Délmagyarország, 1988. március (78. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-21 / 68. szám

Hétfő, 1988. március 21. Nyilvános (kávé)ház Nem, a világért sem akarja senki a Royal sárga házát (!) piros lámpássá változtatni! A félreérthető címet mégis bátran tesséki félretenni! Ma este ledér szerkesztők, s újságírók ülnek ki a pódiumra, akik a nyilvánossággal, helyesebben a glasznoszttyal flörtölnek: ma, hétfőn este 6 órakor az Irodalmi Kávéhá? az egyetemi tápok estjét rendezi meg. Az újságokat a szerkesztők mutatják be, majd részletek (és egészek) hangzanak el megjelent cikkekből, irodalmi alkotásokból. A felolvasást szegedi színészek, Fehér Ildikó, Galkó Bence és Kaszás Géza vállalták. A program országos: a meghívottak között szerepel négy budapesti lap (Egyetemi Lapok — ELTE, Közgazdász — Közgazdaságtudományi Egyetem. A Jövő Mérnöke — Műszaki Egyetem, Orvosegyetem — SOTE), és öt vidéki újság (Universitas — Pécs, Egyetemünk — Veszprém, A Mi Egyetemünk — Miskolc, Egyetemi Élet — Debrecen, Szegedi Egyetem — igen, Szeged). Hogy a névjegyátadáson kívül miről esik még szó, az függ a műsorvezető Domonkos Lászlóitól, no és persze a közönség kérdéseitől is. Mindenesetre sok igaz, teljes és higgadt válasz várható ... Tavaszi hangverseny A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola a József Attila Tudományegyetem aulájában tavaszi hangversenyt rendez március 24-én, csütörtökön este fél 8 órai kezdettel. Megnyitó beszédet Rozgonyiné Molnár Emma, a főiskola főigazgató-helyettese mond. A műsorban többek között Monteverdit, Palestrina, Schubert, Huszár Lajos és Kodály Zoltán kórusműveit szólaltatják meg, zongorán közreműködik! Vass Irén, Maczelka Noémi, Mészáras Emma. Énekel Bárdi Sándor, Békési Magdolna. Schubert Két indulóját zongorán elöadia Kemény Erzsébet és Maczelka Noémi. A tanárképző főiskola II. számú női karát Ordasi Péter vezényli. Cseréphadsereg — a /f túlvilágról // Nézem a cserépkatonák tekintetét. A részletek finomsága lenyűgöző, az aprólékosan megmunkált alakokról az idó sem radírozott lesemmit. Nem arcnélküli hadsereg ez. A fejeken kontyba, vagy lófarokba kötve a haj. A táboronokok arca szinte félelmetes. Élethű, valóságos portrék. A szobrok érdekessége, hogy nem sokszorosítással készültek, bizonyára minden egyes arcot különkülön mintázták meg. Hatalmas munka lehetett, hiszen 7 ezer katonátjói álló cseréphadsereget süllyesztett a föld alá a kegyetlen uralkodó. Miben bízott, mitől félt? Ki tudja. Mindenesetre az egykori uralkodók egész kíséretüket vitték magukkal a túlvilágra. Az emberáldozatot jelképes figurákkal pótolták, ezért- készülhettek a cserépfigurák. A császár sírja ma is háborítatlanul pihen. A történetírók feljegyzése szerint ugyanis a rablók miatt a földbe kifeszített íjakat fektettek, ha a sírkamrát kinyitnák, működésbe lépnének. Szerencséjük volt viszont a régészeknek a császárt őrző agyaghadsereggel. A jelképes hadsereg — dárdásokkal, lovasokkal, íjászokkal, harei szekerekkel — megmaradt az utókornak. Most hatalmas tabló szemlélteti a múzeumban az egykori császári regimentet. Az előtérben három sorban elhelyezkedve, kelet felé néző tekintettel 210 szürke agyagszobor áll. Kicsit nagyobbak az életnagyságnál: 180 centi magas, válogatott díszőrség. Tábornokok, tisztek, katoták. Jobbra és balra két oszlopnyi oldalszárny. A földre térdelő íjászok szemüket összehúzva céloznák. A négyzet belsejében 9 oszlop gyalogos harcos felsorakoztatva. Nincs köztük két egyforma arc. Békésen tűrik a látogatók kíváncsiskodó tekintetét a cserépkatonák. Ha nem tudná az ember, hány életet oltottak ki azért, hogy a főid alá rejtett agyagkatonák titkát megőrizzék, azt mondaná, ez a világ legbékésebb regimentje. De csalfák a szerepek is. Já kétezer évvel ezelőtt mesteremberek, rabszolgák, katonák ezreit kergette a halálba Csing Si Huangti, az első kinai császár, hogy ilyen monumentális, az idők végezetéig szóló emlékművet hagyjon maga után. Másfél évtizede — egy véletlen folytán — a Vej folyó völgyében kútásó parasztok bukkantak a világ ki tudja hányadik csodájára. Kétezer évig lapult a földben, egy támadásra készülő, állig fölfegyverzett „túlvilági" hadsereg. Azóta az agyagfigurák végigmasirozták a világot, négy földrész lakói ismerkedhettek meg a csatasorba állított cserépkatonákkal. Március 8-ától százak állnak sorba nap mint nap a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsősorán, hogy hosszú, többórás várakozás után, megpillanthassák a szenzációs leletet. Minden faanyag elkorhadt a földben. A lándzsákból csak a fémhegy maradt "meg, a harciszerekböl szinte semmi, az Íjászok kezéből is kiporladt a fegyver. De ahhoz éppen elég nyom maradt meg a talajban, hogy rekonstruálni tudják, még a szekereket is. Az időszámításunk előtt 210-ben tortént császári temetésről Sze-ma Csien, a történetíró nagyszabású és hátborzongató leírást hagyott ránk. Az uralkodót beborították drágákövekkel, arany és ezüst tárgyakkal, szobrokkal. Végül csillagokkal kirakott kupolát borítottak a sírra. Ezzel jelképezve az egész világot. Gépek által mozgásba hozott higanyhullámok jelképezték a folyókat és a tengereket, hogy a császár, aki tízezer évet jósolt birodalmának, méltóképpen pihenhessen. Amikor a kőszarkofágot a helyére emelték, fáklyákat gyújtottak, majd megölték a kézműveseket, akik a sír elkészítésén dolgoztak, hogy senki sem ismerhesse meg többet a bejáratot. A kemény kezű császár még halálában is rettegetl a merényletektől. Életében állandóan úton volt, 270 palotája között rejtett és titkos utakon jart:~H7>Haban i~T<Tsérte hadserege, a délceg cserépfigurák. Csak egyik lovának lába törött el most, amikor hazánkba szállították a páratlan leletet. A kicsomagolásnál derült ki a baleset. A cseréplónak is 4 lába van, mégis megbotlik — módosíthatnánk a mondást. A kimerevített anyagvilág is épp olyan esetlen, gyarló lehet, mint mi, a 2 ezer évvel későbbi utódok. Mégis nap-nap után felsorakozunk a múzeum lépcsőin, hogy láthassuk a csodát... R. G. „Két hanggal vagy nekem adós Szombaton este a Bartók Béla Művelődési Központban „Elindultam szép hazámból" címmel hangversenyt rendeztek, melyen Berdál Valéria és Sinkó György énekművészek tanítványai szerepeltek szép sikerrel. A koncert vendége volt többek között Tokody Ilona Kossuth-díjas, érdemes művész, az immár világhírű fiatal énekesnő is. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele és egykori tanítómesterével. — „Elindultam szép hazámból ..." — hangzott el a gyönyörű dal a koncert legelején. Mi volt az a szűkebben vett „szép haza", ahonnan Tokody Ilona elindult? — Tápé-Kutas. A tápai nagyrét. A tanyai iskola, melynek kútja olyan finom vizet adott, amilyet azóta sem ittam. Édesapám jóvoltából — aki tanyai tanítóként kezdte pályafutását — ez iskolához tartozó szolgálati lakásban laktunk. Tizenhárom éves koromig abszolút szabad embernek éreztem magam. Envém volt a puszta, a rét, egészen a látónatárig. Itt kezdtem énekelni is. Elbarangoltam jó messzire, ahol már senki sem hallhatott engem, és operettdalokat, akkor népszerű slágereket énekelgettem. Imádtam a tenor áriákat, később azokat üvöltöztem teli torokból a kék ég alatt. Szüleim nem hagyták figyelmen kívül a dolgot, vettek nekem kottákat és tangóharmonikát. Sose felejtem el: a „Pillangókisaszszony" kottáját kaptam meg tőlük legelőször. Majd a tizenegyedik születésnapomon magát az operát is megnézhettem a színházban. Akkor hallottam először Berdál Valikát énekelni. Egyszer egy ..Rieolettó"-elöadás .. után odamentem hozzá és dedikált fényképet kértem tőle. — Berdál Valériának akkor még biztos eszébe sem jutott, hogy a következő énekesnemzedék egyik üdvöskéje ostromolja autogramért... — Fényképet adtam egy kislánynak. Nekem ez csak ennyit jelentett akkor. S ráadásul milyen ronda fényképet! Később, mikor a tanítványom lett, azonnal kiderült, hogy a kislányban nem akármilyen erők munkálnak. — Milyen tanítvány volt Tokody Ilona? — Makacs. Rögtön nagyszombaton este a Bartókban: Tokody Ilona, Berdál Valéria és Simor Fcrcncné, a zongorakísérő áriákat akart énekelni. A Csengettyű-áriáról" alig bírtam lebeszélni. Akkor ineg nem értette, hogy építkezni csak jól megerősített aiapokra lehet. Halálosan meg volt sértődve, mikor elővettem a kis preklasszikus dalocskákat és azokat gyakoroltattam vele. — Hogy jutott el Tokody Ilona odáig, hogy a messziről tisztelt énekesnő tanítványa legyen? — Először a zeneiskolában énekeltem. Szél Pálnénál. Ö borzasztó nagy szeretettel bánt a hangommal. Fipoman, fokozatosan, lépésről lépésre terhelte csak meg, vigyázva, nehogy tönkretegye. Később, mikor felvettek a konzervatóriumba, ott először fuvolázni tanultam. Micsoda szerencse, hogy ezt a hangszert választottam! A fuvolának köszönhetem, megtanultam jól gazdálkodni a levegővel. Valikához teljesen véletlenül kerültem. Mikor kiderült, hogy hozzá osztottak be, majdnem elájultam örömömben. Tőle mindent megkaptam, amit csak tanártól, baráttól, testvértől kapni lehet. Szeretetet, szigort, őszinteséget... Nagyon jókor találkoztunk, ö pont a legérzékenyebb, legfogékonyabb életkoromban formálta a hangomat és a személyiségemet. Akkor még mindent fel tudott hozni belőlem. Borzasztó szerencsém volt, hogy éppen a megfelelő időben kerültem a keze alá. Ma is az ő véleményére adok leginkább, számomra Valika az igazi kontroll. — Van-e olyan pillanat, mikor valamelyik világhírű opera színpadán állva, egy magasabb hang megformálása előtt eszébe jut a tanítómestere? — Bizony van! Montrealban történt, ahova Valika is elkísért, hogy az egyik előadáson a nagyária két magasabb hangját nem sikerült úgy istenigazából megszólaltatnom. Az előadás után Valika azt mondta: „Két hanggal vagy nekem adós." Azóta akárhol énekelem a művet, mindig eszembe jut a szemrehányás, s azt a kérdéses két hangot mindig igyekszem jól megcsinálni. — Milyen érzés tudni, hogy egykori tanítványa ennyire fontosnak tartja ma is az ön véleményét? — Az a baj, hogy a nagy művészeknek egy idő után senki sem meri a szemükbe mondani, ha hibáznak. Pedig mindenkinek nagy szüksége van az őszinte visszajelzésre. S persze hogy jólesik, ha egy világhírű művész komolyan veszi az ember szemrehányó szavait, vagy örömkönnyeit, melyeket mondjuk egy montreali előadás után töröl le a szeméről. Pacsika Emília Mintha otthon lenne... Beszélgetés a kultúrattaséval — Hogyan lesz valaki kultúrattasé? — A kultúrattasét a külügyminisztérium küldi az állomáshelyére. Mivel én tanár vagyok, örömmel teszek eleget a feladatnak, bár a kultúrintézet vezetése kedvesebb munka számomra, mint a kultúrattaséé. — Korábban hol teljesített szolgálatot? — Ankarában dolgoztam az ottani intézet beosztottjaként, majd Prágában és Bejrútban voltam igazgató. Több mint nyolcvan országban működik olasz kultúrintézet, legnagyobb részük természetesen Európában és Amerikában található. Hasonló keretek között gondoskodnak az olasz kultúra terjesztéséről Ausztráliában, Japánban, Üj-Delhiben és Pekingben is, hogy az egykori olasz gyarmatokat ne is említsem. — Mi szerepel az ön munkaköri leírásában? — Mint kultúrattasénak az a feladatom, hogy hazám és Magyarország minél szélesebb körű kapcsolatait szervezzem. Három fö területre koncentrálok: a kulturális együttműködésre, a tudományos-technikai haladás megismertetésére és a fiatalok közötti kapcsolatok kiépítésére. Az intézet igazgatójaOlasz nyelven tanuló magyar középiskolások országos vetélkedőjét rendezték meg a hét végén Szegeden. Kakuszi Lásziónénak, a Ságvári gimnázium tanárnőjének szervezésében 600 diák versenyzett a próza, szinház, élőbeszéd és ének kategóriákban. A munkát 60 olasznyelv-tanár ellenőrizte. A vetélkedőn részt vett az Olasz Kultúrintézet igazgatója, Eustachio Porsia, aki az olasz kultúrattasé munkáját is ellátja. A Szegedre gyakran látogató, az olasz tanszékkel szoros és sikeres kapcsolatban álló vendéggel a házigazdák gimnáziumában beszélgetett munkatársunk. ként még ennél is sokrétűbb munkát kell ellátnom: szerveznem és irányítanom a legkülönfélébb művészeti vagy gazdasági találkozókat, megbeszéléseket, tudományos üléseket. A napokban olasz filmeket mutattak be Budapesten. Igyekeztem a legfrissebb alkotásokat Magyarországra hozni. Olasz zenekar és színház járja az országukat, költői találkozó szervezését fejeztem be nemrég, itáliai professzorok látogatása várható a közeljövőben. — Feltűnő, hogy az olaszok nem restek vidékre is ellátogatni. — Ez azért van, mert roppant fontosnak tartom, hogy ne csak Budapesten lehessen megismerkedni az olasz kultúrával. Akkor vagyok elégedett, ha vidéken is minél többen hallják az olasz nyelvet. — Miért fontos önöknek, hogy egy másféle politikai berendezkedésű országban terjesszék az olasz kultúrát? — Megmondom őszintén, hogy engem nagyon kevéssé érdekel a kultúra politikai vagy ideológiai része. Azt hiszem, hogy munkatársaim számára is teljesen közömbös, milyen e vendégszerető ország ideológiája. Mi arra gondolunk, hogy kapcsolataink évszázadosak, és ez is segiti a magyar -intézményekkel kialakult jó kapcsolataink további fejlődését. Elegendő talán azt hangsúlyoznom, hogy eddig minden vállalkozásunkat valamelyik magyar intézménnyel közösen valósítottuk meg. Ez a viszony komoly és konkrét eseményeket képes produkálni. — Porsia úr, mindenütt a világon az önéhez hasonló lelkesedéssel dolgoznak az olasz kultúra követei? — Az igaz, hogy sokat dolgozunk, de a magyarok is sok munkát adnak nekünk. Nagy öröm számomra, hogy a magyarok igénylik a közreműködésünket, valóságos és tartalmas munkát végezhetünk — közösen. Szegedre is szívesen látogatok, a város nagyon fontos számomra. Nem csuüán azért, mert itt olasz tanszék működik, hanem a város olaszos hangulata miatt is. Egy kicsit még pihenni is jövök ide. — Arra kérem, hogy minden udvariasság nélkül mondja el, milyenek a magyarok? — Én Dél-Itáliából származom, a csizma sarkából. A magyar tempó hasonlatos az ottanihoz, ráadásul önök nagyon türelmes emberek. Hasonló vonás, hogy a magyar ember sem ismer lehetetlent, mindig keres valamilyen életképesnek tűnő megoldást a gondjaira. A szervezési nehézségek láttán is otthon érzem magam, összességében tetszik a magyarok kötetlensége. Ma például részt vettem egy háromórás értekezleten a minisztériumban, s mintha csak barátok között beszélgettem volna. Humor, bölcsesség és lelemény — ez jellemzi a magyarokat. Dlusztus Imre * i