Délmagyarország, 1987. december (77. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-02 / 284. szám

3 Szombat, 1987. december .7. Díszcseresznyék, kőrisek r "11' I I Járjunk es gombakacok... faiskolába! Vége már az ősznek, s vele együtt lassan a fatelepítéseknek is. Korábbi cikkünkben már irtunk arról, hogy a szegedi parkoknak, közterületeknek három gazdája van: a városgondnokság, a városgazdálkodási vállalat, s a Felszabadulás Termelőszövetkezet. A parkokba kerülő kis fák, díszcserjék tehát általuk ültetődnek ki. De a növényeknek ezt megelőzően is élni kell valahol, nem is kevés ideig: négy-öt éves korukig. Ez a hely pedig csakis a faiskola lehet. — Korábban — mondta Szóráth Gyula, a szöregi faiskola szakembere — kéthárom éves kis fákat ültettek ki a parkokba. Sajnos, ez ma már nem lehetséges, mert hát minél fiatalabb egy fa, annál könynyebb kitördelni. Gyökérzetük ugyan nem ered meg olyan bizonyossággal, mint kisebb korú fáké, de mit tehet az ember? Legföljebb azt, hogy a faiskolában minél kedvezőbb körülmények között tartja a növényeket. Így ugyanis megfelelően „bojtos" gyökérzetet növesztenek, ami az új, általában sokkal rosszabb viszonyok közt is regenerálódik. — Miért ilyen szerfölött rosszak ezek a parkviszonyok? Ha belegondol az ember: igazán nem kellene sok ahhoz, hogy a telepitett növényeknek ne pusztuljon ki a fele. Csak a legelemibb igényekről kellene gondoskodni: időnként öntözés, meg ehhez hasonló apróságok. — Ezek tényleg apróságok, de még erre sincsen pénz. A szegedi parkok, közterületek túl nagy területen, túlontúl szétszórtan helyezkednek, ami a rendszeres gondozást, odafigyelést nem teszi lehetővé. — Az emberek viselkedése is elég érdekes a kis fákkal szemben: csak szörnyülködni és szemforgatni tudnak, hogy milyen, de milyen rondák a parkok. De hogy magánerőből megöntözzék nyáron a hozzájuk legközelebb eső csemetéket — idáig már nem terjed a munkabírásuk. Erőtlenül hanyatlanak vissza a fotelbe. — Hát ez igaz... És a légszennyezésnek sem örvendeznek kitörő lelkesedéssel a fák. Az újszegedi liget egyre rosszabb állapotban van, az Április 4. útján látható hársfák' szintén, az Odesszai körút fekete diófái sorra-rendre mennek tönkre, egyik a másik után. — Ügy tűnik, már-már gyorsabban pusztulnak a fák, mint ahogyan telepítik őket. Nem kevés ehhez a faiskola állománya? — Nem hiszem... Elég sok fa nem talál gazdára. Az idei évben egyébkéht is mélyponton vagyunk a faértékesités terén. Hét-nyolc évvel ezelőtt a mostani sokszorosát adtuk el. Mostanában. negyven-ötvenezer növényt értékesítünk évente, míg régebben akár 800r!)00 ezret is eladtunk. De úgy tűnik, ismét emelkedik a kereslet, bővíteni kell tehát a választékot. — Milyen fákat nevelnek itt? — Különféle lombos fák: díszalmák, díszcseresznyék, gömbakácok. gömbmegygyek, kőrisfák és társaik előállításával foglalkozunk elsőrendben. Nem túl régen kezdtünk el foglalkozni az örökzöldekkel is. — Kik, mik vásárolnak fát önöktől? — Az egyéni vásárlónk kevés, bár őket is elláthatjuk „anyaggal". Legnagyobb vevőnk a Szombathelyi Kertészeti Vállalát, és a budapesti Főkert. Nyugati exportra is termelünk: termékeink keresettek széltébenhosszában. F. Cs. A jéghegy csúcsa és ami alatta van Az ujójj.bi két ,évtizedben a pénzügyi kutatás és elemzömunka olyan irányzata alakult ki, amely módszeresen kíván behatolni a pénzés hitelforgalmi eseményekbe és folyamatokba. A pénzforgalom túlnyomó hányadát képező bankszámlapénzforgalomról közgazdasági elemzésre alkalmas adatok, s ezáltal ismeretek az 1960as évek második feléig nem álltak rendelkezésre. Pénzügykutatásunk egyik úttörőjét, Huszti Ernőt, a Magyar Nemzeti Bank emissziós főosztályvezetőjét, a közgazdaságtudományok doktorát arról kérdeztük: antiinflációs útkeresésünk milyen körülmények között járhat sikerrel. — A közgazdasági könyvnapokra megjelent müvében azt írja: tizenöt év után be kell latnia, hogy tévedett — a pénzforgalmi és -áramlási folyamatok ismeretét az új gazdasági mechanizmusban müködö jegybank sem igényelte. Mi ennek az oka? — Azt hiszem ez azért következett be, mert hiányzik a magyar gazdaságban az információk területén egy olyan láncszem, amelyet konjunktúrakutatásnak lehetne nevezni. A gazdasági folyamatok elemzése és azok előrejelzése terén meglehetősen elmaradtunk. Sajnos annak idején a „fehér folt" megszüntetését nem követte kielégítő módon és megfelelő gyorsasággal a tapasztalatok gyakorlatba való átültetése. — Az inflációt ma már a nevén nevezzük, de továbbra is eltérőek az elképzelések létrejöttének okairól. — Korábban a hatósági árváltoztatásokat nem tekintették inflációs áremelkedésnek. A pénzmennyiség gyors növekedését én az inflációs folyamatok következményének' tekintem. az infláció alakulását pedig -itöbb áttételezésen keresztül — elsődlegesen a népgazdaság jövedelem termelőképessége befolyásolja. Amilyen arányban mérséklődik ugyanis a realizálási árakon mért bruttó és nettó nemzeti termelés volumentartalma, ugyanolyan tendenciának megfelelően növekszik az éves átlagos pénzmennyiség mértéke. 'Egységnyi áru és szolgáltatás,, cseryjét, jövedelem tovaáramlását és hltélforgálom lebonyolítását egyre több, lassuló forgási sebességű, csökkenő csereértékú pénz végzi el. Ezzel párhuzamosan túlelosztás lép fel, mivel az elosztási és újraelosztási folyamatban többet osztunk el, mint amennyit megtermelünk. Szoros kapcsolat állapítható meg tehát a nemzeti termelés és felhasználás értékfolyamatai és az egységnyi forint vásárlóerejének alakulása között. — A monetáris stabilitásra való törekvés, a következetes inflációellenes politika — mely mindenhol a pénztömeg növekedésének mérséklésével kezdődik — nálunk sem népszerű. Mi lehet a garancia az infláció leküzdésére? — A fogyasztói piacon végbemenő infláció csak a jéghegy csúcsa, az infláció a termelésben és az elosztásban születik. A magyar gazdaság jövedelemtermelő képessége egyre romlik, úgy .is mondhatnánk, hogy mind rosszabb helyzetbe kerül. Ennek az az oka, hogy növekvő hányadot foglal el a termelő felhasználás, továbbá a belső felhasználás •rendszeresen meghaladja a megtermelt nemzeti, jövedelmet. Tehát egyrészt költséginfláció, másrészt keresleti infláció lép fel. A monetáris törekvések csak akkor vezethetnek sikerre, ha a kínálat mennyiségi és minőségi növelésével együtt fejthetik ki hatásukat. A magyar társadálom e^yétjként a szokásosnál valamelyest érzékenyebb az inflációra, amely a második világhábor rú utáni hiperinfláció máig sokkoló hatására vezethető vissza. — Mostanában mintha a kelleténél is többen hivatkoznánk Széchenyire. Könyve mottójául ön is egy Széchenyi-gondolatot választott. Mi rejlik e tendencia mögött? — Az, hogy ma Széchenyire annyit hivatkozunk azért van, mert a reformkorban ő volt az, aki komplex módon fogalmazta meg azokat a gazdasági követelményeket, amelyekhez a rendkívüli pénzszűkében levő országnak alkalmazkodnia' kelíet't. Azok a problémák, amelyeket felvetett, sok vonatkozásban sajnos ma is megoldatlanok. Nem tőle kell várnunk gazdasági reformunk ideológiai megalapozását, ám szemléletét — az elvont spekulációk helyetti tenni akarást — mindenképpen át kell vennünk. — Hogyan látja gazdasági megújulásunk lehetőségeit? — A jövőt rendkívül nehéznek látom, mert az utóbbi évtizedben drasztikusan csökkent a bruttó nemzeti termelés éves növekedése, az árak pedig erőteljesen emelkedtek. A kínálat nem tud lépést tartani a fizetőképes kereslettel, s egy-két éven belül eljuthatunk oda, hogy nem termeljük meg azt a termék- és szolgáltatásmennyiséget, amelyet eddig előállítottunk. A kérdés az, lesz-e erőnk arra, hogy az eddigieknél nagyobb figyelmet fordítsunk a belső piacra is. a társadalmi termék közel 80 százalékát ugyanis belföldön használjuk fel. I)ányi László Áz szóljon, akinek mondanivalója van! T

anácskozásokon, a sorok között ülve, gyakran elhangzik az a rosszmájúnak tűnő kérdés: érted, mit mond? Ha valaki a közélet állandó szereplői közül összeadná, hogy mennyi drága időt pazarolt már el semmitmondó, unalmas hozzászólások meghallgatására, akkor bizonyára elképesztően nagy óraszám jönne ki. Tapasztalataim arra engednek következtetni, hogy szinte minden munkahelyi vagy mozgalmi közösségben akad „hivatásos" hozzászóló, és még szerencse, ha nem több. Ezeket az embereket arról lehet felismerni, hogy imádnak szerepelni, szinte szerelmesek a saját hangjukba, nem egyszer ködös gondolataikba. Minden megbeszélésen elmondják sokszor elismételt, semmitmondó véleményüket, s a kollektíva morgolódva, füstölögve, de legtöbbször kénytelen tűrni a félórás locsogót., amelynek már valamennyi fordulatát mindenki kívülről, betéve ismeri. Van ennek a jelenségnek egy durvább változata is, amikor valaki nem notórius, hanem hivatalosan felkért hozzászólóként rabolja társai idejét, s idegét. Ezekre az emberekre a vezetők egy része úgy tekint, hogy ők mentik meg a tanácskozást a hosszú, kínos csendtől, akik segítik, a munkát a bátor dicséretekkel is, akik eltalálják a „vonalat". Persze, sokszor ez nem azért sikerül, mért a felkértnek előzetesen azt is körvonalazzák, hogy mi legyen a saját véleménye. Nem egyszer találkoztam olvan túlkapásokkal is, amikor a „spontán" hozzászóló géppel leírt szövegét a felettese „átnézte", és tóvábbfinomítolta, mint önálló, a közvetlen élettapasztalatokat sugárzó véleményt. Ez természetesen kétoldalú folyamat, hiszen nem kevesen vannak, akik igénylik, helyénvalónak tartják, hogy mondandójukat a vezetés prominens tagjaival előre egyeztessék. Az ilyenfajta szervilizmus legtöbbször azt eredményezi, hogy a megszólalás szürke, unalmas lesz, a mondatok közül kilóg a lóláb, a sorokban az emberek megérzik a mesterkéltséget, bár közben az elnöki aszúdtól esetleg biztató, elismerő pillantások, s bólintások látszanak, jelezve, hogy ebből nem lehet semmi baj. Mindez nemcsak a demokrácia, hanem a józan ész megcsúfolása is. Közéletünk tisztaságához, működésének jó hatásfokához az is hozzátartozik, hogy mindenki a saját, gépétől, székétől . beszéljen, az ott szerzett tapasztalatokból, és nem mások kívánságából induljon ki. Ez egyébként a politikai kultúra alfája, ómegája, mely szerint az önálló vélemény és ítéletalkotás, a felelős közéleti magatartás egyik elengedhetetlen kelléke. Ez esetben, persze, lehet tévedni, a sulykot elvetni, ám ezeket a jól összeforrott közösségek minden rossz szájíz nélkül, értékén tudják kezelni, a tévedés jogát bántódás nélkül képesek fenntartani. Ez azért is fontos, mert mai tennivalóink közepette egyre nagyobb szükség van a különböző emberi értékek kibontakoztatására. Mindenkiben van olyan tulajdonság, gondolat, amely csak rá jellemző, és nem bűn az, ha esetenként ügyesebb, okosabb, mint mások. Mindezeknek, saját míigunk érdekében is, engedjünk szabad teret fórumainkon, tanácskozásainkon, ami, persze, a megrögzött fecsegők visszaszorítása nélkül aligha lehetséges. A másik probléma, hogy sokaknak van érdemi mondánivalójuk, de hallgatnak. Ezek mögött tapasztalatlanság, bátortalanság. a szereplés izgalmától való félsz mellett számos ok i,s meghúzódhat. Például a vezetők egy része nem szereti, ha a dolgozók alternatívákat állítanak fel, "agy esetleg bírálnak, beszámolórészleteket megkérdő jeleznek, az elkendőzött tényekre rákérdeznek. Ennek lehet olyan következménye is, hogy szavakban elistnerik ugyan a felvetett probléma jogosságát, de azért minden maradt a régiben. Pontosabban szólva, majdnem a regiben, mivel a hozzászólónak esetleg személyes kellemetlenségei támadhatnak. Igaztalanok lennénk, ha csak a hozzászólókat vagy azok gyengeségeit, éppen a vitatható beletörődéseit állítanánk csak pellengérre, mikor nem ritka, hogy éppen a pulpitusról árad a semmitmondás a hallgatóság felé. Nem egy beszámolóban csak úgy hemzsegnek az általánosságok, a királyi többes használatával elfedett, legömbölyített vélemények. Hangzatosan szóvá teszik a mások hibáit, a helyileg ellenőrizhetetlen, negatív tényezőket, s, lehetőleg megkerülik a helyi mulasztásokat, tévedéseket, esetleg visszaéléseket. Ilyenkor ott ágaskodik az emberben a kis ördög, vajon miért beszél így a munkahelyi vezetőm, amikor nagyon jól tudom, hogy briliáns az elemzőkészsége, élhal a konkrétumokért, nem szívleli az általánosságokat. Valami mélyen fekvő oka azért mégis lehet. Az egyik majálison, az emelkedett hangulatban, erre rá is kérdeztem. Elmondta, hogy nem örül, ha mindenki belelát a kártyáiba, esetleg kiderülnek a hiányosságok, nyilvánvalóvá válnak a jövőbeni szándékok. Ekkor értettem meg a sokszor meghallgatott, „altató" célzatú és hatású beszámolók indítékait, amelynek az a célja, hogy minél kevesebb idő maradjon az érdemi véleménycserére, vitákra, a konkrét kérdések kollektív megoldására. Többnyire ezért is születnek Ádám-Évától induló beszámolók, hangzatos, de helyileg nem értelmezett, közgazdasági, politikai műszavakkal tielitűzdett beszédek. Így persze nincs mihez hozzászólni a hallgatóságnak, hiszen az általános célokkal, törekvésekkel mindenki egyetért, még akkor is, ha homályban marad, hogy azokból helyileg mi lenne a tennivalója. Egészen más képet láthatunk, ha egy beszámoló, tájékoztató két-három, helyileg feszítő problémára irányul, feltárja a mozgatórugókat, szól egyes személyek szerepéről, és rámutat a kivezető utakra is. Ilyenkor rendszerint a hozzászólások is konkrétak, felelősségérzettől fűtöttek, kritikusok, még tán. önkritikusok is. A tanácskozás légkörén rögtön megérezni, hogy a hozzászólásokban megfogalmazott véleményeknek, javaslatoknak a közösség számára értelme és tétje van, a várhaló következmények is felmérhetők. A

jegyzetet azzal lehetne zárni, hogy leszögezzük: tényleg az szóljon, akinek mondanivalója van. Mégis motoszkál bennem egy kérdés: ki, vagy kik minősítenek egy megszólalást érdeminek vagy éppen silánynak. Erre számos teóriát lehetne kiagyalni, de talán a legbiztosabb mód, ha az adott kollektíva véleményét tekintjük mérvadónak. Ugyanakkor ez a megítélés ritkán válik közismertté, mivel legtöbbször azokat csak kis csoportokban tárgyalják! Nem kell szociológusnak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, ezek a vélemények korántsem egyhangúak, mi több, néha szélsőségesek. Az egyik csoport a legszívesebben mellszobrot állítana a hozzászólónak, míg mások, ha lehelne, elzárásra ítélnék ugyanazért. Talán ezért is jó lenne időnként, ha a közösségek vitatnák meg, hogy mit tartanak tanácskozásaikról, mit várnak el egymástól, milyen helyi mondanivalókat tartanak fontosnak. Ez segíthetne abban, hogy személyes sértések, sérelmek nélkül megfogalmazódjanak a tájékoztatók, beszámolók, hozzászólások közösen helyeselt normái. Így valóban egyre gyakrabban csak azok kérnek majd szót, akiknek mondanivalójuk van. Botos Péter Elsősegélynyújtás - másképp Egymást alig-alig ismerő szomszédok, szigorúan zárt ajtók, ablakok mögül kukucskáló öregek, lődörgő kamaszok; panelneui ózis. Babakocsi-tárolókból, alagsori négyzetméterekből lett „sport- és szabadidőközpontok", ahol legfeljebb ha egy pingpongasztal vagy néhány fotel fér-.el. A köz tulajdonából kiszakított talpalatnyi földek, az elszigeteltség felszámolására. Találkahelyek a lépcsőházak helyett. Magánytól menekülő öregek és társakra vágyó gyerekek. Lakótelep itt és most. Henry Dunant ama céllal hívta életre a humanitárius szervezetet, a Vöröskeresztet, hogy „segélyezze a háború áldozatait és támogassa a természeti csapások károsultjait." Hogyan kerül egymás mellé Henry Dunant és a lakótelep? Annak okán, hogy legrégebbi paneltelepünk Vöröskeresztes titkára, Széli Istvánné mai gondjainkra „fordította le" a társadalmi szervezet célját: békeidőben a lelki sebek várnak kötözésre. A lakótelepi ember sérülései pedig kivált a közösség hiányának elszenvedeseből születnek. Különösen igaz ez az idős emberekre és a gyerekekre. Legjobban ők szenvedik a társtalanság avagy a magány gyötrelmeit. Turjánban "pedig sók az éltes korú magányos. A számukra szervezett közös kirándulások, a díszítőművészeti, kötő-szövő szakkörök pedig az alkotás örömével párosulva szabadítják ki őket a négy fal közül. A lakótelep lepusztult játszóterein céltalanul tébláboló gyermekhadakkal mit lehet kezdeni? Az „ezek már csak ilyenek" kézlegyintő beletörődése helyett értelmes időtöltesre kéne őket csábítani. Egyszerű tétel, a kivitelezés nehéz. Merthát sokszor hiányzik az a bizonyos talpalatnyi föld. Igaz ugyan, hogy a tarjáni Vöröskeresztesek helyet kapnak a pártházban, ahol alkalom nyílik öregnek s fiatalnak ama bizonyos együttlétre. az alkotás örömét is nyújtó klubok, szakkörök működésére, csakhát kellene még néhány négyzetméter. Legalább egy kipofozott biciklitároló, ahol a számtalan elképzelés valóraváltható és a/hol folytatható a fiatal anyáknak oly nagy segítséget Jelentő kisVöröskeresztes kongresszus előtt mamaklub. szövöszakkör, netán a ruhasegélyzö akciókhoz elengedhetetlenül szükséges nagy helyiség. Már csak azért is. mert ez utóbbira nagy az igény. Persze mondhatnánk, miért a Vöröskereszt akar szabadidős programokat szervezni. Adjanak vért. tartsanak elsősegélynyújtó tanfolyamokat, egészségügyi felvilágosító előadásokat. A tarjániak vezetője megteszi ezt is. De közben figyel a kor szavára és abban próbál segíteni, amiben itt és most e lánsadalmí szervezet támogatását az emberek legjobban igénylik. Ez az igény pedig Tarjánban a lakótelepi ártalmak elviselésének könnyítése. Elsősegély ez is. K.K.