Délmagyarország, 1987. december (77. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-12 / 293. szám

6 Szombat, 1987. december 12. DM[ magqzin Nem érdemes keresni ezt a szakmái se régi, se új mesterségek könyvében, én szerkesztenem össze. Juhász Imrére értendő csak, aki lakatosként van beírva a vásárhelyi telefonkönyvbe, de szervezetbe beültethető eszközöket gyárt. Legelőször csípőprotéziseket készített, ezért mondom egyszer használatosjelzőként rá a csípőlakatosságot. Lakatosnak is vallja magát, mégse azt írta ki a cégtáblájára. Nem akarja, hogy zárakat kinyitni hívogassák, arra neki nincsen ideje. Tagadhatatlanul érdekes embernek ígérkezik első hallásra is, de ezért még nem caplattam volna végig a hosszú utcát. Azt hallottam, csípőprotézisre szorult az egyik ápolónő, de az a klinika, amelyik meg tudja operálni, már szeptemberben elköltötte az esztendő végéig rendelt pénzeket, tehát nem vehette meg a nélkülözhetetlen alkatrészt, ha viszont tovább halasztja a műtétet, végzetes következménye is lehelne. Mi mást tehetne ilyenkor a gyógylakatos, fölajánl egyet ingyen. (Nem először!) Minden emberre szükségünk van, az ápolónő élete se múlhat ezen. Azonnal ágazik-bogazik a gondolat az ember fejében. Hogy is van ez? Mindenkinek levonják a fizetéséből a betegségi hozzájárulást, ettől lett minálunk ingyenes a gyógyítás. Orvosokból és egészségügyi szervezőkből álló küldöttségek kezdik ugyan tanulmányozni — végre! — a külföldi biztosítások módozatait, mert sok mindent jobban csinálnak, mint mi, de ilyennek nálunk se szabad előfordulnia, hogy pardon, elfogyott a pénzünk. Ahogy friss kenyérnek, friss tejnek lennie kéne zárás előtt is a boltokban, ugyanúgy lennie kell mindenféle eszköznek is a klinikán. Igen ám, de ahhoz, hogy legyen, év közben egész sereg beteget el kellene tanácsolni a klinikáinkról: bocsánat, ön nem hozzánk tartozik, ön se, legyen szives, máshol keresse fölépülését. Hol máshol? Mondanám, sajnos, máshol legtöbbször nem találhat gyógyulást, de igy nagyon lehangoló, ezért megfordítom inkább: Szegeden olyat is meg tudnak operálni, akit máshonnan elküldenének. És operálnak is, akkor is, ha időnap előtt elfogy a pénzük. Emberi életek nem lehetnek forintok, még súlyos tlze/rck függvényei se. Operálnak rendületlenül, és meggyógyulnak azok is, akiknek pénzügyi nehézségeink tudomásulvételével nehéz lenne mcggyógyulniok. Azért vágtam bele ebbe a témába, hogy mindezt leírhassam, de elkezdett érdekelni a lakatos személye és munkája is. Nem titkolom, arra is szeretném fölhívni a figyelmet, hogy magunknak ártunk, ha kevesebbet akarunk költeni az egészségügyünkre. A külfödi példák azt záporozzák elénk, az a legkifizetődőbb, ha a beteg a lehető leghamarabb meggyógyult, és újra dolgozhat. Minden belefektetett forint sokszorosan térülhet meg — de lássuk a lakatost! Üzcmlátogatási riportot is Írhatnék, nem is akármilyet, mert kisiparosnál • ennél fejlettebb műhelyt — üzemnek is mondhatnám, akkor is, ha csak nyolcan dolgoznak benne — még nem láttam, de félek, kevesebb helyem marad akkor a lényegre. Senki nem liheg, nem kapkod, de itt a nyolc óra munkaidő valóban nyolc óráig tart, és nem annak egyharmada, mint némelyik nagyobb üzemünkben. És itt nem létezhet selejt! A nemzetközi előírások öt mikron eltérést viselnek el, az itteni legrosszabb is legföljebb 1,8 mikron. (A paraszthajszál 35—60 mikron közötti.) A betegnek nem mondhatjuk utólag, azért nem gyógyult meg, mert rosszul mérték a mikront. Ha versenyt akarnék hirdetni, azt is mondhatnám, jobb a vásárhelyi, mint a külföldi, de nem akarok. Csöndben is lehet örülni neki. Persze, így könnyű, mondaná talán minden virtigli lakatos, és igaza is lenne. Maga Juhász Imre is mondja, Nobel-díjat érdemelne, aki azokon a gépeken az abszolút szabályos gömb helyett például ellipszis formájút esztergálna. Csakhogy ahogy a régi asztalos maga készítette szinte minden kezebeli szerszámát, majdnem úgy csinálódtak ezek a gépek is. Hozzá kell tennem, igen jelentős állami segítséggel, és adókedvezménnyel is, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy súlyos valutát adunk-e valamiért, vagy forint is elég. Ennek a kisiparosnak azonban fejlesztő főmérnöke is van. Mikroszkópok, patikamérlegek és számitógép társaságában találom. Szupernagy vállalat ígéretes állását cserélte föl az ittenivel Hajdú József, és óriási lehetőségekről beszél. Egy tizenhét éves kislány protézisét mutatja, hajszálnál is pontosabb testreszabottan. Egy idős asszony röntgenfölvétele is itt van, hat éve már, hogy nem tud járni. Februártól életfogytiglani protéziseket akarnak készíteni — birói ítélet nélkül természetesen —, úgy, hogy ragasztó nélkül legyen beültethető. Járulékos haszna, hogy a műtét ideje is csökkenthető, és ez a beteg és az orvos szempontjából is lényeges szempont. Be akarnak rendezkedni különféle állcsonttörések pótlására is, sőt szemlencsével is próbálkoznak. Ha lépést akar tartani korunk változásaival a protézisek készítője, ha támaszkodni akar a tudomány eredményeire, állandó kapcsolatot kell tartania az orvosokkal, be-bc kell járnia műtétekre is, sőt tudományos tanácskozásokon is részt kell vennie. Soha nem akar túlértesültnek látszani, de azt hiszem, az elmaradását is legföljebb mikronokkal lehetne mérni. Badó Zoltán és Tari Gábor, mint az alkotóközösség orvosi társai a legfőbb segítők. Nagyszerű emberek, mondja róluk, és elmeséli azt is, hogyan kezdődött ez a munkája, összeolvasott már mindent, ami fontos lehetett, és bekopogtatott a szentesi kórházba, hogy szívesen megpróbálná. Kedves őrültnek nézték először, de kiadósabb beszélgetés után adtak neki egy mintát. Amikor másával együtt visszavitte, nem tudták megkülönböztetni egymástól a kettőt. Azóta szoros a kapcsolat, és a szabadalmakból származó pénzeken a létrehozásukban való közreműködés arányában osztozkodnak. Két tonna speciális fémötvözetet rendelt jövőre, de az ötvözési receptet ő adta hozzá. (Krómnikkel, molibdén, titánium, vagy kobalt, krómnikkel és molibdén, illetve titánium, vanádium és alumínium, igen pontos adagokban.) Akik azelőtt nagyüzemben dolgoztak, avval is mérhették eredményeiket, mekkora halom fémforgács gyűlik össze gépük előtt, most viszont megesik, hogy estig legföljebb fél marékkal. Ennyivel finomabb, pontosabb és takarékosabb itt a munka. Szigorú szempontok szerint válogatja munkatársait, arról, hogy ittasan érkezzen valaki, netán munka közben igyon, szó se lehet. A törvényes felmondási időt betartja ugyan, de azonnal el kell hagynia a műhelyt az illetőnek. Dolgozni csak pontosan és szépen lehet, ezért menet közben többször is ellenőriz a laboratórium. Drága játék lenne, ha akkor derülne ki akár halovány eltérés is a pontos mérettől, amikor már nem lehet változtatni rajta. Ügyel arra is, hogy idősebb és fiatalabb együtt dolgozzon, legyen kinek átadni a szakma finom fogásait. A közvetítő kereskedelmet kiiktatta, ne dráguljon vele a portéka. Közvetlenül a kórházaktól kapja a megrendeléseket, és egyenesen nekik szállit. Ha lehetne kifogás, azt is közvetlenül kapná meg, díszcsomagolás nélkül. Nem fordulhat elő azonban ilyesmi, nagyon kényes a kisipari minőségre. Lakatos ugyan, de orvosoktól tanulta a pontosságot. Hamarosan gerincbetétekkel is gazdagodik a gyártmányok köre. H. D. B

eteghez jöttünk. Tudtuk mindannyian, hogy nagy a baj, hiszen évek óta tart már ez a gyengélkedés. Először csak apró tünetek jelezték a szervezet elerőtlenedését, de ezekről szinte beszélni sem illett. Néhányan idejében figyelmeztettek, hogy szövődményre, áttételekre is számítani kell, de ezeket a szavakat illetékes helyeken vagy durvának bélyegezték vagy egyszerűen elengedték a fülük mellett. A hivatalos konzíliumok egy-egy szava kijutott a zárt ajtók mögül. Ezekből kiderült, hogy odabent kerülik a kór megnevezését, s a kinti világtól is ezt várják el. De az influenzás emberre senki sem mondja, hogy egyébként egészséges, csak éppen lázas, fáj a háta és szédül. Az influenzás gyógyulásra váró beteg. Ezt tudnia és mondania kell minden érdekeltnek. Nézem a beteget. Szegény talán maga sem hitte, hogy el kell fogadnia a diagnózist. És a terápiát is, amely a kórokok néven nevezésével, összefüggéseik fölfedezésével alakulhat csak ki. Ismételgetem magamban a betegség néhány tünetét, mintha ez a belső, titkolt „ráolvasás" önmagában gyógyító erejű volna. Gödörben vagyunk. Hiba volna oromnak nevezni ezt a helyet, gondolom itt, e kontinensnyi kórteremben. De ez nem jelenti azt, hogy szükségtelen lenne olykor-olykor egy szellemi magasles. Föltűnően kevés olyan emberrel találkozhatunk, aki megtalálta a helyét a közösségben, aki kimondottan jól érzi magát munkahelyén, aki kiegyensúlyozottan él szabadidejével, s akit teljesítményéhez mért elismerésben részesítenek — s ezt meg is fogalmazza. Annál több viszont a „céltudatos" ember, aki pontosan fölmérte már, milyen magatartással, számítással, szerezheti meg magának a megkívánt anyagi javakat. Hogy utóbbi végül is az előbbiek csoportjából hiányzik? Igen, ez a társadálmí szinten is megnyilvánuló végzetes tévedés alapja: életünk azért helytelen, mert az egészséges szándékú cselekvéseknek nagyon gyakran nem jut megfelelő hely, a haszontalan indítékok, vágyak pedig tág teret kaphatnak. Bajban vagyok, mert az egyén válságára hozandó példákat nem tudom hol kezdeni. Ez szó szerint a bőség zavara: nyithatnék a végéemkába kényszerült vasesztergályos sorsának ecsetelésével, napi tizennégy órás munkaidejének tarthatatlanságáról, bomladozó családjáról szólva. írhatnék arról a pedagógusról, aki vizes lakása fönntartása érdekében éjszakánként sót és perlitet lapátol a teherpályaudvaron. Szólhatnék a vcndéglátóipari dilettánsok sorába beállt egykori pénztárosnőről, aki azt hiszi, itt az idő a marhapörkölt elcsalására és a bor gátlástalan vizezésére. Rengeteg és sokfélp a példa. Ha csak a súlyos társadalmi betegségekről ejtenénk szót, megtelne cz az újságoldal a tünetek egymás mellé állításával. Azt unásig tudjuk, mert a sajtó is elégszer elmondhatta már, hogy világelsők vagyunk öngyilkosságban, válásban és alkoholizmusban. De arra már kevésbé jut tömeges figyelem, hogy „dobogósak" vagyunk neurózisban, daganatos megbetegedésben, érrendszeri bajokban, gyógyszerfogyasztásban, népességfogyásban és több hasonló „sportágban". Egy országos fölmérés nemrég kimutatta, hogy a lakosságnak csupán egyötöde egészséges. Tehát beteg az ország. No de ez nem meglepetés, hiszen itt állunk körülötte. Van, ki egy csokor virágot szorongat a kezében — természetesen szabályellenesen —, más egy üveg jó borral érkezett, szintén áthágva az előírásokat. Lám, mi minden helyzetben bizonyítjuk, hogy szabálytalanok vagyunk. Keletről nézve nyugatiak, nyugatról vizsgálva keletiek, és talán még a közép is messze van tőlünk. Itt van például ez a tanárféle: a hátsó lépcsőn szaladt föl, kijátszva a portás éber figyelmét. Mit gondolhat vajon? Minden képzés. A szülői házban eleresztett cifra káromkodás, a televízió híradójának indulatmentes kommentárja, a gondolkodást beszűkítő munkakör, a sporttudósítás "képíávaros panelnyelve, vagy a kollektív felelőtlenség egyszerű megtapasztalása. És természetesen képzés még mindaz, amit annak is neveznek: az óvodai, iskolai oktatás, a TIT tanfolyama, a televízió ismeretterjesztő filmje, a kimondhatatlanul szép posztgraduális képzés számtalan formája. Ha a tágabb értelemben vett tanulási-tanítási folyamatot nézzük, egyértelműen kimondható: mivel a társadalom maga válsággal küszködik, az általa fölmutatott tények is arra oktatnak, hogyan kell újratermelni ezt a válságot. Egyszerű példánál maradva: ha egy ingázó építőipari íj-Síp' - •}. \ J: - V fii yZx* Á > VV ; i> SÍ" • Vt»Á KERTI KÁROLY: A KÉKSZAKÁLLÚ dolgozó éveken át azt tapasztalja, hogy már a kocsibeállással is késik a busz, valamint a kiskatonát rendszerint jegy nélkül maga mögé ülteti a sofőr, aki egyébként gondosan leüvölt bárkit, ha a 40 fokos kasztniban ki meri nyitni az ablakot, akkor a mi dolgozónk egy idő után esténként hazatérve mindig egy téglát talál csatos táskájában. És percig sem izgatott. A szűkebben vett képzésről már eleget locsogtunk korábban. Nem is lenne illő éppen itt túl hosszasan szólnunk erről. Ezért csupán egy kis tartalomjegyzék: túlterhelt és megalázott pedagógusok, alulképzett gyerekek tömege, növekvő analfabétizmus, a tehetséggondozás korlátai, diákterror, gyakran és indokolatlanul változó tantervek, eltúlzott követelményrendszer, szükségszerűen következetlen értékelés, merev tantárgyi stuktúra és legtetejébe kísérlet, kísérlet hátán. Kettős présben a jövő, gondolhatja a tanárféle, ahogy a betegre pillant... Az iskolán kívüli és az épületen belüli tények is azt sugallják, nincs egyértelműen kijelölhető út. (Ezáltal talán a terápiának sincs elegendő tere?) A kontraszelekció és a kényszerpálya ereje ma sokkal erősebb, mint a puszta akaraté. Minden igaz szándékra jut legalább két pótcselekvés. Ha akarom, a lopás, a csalás is pótcselekvés. Az egyén egyenes úton nem jut hozzá a számára létfontosságú árucikkhez — mert alacsony a bére és elégtelen társadalmi státusa miatt nem tett szert jó kapcsolatokra —, így a görbe ösvényre lép. Ezzel a pótcselekvéssel sokszor önmagát lopja meg, elrabolva nem egyszer a tisztességes megmaradás esélyét. Az viszont, hogy ilyen szépen elkereszteltük a tolvajlást, nem jelenthet fölmentést. De két dolog ezen a ponton állva is kijelenthető még. Egyrészt a (v)álságos fejlődés a képzési mechanizmusra súlyos csapásokat mér, másrészt a lopás és a pótcselekvés közötti lezongorázandó különbségekben még rejlenek tanulságok. A legfontosabb alighanem'a szó válságára vonatkozik. Hajdanán aranyfedezete volt a kimondott szónak. Itt van például ez a válság. Egykét politológus ma azt igyekszik bizonyítani, hogy létezik kis és nagy válság. Az egyik néhány ágazatban mutatkozik, a másik a teljes társadalmat fogja át, azaz strukturális. Az elsőnél elegendő elemeken változtatni, a második átfogóan új viszonyokat diktál. Erre a helyzetre már kitalálták korábban a minőségi változási involváló állapot, illetve — kevésbé szakszerűen — a csőd fogalmát, no de ne legyünk elégedetlenek. Főleg ha gyakorta árváltozásnak mondjuk az áremelést, munkaszervezési nehézségnek a zűrzavart, és átmeneti anyghiánynak, ha valamely kis vasútállomás eldugott vágányán vesztegel néhány vagon alapanyag. Szóval baj van a szóval. A kimondottál azért, mert bizonytalan jelentést takar. A kimondhatatlannal azért, mert kimondhatókat keresünk helyettük. így kialakult egy olyan nyelv, amin viszonylag jól értjük egymást, hiszen képeit, kacsintásait, csúsztatásait, metaforáit le tudjuk fordítani a magunk szavaira, s míg a beszélőben és a befogadóban közel azonos gondolatok keletkeznek, a nyelvi megnyilvánulás — például egy idegen számára — egészen másról szól. Hogy érthetőbb legyen: a müzligyár szakszervezeti bizalmija elmondja, hogy „a vállalati demokratizmus terén mind hiányosságok, mind eredmények mutatkoztak a beszámolási időszak periódusában". És a müzligyár minden dolgozója, valamint a bizalmi egyként tudja, hogy ez annyit tesz: Z-be belefojtották a szót, F viszont magától parancsolt a szájának. Álságos dolog ez? Minden bizonnyal. Miként az is megengedhetetlen, hogy letudjuk a véleményünket, indulatainkat, érzéseinket. Különösen most, ahogy elfordulva a betegágytól, szinte szerzetesi fegyelemmel csoszogva kifelé, némán hagyjuk el a kórtermet. Odabentről még hallani, hogyan pumpál tompán a lélegeztető. Nem szabad magára hagynunk, szólal meg végre egyikőnk, hiszen oly fiatal. DLUSZTUS IMRE r