Délmagyarország, 1988. március (78. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-26 / 73. szám

10 Szombat, 1988. március 19. DMj magazin Szeged megyétől Nagy-Szegedig EG\ "ONGRÁD MEGYE SZÉKHELYTÖRTÉNETÉT (IS) FELDOLGOZÓ MUNKÁRÓL Immár negyedik füzetével jelentkezik a Móra Ferenc Múzeum által gondozott Szeged Művelődéstörténetéből (szerk.: Lengyel András) elnevezésű kiadványsorozat, ezúttal Ruszoly József: Szeged megyétől Nagy-Szegedig című kismonográfiájának adva helyet. A szerzó olyan téma kidolgozására vállalkozott, amelynek eseménytörténete mondhatni évszázadokon át „lázban tartotta" Csongrád megyét és Szegedet: a megyeszékhely kérdése. Az igen széles forrásbázison nyugvó munka jól követhetó áttekintést ad a székhelykérdésnek a dualizmus létrejöttét (1867) megelözó, valójában előtörténetéről, majd részletes elemzés alá veszi az azt követó, 1984. évig terjedő időszak históriáját. A tatárjárás utáni korban Szeged már Csongrád megye központjának számított, a megyei közgyúléseket is a városban vagy közelében szokták tartani, a szabad királyi várossá nyilvánítás (1498) után, amely együtt járt a megyei illetékesség alóli kivétellel, azonban már nem tudunk szegedi megycgyúlésekról. A török hódoltság idején Szeged mezóvárossá süllyedt vissza, igazgatásilag pedig előbb Csongrád, majd HevcsKülsó-Szolnok vármegyéhez tartozott, az 1648. évi országgyűlés pedig Borsod (!) vármegyéhez csatolta. A török kiűzését követó időszakban a kormányzat igyekezett a megyékben az igazgatás és a törvénykezés terén is rendet, állandóságot teremteni, az 1723:73. te, pedig kimondta: minden vármegye építtessen magának székházat. A székhelykérdés körüli évszázados vetélkedő ezzel kezdetét vette, mivel világossá vált, hogy ahova a székház kerül, ott lesz a vármegye székhelye. A helyszín kiválasztásában pedig igen gyakran „nem volt elsó szempont a település sűlya, nagysága, sokkal inkább az játszott szerepet, hogy az adott helyen valamely nagybirtokosnak volte megyeház céljára alkalmas, a megyének átengedhető épülete." (4.) Az előbbi törvényhelynek akként tettek eleget, hogy Károlyi Sándor szívességéből igénybe vették a gróf szegvári kastélyát. Ezt mindenesetre ideiglenes megoldásnak szánhatták csak, hiszen Szegvár majdnem jelentéktelen település volt. Az 1758. augusztus 29-i szentesi közgyűlésen a frissen beiktatott főispán, gróf Forgách János keresztülvitte, hogy a megyeszékhely az ugyancsak Károlyi-birtokhoz tartozó Csongrád legyen. Szeged nem hagyta annyiban a dolgot, a Lábady Antal alispán (egyben Szeged főjegyzője) által a főispán távollétében összehívott október 5-i közgyűléssel Szeged melletti űjabb határozatot fogadtatott el. Szegedet a főispánnal szemben gróf Erdódy György kamarai elnök, a mindszenti és az algyői uradalmak birtokosa pártfogolta, aki végül a helytartótanácshoz fordult. Mária Terézia 1765-ben neki adott igazat, ám Szeged, nem tudni pontosan, mi okból, nem használta ki a kedvező lehetőséget. Néhány év műlva ismét fellángolt a vita, Szegednek azonban már nem akadt kellően befolyásos pártfogója; a királynőnek pedig mindegy volt, hol épül a székház, a megye urainak is, csak ne Szegeden. Maradt tehát Szegvár, ahol a kastélyt megvásárolták Károlyi Antaltól. A reformkorban felújultak a „harcok". Szeged törekvéseit koronázó siker azonba nem született. Amikor aztán a neoabszolutizmus idején, 1849-től 1860-ig a székhely Szegedre került, „nem volt benne sok köszönet". Az Októberi Diplomát követó nekibuzdulás idején jelentette meg Maygráber Ágoston egykori honvédtiszt a Szegedi Híradó 1860. december 16-i számában Hol legyen Csongrád megye székhelye? című írását, melyben elősorolta azokat a Szeged mellett szóló érveket, amelyekhez a későbbiekben sem tudtak sokat hozzáadni. így: Szeged nemcsak a megye nagyvárosa, hanem „szerencsés földrajzi fekvésénél fogva máris méltán mondható Magyarország második fővárosának"; hasonló okokból a „keleti kereskedés kulcsa lehet"; Szegeden szép számmal találhatók vendéglók, továbbá színház, kaszinó; a bérházakban jól elhelyezhetők a tisztviselők; a nagyvárosban nem jöhetnek létre „egyoldalú atyafiságos szövetségek"; Szeged iskolaváros. reménye lehet műegyetem elnyerésére is. Hiába volt azonban minden okos, hatásos érvelés, a megyei kongregáció Hódmezővásárhelyt jelölte ki székhelyül. Komoly haladást ért el Szeged, amikor az 1869:4. te. nyomán 1871ben fölállították a törvényhatóságoktól független és egész Csongrád, illetve Csanád vármegyére illetékes állami bírósági és ügyészségi szervezetet, Szeged székhellyel. Az igazságügyi székhely megszerzésénél azonban jóval nehezebb feladatnak látszott önigazgatási székhellyé válni. Egy új vármegye alakításának alternatívája is felbukkant, amikor 1876-ban Debrecennek sikerült a Hajdú kerületet a szomszédos szabolcsi és bihari területekkel kiegészítve Hajdú vármegyévé szerveznie. Szeged esélyeit c vonatkozásban a Hajdú kerülethez igen hasonló jogállású Jász-Kun kerület közelsége alapozta meg. A belügyminisztérium hajlott is a dologra, az űj közigazgatási tervezet már egy Szeged központú Kis-Kun vármegyével számolt, a Tisza Kálmán-féle törvényjavaslat azonban erről már mit sem tudott. Az 1876:33. tc. megszületéséig terjedő néhány év eseménytörténete rendkívül dús. Szeged számtalan javaslattal, tervezettel, újfajta területrendezési elgondolásokkal „árasztotta el" a kormányt és az országgyűlést — mindhiába. Szentes neve megyeszékhelyként elóször Hódmezővásárhelynek a megyei kötelékből való kiválásakor (1873) vetődött föl, s a helyi sajtóban is hamarosan hangot kapott: a Szentesi Lap 1874. november 15-i és december 6-i számaiban foglalkozott vele, fölvillantva azt a lehetőséget, hogy ha a város elnyeri a székhelyiséget, könnyűszerrel megszerzi majd a „hőn óhajtott törvényszéket, vasutat és távíróhivatalt is". A küzdelemben Szentes fő érve közjogi jellegű volt: önálló törvényhatóság lévén, Szeged és Vásárhely nem tartozik a megyébe; ezzel szemben Szentes központi fekvésű, a székház építésére pedig egyúttal ünnepélyesen telket és egymillió téglát ajánlott fel. A megyeszékhely kijelölésének előkészítésével megbízott küldöttség az 1875. október 19-i, majd a december 15-i megyegyűlés elé terjesztette javaslatát. E szerint: „a megyénkbeli községek és városok közül Szentes város lenne egyedül azon hely, amely a székhely változása esetén fekvésénél, lakosai számánál és kulturális viszonyainál fogva egy megyei székhely igényeinek minden tekintetben megfelelhetne." Fontos szempontnak számított, hogy a 176 törvényhatósági bizottsági tag közül csupán 29-nek lett volna kedvező Szeged. A többségi álláspont szerint Szeged nem volt megyeszékhellyé tehető anélkül, hogy „a megye életképessége, jövőbeni fenntmaradása ne veszélyeztessék". A Szeged mellett kardoskodók is hallatták hangjukat. Ismert érveik egy igen lényeges újjal bővültek. A létrehozni kívánt megnagyobbított municípium, Szeged vármegye nagy horderejű küldetéssel lett volna felruházva, a területén és vonzáskörzetében élő nem magyar ajkú népesség megmagyarosítását illetően. Tudjuk, hogy a fennen hangoztatott magyarosításnak, miként azországmás területein, általában nagyobb volt a füstje, mint a lángja, az adott összefüggésben azonban nyomós érv lehetett a székhely eldöntésénél. A székhelykérdés megoldatlansága az igazgatást a megyében rendkívül nehézkessé tette, hisz Hódmezővásárhelyen volt a pénztár, Csongrádon a számvevőség, a törvénykezési központ pedig Szegeden. Á sok huzavona után 1878 tavaszán a belügyminisztérium elvben hozzájárult a székhelynek Szentesre történő áttételéhez. Készült a terv, a költségvetés: a kocka el lett vetve. A vita szempontjából sem volt közömbös hatású az 1879-ben bekövetkezett szegedi árvízkatasztrófa, mely egy időre levette a napirendről Szeged aspirációit. így történhetett, hogy 1882. május 18-án lerakták Szentesen a székház alapkövét, 1883. december 10én pedig már meg is tartották benne az elsó közgyűlést. Szeged a Víz után szebb és erőteljesebb lett, mint valaha. A rekonstrukció szervezésével megbízott Tisza Lajos kormánybiztos ismét felmelegítette a vármegye székhelykérdésének ügyét. Abban a formában, hogy a Debrecen körüli nagy megyékből, valamint a Szegeddel szomszédos megyék közel eső járásaiból új megyét lehetne alakítani. A terv szerint Szeged egy ily módon megnagyobbodott Csanádnak, Szentes pedig a megváltozott területű Csongrádnak lett volna székhelye. Ezt az elgondolást volt hivatott erősíteni az a már korábban felvetődött szempont, mely szerint Szeged „megmagyarosítaná" megyéjének más ajkű lakosságát. A Városnak a magyarság déli védőbástyájaként való emlegetése volt a legjobban csengő érv. Nagy sajtóvisszhangja lett a tervnek, pro éscontra szóltak a megnyilatkozások — közigazgatási változás azonban továbbra sem következett be. Újabb, tartalmát illetően messzemenően hasonló elképzelést vázolt fel 1904-ben Kelemen Béla, a tápai választókerület országgyűlési képviselője. Terve szerint az űj megye Csongrád-Kis-KunSzeged vármegye elnevezést viselt volna, fölsorakoztatott érvei alig változtak az addig felmerültekhez képest. „Mindhiába vágyakozott azonban a Város, megyét nem nyert." A forradalmak végre meghozták a rég áhított Szeged megyét, ám stílszerűen szólva ez a megoldás csak tiszavirág életű lehetett. Az 1919. április 16-án elrendelt határzár után Kiskundorozsma, Tápé és Algyó elszakadván Szentestől, Szegedhez csatlakozott és Bétrix francia városparancsnok hozzájárulásával megalakult Szeged megye. Torzszülött alkotás volt ez, amelyet még egyszer megalkotott később történelmünk, hasonlóan zavaros politikai körülmények közepette, 1944/45-ben. A konszolidáció után bekövetkezett közigazgatási területmódosítások továbbra sem kedveztek Szegednek. A kereskedelmi és iparkamara 1929-ben felkarolta a város ügyét, a Szeged megyéért indított harc azonban Bethlen aggályai miatt ismét kudarcba fulladt. A sok évtizedes sikertelen próbálkozások után a Városban űj eszme, Nagy-Szeged gondolata jelent és erősödött meg. Már 1909-ben leírta Sz. Szigety Vilmos szegcdi levéltáros, majd gróf Klebclsberg Kunó kultuszminiszter vetette fel űjból Pesti Napló hasábjain 1927-ben. El nem hanyagolható tényezőként említhető a kolozsvári egyetemnek Szegedre telepítése, ahol az egyetem az 1921/22-es tanévet — kis késéssel — el is kezdte. Ez Szeged súlyát ugyanis nagyban emelte, jócskán hozzájárult egy közigazgatásilag újjászervezett Nagyszeged tekintélyemelkedéséhez. Tápé ekkor már szegedi kézen volt, Dorozsma lassacskán összeépült a Várossal, Szóreg és Deszk megszerzéséért pedig megindultak a tárgyalások. Klebelsberg kifejtésében A városiasság fejlesztésére helyezte a hangsúlyt, nem a közigazgatási elcsatolásra, átminősítésre. Mindamellett a Csongrád megye székhelykérdése körüli viták is föl- föllángoltak a 30-as években, változást persze nem hoztak. A II. világháborút követően tovább sokasodtak azok a jelek, amelyek Nagyszeged megvalósulásának realitása felé mutattak. A megyei pártbizottságok megszervezésekor a Városból és a környező községekből hamarosan megalakult a Nagy szegedi pártszervezet, másfelől a kormányzat megnyilatkozásaiból is erre lehetett következtetni: az Építés-és Közmunkaügyi Minisztérium vezetője, Darvas József egy 1947-ben kelt átiratában megjegyezte, miszerint „a városrendezési munkálatok előkészítését illetően a jövőben már Nagv-Szeged vonatkozásában fogok irányítást adni." 1950-ben a tanácsrendszer vezetésével teljesen űj helyzet állt elő. Nemcsak, hogy Nagy-Szeged terve ment füstbe, de a Város még tanyavilágát és kapitányságait is elvesztette, sót törvényhatósági önállóságát is, Csongrád megye közönséges részévé vált. A megyeszékhely pedig előbb Hódmezővásárhelyre, majd 1962-ben Szegedre került. Nem aludt el azonban Nagy-Szeged terve sem, hisz nyilvánvaló volt a városatyák számára, hogy „Szeged fejlesztése elválaszthatatlan a szomszédos községektől, s a községeké is a városétól". Az 1974-ben bekövetkezett egyesítés révén Algyó, Gyálarét, Kiskundorozsma és Szőreg területe és lakossága beolvadt a Városba, megszüntetve minden autonómiát e nagy műltű községekben. Értékes gondolatot vet fel Ruszoly József ezzel kapcsolatban munkája végén: „Talán nem késő még a beolvasztottaknak is sajátosságukat kiemelő, öntevékenységüket növelő önkormányzatot adni, pl. elöljáróság szervezésével". (52.) A jelen áttekintés igyekezett felvillantani a székhelykérdés és a városfejlesztés mozgalmas múltjának jelesebb epizódjait. Ezek fényében is megkockáztatható talán a megállapítás, miszerint a status quo nem mindig fedi a valós és jogos törekvések támasztotta igényeket. BALOGH ELEMÉR Kecskemét „kódis" patikája gyógyszertár a világon mindeafféle „szent" hely: a falakon nütt afféle „szent" hely: a falakon körbefutó polcain, üveges szekrényeiben titokzatos tégelyek, pirulásdobozok, kötszeres csomagok sorakoznak, és a fehér köpenyes hölgyek, urak, akik ezeket az orvosságos készségeket kiadogatják, szintén egy jól körülhatárolt birodalom papnőiként és papjaiként teszik a dolgukat csendnen, udvariasan. S maguk a polcos, szekrényes üzlethelyiségek is többnyire kis palotácskák vagy toronyházak földszintjén sorakoznak, elhelyezkedésükkel is jelezve, hogy nem akármilyen bolt egy patika. Kivételek persze akadnak, különösen nálunk, Magyarországon, ahol az alföldi mezóvásorokban nem mindig a főtéren és nem is mindig a fényes portálok mögött bújtak meg a szerácsok műhelyei, lévén, hogy sokáig így, a „szerek ácsai"-nak hívták-mondták a patikáriusokat errefelé. Az Alföldön például igen nehezen találtak maguknak nelyet. A városok elöljárósága afféle boltosoknak tekintette őket, s így oda kéredzkedtek be, ahol el tudták helyezni portékájukat. Kecskeméten például meg kellett elégedniük egy ügynevezett kódisszállással, amely épület neve nyilván önmagáért beszél. Ezt a bizonyos menhelyet azonban jól megépítették, mert az 1700-as évek közepe óta magabiztosan áll, s hirdeti: íme, így festett A „kódis" patika szépen helyreállított épülete hajdan egy zömök, boltíves tornácú parasztporta. Hála Lóránd Nándor gyógyszertörténésznek és dr. Réthy Aladár orvosnak, a hírős Városban ma is megtekinthető ez az egészségügyi intézmény, mégpedig a Kölcsey utca 3. szám alatt. A vendég előbb nyilván az épületet csodálja meg, amely hófenér falával, arányos oszloprendjével igazán lenyűgöző látvány. Azután pedig, amikor az egykori kódisok nyomában a házba belép, sorra tanulmányozhatja a régebbi korok gyógyítóeszközeit csakúgy, mint a szerácsok egyéb készségeit, ezeket a muzeális értékű tárgyakat. Legalább a kecskeméti Mátyás király patika belsejének felnagyított képe fogadja a látogatót, majd pedig a hartai gyógyszertár berendezési tárgyai sorakoznak. Köztük egy igen szép homokóra — ezzel a porok, kevcrcsek elkészítésének az idejét mérték —, egy remekmívű receptírónult, s több díszes címkéjű papíraoboz. Maid az a kézi mérleg, amelynek súlyai szaruból készültek, aztán pedig a végbélkúpok öntőformái, a különféle vas-, bronz- és rézmozsarak, sziták, rosták, forrázó- és főzőedények. Hogy mennyire a kézi munkára alapozódott egykor a szerácsok mestersége, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a patikamúzeum labdacsgyártó nyújtófája. Ezen a „bot"-on ugyanis olyan vájatok sorakoznak, amelyekben éppen egyegy pirulát — labdacsot — lehetett megformázni, majd pedig onnan kipottyantva megsütni. A kecsekeméti gyűjtemény leggazdagabb részlege az üvegsereg! Százszámra sorakoznak ott olyan tartók, tégelyek, amelyek másai legföljebb ha csak a gyógyszertörténeti tankönyvekben fordulnak elő. Szintén figyelemre méltók a környékbeli gölöncsérek cserépköcsögei, porcelántégelyek. S hogy a famuvesség képviselői se maradjanak ki, a föntebb említett két lelkes szakember begyűjtött és kiállított Kecskeméten egy 1750 táján készült patikabelsót is, amely valóságos remeklés. Stílusa parasztbarokk, tehát nagyjábanegészében olyan, mint maga a múzeummá alakított kódisszállás. A tégelyekbe, tartókba persze csak külön engedéllyel szabad belekukkantani, mert azokban a XVIII. századi gyógyászat megannyi különleges kincse, medicinája lapul. Egyebek között az a növényi eredetű sárkányvér, amit járványos betegségek ellen javalltak, aztán a viperahűs, ami — állítólag — a lázbetegség ellen hatott, na rézmozsárban törték porrá, és mindenféle hókuszpókuszokat végeztek vele. Kellőképpen elborzadva ezektől a doktori szerektől, egy pillantást vethetünk még arra a kézi hajtású fogfűrógépre is, amely nyilván nagyon sok páciensben hagyott kellemetlen emlékeket, valamint elgondolkodhatunk azon is, hogy miképpen használhatták a patikamúzeum egyedülálló kincsét, a betegmérő széket. Talán a sérült test alakulásáról vettek vele mértéket, talán a gyógyulók állapotának ellenőrzésére szolgált? Ki tudja mindezt ma már! A. L.