Délmagyarország, 1987. november (77. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-14 / 269. szám

6 Szombat, 1987. november 14. © ® ® DM1 mqgqzín Egy élet — helytállásban Idegtáncoltató ÁPRILY LAJOS Túl ötven erdőn Fogy az ösvény, fogy a napfény, hideg árnyék hull a hegyre. Áll mögöttem ötven erdő, ötven évem rengetegje. Torkomig ver csorba szívem, tűz a talpam, seb a térdem. Annyi rémtől megfutottam, míg a ritkulásig értem. Seb a szívem, seb az arcom, vadtövistől vér az ingem. Aki erdő-járni küldött, az ha megismerne engem. Sűrűségen átfutottam, avarának vért is adtam, ami bennem fiatal volt, rohanásban elhullattam. Szívem szárnya, szemem fénye, kurjantásos fiú-kedvem, férfi-sorsom mély zenéje elveszett a rengetegben. Csudaváró esti lázban fekszem itt a ritkulásban meglazulva, szerteesve, s nincsen, aki megkeresne. Járna értem, mint a hangya, mint a Lemminkejnen anyja: addig járna, felkutatna, kicsi méhvel írt hozatna, varázsszókkal összerakna, úgy siratna, úgy szeretne... Fekszem itt a szürkületben, túl a rétnek nagy a csendje. S zúg mögöttem ötven erdő, ötven évem rengetegje. Az évfordulók ünnepi fényeiből alighanem kevesebb jut Áprily Lajosnak, aipi nem is csoda, hiszen egész életében csendes, szerény, visszahúzódó ember volt, szívesebben járta és figyelte a természetet, húzódott meg családja körében, mint ott, ahol sok ember volt. A történelem fordulatai mégis úgy hozták, hogy e békességet és nyugalmat kedvelő ember, a szelid érzések költője, küldetést vállalt és teljesített: az első világháború után szétszórt, válságba került erdélyi magyar irodalomnak lett egyik vezéregyénisége, s átérezve e feladatának súlyát, jelentőségét, elkötelezett komolysággal, küldetéstudattal teljesítette. Száz esztendeje született Brassóban. Ifjúságát Parajdon töltötte. Itt, a „titokzatos temetőkert" mellett alakult ki benne a természettel való szoros kapcsolata, s a hétköznapi, egyszerű mesteremberek iránt érzett rokonszenve. Hamar megmutatkozott költői tehetsége: édesanyja gyakran mondott meséket, énekelt népdalokat, s kezébe került egy Petőfi-kötet is, mely életre szóló indítását adta. Már felsős gimnazista volt Kolozsvárott, amikor családját súlyos anyagi megrázkódtatás érte, s a fiatalembernek ki kellett vennie részét a kenyérkeresés munkájából is. A bölcsészkaron idegennek érezte magát, annál szivesebben olvasta a vele rokon lelkű Turgenyevet, és mohón szivta be Reviczky Gyula költészetének „édes mérgét", az újabbak közül pedig Adyért lelkesedett. Élete úgy alakult, hogy követhette Ady útját: 1909-ben Párizsba ment, de hamarosan rádöbbent, hogy igazán jól csak otthon érzi magát, Erdélyben. A nagyenyedi kollégium tanári állását pályázta meg, s tizenkét esztendeig „a dúshagyományú... kisváros" volt az otthona, itt nősült, s itt szervezte tanítványaiból azt a kis kört, melynek tagjai a Nyugat és a Huszadik Század modern szellemiségén nevelkedtek. Az első világháború alapjában dúlta fel életének idilli kereteit, szomorú reménytelenség keritette hatalmába, úgy érezte, öszszeomlottak tervei. Ekkor kezdett — előbb Áprily Lajos álnéven; családi neve ugyanis Jékely volt — verseket irni az Üj Erdély cimű lapban. Későn érő lírikus volt, költészetének kibomlásában része volt az erdélyi magyar irodalom új szereptudatának is. Hangjának elmélyültségére, verseinek finom szövésére hamar felfigyeltek, első kötetét lelkesen köszöntötték, s ő is érezte, szükség van lírájára. Részben ezért fogadta el a nagy szervező, Kuncz Aladár meghivását, és a kolozsvári Ellenzék tárcarovatának szerkesztője lett. Nagyenyeden tanított továbbra is, de hetenként egyszer Kolozsvárra utazott szerkesztői feladatát ellátni. Rengeteg munkája volt, alig maradt ideje versírásra, „Dalaim zsendülő csíráit — Magamba fojtva hordozom" — írta némi fájdalommal. Tudta azonban, hogy a megújuló erdélyi magyar szellemnek szüksége van ízlésére, tapasztalatára. Amikor 1928-ban megindult az Erdélyi Helikon, elvállalta szerkesztését. Ám alkatához aligha illett az ilyen jellegű munka, menekülni akart, szerényen visszahúzódni. Ezért 1929-ben elhagyta Erdélyt. 1934-ig Budapesten, a Lónyai utcában tanított, ám 1930-tól már újra szerkesztenie kellett, ezúttal a két világháború közötti korszak tekintélyes, színvonalas folyóiratát, a Protestáns Szemlét. „... a végzet les ram — írta némi öniróniával, s mintha e végzet újabb próbának akarta volna alávetni: 1934-ben a nagy tekintélyű Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatói teendőivel bízták meg. Versek Írására megint alig maradt ideje, az intézményt viszont felvirágoztatta. Vezetésében hasznosította azokat a tapasztalatait is, melyeket féléves észak- és nyugateurópai tanulmányútja során gyűjtött. Az ihlet leginkább a Visegrád környéki erdőkben köszöntött rá, egyre több idejét töltötte itt, végül telket vásárolt Szentgyörgypusztán, és házat épített rá, hogy távol a világ zajától végre nyugalomra, harmonikus, az alkotást elősegítő körülményekre leljen. 1942-ben visszalátogatott Erdélybe, majd hazatérte után nem volt hajlandó a tanügyi hatóságok megkülönböztető intézkedéseit végrehajtani, inkább megvált igazgatói állásától. Most egyetlen vigasza maradt: Jön új világ, hatalmasabb a kornál, mely börtönében elvéreztetett. Rengéssel és viharral újraformál patakot, kertet, rétet, völgyeket. Ez az új kor azonban nem becsülte meg a költőt: 1948 után hallgatnia kellett, s műfordítóként térhetett csak vissza az irodalomba. 1952-ben megbízták az Anyegin újraforditásával. Tolmácsolása igazi esemény volt, a magyar műfordítás-történet jelentős állomása; sikerének jóvoltából saját kötetét is összeállíthatta Ábel füstje címmel. A kötet hetvenedik születésnapjára jelent meg, és kedvező fogadtatásán felbuzdulva újult energiával folytatta irodalmi tevékenységét. Ekkor születtek remek Turgenyev-fordításai, Lermontov-tolmácsolása, ekkor adta ki műfordításainak válogatott gyűjteményét Aranyszarvas címmel, s Jelentés a völgyből címmel verseskönyvét. Szívósan őrizte azokat a hagyományokat, melyeket az erdélyi magyar líra teremtett: erkölcsi igényessége, csendes, szelíd természetszeretete és humánuma melegítette át öregkori költészetét, melynek meghatározó szólama a búcsúzásé. Lírája ezekben az években teljesedett ki, józan, puritán nyugalommal foglalta össze hányatott életének tapasztalatait, s adott nem múló értékű morális tanítást. 1967. augusztus 6-án hunyt el. Egész életét az alázat és a szolgálat jellemezte, példája is, költészete is maradandó. RÓNAY LÁSZLÓ A nénit fel kell kísérni a szerkesztőségbe, mert alig lát. Leül, remeg a botja. Előbb sírdogál, majd meséli a történetet. A férje és már ő is túl vannak a nyolcvanon. Ketten élnek egy kis házban a város szélén. Mindenük a veranda meg a zsebkendőnyi kert. Elszöszmötölnek otthon, nem szívesen mozdulnak már ki. Azaz szépen, nyugalomban élhetnének, ha a szomszéd nem vásárolt volna legalább száz disznót. Ami a szagokat és a ricsajt illeti, talán még többet is. Kell a pénz mindenkinek, ők is szerencsét próbálnak. Igen ám, de ezzel vége lett az öregek verandai ücsörgésének, a bűzben ugyanis kinek kerekedne kedve szellőzködni, beszélgetni. Az idegtépő röfögésről, visításról már nem is beszélünk. A négy fal között csak nem élheti le hátralevő kevéske életét az idős házaspár! Panaszukkal udvariasan folyamodtak is a szomszédokhoz. Kérték őket, változtassanak a helyzeten. A válasz az volt, tartsanak ők is jószágokat, és akkor kvittek lesznek. A trágyadomb áthelyezéséről pedig szó sem lehet, a mezsgyehatárt ez aztán igazán nem zavarhatja. És a disznósok újabb malacokat vásároltak... Ezután már az öregek nem kértek, könyörögtek azért, hogy ne keserítsék meg az életüket. A néni zokog, mi jut nekik, ha már tiszta levegő se! Hova meneküljenek? És már egy éve tart a huzavona. Ebbe fognak belehalni. Mit segítene a bírság? A disznók árából azt a néhány száz forintot könnyedén kifizetik a szomszédok. És minden marad a régiben... Azaz, hogy mégsem! Félő, pokol lesz mindkét fél élete. Ilyenkor a jogszabályok, a hatóságok is csődöt mondanak. Valami egészen más, amit toleranciának hívunk, talán segíthetne. Sajnos, ez sose lehet egyoldalú, mert akkor más a neve. A sorban kivétel nélkül ételhordósok. Többnyire öregek, kismamák. A pléhedények látványa lehangoló. Állhatnak úgy harmincan a kiosztó előtt. Olcsón, jót? Melyik kis fizetésűnek van manapság arra pénze, hogy vendéglőben, terített asztal mellé ülve fogyassza el mindennapi ebédjét? Az alumíniumlábasokba löttyen a krumplileves, a kelkáposzta-főzelék. Mellettük alig észrevehető a falatnyi hús. Azért a semminél több. Senki nem elégedetlenkedik. Az öregek kimondottan hálásak. Egy idős hölgy kerül sorra. Bíbelődik a lábasokkal. Az ebédosztó tépi a haját. Hányszor megmondta már, hogy nem kell szétszerelni azt az idétlen éthordót. De hát hülyéknek ezt hiába mondja az ember. Ha kötélből volnának az idegei, ezek akkor is széttépnék. Ügyetlenek és bolondok! Négyezerért ő ugyan nem tűri tovább! A hölgy szégyenében eltűnne, mint a kámfor. Ráncos arca rózsás lesz, és siettében elvágódik a linóleumon. Az ebédje a földön. Az iménti ételkiadó toporzékol, ő ugyan nem ad másik adagot, és törölje föl a moslékot az, aki idecsőditi a bénákat, nyomorékokat. Az asszony saját erejéből feltápászkodik, hetek óta nem látják. A tanár néni türelmes, kedves. Ingerültségnek nyoma sincs benne. Osztályban vagyunk, de nem iskolában. A gyerekeken kék köpeny, figyelnek a felnőttekre. Torokszorító érzések környékezik az embert. A természet milyen mostoha lehet, milyen fukarul bánhat velünk. Ezek az apróságok ugyanis mindent értenek, de nem tudnak beszélni. Mindegyiknél megfigyelhető valamilyen mozgáskoordinációs zavar. Egyiknek állandóan görcsben van a keze, nehezen fognak, papírtépdeséssel, -vágással próbálkoznak. Számukra ezek fárasztó, nehéz feladatok. Aztán feloldásként jön a rollerezés az utcán, meg a séták, a magyarázatok arról, hogy mi micsoda. A járókelők sosem állják ki szó nélkül ezt a gyerekcsapatot. Ledekkolnak és bámulják őket. Miért ilyen torzak, némák? — kérdezik megannyiszor. Megvetően néznek rájuk — meséli a tanárnő. Némelyek gúnyolódnak is. Ha rajtuk múlna, eltaposnák őket. — Mutasson nekem olyan embert, aki szívesen barátkozik rokkanttal, vakkal, sükettel, beszédképtelennel! — fakad ki újra az idős pedagógus. — Meghőkölünk tőlük. És ha ripsz-ropsz velünk történik valami; hirtelen betegség, baleset, ugyanezt éljük át. Megvetnek, leírnak bennünket. Ne higgyük, hogy az irgalmasság csupán vallási kategória. A türelem is fehér holló az életünkben. A mozgássérült gyerekek legapróbb produktuma, ha például megtanulják az ollót helyesen fogni, óriási eredmény, aminek eléréséhez lehet, hogy hetek szükségesek. Az sem biztos, hogy otthon a szülők képesek ilyen sziszifuszi türelemre. Feladják, ami ritkán vezet eredményhez. Hívom egyik gyárunk személyzeti vezetőjét. Arról érdeklődöm, alkalmaznak-e börtönviselt dolgozókat. A válasz: hogyne, menjek ki, nézzem meg. ő nem lesz a helyén, de a munkatársai segítenek. Bekopogok, szívélyesen, de rossz hírrel fogadnak. Olyanok, akiket én keresek, náluk évek óta nem dolgoznak. — De hát az osztályvezető elvtárs azt mondta, hogy... Egy idősebb, őszes hölgy tördeli a kezét, nem tudja, miként kezdje, Nem szeretné, ha a főnök pocskondiázásának vennénk, neki már úgyis mindegy, fél év múlva nyugdijba megy. Panaszkodni se akar, de végül csak kibuggyan belőle a keserűség. — Az a helyzet, hogy az osztályvezető elvtárs nem túl felkészült. A hibáit nem győzzük helyrehozni. Fiatal és önfejű. Azt hiszi, kisujjában van a szakma. Harmincöt évet húztam le egyfolytában ennél a vállalatnál. Személyzeti munkát végeztem mindig. Nem én vagyok egyedül a régi motorosok közül. A főnök úr bennünket le akar radírozni. Sose kérdez, csak utasít. Nem csoda, ha őrültségeket követünk el. Amióta ő az osztályvezetőnk, mindenki utálattal jön be dolgozni. Nem tudja elviselni, hogy gyakorlatunk folytán talán bölcsebbek vagyunk? Mindenesetre pokol az életünk. A nyugdíjig számolom a napokat. I g I Újabb vendég a szerkesztőI ' I ségben. Gondolom, ismét fülemüle per. Majdnem. Szomszédokról van szó. Az egyik fél befutott, híres bőrdíszműves kisiparos, a másik csóró nyugdíjas. Természetesen a szegényebbik reklamál. A kisiparos ugyanis három méter magas kerítést emelt a mezsgyehatárra, ahol a nyugdíjas egy melléképületet szeretne végre befejezni. A nagy fal miatt azonban nem tudnak tetőt húzni a kis házra. Az idős asszony többször fordult az illetékesekhez. Mindenütt neki adtak igazat, ezt írásban is megerősítették. A kisiparost pedig utasították, bontsa le 2,4 méterre a kerítést. Pénzbírság hatására fél méterrel csökkeni a fal magassága. Még tíz centi kellene, hogy felférjen a tető. Nem hajlandó. Csupán tíz centi kellene a boldogsághoz! Düh, gyűlölet, a kisember megleckéztetése vezeti? Csak tudnánk, ki nyer az idegtáncoltatáson?! És természetesen a torony alatt az akták szaporodnak, és ott is őrlődnek az idegek. BODZSÁR ERZSÉBET ZALÁN TIBOR Stílusgyakorlat (szerelmi témára) Kezed, a hosszú, hűs kezed. Milyen halovány, beteg az éj! Vérzik a párnád. A bor. A táj. Hallgass most... Most beszélj... Combod, a hosszú, hűs combod. Mozdul, emelkedik rajta az éj. És széttárul lágyan a fekete csönd. Hallgass most... Most beszélj... Nyakad, a hosszú, hűs nyakad. Dereng a félhomály keserű tején. Egy hajtincs ráhull: árnyék a havon. Hallgass most... Most beszélj... A hasad, aranyló hasad. Parázs közelít, rándul, ne félj! És ring halkan. És beleviharzik. Hallgass most... Most beszélj... öled, dús, árnyas öled, Szelíd lankába sikoltó meredély. Milyen halovány, beteg az éj! Hallgass most... Most beszélj... KAÜAR K, TIBOR; KALOTASZlXil L.A.NY