a ponty, a dupla buborék. FARKAS CSABA