Délmagyarország, 1987. október (77. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-10 / 239. szám

5 Szombat, 1987. október 10. DM Bíró Attila: Bizánci napfény POLNER ZOLTÁN Újhold hava Ebben a dühöngő ragyogásban, ki gondol már a fákra? Isten is elherdálja madarait s kegyetlen álmot bocsát a szivemnél susogó füvekre. Nézi arcomat hosszan, hagyja, hogy szánakozzam, de ítéletét nincs kivel megüzenje. ÁRPÁS KÁROLY Őszi reggelek a fa hegyibe' tollászkodik aranykakas a nap pihéit levelek borzolják tollai hullanak magazin Gádor Mártonná (Budapesti krt. 3.) ¿óvodából közölhetünk ismét egy szép, a 20-as évek ekjéről datálható fotót a Széchenyi térről, az akkor még a Kárász utcára bekanyarodó viilamossai. Ez egy ilyen nép Manapság divat a siránkozás. Mintha erre specializáltuk volna magunkat. Mintha felárat fizetnének érte. Mintha Európa énekes koldusai lennénk. Az újsütetű viccek is pesszimisták. „Tudod-e, hogy elsők leszünk az olimpián?" — állított meg egy szegedi kitűnőség. Nem tudom. Milyen számban? „Földőnfutásban." — mondta unottan és elslattyogott. Ömlik a panasz garmadával, zömmel, a módosabb polgárok köréből, ők, lamentálnak a legjobban a havi háromezret keresők nevében, hogy a maguk huszadrendú igényeit kielégíthessék. „Olyan időket élünk — írta Nemere István az És október 2.-i számában —, amikor már panaszkodni is lehet." Lehet bizony. Ezért mondhatnak riportalanyai olyasmit is, amit a legnagyobb jóakarattal sem lehet tárgyilagosnak minősiteni. Szerinte D-t az bosszantja, „hogy oly gyakran hivatkoznak a kegyetlennek nevezett nyugati adórendszerekre, de soha nem említik: azok a miénknél tízszeresen—tizenötszörösen nagyobb keresetekre vonatkoznak, ráadásul például az USA-ban a 30 százalékos adót is az egy—másfél millió forintnak megfelelő éves kereset után vetik ki — míg nálunk már a pár százezernek is elveszik a felét." Nem D. úr az egyetlen, aki jajveszékel anélkül, hogy gondolkodna. Az ilyen magatartás nem tetszik nekem. Nem tetszik, mert fölösleges indulatokat is motivál, ráadásul lovat ad a minden újtól irtózó „csapjunk oda"-szekta alá. Intenzívebb kétfrontos harcra kényszerít tehát bennünket olyan időszakban, amikor minden erőnket a nép gazdasági talpraállítására kell összpontosítanunk. Maradjunk azonban D-nél, aki nem átallja úgy lealacsonyítani szülőhazáját, hogy a világ legnagyobb és leggazdagabb tőkés hatalmához hasonlítja. Ez így nem becsületes, mégis fölveszem a kesztyűjét. Igaza van: az Amerikai Egyesült Államokban jobban élnek az emberek. Ám korántsem olyan rózsásan, ahogyan ó elragadtatásában képzeli. Kérem, ne haragudjon, ha olyanokat hivők segítségül, akik évekig éltek „a korlátlan lehetőségek" országában. Tőlük tudom, hogy ott az évi átlagkereset 23 ezer dollár, ami 50 forintjával számolva 1 millió 115 ezer forintnak felel meg. Az átlag természetesen Amerikában is magába foglalja a teniszbajnok egymillió, a futballsztár hárommillió, vagy Reagen 365 ezer dolláros jövedelmét is. És mindenki adózik kivétel nélkül, az évi 15 ezret kereső rendőr éppúgy, mint a kilencezres gépírónő. Nincs főbenjáróbb bűn az adócsalásnál. A hírhedt A1 Capone sok embert megölt és óriási vagyont rabolt össze. Mégsem a gyilkosságokért, hanem azért csukták életfogytig börtönbe, mert nem fizetett elegendő adót. Az egyesült államokbeli átlag-Lajos tehát 23 ezer dollárt, azaz egymillió-száztizenötezer forintot keres évente. Ebből az adója nem 30, hanem csak 23 százalék, vagyis 270 ezer forint. A közlekedés 15 százalékot, tehát 170 ezret, a lakbér 25 százalékot, 285 ezret emészt föl. Ez ha jól számolom, ez máris 725 ezer forint, de hol van még az élelmezés, a ruházkodás, a háztartás, az orvos, a gyerekek iskoláztatása, a szórakozás!? Amerikai átlag-Lajosnak elméletileg egy fillérje se marad, hisz a felsorolt kiadások a kereset 56 százalékát igényelnék. Ha nem hiszi, vegye szemügyre az árakat. Egy kilogramm kenyér 110, egy liter tej 35, egy liter szódavíz 35, egy kilogramm bontolt csirke 275, egy kiló marhahús 750, egy kiló alma 50, egy pár bőrcipő 2200, egy férfiöltöny 6000, egy mozijegy 200, egy hanglemez 400, egy üdülőhelyi szállodai szoba naponta koszt nélkül (ott nincs szakszervezeti beutaló) 2500, egy átlagos autó 500 ezer forintba kerül. Számoljon csak, D. úr. Ezen a sokat .ócsárolt Magyarországon boldogul-e így a se nem gazdag, se nem szegény honpolgár? Vegyük talán Önt. Magabiztos kritikájából ítélve megkeres — mondjuk — évi 150 ezret. Ha ebből — az ön kifejezésével — „elvesznek" adó címén körülbelül 25 ezrei, még marad 125 ezer forintja. Az évi lakbérc, átlagos méretű kétszobásoknál nagyobbat véve alapul, 12 ezer forint, a tömegközlekedésért se fizet többet évente 2000 forintnál. Tegyük föl, hogy ruházkodásra ön is a jövedelme 7,4 százalékát fordítja, az orvos zsebébe dug hálapénz címén tizenötezret. Az élelmiszer is nyilván drágul 1988-ban, ezért az amerikai 20 helyett a jövedelem jó 25 százalékát költse el kosztra, vagyis havonta háromezernél valamivel többet. Jövedelméből fordítson a háztartásra ön is 14 százalékot, mint amerikai átlag-Lajos, aztán adja össze az egészet. Megtakaríthat évente 20—30 ezer forintot. Ebből nem lehet ugyan családi házat építeni, sőt autóra se elég, de adnak érte színes tévét, mosógépet, hűtőszekrényt, vagy más tartós fogyasztási cikket. A különbség abban van, hogy az átlagkeresetű USA-polgár félévi fizetéséből is vehet automata sebességváltós, szervokormányos gépkocsit, sőt, ha takarékosan él, nejével együtt egy 6 napos repülőkirándulást is megengedhet magának a mesés Hawaii szigetekre. Az élet minőségét azonban — úgy gondolom — nem a „szupercuccok" megszerzésejelenti. Ilyen gazdagok, talán mi magyarok is lehetnénk már, ha 200 éves, fejlett kapitalizmusból léptünk volna tovább a szocializmusba, és mi is nyerünk a második világháborún, mint az Egyesült Államok. Rendben van, D. úr. Ez a mi kis átjáróház-hazánk, nem olyan tündökletes, mint a távoli Amerika. Nekünk mégis a legotthonosabb, a legdrágább föld. Akinek nincs egy jó szava arról a mérhetetlen munkáról, amit mostoha körülményei ellenére is elvégzett ez a nép, és önhatalma birtokában tekintélyt szerzett magának a világon — nos, annak én Bálint Sándor professzor úr gyönyörű megállapításával válaszolok: „A mi hazánk nem olyan mutatós, mint mondjuk Ausztria, vagy Olaszország, de édesanyánkat sem a szépségéért szeretjük." Nem kenyerem a hízelgés, de azt hiszem, inkább elismerés jár annak a kormánynak, amely a rendkívül nehéz gazdasági helyzetben is homlokterében tartja a szociális gondokat. Nagyon ráférne az országra, hogy minden kereső adózzon a jövedelme után, mint a sokat példaként emlegető Egyesült Államokban. Mégsem tesszük, mert az okos közgazdasági számitások közben is azt akarjuk, hogy lehetőség szerint ki-ki jól érezze magát a határainkon belül. Az országgyűlés azt is eldöntötte, hogy a nyugdíjak után nem kell adót fizetni. Épp ezért érthetetlen, mit akar Nemere István másik fölkaroltja, bizonyos „G. bátyám", amikor a „nyugdíjasok adóztatásáról" motyog. Ha arról van szó, hogy az „Ez egy ilyen ország" cimű panasz-öszszeállítás még az őszi parlamenti ülésszak előtt érkezett az Es-hez, akkor a szerkesztő miért nem korrigálta a hibát? Gyerekesnek találom F. úr drámai fölkiáltását: „Minden szocialista ország gyárt autót, csak nekünk nem szabad?" És J. úr megjegyzését is: „Más országokban a karfiolnak csak a fehér részét árulják, és darabszám — nálunk a zöldjével együtt és súlyra". Az előbbi arra vall, hogy F. úr az élettől messze elrugaszkodva él, különben tudná, hogy a magyar gyártmányú gépkocsik se lennének olcsóbbak a külföldről hozottaknál, egyszerűen azért, mert a mi életszinvonalunknak a jelenlegi kocsiárak felelnek meg. Az utóbbi J. úr pedig kicsinyesscgéről és naivitásáról árulkodik, hisz nyilvánvaló, ha a karfiol zöldjét lehámozzák, úgy az ezzel járó pluszmunka növeli az áru értékét, tehát drágább lesz. Mint a cinkotai itce: nagyobb lett, a kántor kívánsága szerint, ám többet is kellett fizetni érte. Az És-írás sok nagyon fontos észrevétele és kifogása megszívlelendő. Ami az aktatologató hivatal packázásait illeti, magam is teszek rá jó néhány lapáttal. A fegyelmezetlen munkát, a hozzá nem értést, a kártékony huncutságot, a hatalommániát stb. — úgy vélem — addig kell ostoroznunk, amíg ennek nem mutatkozik eredménye. Fontos azonban, hogy a jogos kritikából is érződjek a segiteni akarás, különben ellenérzést, csakazértis-dacot válthat ki, s igy mire úrrá leszünk a szóvá tett bajokon, jelképcsen szólva, ránk esteledik. Nem bizom az olyan bírálat megszivlelésébcn, amely hibbant elméknek titulál tervezőket, építőket, mert a kritikus autója nagyot zökkent egy kikopott és elhanyagolt országúti lyukban. A türelmetlen rugdalózás semmit nem ér, mert olyan a magyar, amilyen. Ez egy ilyen nép — mondhatnám a szóban forgó riport cimére utalva, mert gőgös, patópálos, kurjongatós, uralkodni szerető urai igy nevelték. Hiába állítunk azonban nagyító tükröt magunk elé, az évezredek táplálta negativ vonásokat nem tudjuk ripsz-ropsz megjobbítani. Csak a példaadás, a tiszta magvetés szökkenhet valamikor szárba. Mindent szabad, csak egyet nem engedünk meg senkinek: jégre vinni népet emelő próbálgatásainkat. A néphatalomhoz tilos ártó szándékkal nyúlni, mert ez a hatalom számos hibájával együtt is kedvesebb nekünk, mint a kápráztató Broadway, vagy akár egy érzékelten Eldorádó. „Éz az ország a mi országunk, itt mostmár a mi kezünk épít" — valljuk Ady Endrével és nem mondunk le róla minden hájjal megkent áihazafiak kedvéért. Elodázhatatlan föladatunk most az országgyűlésen elfogadott, és a párt támogatását is élvező reform segítése elsősorban tisztességes munkával, de úgy is, hogy útját álljuk mind a jobb oldalról, mind a hatalom bástyái mögül jövő mesterkedéseknek. Ezúttal semmiképpen se szabad meghátrálnunk, mint 1972-ben, mert akkor igen nehezen tudnánk éldegélni Európában beláthatatlan ideig. Az érdekek most reneszánszukat élik, és mivel az érdek gyakran esküdt ellensége az igazságnak és a becsületnek, sokan idegeskednék miatta. Mi tagadás, néha magam is. Ha egy kis grátisz-munkáról esik szó, kevés a belátás, alig csurran-cseppen a szíves készség. Nem időszerű manapság — mozgalmi zsargonnal: nincs napirenden — a lelkesedés. Némely hangadók szerint az öntudatért nem adnak semmit a piacon. És mégis biztos vagyok abban, hogy nagy dolgok, hóstettek csak logobó belső tűzzel vihetők véghez. Van, aki legyint erre, akad,.ki dühöng miatta, mondván: „Tipusduma, kincstári szöveg — le vele!" Ez azonban mit sem változtat a lényegen, azon az igazságon, hogy a közösség érdekében munkálkodókat az elvük vezérli, és a kínpadon is hisznek abban, hogy a világot végül is csak szorgos munkával, emberséggel és forradalmakkal lehet előre ösztökélni. F. NAGY ISTVÁN