Délmagyarország, 1987. november (77. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-03 / 259. szám

4 Kedd, 1987. november 3. Mihail Gorbacsov főtitkár beszéde a Kremlben (Folytatás a 3. oldalról) műnkben játszott szerepé­ről. Az ő személyisége na­gyon ellentmondásos. A tör­ténelmi igazság mellett ma­radva. vitathatatlannak kell tekintenünk Sztálinnak a szocializmusért folytatott harchoz, vívmányainak vé­delméhez való hozzájárulá­sát ugyanúgy, mint az álta­la és környezete által elkö­vetett durva politikai hibá­kat és az önkényt, amiért népünk hatalmas árat fize­tett, s ami súlyos következ­ményekkel járt társadal­munk életére. Néha azt ál­lítják, hogy Sztálin nem tu­dott a törvénytelenség szá­mos tényéröl. A rendelkezé­sünkre álló dokumentumok arról tanúskodnak, hogy nem ez a helyzet. Sztálin és közvetlen környezete a párt és a nép előtt súlyos és meg­bocsáthatatlan bűnt követett el a tömeges büntetörend­szabályokkal és törvényte­lenségekkel. Ez tanulság minden nemzedék számára. Ideológiai ellenfeleink ál­lítása ellenére, Sztálin sze­mélyi kultusza természete­sen nem volt elkerülhetetlen dolog. Ez a szocializmus ter­mészetétől idegen jelenség; eltérést jelent annak alap­elveitől, s ezért semmivel sem lehet igazolni. A párt XX. kongresszusán élesen elítélték mind a sztá­lini kultuszt, mind annak következményeit. Tudjuk már, hogy szándékos hami­sítás következménye volt a politikai vád és a megtorló intézkedés egy sor párt- és állam; vezető ellen, sok kommunista és pártonkívü­li, gazdasági és katonai ká­der, tudós és kulturális sze­mélyiség ellen. Sok vádat utóbb — külö­nösen a XX. kongresszus után — érvénytelenítettek. Sok ezer ártatlan embert teljes mértékben rehabili­táltak. Az igazságosság helyreál­lításának folyamatát azon­ban nem vitték végig, s azt a hatvanas évek közepén gyakorlatilag leállították. Most az (1987) októberi KB­ülés határozataival össz­hangban újra vissza kell térnünk ehhez a kérdéshez. A KB politikai bizottsága létrehozott egy bizottságot az ezekhez a kérdésekhez kapcsolódó új és már is­mert tények^ dokumentu­mok mindenoldalú átvizs­gálására. A bizottság mun­kájának eredményei alap­ján megfelelő döntések szü­letnek majd. Mindez kifejezésre jut majd az SZKP vázlatos tör­ténete című munkában is, amelynek előkészítésére a KB egy különbizottságát ha­talmazzák majd fel. Ezt meg kell tennünk. Annál js in­kább, mert még most is ta­lálkozunk arra irányuló pró­bálkozásokkal, hogy igye­keznek elfordulni történel­münk fájó kérdéseitől, meg­kísérlik elhallgatni azokat, s olyan látszatot próbálnak kelteni, mintha nem történt volna semmi különös. Ezzel mj nem érthetünk egyet. Ez a történelmi igazság semmi­bevétele volna, tiszteletlen­ség azok emlékével szem­ben, akik ártatlanul a tör­vénytelenség és az önkény áldozatául estek. Nem te­hetjük ezt azért sem, mert az igazságot kereső elemzés­nek segítenie kell minket! jelenlegi problémáink meg­oldásában: e demokratizá­lásban. a törvényességben, n nyíltságban, a bürokratiz­mus- leküzdésében — egy­szóval. a peresztrojka leg­fontosabb problémáival kaD­csolatban. Nos, ezért van szükségünk itt is teljes vi­lágosságra. nontosságra és következetességre. óriási vívmányaink és múltbéli ba­jaink becsületes értékelésé­re. Azok teljes és helyes po­litikai megítélése megfelelő erkölcsi irányt mutat a jö­vőre nézve. A Lenin utáni időszak, a húszas-harmincas évek ál­talános mérlegét megvonva kimondhatjuk: nehéz, bo­nyolult, ellentmondásokkal teli, de nagy és hősi utat tettünk meg. Hittel; meggyőződéssel Sem a legdurvább hibák, sem a szocializmus elveitől való eltérések nem tudták letéríteni népünket, orszá­gunkat az 1917-ben válasz­tott útról. Hiszen óriási volt október ösztönző ereje, igen erősek voltak a szocializ­musnak az eszméi, amelyek meghódították a tömegeket. A nép a nagy ügy részesé­nek érezte magát, kezdte élvezni munkája gyümölcse­it, hazafisága új, szocialis­ta tartalmat nyert. Mindez teljes erővel megnyilvánult a nagy honvédő háború ke­mény megpróbáltatásai ide­jén, 1911 és 1945 között. , Nyugaton napjainkban élénk viták folynak a há­borút megelőző helyzetről. Az igazságot féligazságok­kal keverik, s ezt különösen azok teszik nagy hévvel, akik elégedetlenek a II. vi­lágháború kimenetelével — politikai, területi és társa­dalmi következményeivel—, akik azon törik a fejüket, miként lehetne kiigazítani azokat. Ezért is érdekeltek abban, hogy a történelmi igazságot a feje tetejére ál­lítsák, hogy megfordítsák az ok—okozati viszonyt, hogy meghamisítsák az esemé­nyek időbeli sorrendjét. Eb­ben a vonatkozásban nem riadnak vissza semmilyen hazugságtól, csak hogy a Szovjetuniót tegyék felelős­sé a II. világháborúért, úgy, mintha az ahhoz vezető utat a Ribbentrop—Molotov meg nem támadási paktum nyitotta volna meg. Érdemes kissé részletesebben szól­nunk a kérdésről. Valójában a második világ­háború közel sem 1939. szep­tember l-jén vált tragikus valósággá. Északkelet-Kína Japán meghódítása (a „mandzsúriai incidens" az 1931—32-es években), az olasz támadás Etiópia (1935) és Al­bánia (1939 tavaszán) ellen, a köztársasági Spanyolország elleni német—olasz interven­ció (1936—1939), a japán fegyveres betörések Kína északi, majd középső részé­re (1937 nyarán) — ezek azok az események, amelyek fel­lobbantották a második vi­lágháború tüzét. Az más kérdés, hogy ak­kor Nyugaton úgy tettek, mintha ez őket nem érinte­né, vagy nem érintené olyan mértékben, hogy az agresszió áldozatainak védelmére kell­jen kelniük. A szocializmus iránti gyűlölet, a régi sérel­mek, az osztályönzés akadá­lyozták, hogy józanul felmér­jék a valós veszélyt. Sőt mi több, állhatatosan ajánlgat­ták a fasizmusnak a roham­osztag szerepét az antikom­munista kereszteshadjárat­ban. Etiópia és Kína után Ausztriát és Csehszlovákiát áldozták fel a „megbékités" oltárán, kard lebegett Len­gyelország, a Balti-tenger és a Duna-medence államai fö­lött, nyíltan hirdették, hogy Ukrajnát a Harmadik Biro­dalom búzaföldjévé és jó­szágudvarává változtatják. Végsősorban az agresszió fő áramlatait a Szovjetunió el­len irányították, s miután jó­val a háború előtt már elha­tározták, hogy országunkat felosztják, így nem nehéz el­képzelni, milyen korlátozott volt választási lehetőségünk. Azt mondják, nem volt a legjobb az a döntés, hogy a Szovjetunió megnemtámadá­si szerződést kötött Németor­szággal. Ha nem a szigorú realitásból, hanem az akkori idők összefüggéseiből kiraga­dott, spekulatív jellegű abszt­rakciókból indulunk ki, el­képzelhető, hogy így van. Az akkori helyzetben a kérdés körülbelül úgy jelentkezett, mint a breszti béke idején. Független legyen vagy sem az ország, létezzen-e vagy sem szocializmus a földön. A Szovjetunió sokat tett, hogy kollektív biztonsági, rendszert hozzon létre és megakadályozza a világmé­szárlást. De a szovjet javas­latok nem találtak visszhang­ra a nyugati politikusoknál és cselszövőknél, akik hideg­vérrel arra játszottak, hogy a szocializmust minél rava­szabban berángassák a há­borúba, nyíltan ütköztessék a fasizmussal. Szocialista születésünk miatt amúgyis kiátkozottan, az imperializmus semmiféle­képpen sem fogadta el, hogy igazunk lehet. Mint már mondtam, a nyugati uralko­dó körök, bűneik elleplezé­sére törekedve, arról próbál­ják meggyőzni az embereket, hogy Lengyelország náci megszállására és egyben a második világháború meg­kezdésére az 1939. augusztus 23-án megkötött szovjet—né­met megnemtámadási szerző­dés adott jelet. Mintha nem is létezett vol­na a Hitlerrel kötött münche­ni egyezmény, amelyet Ang­lia és Franciaország 1938-ban irt alá az Egyesült Államok aktív közreműködésével, nem létezett volna az ausztriai Anschluss, a spanyol köztár­saság eltiprása, Csehszlová­kia és Klajpeda náci megszál­lása 1939 tavaszán, nem lé­tezett volna London és Pá­rizs 1938-ban Németország­gal megkötött megnemtáma­dási egyezménye. Egyébként hasonló egyezményt írt alá a háború előtti Lengyelország is. Mint látják, mindez na­gyon is belefért az imperia­lista politika szerkezetébe, helyénvalónak tartották és tartják ma is. Dokumentumok bizonyít­ják, hogy a Lengyelország elleni német támadás idő­pontját („nem később mint szeptember 1.") már 1939. áp­rilis 3-án kitűzték, vagyis jó­val a szovjet—német megál­lapodás előtt. Londonban, Párizsban, Washingtonban a legapróbb részletekig ismer­ték a lengyel hadjárat előké­születeinek legbensőbb tit­kait. Ugyanúgy tudták azt is, hogy az egyetlen akadály, amely képes lett volna meg­állítani a hitleristákat, az az 1939 augusztusánál nem ké­sőbb megkötendő angol— francia—szovjet katonai szö­vetség lett volna. « m Összefogás és hősiesség Ismerte ezeket a terveket országunk vezetése is, és ezért győzködte Angliát és Franciaországot a közös in­tézkedések szükségességéről. Az agresszió meghiúsítása érdekében együttműködésre szólította fel az akkori len­gyel kormányt is. De a nyugati hatalmak mást fontolgattak: a szö­vetség ígéretével lépre akar­ták csalni a Szovjetuniót, .hogy így meghiúsítsák a nekünk felajánlott megnem­támadási szerződés megkö­tését, és megfosszanak ben­rünket attól, hogy jobban felkészüljünk a hitleri Né­metország elkerülhetetlen támadására. Nem felejthet­jük el azt sem, hogy 1939 augusztusában a Szovjetunió a kétfrontos háború valós veszélye előtt állt: nyuga­ton Németországgal, keleten Japánnal, amely véres konf­liktust robbantott ki Hal­hin-Gol folyónál. De életről és halálról volt szó. Mi elutasítottuk a mí­toszokat és a reális utat választottuk. Üj fejezet nyílt — a legsúlyosabb és leg­összetettebb — a legújabb­keri történelemben. Ebben az időszakban azonban si­került későbbre halaszta­inunk az összeütközést az ellenséggel, azzal az ellen­séggel, amely saját magának ts ellenfelének csak egy lehetőséget hagyott — győz­ni vagy megsemmisülni. A ránk erőszakolt agresz­szió a szocialista építés élet­képességének, a, sok nemzeti­ségű szovjet állam szilárd­ságának, a szovjet emberek hazafias szellemének kö­nyörtelen vizsgája volt. Tűz­zel és karddal álltuk ki ezt a vizsgát is, elvtársak! Kiálltuk azért, mert né­pünk számára ez a háború nagy honvédő háború volt, hiszen egy olyan ellenség­gel, mint a német fasizmus, folytatott harcban az élet és halál kérdéséről volt szó, arról, hogy szabadok le­szünk vagy leigáznak ben­nünket. Kiálltuk azért, mert a háború az egész nép hábo­rújává vált. A szülőföld vé­delmére felkelt mindenki: öreg és fiatal, férfi és nő, a nagy ország minden nem­zete és nemzetisége. ELső harcát vívta az a nemzedék, amely október szülöttje volt és a szocialista építés alatt nevelkedett. Soha nem lá­tott kitartás és hősiesség a csatatereken, a partizánok és ellenállók bátor harca a frontvonalakon túl, szinte éjjel-nappali, lankadatlan munka a hátországban — ezt jelentette számunkra a háború. A szovjet emberek hazá­jukat, a szocialista rend­szert, október ügyét és esz­méit védelmezve harcoltak és dolgoztak. A szovjet nép akkor se rettent meg, amikor súlyos csapás érte közös otthonun­kat, nem görnyedt meg az első kudarcok és vereségek, a sok millió halál, a kínok és gyötrelmek súlya alatt. A háború első napjától kezdve szilárdan hitt az el­jövendő győzelemben. Ka­tonaköpenyben és munkás­ruhában megtett mindent, ami emberi erőből telik — sőt annál is többet —, hogy közelebb hozza a győzelem várva-várt napját. Amikor a háború 1418. napján ránk köszöntött a győzelem, az egész megmentett világ megkönnyebbülten sóhajtott fel. megadva a győzedelmes, hős, dolgozó szovjet népnek és dicső hadseregének — mely sok ezer kilométert tett meg a hadak útján, s minden egyes kilométeren sok-sok életet, vért áldo­zott, verejtéket hullatott — az őt megillető tiszteletet. A nagy honvédő háború­ban a maga teljességében mutatkozott meg a nép so-t raiból jött, kiemelkedő had­vezérek tehetsége — G. K. Zsukové, K. K. Rokosszovsz­kijé, A. M. Vasziljevszkijé, I. Sz. Konyevé, a többi di­cső marsallé, tábornoké és tiszté —, mindazoké, akik frontok, hadseregek, had­testek, hadosztályok, ezre­dek., századok, szakaszok parancsnokai voltak. A lenini párt vezetésével A győzelem kivívásában megvolt a maga szerepe an­nak a hatalmas politikai akaratnak, céltudatosságnak, állhatatosságának, fegyel­mező- és szervezőképesség­nek, amelyet J. V. Sztálin tanúsított a háború éveiben. A háború fő terhét azon­ban az egyszerű szovjet ka­tona — a nép gyermeke, a bátor, hazáját szerető har­cos — viselte. Mélységes tisztelet neki és örök di­csőség ! A nagy honvédő háború sok millió veteránja áll ma is csatasorban, vesz részt harcosan a forradalmi át­alakítás, a társadalmi meg­újulás munkájában. Fogad­ják ezért fiúi hálánkat! Minden hadi- és munka­siker lelke lenini pártunk volt. A kommunisták első­ként indultak rohamra az arcvonal lövészárkaiból, példájuk magával ragadta a többieket is. A hátország­ban utolsóként fejezték be e munkát a gépeknél, a földeken, a gazdaságokban. A szovjet • emberek minden korábbinál erősebben érez­hették, hogy az: SZK(b)P az ö pártjuk, hogy a kommu­nisták tettekkel mutatják meg. mit jelent a nép él­csapatának lenni akkor, amikor a háború tüze tom­bol, amikor élet vagy ha­lál a tét. Határozottan állíthatjuk: a nagy honvédő háború pár­tunk történetének egyik leg­dicsőbb, leghősibb, sok mil­lió kommunista bátorságá­val, merészségével, páratlan odaadásával és önfeláldozá­sával írt fejezete. A háború megmutatta, hogy a szovjet nép, a párt, a szocializmus és a nagy október elvá­laszthatatlanok egymástól, s nincs a világon oly erő, mely megbonthatná egysé­güket. A szocializmus nem csak, hogy talpon tudott maradni, és győzni tudott, de erkölcsi­leg és politikailag megerő­södve került ki a legször­nyűbb, legpusztítóbb hábo­rúból, világszerte megnövel­te tekintélyét és befolyását. Ellenségeink gazdasági ha­nyatlást jósoltak nekünk a háború befejezésekor. Azt jövendölték, hogy hosszú időre kimaradunk a világpo­litikából. Ügy vélték, fél év­század. sőt még ennél is több idő is kevés lesz ah­hoz, hogy megbirkózzunk a háború követKezrhenyei­vel. A szovjet nép azonban igen rövid idő alatt újjá­építette a lerombolt városo­kat és falvakat, helyreállí­totta a romba dőlt üzeme­ket, gyárakat, kolhozokat és átovhozokat, iskolákat és felsőoktatási intézményeket, kulturális létesítményeket. Újólag megmutatkozott a szocialista állam roppant ereje: a nagy október szü­lőföldjének legmagasabb rendű érdekeit felismerő pártakarat; az újjáépítésnek és a hazai ipari potenciál békés rendeltetésű terme­lésre való átállításának fő terhét viselő munkások szi­lárdsága és proletárbölcses­sége; a feldúlt országnak utolsó falatját is átengedő parasztság önfeláldozása, türelme és hazafisága; a né­pek barátsága, eltökéltsége, hogy közösen, testvériesen megsegítik azt, aki különö­sen sokat szenvedett, hogy segítenek talpra állni a kö­zös haza azon körzeteinek, amelyeken különös kímélet­lenséggel gázolt át a hábo­rú. A háborút követő nehéz esztendők dolgos hétköznap­jainak hősiessége sikereink, gazdasági és műszaki-tudo­mányos haladásunk forrá­sa. Ez tette lehetővé, hogy szolgálatunkba állítsuk az atomenergiát, felbocsássuk első űrhajóinkat, javítsuk a nép anyagi és kulturális kö­rülményeit. Am ugyanebben az idő­szakban — a szocializmus nevében véghez vitt új népi hőstettek korában — egyre érzékelhetőbbé vált az el­lentmondás is társadalmunk akkori állapota és a vezetés korábbi módszerei között. Folytatódott a hatalommal való visszaélés, a szocialista törvényesség megsértése. Ekkor koholták „a leningrá­di pert", az „orvosok perét". Röviden szól­va: hiányzott a nép igazi megbecsülése. Az emberek önfeledten dolgoztak, tanul­tak, új ismeretek szerzésére törekedtek, beletörődtek a nehézségekbe, a nélkülözés­be, de közben érezték, hogy a társadalomban aggodalom és remény gyülemiik fel egyszerre. Kevéssel Sztálin halála után mindez magával ragadta a társadaLmi tuda­tot. A torzulások ellen Az ötvenes évek közepén, különösen az SZKP XX, kongresszusa után, változá­sok szele érintette meg az országot- a nép felocsúdott, feleszmélt. merészebb és magabiztosabb lett. A párt­nak, a párt. vezetésének — élén Ny. Sz. Hruscsovval — nem kevés bátorságra volt szüksége a személyi kultusz bírálatához, a személyi kul­tusz következményeinek fel­tárásához, a szocialista tör­vényesség helyreállításához. Foszladozni kezdtek a ko­rábbi beidegződések mind a bel-, mind pedig a külpoli­tucaoan. Megkísérelték a 30-as és 40-es években meg­gyökeresedett utasitásos-bü­rokratikus irányítási mód­szerek kiküszöbölését. Meg­próbálták dinamikusabbá tenni a szocializmust, annak humanista eszményeit és ér­tékeit hangsúlyozni. Elmé­letben és gyakorlatban egy­aránt újra próbálták éleszte­ni a leninizmus alkotó szel­lemét. Az SZKP KB 1953. szep­temberi és 1955. júliusi ülé­seinek határozatait áthatot­ta a gazdasági fejlődés prio­ritásainak megváltoztatásá­ra, a munka eredményessé­gében való egyéni érdekelt­ség ösztönzőinek bevezetésé­re irányuló törekvés. Több figyelmet kezdtek fordítani a mezőgazdaság fejlesztésére, a lakásépítésre, a könnyűipar­ra, a fogyasztási szférára — mindenre, ami kapcsolatban áll az emberi szükségletek kielégítésével. • Egyszóval, jó irányban változtak a dolgok, a szov­jet társadalomban és a nem­zetközi kapcsolatokban egy­aránt. Ugyanakkor nem ke­vés szubjektív jellegű hi­bát is elkövettek, amelyek megnehezítették azt, hogy a szocializmus új szakaszba lépjen, sőt sok szempontból kompromittálták a haladó kezdeményezéseket. Az tör­tént, hogy a minőségileg új bel- és külpolitikai, párt­építési feladatokat nem rit­kán voluntarista módszerek­kel, a régi politikai és gaz­dasági mechanizmus segítsé­gével oldották meg. Az eb­ben az időszakban megindí­tott reformok sikertelenségé­nek legfőbb oka azonban az volt, hogy azok nem támasz­kodtak széles körű demok­ratizálási folyamatokra. Az SZKP KB 1964. ok­tóberi ülésén váltás történt a párt és az ország vezeté­sében, döntések születtek a bel- és külpolitikai téren ta­pasztalható voluntarista ten­denciák és torzulások le­küzdése érdekében. A párt arra törekedett, hogy bizo­nyos politikai stabilizációt érjen el, reálistává és meg­fontolttá tegye a politikát. Az SZKP KB 1965. már­ciusi és szeptemberi ülésén új gazdaságirányítási meg­közelítések születtek. Kidol­gozták a gazdasági refor­mot, az új körzetek meghó­dítására, a termelőerők fej­lesztésére irányuló nagyará­nyú programokat, s hozzá­láttak végrehajtásukhoz. Ez az első években javított az ország helyzetén. Növeke­dett a gazdasági és tudo­mányos potenciál, erősödött az ország védelmi képessé­ge, emelkedett a nép élet­színvonala. Számos olyan külpolitikai akciót hajtottak végre, amelyek megerősítet­ték államunk nemzetközi te­kintélyét, biztosítottak ka­tonai-hadászati paritásunkat az Egyesült Államokkal. Az ország nagy lehetősé­gekkel rendelkezett fejlő­désének további gyorsításá­hoz. De e lehetőségek ki­használásához, mozgásba lendítéséhez újabb döntő társadalmi változásokra és természetesen megfelelő po­litikai akaratra lett volna szükség — ám egyik sem volt meg. Sőt. sok elfogadott döntés is csak papíron léte­zett, a levegőben lebegett. Fejlődésünk üteme jelentő­sen lelassult. A párt a KB 1985 ápri­lisi ülésén és a XXVII. kongresszuson nyíltan meg­nevezte a kialakult hely­zet okait, feltárta a fejlő­désünket fékező mechaniz-

Next

/
Oldalképek
Tartalom