Délmagyarország, 1988. február (78. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-17 / 40. szám

5 Szerda, 1988. február 17. Siker, serleg Nizzában Itthon a színház Tegnap kedden, hazaérkezett 10 napos franciaországi turnéjáról a Szegedi Nemzeti Színház társulata: mind a négy busz, a 140 résztvevő újra itthon. N, Hoek-Stein Hegedűs a háztetőn című produkciójával ott előadáson léptek föl a szegediek: a nizzai operaház 1200 személyes nézőterén mindegyik alkalommal telt ház fogadta a messziről érkezett vendégeket, akik a világhírű musical öt számát — franciául adták 'elő a Sándor János által rendezett előadásokon. , Melyek befejeztével — az utolsó kettőn már pótszékek beállítására volt szükség — a vendéglátók kifejtettek: bizony, akár még több „szegedi előadás" is lehetett volna a franeia Riviérán... A helybéli lap, a Nice-Matin is egyértelműen sikeresnek minősítette kritikájában Szeged teátrumának a testvérvárosi kapcsolatok jegyében tortént bemutatkozását — a méltatás elsősorban az együttes, a közös munkát dicséri, a zenekari teljesítményt éppúgy, mint a színészek kollektív produkcióját; bár Király Levente alakítása külön is említést érdemelt .. . A Kiadói Főigazgatóság tájékoztatója Az elmúlt napokban a sajtó többször hírt adott- arról, hogy devizahiány miatt, a magyar gyermekkönyvek nem pályázhatnak az Andersen-díjra. A Kiadói Főigazgatóság szükségesnek tartja a közvéleményt tájékoztatni arról, hogy a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsának Magyar Bizottsága a könyvek nevezéséhez szükséges devizaösszeget nem igényelte. amíg el nem kezd olvadni a jég Mondják, megüti az az ember a bokáját, aki nem rest kinyitni a száját, ha béremelésről, kitüntetésről van szó. Konkrét példa, az szb-titkár ezért nem kapta meg a november 7-i jutalmát, mert másokat javasolt elismerésre, mint a vállalat vezetői. Másutt az szb-titkár azonnal összeférhetetlen lett, ahogy ellene szólt az igazgatónak. Ezen bélyeg elegendő lett ahhoz, hogy leváltsák, sőt utánanyúljanak. Hónapok óta nem tud elhelyezkedni. — Az ilyesmit tétlenül nézik? — Nekünk, mint középszervnek — a Medosz megyei bizottságának — nincs jogkörünk ahhoz, hogy megvédjük a tisztségviselőket — kezdi Koeács Lajos megyebizottsági titkár. — Ebből a képtelen helyzetből nem lehet kimászni? — Mi a SZOT-ban sürgetjük a tisztségviselők jogvédelmének helyreállítását. Ez a kérdés mind aktuálisabb. A szakszervezet évente véleményezi a gazdasági vezetők munkáját. A függőség 'miatt ritkán vállalkoznak nyílt, őszinte megnyilatkozásra. Mind kevesebb a függetlenített tisztségviselőnk, ez. azt jelenti, hogy a vállalattól kapják a fizetésüket, a jutalmukat, a nyereségrészesedésüket. Csodálkozunk, ha nem mernek kiállni a dolgozók érdekei mellett? — Ügy tűnik, véget ért az ütközésmentes időszak. A változást hogyan követi a mozgalom? — Mi sürgetjük a szakszervezeti töcvény megalkotását. Szeretnénk egyes esetekben vétójogot. A tisztségviselők felkészültségét is növelni kell. Sok a fiatal bizalmi. Sokszor még a jogaikat sem ismerik. Sajnos ^ középvezetők nem tekintik őket partnernek. Megválasztásuk nem mindig a rátermettség alapján történik. Mig öt-hat évvel ezelőtt nagyon örültünk annak, hogy az szb-titkárok vállalati állományba kerültek — a bérüket nem a tagdíjból, hanem a munkáltatótól kapják—, must már sajnáljuk azt, hogy nincs függetlenített titkárunk. Mind gyakrabban kell ütközniük. Ezért helyes volna, ha a bérüket a dolgozók fizetnék a tagdíjukból. Sajnos, jelenleg nincsenek meg a függetlenítés feltételei. A szakszervezet -legfeljebb minimális tiszteletdijat tud fizetni. — No, de így nem lehet a dolgozók érdekeit védeni! Korrumpálódik a bizalmi. — Mi ilyesmit nem tapasztaltunk. Néhol megingást viszont igen. — A Medosz megyebizottsáaon is auakran csörög a telefon. Miben kérik legtöbbször a segítségüket? — Területünkön is folynak a létszámleépítések. A Pankotai Állami Gazdaságban és a Szentesi Kertészeti Kutatóintézetben nincs gond. Az Ativizig viszont 120-150 dolgozót akar elküldeni. Az intézkedés indokolt. bár azt nem tudjuk, hol fognak elhelyezkedni. Sok közülük a falusi ember, félő, helyben nem kapnak munkát. Érdekes folyamat zajlik a munkacsapatoknál. Itt. érvényesül a közakarat. Magyarul a csapat határozza meg, kivel akarnak dolgozni, és kivel nem. Ez megkönnyíti tulajdonképpen a vállalati vezetés dolgát. Hamarosan sor kerül a kollektív szerződések módosítására. Mi igyekszünk felhívni az szb-titkárok figyelmét a neuralgikus pontokra. Nehogy csorbát szenvedjenek a munkavállalói érdekek. Gyakran megkérdezik tőlünk, kinek az érdekeit védjük? A szakszervezeti tagok érdekeit. A kollektív szerződés azonban az osszdolgozók nevében köttetik. — Bruttósitási tapasztalataik? — Azt ígértük a dolgozóknak, hogy változatlan teljesítmény mellett megkapják a nettó jövedelmüket. Sajnos, ez nem így történik mindenütt. Sok helyen például nem bruttósították a pótlékokat. Panaszra hozzánk jönnek. Mi korrigálást követelünk. A vállalatok ez elöl nem zárkóznak el. — Ügy tudom, a közérzetjavító intézkedéseket is komolyan veszik. — Figyeljük, a vállalatok mennyit tesznek a jóléti keretbe. Nemegyszer vitatkoznunk kell ezen. Odafigyelünk a munkásszállításokra, az üzemi étkeztetésre. Szorgalmazzuk. az illetményföldek kiosztását is. Ügy gondoljuk, boldogtalan emberekkel nem lehet boldog társadalmat építeni. — Azt hiszem, nemcsak a boldogságtól, az elégedettségtől is messze vagyunk. Ez utóbbit a szakszervezetek sem erősítik. Mit tehet ez ügyben egy megyebizottsági titkár? — Kinyitja a száját, és addig mondja, csűri-csavarja, míg el nem kezd olvadni a jég . Bodzsár Erzsébet Vezetőképző tanfolyam Megyénkben először 1988. szeptemberi kezdéssel öthetes (200 órás) intenzív, bentlakásos menedzser(vezetö)képző tanfolyamot indít a KISZ Csongrád Megyei Bizottsága. A tanfolyam célja, hogy a jelenleg kevés, vagy minimális vezetői gyakorlattal rendelkező fiatal kózepvezetői szintre készítse fel. A tematika megfelelő szintű elméleti, de főképpen rugalmasan adaptálható gyakorlati ismereteket ölel fel, ugyanakkor hangsúlyozottan a készségek, a vezetői módszerek alkalmazásának fejlesztése, a döntési helyzetek szimulációs begyakorlása kerül előtérbe. A képzés szeptemberben egy egyhetes önismereti és kommunikációs készségfejlesztő tréninggel kezdődik, és decemberben a szakdolgozat megvédésével zárul. A tanfolyam sikeres elvégzését az OVK bizonyítvánnyal tanúsítja. A képzés szakmaés szervezetsemleges jegyeket hordoz. A beiskolázott hallgatók 1988. márciusában — később megadott időpontban — egy kiválasztási eljárásban tesztelésen vesznek részt, amelyet a JATE Szociológiai, Tanszéke végez el. Ennek célja, hogy a legalkalmasabb hallgatók kerüljenek be a maximum kétszer 15 fős induló csoportba. A tanfolyam helyszíne: a KISZ Csongrád Megyei Bizottsága Politikai Képzési Központja (Szeged, Fürj utca 92/B). Jelentkezési feltételek: 32 éves felső korhatár, felsőfokú végzettség, munkahelyi káderutánpótlási tervben való szereplés. A beiskolázáshoz szükséges adatok (jelentkezési lap helyett): név, személyi szám, végzettség, munkaKör, beosztás, munkahely megnevezése, címe, munkahelyi vélemény. Jelentkezési határidő és cím: 1988. február 29., KISZ Csongrád Megyei Bizottsága, 6720. Szeged, Komocsin Zoltán tér 1. A kiválasztás költsége 450 forint személyenként, amelyet külön megbízási szerződés alapján kell a JATE Szociológiai Tanszékére befizetni. A tanfolyam összköltsége — beleértve a szállást, a napi háromszori étkezést is — várhatóan 15-17 ezer forint személyenként, amelyek fizetése a kiválasztás eredményességéről való írásbeli értesítést követően két egyenlő részletben esedékes (a második részlet a tanfolyam megkezdésekor fizetendő). Szikora Zsivagója a miénk Az ember Szolnokra zarándokol, megnézi a világelső (?) szinházi adaptációt. Pedig a leghalványabb fogalma sincs: mit láthat? A Regényt nem ismeri, mert nem jár neki a N.)vij Mir — ámbátor abban is csak az első részt olvashatná, h'a tudna oroszul olvasni. Elszalasztotta a nevezetes filmet a belgrádi tévében, ámbátor félig szándékosan, merthogy .erről a filmről is annyi mindent mondanak ... Mint a Regényről. Amit azért nemcsak a köréje kerekedett mítosz miatt kell nagybetűvel írni — sejtelmeink szerint. És emberünk a színházi előadás legvégén kezdi kjipisgálni, mit látott. Mindenféle — hallomások után kialakult — várakozásával ellentétben most úgy gondolja: az Ember tragédiáját látta. A végső, katartikus hatású színpadi jelenet fényében megérezte: doktor Zsivagóval bizonyára kihalt egy emberfajta. A veszteség fájdalma jelenidejű, átjár a zsigerekig; s a ráció hiába tesz erőfeszítéseket, bizonygatva, hogy a folyamat irreverzibilis, éppúgy viszszafordíthatatlan, mint a történelem — a zsigerek konokul „tudják": a Zsivago-fajtának mégis élnie kell, mert nélküle viselhetetlen, ami ránk osztatott. E didaktikus magyarázkodás elég kínos a Regény színpadi adaptációjának ama sokatmondó utolsó jelenete után, amelyben a végletesen egyedül maradt Zsivago meghal, s ketten, akik életeben kísérték, kétségbeesetten fölugranak mellőle a földről, segítségért kiáltanának-futnának, de csak tehetetlenül, az úttalanság koreográfiája szerint, révetegen és bénán toporognak. Ök, a munkahelyi- csatasorba állt valahai forradalmárok, a beilleszkedettek ás konszolidáltak, akik dolgoznak, esznek, szaporodnak, mert az Idő elment és — élni csak kell!? ök mi vaouunk, mindany-nyian, ebben a Zsivagók nélküli jelenünkben. Hogy ki volt . Zsivago? A belső vezérlésű Ember. Az a faita, akit korok, történelmi viszontagságok, hatalmi apparátusok, semmi és senki nem tud letéríteni a saját útjáról. Öntörvényű morális lény, akit magától értetődő természetességgel kormányoznak belső, vele született szabályozói. Mint ilyenből, hiányzik belőle a mások megváltoztatására való hajlam: az agressziviA Paszternak-regény a szolnoki színházban tás nem sajátja, hiszen a többieket is individuumoknak tételezi; szeretetteljesen feléjük fordul. Zsivago művész, mint Paszternak: ir, bár nem biztos benne, „van-e még művészet a világon"; ide törvénye, hogy alkosson „valami igazán igazi].". Az „önálló elszámolású lelkiismerettel" (Pór Juditnak, a Doktor Zsivago magyarra fordítójának szavai) rendelkező ember nem hezitál: jó vagy rossz? Természetes tehetséggel különbözteti el egymástól a kettőt, s harmóniában a gondolatával — cselekszik. Es ezt a Zsivagót nélkülözzük? — mondja nekem most, a szolnoki színházban Szikora János rendező Paszternak-Zsivagója. Vagyis: ahogy én néztem, hogyne lenne ennek az adaptációnak politikai „töltete" is? Sokan mondják: nincs. Persze, olyan értelmű, a szovjetunióbeli (és itthoni) szocialista formációknak „beolvasó", amit Paszternak tiszta (mert művészi) szándékaitól teljesen függetlenül köréje kerekítettek és máig rebesgetnek — olyan: nincs. De a szcenikailag szenzációsan tálalt, érzékszerveinket megragadó előadásnak olyan aurája van, amely egyáltalán nem ismeretlen számunkra. Ugyanebből a légkörből mentünk be arra az élményszerű három órára a színházba! Nyilvánvaló, nem véletlenül idézi a gondosan összeállított műsorfüzet a regény mondatait: „Bár a felvilágosodás és a felszabadulás nem jött meg a háború után, ahcSgy várták, valami nagyon távoli szabadságigéret volt a háború utáni évek levegőjében, és ez volt az egyetlen történelmi tartalmuk." Valami nagyon távoli szabadságigéret van a levegőnkben — és Szikora Zsivagodarabjának levegőjében. Merthogy a fönt jellemzett Zsivago-figurát, az Embert, ezen a tiszta, feketében és fehérben játszó színpadon közel érezzük másunkhoz, érteni véljük, ragaszkodunk hozzá, vágyunk rá, hogy közöttünk legyen. A belső vezérlésű ember, a független egyéniség igénye, a szabadságvágy bizony már igen-igen erös. Engedjétek hozzánk a verseket Látszólag persze vélhető: engedik. Verseket olvasni, versesköteteket vásárolni, a ¡lírával érdemben, érdeklődőként, netán művelőként foglalkozni természetesen lehet. Csakhogy a versek természetrajzához az is hozzátartozik, hogy birtokbavételüknek több űtja-módja van, mint első pillantásra gondolnánk. A verseket nagyon sokszor nem elég ám csak olvasgatni, magunkban ízlelgetni-idézgetni, netán még irogatni is — a versekben olykor úgy is meg kell mártózni, hogy megpróbáljuk elhitetni a világgal: a versek mi magunk (is) vagyunk. Időnként többek akarván lenni olvasóknál, versgyűjtemény-vásárlóknál, a lírát csak befogadóknál: tolmácsolok, alkalmi versélmény-interpretálók. Az ember természetes önmutogató hajlamait Művek továbbadásában realizálva, exhibicionizmust sajátos produktumokban érvényesítve. Így keletkezett a szavalómüvészet; e tájakon találhatók föl az amatör versmondók, a szavalóversenyek résztvevői. A verseket vagy éppen prózát erőteljesebben megérteni-megélni és így terjeszteni is akarók. Amint most is, űjra el-elhallgattam őket — a munkásfiatalok VIII. országos vers- és prózamondó versenyének megyei döntőjén a Juhász Gyula Művelődési Központban —, az is eszembe jutott: vajon már önmagában az nem csodálatosan egyedi tény-e, hogy ezek az emberek — most 40 szakmunkástanuló, illetve dolgozó — ilyen bámulatos egyöntetűséggel engedik önmagukhoz, önnön lényegük közvetlen közelébe a verseket? A költészet világát, amire annyi, de annyi mindent lehet mondani (hogy ezoterikus", „öncélú" vagy éppen „politikailag ellentmondásos" satöbbi) — de az emberi lényeg magasabbrendűségének képviselete tőle mindenkoron elvitathatatlan. Úgy tűnhet hát, a verseket önként, nem hivatásszerűen előadók engedik, engedhetik magukhoz a költészetet. Minden ellenkező látszat dacára nem vagyok pedig ebben olyan biztos. Mert könnyen elképzelhető: talán ma már ők az egyedüliek ebben az országban, akik kívülről, memorizálva próbálnak megjegyezni, ekképpen magukévá tenni („megtanulni") verseket. Mert az irodalommal foglalkozónak hovatovább alig több a becsülete, mint a született baleknak, vagv a szerencsétlen, ügyefogyott szobatudósnak. Mert a versek, a költészet, a literatura hatalma olyannyira zsugorodónak látszik, hogy mind halkabb cirpelését szinte teljesen elnyomja a komputeres-fogyasztásmániákus, elektronikus tömegkommunikáció üvöltése, az anyagi javak mindenhatóságának bömbölése, a „kaparj pajtás, ahogy csak belefér" tolakodó, esztelen tobzódása. ök pedig eközben ott állnak egy napsütéses délelőttön tpy teremben és mondják egyre mondják, amit fejből, memóriából, érzékenységből, hiúságuk és emberi fogékonyságuk-érdeklődésűk híradásaiból közös közleményként megtanultak; amiről most beszámolnak — amit kinyilatkoztatnak. Szavalnak. Engedjétek hozzánk a verseket. Domonkos László Hogyan csinálta Szikora János a konkrét történelmi korokat aprólékos részletezéssel átfogó monumentális regényből ezt az időt lenérvényes, egyszersmind igenis jelenkori politikummal telitett darabot? Pontosan nem tudni. Am sejthető, micsoda szellemi birkózás, eszméletlen tömegű munka előzte meg a produkciót... A rendkívüli ötlet — a színpadnak egyszerű eszközökkel, mozgatható „térelválasztókkal" mélységben és szélességben való tagolása (az igazán nagy ötletek mindig rém egyszerűeknek tűnnek, miután megvannak) — bizonyára sokat segített. Csikós Attila „falai" bámulatosan jól működnek. A szolnoki előadás kritikusai sok helyütt részletesen leírták már ezt a telitalálatos színpadot, amelyen a mozgó kulisszák precíz, kiszámitottan pontos működése révén a filmes eszközök széles skáláját lehetett alkalmazni. Ragyogó képkivágásokat, („kinagyított'' jelenetrészlet), montázsokat, áttűnéseket, „közelieket" és nagytotálokat láthattunk, lehetővé váltak a különféle időjátékok, válthatták egymást az elbeszélő jellegű eseményjelenetek, meg az álmok, víziók. Az ugyancsak precízen kidolgozott fénydramaturgia segített értelmezhetővé és álélhetővé tenni a színpad filmes képeit; hol költészetté lényegitette, jelképes erővel dúsította azokat, hol elkülönített-kiemelt, hol összefont, egyszer metaforát világított meg, máskor szürrealisztikus képkavalkád gyötrelmeit sütötte az agyunkba. Tegyük mindehhez Mártha Istvánnak a filmslágert finoman idéző, érzékeny muzsikáját! Nehéz kenyér is, meg nem is — ilyen színpadon színésznek lenni. Nehéz, mert a jellemformálás, a hagyományos értelmű „alakítás" úgyszólván lehetetlen abban az artisztikus kivonatban, amivé — szükségszerűen — redukálni kellett az eredeti regénymonslrumot. Nem nehéz, ha arra a gondos műhelymunkára tekintünk, aminek jól látható jelei vannak Szikora színpadán. Például: epizódszerepekben, villanásnyi időben egész embert és életet volt képes „elmesélni" Györy Franciska (Mademosielle Fléry); vagy Tardy Balázs — morfinista partizánparancsnokként; vagy Ecsedi Erzsébet (Hrapugina). S bár a főszereplók láthatóan birkóztak a figurákért, kevesebb sikerrel, mint az említett epizodisták, mégsem zavaró, hogy kellő mesterségbeli tudás, vagy éppen talentum hiányában, avagy — tán légióként — az emiitett kivonatjelleg miatt kiugró színészi teljesítményt nemigen könyvelhettünk. Mert kirívó amatörizmust sem. (Zsivago: Mertz Tibor; Lara: Sztárek Andrea; Tonya: Földesi Judit; Antyipov, Lara férje: Derzsi János.) Az előadás vopzása, hatása — fura paradoxon egy adaptáció kapcsán — az eredetiségében van. Méghozzá nem egyszerűen a megvalósítás, a tálalás, a megtalált forma eredetiségében; a színpadi „filmes kivonatnak" szuverén és nekünk való, általában és most érvényes tartalma van; ama bizonyos aurában ott a vágyunk — ZsivagoEm'ber, a szabadság után. Vagyis, Szikora János alighanem érzékeny, finom műszerrel rendelkezik; amilyennel a valódi művészek. Sulyok Erzsébet t.