Délmagyarország, 1987. december (77. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-04 / 286. szám

<5 Péntek, 1987. december 4. II „kínai kislány" és társai Kíváncsi gyermekarcok.: Krisztina hason fekszik és les; Vivien színes táskákkal felszerelkezve siet felénk; Zsolti csodálkozik; Krisztián pedig gondolja magában, már megint vendégek érkeztek . . . Űjabban igen nagy a forgalom a hattyastelepi óvodában. Csodájára járnak annak, amit Barna Lajosné vezető óvónő többedmagával szeptember eleje óta már-már megszállottan végez. Tizennégy mozgássérült kisgyerek foglalkoztatásáról gondoskodnak. No, de míg idáig eljutottak! A kezdeményező a mozgássérültek egyesülete volt, majd pedig a budapesti Pető Intézet szorgalmazta a speciális óvodai csoport megalakítását. A pedagóguskollektíva pedig vállalta a cseppet sem szokványos feladatokat. * — Általában szabadulni szeretünk a gondoktól, ezzel ellentétben, önök elindultak a járatlan úton. A vezető óvónő értetlenül néz ránk. — Ha csak egyetlen gyereken segítünk, már érdemes volt. Látta volna őket szeptemberben! Krisztián például nem tudott járni, most majd nézze meg, segítség nélkül közlekedik. — De hisz ez határos a csodatevéssel! — Erről szó sincs! Ké-i pességeiket felmérve, szívós, kitartó munka eredménye. Nagyon fontos a mozgás, melyet konduktor — gyógypedagógiai nevelő és orvos — irányításával iktatunk be az életükbe. Minden héten egyszer meglátogat bennünket. * Szerencsénk van, épp egy testnevelési foglalkozás zajlik. A csoport vezetője, Kertész Erika is végzi a gyakorlatokat. Az óvónő utasításait ahányan, annyiféleképpen értelmezik. Nem csoda, a gyerekek között éppúgy akad két és fél éves, mint hatesztendős, nyitott hátgerincű, beszédképtelen, vagy bizonytalan járású. A gyakorlatokat mondókák kisérik, és természetesen a jutalmak sem maradnak el. A munkát Erika nem gvőzi egyedül, segít Nagy Vincévé gondozónő és a vezető A legkellemesebb a szőnyegpadlón, no cs az óvó nénik társaságában óvónő is. Próbálják ügyesebbé tenni az aprócska kezeket, lábakat. Testresza-> bott feladatok is léteznek. Krisztián összekulcsolt kézzel próbálkozik egyensúlyozni. Viviennek kitaláltak egy kínai mondókát, erre ütemesen lépdel úgy, hogy mindkét sarkát leteszi a földre. A csin-csen — ez ugyanis a rigmus — nélkül a jobb lábát felemeli, és húzza. És Vivien lett így a csoportban a kínai kislány. Krisztina produkciója sem mindennapi. A nyitott hátgerincű, négyéves lányka köré gyűlünk. Zsolti és Krisztián szolidárisak. A kislány egy égszínkék szobavécén ül. Légzögyakorlatokat végeztet vele Erika. Szobatisztává szeretnék tenni Krisztinát. Az alsó végtagjai érzéketlenek. Az óvónők mégsem adtak fel. A felnőtt arcokon erőfeszítés, mire a kis csupa szem megszólal : — Nahát, ott a Liberó. . . * — Mi volt eddig a legnagyobb élménye? — kérdezem Barna Laiosnét. — Hogy egyáltalán létrejött ez a csoport. És annak is hallatlanul örülök, hogy itt, az óvodában, az egészséges gyerekek elfogadják a mozgássérült társaikat, ölelgetik, puszilgatják, segítik őket. Kiközösítésről szó sincs. Bár így lenne a felnőttek világában is. Én optimista vagyok, remélem, sikerül felkészíteni őket az iskolára, és arra, hogy saját bajukkal együtt tudjanak élni. * A gyerekekkel többek között gyógytornász és logopédus is foglalkozik. Vekerdi Zsuzsanna, az ifjúsági ideggondozó munkatársa a beszédükre figyel: — Azt vallom, "anya nélkül nincs anyanyelvi nevelés. Ezekkel a picikkel sokat kellene otthon is foglalkozni. Fejlesztésre szorul a figyelmük, a hallásuk. A végső cél pedig felkészíteni őket az iskolára. Közben a vezető óvónő előhúz egy papírlapot a dossziéból. Szakvélemény, benne egyebek között ilyesmi: Egy-egy gyereknél már igen szép eredmények születtek. Az. óvodában jó a szemlélet, figyelmesek, türelmesek. Persze, ez dicséri Vekerdi Zsuzsanna munkáját is. Három hónap telt el a csoportindítás óta. Barnáné kér, hamarosan jelentkezzünk újra, mert mrxst, utólag már bevallják, valóban csodatevők szeretnének lenni. Bodzsár Erzsébet Értékminták Évtizedek óta nem arról van szó, hogy az iskola, mint valamely katonai intézmény, a vakfegyelemre és a gondolkodást kizáró engedelmességre neveljen, s ha a gyerek ellenáll, akkor hogyan kell büntetni. A nevelésügy régóta nem a „makarenkói pofon" körül forog, hiszen olyan új valósággal kell megbirkóznia, amire 20—30 éve gondolni sem lehetett. Ki gondolt arra — mondjuk a hatvanas évek elején —, hogy a társadalom egésze számára beígért egyenes vonalú fejlődés, gyarapodás helyett többszörös polarizálódás következik be kis és nagy közösségekben, magukban a követésre fölkínált életmintákban? Most nem szólva a jövedelmi ellentmondásokról, az új elszegényedésről, nézzük meg, milyen értékek jelenlétével és hiányával kell számolnia a mai iskolának és pedagógusainak! A gondok centrumában alighanem az áll, hogy az iskola első számú, kollektív nevelési elve — legalábbis a gyakorlat szerint — az ügyviteli jegyelem betartására vonatkozik. Szinte önmagáért való cél a tanóra menetének szigorú megőrzése, az iskola épületén belüli rendszabályok betartása, a rend „őrizetbe vétele". Ilyen módon csupán viselkedni tanulnak meg a gyerekek, ahelyett, hogy az önálló cselekvés és annak szüntelen igénye élne bennük. Jelképes magúnak az iskola épületének kialakítása, az építészeti megoldás: egy folyosó, amire föl vannak fűzve a tantermek. Sehol egy nagyobb tér, egy benyíló, egy görbe vagy gömbölyű fal, nincs boltív, csak szaktanterem, zárt láncú videó és a bejárat mellett a sokszínű faliújság. "Az udvar — ha van — formális ünnepségek színtere, a sportpálya pedig arra jó, hogy a tornaórák felén az alaki gyakorlatok kalodájába zárják a mozgáskényszertől amúgy is szenvedő gyerekeket. „Ma az iskola nem egy esetben az állampolgári tolerancia gyakorlóiskolája, a szocializáció kellemetlen keszonja. a régi katonasághoz hasonló: el kell viselni, tál kell élni, ki kell bírni, ki kell játszani kemény szabályait." Többek között ez a gondoA tanulóifjúság nevelésének néhány kérdése címmel, rendkívül izgalmas, tartalmas értekezés jelent meg a Pedagógiai Szemle idei második számában. A \ Loránd Ferenc—Mihályi Ottó — Trencsényi László — Vajó Péter alkotónégycs tanulmányáról ma, pénteken délután 3 órakor rendez eszmecserét a SZAB-székház dísztermében az akadémiai bizottság neveléstudományi-pszichológiai szakbizottsága. Ez a cikk a mai vitához, illetve annak egyik várható fejezetéhez, az értékek és a mintakövetés kérdéséhez kíván csatlakozni. Makacs dolgok „Nyílt szemmel s nyitott lélekkel jártunk: falvak, városok, osztályok, egyének, i n téz mén yek, ba bon á k és szokások vonultak el vigyázó szemeink előtt, néztük és ítéltünk, s nem titkoljuk el, hogy kit és mit találtunk könnyű nek.'' Ezek a sorok fél évszázaddal ezelőtt születtek: Eéja Géza ma már klaszszikus szociográfiájának, a Vharsaroknak előszavából valók. Abból a műből tehát, melynek' egyféle folytatása a szándék s az ígéret szerint a mai Viharsarokról készült legújabb Sz. Lukács. Imre-kötet: Mi legyen hát mivelünk? Hosszú ideig készülő művet természetes, hogy annál nagyobb várakozással fogad az ember. Bevallom, ezzel a könyvvel kétszeresen is így voltam: évtizedénél is hosszabb ideje hallottam először a vállalkozásról, s módomban állt a szerző makacsul kitartó akaratát is figyelnem, amint hosszú évek múlása során sem állt el tervétől; készülődött, készült az új Viharsarok — most pedig itt van. És — szomorú dolog — mégis csalódás. Ha azt mondom, egészen mást vártam, nem is érzékeltetném kellőképpen a nagy elődöt követő mű metodikai-technikai hiányosságaiból következő fenntartásaimat. Sz. Lukács Imre ugyanis korábbi könyveinek jól ismert módszerét követi: rrűnden kommentár nélkül, hosszan-hosszan beszéltet embereket, akiknek életútjábó! a legújabb kori magyar történelem fölvázolását véli megvalósíthatónak. Elsősorban a mai magyar parasztság társadalmi állapotrajzának egyfajta fejlődéstörténetét, az első rész (Múlt és remény) embereitől a címadó középső alakjain át a befejező Paraszt' paradicsomig. Am ebben a mechanikus közelítésre, egy bizonyos „újsematizmusra" olyannyira késztető eljárásban szinte nyomtalanul elvész az írói szemléletmód közvetlenül érzékeltetendő jelenléte, mindenkori indulata és legfőképp Ítéletalkotása éppúgy — mint egy műfaj maga. A szociográfia, a dokumentumriport vagy egyszerűen csak riportgyűjtemény (jelen esetben sajnos mindegy, hogyan nevezzük) általános, átfogó ivű, leíró-elemző, következtetésekre szorító műfaji törvényei monumentális portrévázlatok sorozatává válnak, vagvis a keresztül-kasul, egymás hegyén-hátán burjánzó élettörténetekből a szerzői szándék dacára és a műfaj ikritériumai ellenében éppen a változásokat dokumentáló tények alkotta összkép szűkül be. PonUxsabban: a határozott ítélet a népre zúduló históriáról csak többnyire — legalábbis — vitatható, mindenesetre végső soron ellenőrizhetetlen elmondásokból, az egyen, a szubjektum szükségszerűen torzító prizmáin át homálylik csak előttünk valamennyire. A ' szociográfiák intézményekre, gondolkodásmódra, településekre vonatkoztatott, az egyéni vallomásokat csupán eszmei támfáknak használó módszere, a Féja-féle ős-Viharsarok olyan világosan megfogalmazott előszórészlete nem nyer így itt folytatást. A sok-sok vallomástévőből ol" jó lenne, ha az ¡ró is — közvetve, persze — sugallaná, legalább valamennyire, hogy kit, s mit találjunk könnyűnek:.. . A szociográfia, miként a dokumentummüvészet vagy a riport — tudjuk, tényirodalomnak neveztetik. A tények pedig... A napokban jutottam a hazánkban első ízben megjelent, a tervek szerint ezután évente napvilágra kerülő, Baló György és Lipovecz Iván által szerkesztett, nagyszabású, hazai-nemzetközi almanachhoz, a Tények könyve '88hoz. Imponáló adatgazdagságát és enciklopédikus alaposságát csak a Baló György-i szép mottó múlja felül: „Apámnak, Baló Lászlónak, aki a tények tiszteletére tanított." A Tények könyve a faktumok hűvös eleganciával egymás mellé szerkesztett tömegének példás foglalata, nyelvektől, vallásoktól, földrajzon, sporton, vagy éppen számítástechnikán át ügyintézési, igazgatási tudnivalóikig, és még sokkal tovább. Ami hiányzik belőle: éppen a szociográfiák, a tényirodaJom valóságát átmelegítő, hiteles emberközeliség szintézise. Nem is lévén műfaja, így célja sem ilyesmi, természetes mindez; ám, ha Sz Lukács Imre könyvére gondolunk, éppen a szintén most megjelent almanach metodikájának a tényirodalomban hasznosítható jó néhány módszere ajánlható követendő példaként. Még az óriási műfaji eltérések igen részletes kifejtést kí-t; vánó különbségeit véve is alapul. Mert a tények tisztelete többfélé értelmezésben is regisztrálható. A tényeké, melyekről vigyázó szemekkel, nyitott lélekkel nem árt, ha mindig tudjuk, sőt, ha állandóan újra meg újra fölfedezzük — hogy igenis, makacs dolgok. Nagyon makacsak. Domonkos László lat is olvasható a Pedagógiai Szemlében. Nem szabad, hogy meglepjen bennünket, legföljebb a kimondás nyíltsága. Bár korábban oly sokszor elhangzott, hogy porosz típusú a mi iskolánk, hiszen fölülről szervezett, s ez a kézi kapcsolásos irányítás most, az új oktatási törvény beindulásával sem változott meg: az iskolai szerveződések kilencven százalékát ma is „könyvből olvassák". Azaz tanmenetből, szaktárgyi és egyéb segédletekből. Ha valaki, a pedagógus szorong legjobban ettől a rendszertől. Ellentmondás feszül a pedagógustól elvárt önállóság és a szigorú előírások között. De — megkockáztatom — ez lenne a legkisebb baj, ha a háttérben, illetve a mélyben nem húzódna meg a társadalom önellentmondásait szülő értékellentmondások tömege. Fölülről azt várják el, hogy a valóság elemeit átértékelni képes állampolgárok „készüljenek" az iskolában, ugyanakkor a feladat kijelölésétől a számonkérésig a vakbuzgalom az elfogadott és dicséretre méltó hozzáállás. Korunkat méltón nevezhetjük a kollektív felelőtlenség időszakának, hiszen a tervutasításos rendszer — — akár a „feudális", akár az új, szabályozókon keresztül érvényesülő módja — mindig eggyel tovább tolja a felelősség kérdését: csak „fegyelem" van, de felelősség nincs. Ezt szeretnék fölszámolni „odafönt", de ez nem történhet meg lózungok által. Az iskola ma is a felelősséget a vakfegyelemben feloldó egyedeket „gyártja". Az átalakuló — pontosabban az átalakulásra váró — társadalom új szempontjai szerint innovatív személyiségekre van szükség. Az iskola ezzel szemben — éppen a viselkedés parancsát abszolutizálva — a helyzethez alkalmazkodó gyermeket támogatja. Az innovatív szemlélet — újszerűsége folytán — szemben áll a létezővel, a struktúrával. Magyarán destruktív. Hiszen minden alkotás „szerkezetellenes". Ám az iskola strukturáltságot követel. Ebből is látszik, kívülről irányított emberek mozognak az iskolák épületeiben: a pedagógus az előírások nyomvonalai mentén, a gyermeksereg a tanár utasításai alapján végez látszólagos mozgást. A mi tudásgyáraink többnyire úgy működnek, mint a vaskohók: a felhevült anyag a formázóba kerül, előre elkészített keretek szabják meg az öntvényt. El-e minden iskolában mindennap, hogy az önállóság, öntevékenység, önigazgatás, önfejlődés ma korparancs? De nem olyan, mint a tizenkét pont, hanem belső imperatívusz! Eltűnődhetünk azon is, milyen következménnyel jár, ha egy egész ország mellébeszél? Ha az iskola is — éppen a társadalmi „félreverbalizálás" miatt — olyan értékeket közvetít, amelyek alapvetően korszerűtlenek? Hangsúlyozni kell, hogy mindezekért nem a tanárember a hibás. Többféle, egymásnak ellentmondó értékek közül kellene kiválasztani a helyeset, de a döntés nagyon nehéz. Mert mi ma a jó: a hasznos, avagy az igényes? Az ügyeskedéssel átszőtt számító magatartás avagy a problémamegoldó, kreatív beállítódás? Ha a pedagógus megoldhatatlan problémaként mutatja be az életvezetést, akkor ez akként ivódik be a gyerek elméjébe, hiszen az iskola — mint értékközvetítő mechanizmus — egész működésével társadalmasít. Mindezek alapján az egyik lehetséges következtetés az, hogy — konzervatív alapon — inkább maradjunk a régi elveknél; elég tisztességesen működött a porosz iskola, tudósok, művészek, nagy gondolkodók kerültek ki a padokból. A másik elgondolás arról szólhatna, hogy az értékek világában (is) megnyilvánuló skizofréniát egyszerűen föl kell számolni, de úgy, hogy új mintákat helyezzünk a régiek polcaira. A társadalom egyik szférájában sem képzelhető el ilyen jellegű, gyökeres változás. De az iskolában igen: azért, mert a nevelés mindig is célok kitűzésével működött. És az iskola ma még van annyira hatékony, hogy egv új, minőségi, koncepciózus célrendszert ne délibábként. hanem elérhető valóságként mutasson föl a magyar ifjúságnak. Dlusztus Imre \ vx V\\\ . \ \ \ \ \\V5 ^ \ • . ' « \ \ % V ' v . \ \ \ \' • \ \ V V v\ \ X OLVASO NEMZET VAGYUNK